Hazudnék, ha azt mondanám, egyáltalán nem emlékeztem arra, hogy egykor naplót vezettem. Pontosan tudom, hogy mikor és miért kezdtem el, és emlékszem az utolsó bejegyzésre is, amit ebbe a kis könyvecskébe véstem hetedévesként, több, mint hat évvel ezelőtt.
De arról fogalmam sem volt, hogy valaha a kezembe kerülsz még, Kedves Naplóm! Na, jó, így sosem hívtalak, az nagyon gáz lett volna. Sőt, nem is beszéltem hozzád, csak rögzítettem benned az érzéseimet, titkaimat, örömöket, bánatokat, egyszóval mindent, amit éppen fontosnak éreztem. És persze ezen dolgok döntő többsége olyasmi, amit soha senkivel nem beszéltem volna meg. Sőt.
Emlékszem, még annak a puszta tudata is, hogy naplót vezetek, milyen mély szégyenérzettel töltött el időnként. Néha elképzeltem, milyen lesújtó pillantást vetett volna rám apám, ha tudott volna róla. Vagy milyen döbbent, talán gúnyos szemekkel méregettek volna a haverjaim, ha rájöttek volna, hogy a nagy Finley Hammond sem mindig megingathatatlan és valahol mélyen neki is vannak érzései, amiket - jobb megoldást ritkán találva – kiírt magából.
De aztán ezeknek az embereknek a képét mindig felváltotta anyám arca, mely sokkal élesebben rajzolódott ki előttem, mint a többieké. És anyám, az a kaotikus, bohém művészlélek, csak mosolygott rám. S az ő elképzelt mosolya menekített meg téged, Kedves Naplóm attól a sanyarú sorstól, hogy lehúzzalak a vécén.
---
Na, jó, meg kell tanulnom nem élő személyként kezelni ezt a vaskos, bőrkötéses noteszt. Egyrészt, mert nem szeretném a leépülés egyértelmű jeleit mutatni, kiváltképp’ nem a korántsem tökéletes tizenéves énemhez képest, másrészt meg az élő naplóknak amúgysincs túl pozitív történelme ugyebár…
Lényeg a lényeg, érdekes élmény lesz időnként szemezgetni a roxfortos önmagam régi bejegyzéseiből, és továbbvinni ezt a naplót most, felnőtt férfiként, aurorként, 2021-ben. Aztán nehogy megbánjam, hogy a szemem elé kerültél, Kedves Naplóm, mert felgyújtalak a francba.
Úgy látszik, nem bírok nem beszélni hozzá - panaszolta Finley Hammond, pszichiátriai ápolt.
Vendég
Hétf. Jan. 25, 2021 9:10 pm
Álmomban, 2010.
Álmomban
Miként üstökös villan fel az égen, Úgy száguldok én most fűzfa seprűnyélen. Talárom szárnyként táncol a vad szélben, Ezüstös villám a vezetőm az éjben. Ahová lesújt, semmit nem hagy épen, De lehunyom a szemem, s túl az ébrenléten, Túl megírt szavakon s túl bármi beszéden, Elönt a nyugalom – nem vagyok veszélyben.
Átrepülök számos havas erdőn s réten, Sötétben szikrázó feketén-fehéren. Távolban hegycsúcs; egy pillanat s elérem, Nem tudom biztosan; most elég, ha remélem. Leülök egy sziklán, hajnal hasad éppen, Érzéseket ébreszt vörösen és kéken. Válaszom egy sincs, csak tömérdek kérdésem, Lelkemben sebekként égő szenvedésem.
Tudom, az életem én is egyszer élem, S hiszem, egy nap csupán emlékként mesélem: Hogy keresztül oly’ sok kezdeten és végen, Valóm volt a Pokol s álmaim az Éden.
