Long time no see ~ Goldie & Albi

Idejét nem tudtam, hogy mikor jártam utoljára a kviddicspályán. Mikor meccsek vannak, olyankor is nagyon ritkán jöttem le. A bátyámmal ellentétben, engem nem vonzott annyira a sport, mint ahogyan azt más látta. De most mégis úgy döntöttem, hogy megnézem, mi változott a helyben. Ahogy közeledtem felé, gyorsan rá kellett jönnöm: semmi. Ugyanolyan, mint volt: az pályát körbe szelték a lelátók. A szurkolóhelyek, amik most alig-alig voltak feltöltve. Ez természetes volt ezen a napon, hiszen nem volt mérkőzés, sem pedig válogatás vagy gyakorlás. Ilyenkor alig jött ki valaki és ez nekem pont kapóra is jött. Ma valahogy extrán el akartam kerülni mindenkit. Különösebb oka nem volt, csupán szerettem volna egy kis csendet, amit se a szobánkban, sem pedig a klubhelyiségben nem kaphattam meg. Így döntöttem el inkább, hogy a friss levegőt választom a semmittevésre. Az amúgy is jót tesz az egészségnek. Már mint a friss levegő és nem az, hogy nem csinál semmit az ember.
Az egyik oldal olyan részét választottam, ahol ténylegesen nem volt senki sem. Így biztosabb volt mások társaságának az elkerülése. Leültem a legalsó szintre, s kabátom zsebéből kivettem a könyvet, amit még korábban elrejtettem oda. Scorpius nagyon elültette azt a képességelsajátítást és úgy gondoltam, hogy ameddig ő mással volt elfoglalva, addig kutakodtam ezzel kapcsolatban. Minél több forrást és információt gyűjtünk, annál hatékonyabb lesz a tanulás. Arról szó sem volt, hogy Scorpius nélkül gyakoroltam. Együtt kezdtünk bele, együtt is fejezzük majd be. Mielőtt kinyitottam volna a könyvet, körbe néztem a biztonság kedvéért. Nem lett volna jó, ha valaki rajtakap a dolgon. Az nem érdekelt, hogy az olvasáson, csak annak tartalma volt titkos mások előtt. Szerencsémre tiszta volt a terep, ezért fel is ütöttem a kissé kopottas könyv fedelét. Néhány lap már nem igazán volt a helyén, ezért óvatosan kezdtem el lapozgatni azt. Érdekes olvasmánynak tűnt, bele is feledkeztem a szavak falásába. Csupán a monoton lépések voltak: lapozás és néha-néha egy kocka csoki befalása, amit időközben a másik zsebemből halásztam ki.


P.S.:    Mood: Chill out

A mai napom viszonylag csendesen telik, ami meglepően jó érzés az elmúlt hónapok után lévő rohanás után. Ma apa kifejezetten elfoglalt az újonnan érkezett növényekkel, amikben kivételesen én sem tudok segíteni, anya pedig éppen a harcát vívja a tél utáni megfázásos betegekkel, és most kivételesen neki sem tudok nagyon segítő kezet nyújtani, mert csak útban lennék. Zefi Jamessel van, a barátom meg épp a barátaival tölt egy kis időt, úgy hogy elértem a ritka pillanataim egyikéhez: hogy egyedül legyek és egy kicsit bepótoljam a tanulnivalóimat. Ideje alaposan összeszednem magam, ha nem akarom azt, hogy még jobban leromoljanak a jegyeim, úgyhogy nagy elhatározásokkal felvértezve lépek ki a kastély kapuján, a  táskámban tele tankönyvekkel, kihasználva, hogy ma viszonylag szép idő van, a hideg ellenére is. Mikor megcsap a friss, hideg levegő, önkéntelenül is kicsit megborzongok, de egyből sokkal motiváltabbnak érzem magam, most, hogy kint vagyok végre a természetben. Szeretem a telet, ilyenkor is szeretek kint tartózkodni. A hóesésnek, a hónak, és a kandalló mellett eltöltött végtelen mennyiségű időnek igenis megvan a varázsa, habár sajnos hajlamos vagyok nagyon hamar megfázni, ha nem figyelek magamra. Ezért is vagyok most is bebugyolálva az egyik színes sálamba, mert habár a hó már nagyjából elolvadt, és kezd egy kicsit felmelegedni az idő, azért még így is elég borzongató szelek járnak. Én viszont tudom azt, hogy sokkal produktívabb tudok lenni kint, mint bent, főleg ha a tanulásról van szó. Még jobban beburkolózom a meleg sálamba, miközben elszánt léptekkel  indulok meg a kviddicspálya  felé. Általában ilyenkor is mindig inkább az üvegházak végtelen nyugalmát választom, de tudom, hogy apa most tényleg elfoglalt, ezért döntöttem a lelátók mellett. Tudom, hogy most épp nincs edzés, és kétlem, hogy sokan szívesen jönnének ki a csípős szélre edzeni, kevés esélyét látom annak, hogy ne lennék egyedül.

Az elméletem akkor dől meg mikor észreveszem az ismerős fekete kócos fürtöket. Önkéntelenül is széles mosoly kúszik az arcomra, és habár már túlléptem azon, hogy mennyire tetszett nekem régen, talán nem csak a hidegtől kúszik fel még több pír az arcomra. Nagyon régen beszéltem már Albussal, pedig kiskorunkban tényleg elválaszthatatlanok voltunk. Valahogy az életünk kicsit kaotikusabb lett, és kevesebbet tudtunk találkozni egymással, habár ez számomra nem azt jelenti, hogy nem is hiányoltam a társaságát szinte minden pillanatban. Látom, hogy teljesen belemerül egy könyvbe, és máskor biztos, hogy nem szakítanám meg a nagy koncentrációjában, de olyan régen beszéltünk, hogy nem tudok ellenállni a kínálkozó lehetőségnek. Lelassítom a lépteimet, hogy halkan érjek oda hozzá, miközben egyre nagyobb mosoly jelenik meg az arcomon.
- Szia, Albus. - Köszönök rá, miközben gyengéden megérintem a vállát, igyekezve nem túlságosan megijeszteni őt.
- Csatlakozhatok hozzád? - Kérdezem reménykedve. Ha engedélyt kapok rá, csak akkor huppanok le mellé, egy hangos puffanással téve le magam mellé a nehéz táskát.
- Régen beszéltünk. Hogy vagy? - Érdeklődöm kedvesen, miközben előhalászom az SVK könyvemet, úgyis mindig abból vagyok a legjobban lemaradva.   

Ez az olvasmány kezdett bonyolódni, ahogyan egyre inkább elhagytam a fejezeteket. Sokat kellett vissza is lapoznom, mert olykor nem tudtam értelmezni a leírt szavakat. Kérhettem volna valamelyik tanár segítségét ebben, vagy apáét, de abban nem lett volna kihívás. Meg aztán jöhetett volna a kérdés, hogy miért is akartam én ezt megtanulni, stb. stb. Az ember azért tanult meg valami a legtöbbször, mert érdekelte a dolog, a másik esetben meg muszáj volt neki. A legilimencia számomra az első kategória volt, mert nagyon is érdekelt és nem mellesleg Scorpius barátommal közös titkainkat szaporította. Abból pedig sok volt. Vajon most mit csinál éppen? Mindegy is volt, majd megosztja velem este a napja részleteit.
A monoton olvasást, melytől az ember elálmosodna, egy kellemes és váratlan hang zavarta meg. Ha nem játszana a szellő és nem a levegőn lennék, már minden bizonnyal elaludtam volna a könnyvel az ölemben. De itt kint a kviddicspályán, a lelátón ücsörögve, ez nem történt meg. Ráadásul egy olyan személy ült le mellém, akit már nagyon régen láttam, pedig felkereshettem volna bármikor. Gyengéd és kedves érintése egyáltalán nem ijesztett meg. Mosolyogva csuktam be a könyvet, jelöltem meg, hogy hol tartottam benne és utána néztem fel rá
– Szia Goldie. Persze, foglalj csak helyet. –Kicsit arrébb is húzódtam az ülőalkalmatosságon, hogy kényelmesebben elférjen a Longbottom lány. Kiskorunkban sokat beszélgettünk, de az idő eljárt felettünk és útjaink nem igazán keresztezték egymást az iskola falai között. Mikor Neville bácsinál voltam, olyankor váltottunk néhány szót, de nem sokat. Rendszerint csak azért voltam náluk, hogy megszabaduljak a családi légkörtől.
– Jól vagyok, köszönöm. Próbálom nem szétszórni a könyv lapjait. Eléggé megviselődött már az évek során az olvasmány. Te hogy vagy? –A visszakérdezéssel egyidejűleg vettem ki a csokit a zsebemből és kínáltam meg vele Goldie-t. A könyvére pillantva, pedig mosolyom még szélesebb lett. – Látom, te is érdekes olvasmányt választottál. Mit vesztek most? –Kíváncsi voltam, hogy hol tartanak a tananyagban, s hogy ezt még inkább sugalljam felé, helyezkedni kezdtem. Hátamat a toronylelátónak döntöttem, lábaimat pedig a padon pihentettem, térdeimet felhúzva és átkarolva azokat. Államat megtámasztva néztem Goldie-ra, a csokit pedig letettem kettőnk közé, hogy könnyebb legyen venni belőle, ha szükséges. Ha nem kért, akkor is ott hagytam, mert nem szerettem volna, hogy megolvadjon a zsebemben. Hiába volt kellemesen hűvös az idő, azért a kabát fakkocskáiban meleg volt és az olvadt csoki, nem finom csoki.


P.S.:    Mood: Chill out

Még szélesebb lesz a mosolyom, amikor a fiú egyből maga mellé invitál, én pedig örömmel el is fogadom ezt és leülök mellé, örülve, hogy végre megszabadulok a nehéz súlytól, ami eddig lehúzta a vállaimat hála a táskának.
- Köszönöm. - Mosolygok rá hálásan. Már most tudom, hogy határozottan jó döntés volt ide jönni, mert így legalább lesz lehetőségünk egy kicsit beszélgetni és egy kis időt együtt tölteni. Már amúgy is jó régen volt erre lehetőségünk.
- Annyira régi könyvet olvasol? Miről szól?  - Kérdezem kíváncsian, a pillantásomat egyből a könyvére irányítva. Tényleg elég megviseltnek tűnik a kötet, nem csodálom, hogy óvatosan kell vele bánnia, ha szeretné, hogy egyben maradjon.
- Én is jól vagyok, habár mostanában elég sűrűek lettek a napjaim. - Vallom be halkan nevetve, de mélyebben nem megyek bele a témába. Biztos hallott arról, hogy a szüleim elváltak: elég sokáig ez volt az első számú pletyka a Roxfort falai között, a diákok kifejezetten szeretnek csámcsogni mások magánéletén, de nem igazán akarom elrontani a jó hangulatot azzal, hogy belemegyek az unalmas részletekbe. Az sem feltétlenül lenne jó, ha nekiállnék panaszkodni, hogy milyen nehéz időszakon vagyunk túl, ami igazából annyira nem feltétlenül igaz, a szüleim teljesen civilizáltan váltak el egymástól, amiért kifejezetten hálás vagyok.

- Én érdekesnek nem nevezném. - Mondom egy apró fintor kíséretében a Sötét Varázslatok Kivédése könyvre meredve egy egészen rövid pillanatra.
- A hátráltató ártást vesszük, de mint mindig, nekem problémáim vannak vele. - Vallom be egy kicsit szégyenkezve. Sosem voltam jó SVK-ból és ez mindig is gyenge pontom maradt az évek folyamán.
- Eléggé le vagyok maradva a többiekhez képest, úgyhogy ideje lenne kicsit belehúznom, hogy egyáltalán képes legyek átmenni a vizsgákon. Az elmélet még csak-csak megy, de a gyakorlat… reménytelen. - Nevetek kicsit kínosan a saját bénaságomon.
- Tényleg katasztrófa vagyok, olyannyira, hogy hajlamos vagyok saját magamat küldeni a gyengélkedőre, egy rosszul elsült ártás vagy rontás után. - Vallom be szégyenkezve.
- Ez az, amit biztos, hogy nem örököltem apától. - Teszem hozzá. Hogy kicsit enyhítsek a zavaromon, elfogadom a felém nyújtott csokit és veszek egy kockát belőle. Az édes íz egyből kezdi megnyugtatni a megtépázott idegeimet. Tényleg aggódok a vizsgák miatt, és amiatt, hogy képtelen leszek olyan érdemjegyet szerezni, amivel tovább tudok majd haladni a következő évre. Ez egy Longbottomként kifejezetten rosszul jönne ki.  

Kérdésére nem számítottam, annyira lefoglalt a mosolya. Titokban kellett tartanom a könyv mibenlétét, még előtte is. Bíztam Goldieban, hogy nem mondaná el senkinek sem, de jobb volt az, ha ez az információ rejtve maradt.
– Egy beadandóhoz kell anyagot keresnem, és valami olyat akartam, ami tuti senki eszébe nem fog jutni. S hát ki olyan elvetemült, hogy egy olyan könyvet vegyen ki, ami lapjaira hullik, ha nem vigyáz rá? –Rajtam kívül természetesen, de mivel a témája érdekelt, ezért kaparintottam meg. – Életrajzok vannak benne, de lassan elaludtam tőle. Ha később jössz, valószínűleg a pad alá fordulva találsz. –Természetesen azért, mert az olvasmány elég altató hatású volt. Tényleg csak a szellő és Goldie társasága mentett meg, csupán ha a lány nem érkezett volna meg, ki tudja meddig tartott volna ébren a levegő.
– Megértem… Nem lehet most könnyű neked. –Hallottam azt a hírt, amit nem szerettem volna. Első kézből persze, mert a keresztszüleimről volt szó. Engem is megviselt, de korántsem annyira, mint véleményem szerint a mellettem ülő lányt. Meg Frankie-t. Bár ő James vállán ki tudta „sírni” magát, mégis úgy érzetem most, hogy vele is beszélgetnem kéne. Kellemetlen téma, talán nem is ez lesz majd végig, de azért jó lenne tudni, hogy mi a fene is volt vele. – Ha szeretnél beszélni róla, itt vagyok. –Hangom halk volt, cseppet sem számon kérő, inkább együttérzés volt kivehető belőle.

Kíváncsian hallgattam, ahogy Goldie az SVK-ről vélekedett. Kicsit megmosolyogtatott a dolog, de nem tudtam hibáztatni azért, mert nem ment neki rendesen az ártás. Senki nem született profinak, minden csak gyakorlás kérdése volt.
– Nem a legkönnyebbek egyike volt, azt biztos. Szívesen segítek a gyakorolni. –Magától értetődő volt felajánlásom. Nem esett volna jól, ha nem sikerülnének a vizsgái emiatt. Igaz, hogy a neheze inkább rám várt az RBF miatt és nekem is tanulnom kellett, de Goldie fontos volt számomra és szerettem volna valahogy segíteni rajta.
– Ne add fel Goldie. Én úgy tudom, hogy keresztapának se mentek olyan jól a varázslatok kezdetben. Majd gyakorlok veled, amikor össze tudjuk hozni és hidd el, hogy neked is profin fognak menni az ártások. –Próbáltam lelket önteni Goldieba ezzel az egésszel. Azt nem szeretném, hogy mindig a gyengélkedőn kössön ki, ezért is ajánlottam fel neki a segítségemet.


P.S.:    Mood: Chill out

Önkéntelenül is elnevetem magam a magyarázatát hallva. Be kell vallanom magamnak, hogy szörnyen hiányzott. Nem is értem, hogy miért távolodtunk el egymástól, mert most olyan, mintha ez meg sem történt volna, és mintha továbbra is ugyanolyan közel állnánk egymáshoz, mint régen.
- Szerintem a könyvmolyok ezzel vitatkoznának veled, ők biztosan nem foglalkoznának azzal, hogy milyen a könyv állapota, egészen addig, amíg megtudhatnak belőle valamit. - Mondom neki szelíden mosolyogva.
- De értem a logikádat. Én biztos nem választanék ilyen könyvet, mert rettegnék attól, hogy valami baja esik. - Vallom be.
- Az nem lett volna szerencsés, még a végén megsérülsz. - Csóválom meg a fejemet, továbbra is mosolyogva.
- Vagy megfázol. Aztán pedig mehettél volna a gyengélkedőre és anya biztosan nem lett volna a dolog miatt boldog. Mellesleg én sem, még csak az hiányozna, hogy valamikor olyankor kerülj a gyengélkedőre, amikor én is ott vagyok, túlságosan aggódnék miattad ahhoz, hogy rendesen tudjak koncentrálni a feladataimra. - Csúsznak ki a számon a gondolataim, de nem igazán érzem úgy, hogy meg kellett volna bánnom azt, hogy ilyen nyíltan beszéltem Albussal. Hiszen barátok vagyunk, nem?

- Köszönöm. - Mosolygok rá újra hálásan, mikor azt mondja, hogy bármikor beszélhetek vele az egész családi mizériáról, ha szükségem lenne rá.
- Szerencsére nem olyan rossz, mint ahogy a legtöbben gondolják. Sőt, annyira nem is nehéz. Nyilván… sok minden új dolgot kell majd megszokni ezután, de az a fontos igazán, hogy ők boldogok legyenek, ha pedig ez azt jelenti, hogy már nem egymással tudják megélni, az szerintem teljesen érthető. Nem mindig történik meg a mesebeli szerelem, amiről mindenki álmodozik. - Vonom meg a vállamat egy egészen apró, szomorkás mosollyal.
- Én például régen nagyon beléd voltam esve. - Bukik ki belőlem, hogy aztán elvörösödve a szoknyámat kezdjem gyűrögetni. Ezt most miért mondtam?!
- Bár lehet ez elég egyértelmű volt. - Nevetek kicsit kínosan, próbálva korrigálni az előbb elkövetett hibámat. Még csak az hiányzik, hogy ezért kellemetlenné váljon a légkör.
- Úgy követtelek mindenhova, mint egy kiskacsa. - Az önirónia szép dolog, segít elkerülni bizonyos katasztrófákat.

- Ez nagyon kedves lenne tőled. De ez nem akadályozna téged a saját tanulmányaidban? - Kérdezem kicsit aggódva. Tudom, hogy Albust a jó szándék vezérli, és tényleg nagy szükségem lenne a segítségére, de nem tudja, hogy mire vállalkozik. Nem tudja, hogy mennyire reménytelen vagyok, ha az ártásokról és átkokról van szó. Hogy minden egyes alkalommal, mikor órára kell mennem gyomoridegem van, mert tudom, hogy szörnyűség lesz a vége, amikor az elméletről a gyakorlatra váltunk.
- Igazán szép az optimizmusod. - Mosolygok rá továbbra is kissé kételkedően.
- Tudom, hogy apának se mentek először, de ő… de ő más. Tudod, milyen, ha valamit a fejébe vesz, akkor azt véghez is viszi. Én hiába határoztam el magamban, hogy jobb leszek, eddig sem sikerült. Még repülni is megpróbáltam, pedig gyűlölöm minden idegszálammal. - Meg is borzongok már csak az emlékére is.
- Nincs az a Merlin haragja, amiért én újra felüljek arra a pokolbeli szerzeményre. - Teszem hozzá megingathatatlanul.  

Felnevettem. Abba nem gondoltam bele, hogy azok a bizonyosok mit szólnának hozzá a dologhoz. De mindegy is volt.
– A magam részéről inkább vigyázok rá, mert aztán még büntetésként megkapom, hogy másoljam át egy új könyvnek, mert szétszórtam a lapjait. Annyi időm meg nem lenne, kedvem meg aztán végképp nem –vontam meg aprón a vállam. Kizárt dolognak tartottam, hogy ez megvalósuljon. Nem voltam az a „vigyázzunk a dolgainkra” típus, de ez a könyv fontos volt számomra, hiába csak önéletrajzok voltak benne.
– Kedves, hogy aggódsz. –Tényleg jól estek a szavai. Szerencsére a baj nem történt meg, ugyanis időben megjelent, hogy tudat alatt elhárítsa azt. – Nem lenne jó. Anyud elmondaná az enyémnek, és jönnének az aggódó baglyok anyától. Azt meg egyáltalán nem szeretném, hogy miattam ne tudj koncentrálni a feladataidra… –Vagy most mi is van pontosan? Összezavart ezzel a gyengélkedős témával… nem, csak én gondolok többet bele. Tuti amiatt, mert gyerekkori barátok vagyunk. Igen, semmi több miatt.

– Szokták mondani, hogy kialszik a láng, de én bízok abban, hogy majd mind a ketten találnak új párt maguknak. Csak mindig az szívja meg ezeket a válásokat, akik nem is tehetnek a dologról. Mondjuk nekem az a fontos, hogy te jól legyél, de tényleg keress meg, ha valami van, oké? –Úgy éreztem, hogy muszáj volt megerősítenem korábbi kijelentésemet. Arra viszont nem számítottam, amit ezek után mondott. Kicsit zavarba is hozott ezzel, mert nem tudtam hova tenni a szavait. Feltűnt, hogy mindig többet volt a közelben, de én teljesen másképpen gondoltam az okra.
– Miért, most már nem? –Ha jól rémlett volt valakije, szóval nyilvánvaló volt, hogy nem, de aztán ki tudja milyen meglepetéseket okoz még Goldie. Kicsit feszegessük a témát akkor, ha már szóba került. Csak nem lesz kínos… vagy de?

– Sosem voltál és sosem leszel akadály Goldie. Beosztom az időmet és mindenre jut majd kellő mennyiségben. –Felajánlottam neki a segítségemet, természetes volt, hogy megoldom a találkozókat, ha úgy hozza majd a sors. A visszatáncolás nem lett volna amúgy sem szép dolog. Valahogy kötelességemnek éreztem azt, hogy segítsek a tanulmányaiban. A sajátjaimra meg fordítok majd annyi időt, hogy szépen átcsusszanjak mindenből. Habár kíváncsi lennék, hogy mekkora háború lenne otthon, ha megbuknék valamiből.
– Repülésben nem is tudok segíteni. Abban inkább James a nyerő. Én jobban szeretek a talajon maradni. –Halkan fel is kuncogtam a végén. Átéreztem Goldie érzéseit. Nem volt különösebb bajom azzal, ha repülni kellett, de inkább választottam az utazás más fajtáját, ha már arra került a sor. Vicces: két kviddicses szülő gyermeke nem szeretett repülni… tényleg én voltam a selejt Potter.


P.S.:    Mood: Chill out

- Ez is egy módja annak, hogy nézzük a dolgokat. - Jegyzem meg széles mosollyal a könyvre tett kijelentésére.
- Bagman mondjuk biztos kitalálna valami ennél is sokkal nehezebb feladatot, ha tönkremenne a könyv. Az a nő mintha mindenhol ott lenne, mindent látna, mindent hallana. Múltkoriban nekem is sikerült büntetőmunkára kerülnöm miatta, pedig egészen addig, soha nem voltam büntetőmunkán. - Csóválom meg kicsit a fejem.
- Hisztis Myrtle mosdóját kellett kisúrolnom Jericho Lestrange-el. Igazából rosszabb is lehetett volna a végén elég jól el tudtunk beszélgetni egymással. - Mondom ezt egy kicsit el töprengve. Milyen ironikus… hogy ilyen könnyen ki tudok jönni egy Lestrange-el. Bár igazából nem is annyira meglepő, tekintetbe véve, hogy mindenki más, és mindenkinek megvannak a jó tulajdonságai.
- Persze, hogy aggódnék miattad, hiszen barátok vagyunk. - Mosolygok rá kedvesen.
- Igen, anyukáink félelmetesek. Most gondolj bele, hogy nekem mit kell átélnem, úgy, hogy a szüleim itt vannak a Roxfortban. - Nevetek.
- Semmi, de tényleg semmi nem kerüli el a figyelmüket. - Néha azt kívánom, hogy bárcsak… de igazából annyira mégsem bánom, hogy itt vannak, hiányoznának, ha nem látnám őket minden nap, pláne a mostani kényes helyzetben.

- Mindenképp kereslek majd, ha szükségem lenne rá. - Bólintok rá továbbra is mosolyogva.
- Én igazából Frankie miatt aggódom. - Komorodok el egy picit.
- Ő nagyon rosszul fogadta a válást, és habár megértem, hogy miért úgy reagált, ahogy, de ez olyan, amiben nem igazán tudok neki segíteni. Én teljesen másképp élem meg az egészet, mint ő, ezért nem is igazán tudok neki tanácsokat adni, amivel könnyebb lehetne a számára. - Sóhajtok egy aprót.
- Most már nem… - Rázom meg a fejem. Miért hangzott ez ennyire bizonytalannak?
- Szerintem régebben is inkább amolyan… kislányos rajongás volt, tudod. - Mosolyodok el megint.
- Meg hát van barátom. - Lesz még szélesebb a mosolyom, mikor Astor emlegetésre kerül.
- Most, hogy látom a különbségeket, egyszerűbb elválasztani a szerelmet és a rajongást egymástól. - Miért is mentem bele elsőkörben ebbe a témába? Tényleg nem akarom, hogy ez kellemetlen legyen. Az viszont tagadhatatlan, hogy Albus így is úgy is fontos személy maradt az életemben, akármennyi változás is történt azóta mióta kisebbek voltunk.

- Ez nagyon kedves tőled. - Mosolygok rá hálásan, mikor azt mondja, hogy bármikor csinál számomra időt. Jól esik. Jobban esik, mint ahogy arra számítottam volna. Már csak azért is lehet, hogy szaván fognám, hogy kicsit több időt tölthessek vele, ami szintén jelzi, hogy tényleg hiányzott az, hogy beszélgessünk, vagy hogy egyszerűen csak együtt legyünk.
- Lehet a szavadon foglak, de tényleg reménytelen eset vagyok, úgy készülj. - Figyelmeztetem újra, csak hogy biztosra menjek.
- Akkor ebben hasonlítunk. Soha többet nem akarom még csak meg se próbálni. Az egyik barátnőm segített, aki szintén kviddicsezik, de… még úgy se volt túl jó élmény, hogy mellettem volt végig a seprűn. - Vallom be nevetve.
- Úgyhogy a repülést meg hagyhatjuk Jamesnek. - Teszem hozzá. A kviddics meccsekre mondjuk továbbra is ki fogok járni, már csak Astor miatt is, sőt az edzéseire is, ha azt szeretné, de igazán soha nem fogom tudni élvezni ezt a játékot, még csak nézés szintén sem.  

Elgondolkozva figyelem Albust pár pillanatig.
-Nem tudom, hogy rosszabb-e, de hogy egyik se túl szimpatikus, az egészen biztos. A legrosszabb főleg az, hogy még ennek ellenére is, hogy úgy szörnyű az a nő, ahogy van, mindenhol vannak besúgói. Egyszerűen nem értem. - Sóhajtok. Az lenne a normális, hogy mindenki összefogjon Bagman ellen, de nem, helyette így is akadnak olyan elvakult emberek, akik követik minden egyes utasítását. Pedig semmivel sem jobb az, hogy most az aranyvérűeket üldözik, mint az, amikor a mugliszületésű diákokkal tették ugyanezt. Ezzel csak újra megismétlődik a történelem… az emberek szörnyen ostobák tudnak lenni.
- Igazából egyik sem volt olyan vészes. - Ismerem el.
- A takarítás, az takarítás, kellemetlen, de lehetett volna ennél rosszabb is. Jericho pedig egyáltalán nem olyan rossz, mint ahogy láttatni engedi magát. Különben sem ítélhetünk meg senkit a szülei alapján, te tudod ezt talán a legjobban. - Mosolygok rá, utalva a Scorpiussal való kapcsolatára. Irigylésre méltó a barátságuk, én csak kívánni merem azt, hogy nekem is egyszer legyen egy ilyen jó barátom.
- Apa biztos mesél pár dologról, az tuti. - Bólintok egyetértően.
- Bár ő olyan, hogy nem szándékosan árul el dolgokat, egyszerűen csak megtörténik. - Nevetek. Imádom apát, de néha nagyon kis szerencsétlen tud lenni.
- Szerintem amúgy az igazgatónő ír meg mindent a szüleidnek. Ő mindent tud, mindent lát, mindent hall, egyáltalán nem csodálkoznék rajta, ha heti rendszerességgel számolna be a szüleidnek arról, hogy mennyi bajt okoztak a Potter gyerekek. - Jegyzem meg egy játékos mosollyal. Régebben biztos nem mertem volna vele így viccelődni, tényleg látszik, hogy megváltoztam, sokkal kevésbé tartok attól, hogy kimondjam a gondolataimat.

- Igen, ebben igazad van, de attól még aggódok érte. Tehetetlennek érzem magam, és utálom azt, amikor látom, hogy valaki szenved, ott van tőlem karnyújtásnyira, és semmit sem tudok igazán tenni érte. - Sóhajtok kissé szomorkásan.
- Viszont azt is tudom, hogy erős, és hogy idővel majd jobban lesz. Előttem is próbálja magát erősnek mutatni, és még Ő akar engem felvidítani. - Csóválom meg kicsit a fejemet, de a szemeim szeretetteljesen csillognak, amikor Frankieről beszélek.
- Megtennéd? - Lelkesedek fel Albus felajánlására, mert habár nem tudom, hogy lesz-e bármilyen hatása, azért sosem árt megpróbálni.
- Köszönöm. Nem hiszem, hogy nagyon sokat elárulna a benne dúló érzelmi viharokról, főleg mivel erősnek, és sérthetetlennek akar tűnni mindenki szemében, de egy próbát azért mindenképpen megér. - Bizakodok.
- Nem fog megbántani. - Jelentem ki meglepően magabiztosan, mikor szóba kerül az, hogy Astor esetleg megbánthatna.
- Nem tenné meg. Ha érezné, hogy valami nincs rendben, akkor azt úgyis megmondaná nekem. - Astor mindig is egyenes volt, mind azzal, hogy mi tetszik és mi nem tetszik neki.
- Ha pedig nem működne… akkor az nem csak az ő hibája lenne, hanem az enyém is, de szerencsére ilyesmiről szó sincs. - Mosolyodok el megint.

-Pedig az vagyok. - Nevetek halkan.
- Tudom, hogy jó is tudok lenni valamiben, nem azért mondom, mert túlzok, tényleg szörnyű vagyok. Úgy kell minden egyes évben átrúgdosni, hogy ne kelljen évfolyamot ismételnem. - Vallom be kicsit zavartan.
- Apát is megkérhetném, hogy segítsen, de… neki bőven megvannak most a maga problémái Frankievel, anyával, meg úgy mindennel, nem akarom még ezzel is terhelni. - Pillantok le a földre, továbbra is kicsit zavartan.
- Nem vagy selejt! - Mondom neki egyből, egészen vehemensen, ami szintén nem igazán jellemző rám.
- Épp az előbb szidtál le, amiért magamat rossznak állítottam be, hát akkor te se csináld, mert nem vagy selejt. Én mindig jobban kedveltelek téged, mint Jamest, ezt csak úgy megsúgom, de nehogy eláruld neki. - Tűnik fel az arcomon újra egy mosoly, habár ez nem túl nagy titok, kiskorunkban is mindig inkább Albus társaságát kerestem, és nem, nem csak azért, mert akkor éppen erősen bele voltam zúgva, hanem amúgy is, sokkal közelebb érzem magamhoz a személyiségét, mint Jamesét. Vele sincs semmi bajom, félreértés ne essék, de… nekem ő túl… sok? Igen, azt hiszem ez a megfelelő szó rá.