Ahogy peregnek a napok és egyre közelebb kerülünk ahhoz, hogy a gyerekek - mind a négy! - visszamenjenek a Roxfortba, úgy nő az aggodalmam is. Nem hittem hogy könnyű lesz, sosem áltattam magam ilyen mesével. Azt viszont sosem gondoltam, hogy Leo ilyen nehezen fogja viselni annak a tényét, hogy van egy húga. Egy húga, akit nem én szültem, mégis a testvére. Ha megkérdeznek, hogy melyik gyerekem lepődik meg a legjobban, már azok közül, akik nem tudnak Letáról, akkor Thalest mondtam volna, nem pedig Leot. Mégis meg kellett lepődnöm. A nagy fiam megharagudott ránk, főleg az apjára, nem is kicsit. Ezt megértettem, békén hagytam. Adtam időt, hogy feldolgozza, hogy minimálisan enyhüljön, de nem úgy tűnt, mintha hajlandóságot mutatna erre. Bezárkózott a szobájába, szinte alig láttuk, az étkezésekre is úgy kellett leimádkozni, nem is mindegyikre sikerült, és egyfolytában azt a mugli készüléket nyomkodta. Azt hiszem, hogy a barátnőjével beszélgetett, noha nem letettem ebben teljesen biztos. Nem igazán beszélt velünk, ha mégis, azt is takarékosan, egy-egy szót mondva, kurtán válaszolgatva. Ez pedig zavar. Nem vagyok és voltam soha kamaszfiú, így elképzelni sem tudom, hogy most mit élhet át, milyen méretű a megrendülése, mik lehetnek az érzései. Abban sem vagyok biztos, hogy tudom vagy éppen jól akarom kezelni a szituációt, amikor szül az ember, nem adnak hozzá útmutatót. Főleg az ilyen helyzetekhez nem. Mégis úgy érzem, hogy tennem kell valamit, bármit, mert így szét fog hullani a család és képtelenek leszünk újra összerakni. - Szia - nyitok be hosszas tanakodás és egy kopogás után a szobájába. Távol álljon tőlem, hogy rátörjek, de vannak helyzet, amikor szükség törvényt bont, ez is egy ilyen. - Van számomra egy kis időd? Beszélni szeretnék veled - mondom óvatosan. - Vagyis… sokkal inkább mesélni valamit - teszem hozzá, nehogy azt higgye, arról szeretnék kiselőadást tartani, hogy menjen bocsájtson meg az apjának és nekem, valamint ölelje keblére Letát, mert a húga és ezért szeretnie kell. Nem, semmi ilyesmit nem kívántam tenni, hiszen mind a szeretet, mint a megbocsátás olyanok voltak, amelyeket nem lehetett kierőszakolni, csak kiérdemelni. Idővel jöttek, ha jönniük kellett. Reméltem, hogy a jövőben ebben az esetben is így lesz. Most valóban csak mesélni szeretnék Leonak. Egy régi történetet, rólam és az apjáról, hátha így, ha nem is enyhül meg, de egy kicsit jobban megérti, hogy a dolgok miért történnek és történtek úgy, ahogy. Talán már elég nagy és készen áll rá.
Vendég
Szer. Feb. 10, 2021 3:12 pm
to Mom
Az egész szünetben igyekeztem úgy tenni, mintha csak egy átlagos hazaérkezésem lett volna, mégis ahányszor találkoztam a szüleimmel, a nagy hangom azonnal visszafogottabbá vált. Hisz úgy éreztem, hogy nincs miről beszélnünk, mert az egész helyzet ami kibontakozott inkább önmaga paródiája. Haragudtam és haragszok is rájuk a mai napig azért, mert nem voltak őszinték velem és azért is, mert ha már őszinték nem voltak, legalább el ne vártak volna teljesen más értékrendet. Bár igazából már azt se tudom, hogy ez az értékrend inkább adta magát és épült fel a saját elképzeléseim szerint, mintsem nevelés kérdése lett volna. Mert igazából sosem mondták, hogy tedd ezt vagy azt, csak azt akarták, hogy boldog gyerekek legyünk, akiket felkészítettek az életre. Hát kurvára nem érzem magam az életre késznek, ha egyszerűen az, amit itthon eddig gondoltam és láttam, mind hazugság, szemfényvesztés volt. Mert ezt így érzem és semmi nem másíthatja meg akkor sem, ha fejük tetejére állnak. - Ha azt mondom, hogy nem érek rá, akkor is bejössz és elmeséled. - jegyzem meg szűkszavúan, köszönés nélkül. Mert ha anya gondol valamit, azt úgyis megpróbálja a tudtunkra adni így vagy úgy. Amit én mostanában előszeretettel mellőzök, mert önállóbbnak érzem magam, ha vannak saját titkaim. Őszintén most már bűntudatom sincs miattuk, mert nem én vagyok a fő titkolózó a családban. És az már kritikán aluli, hogy Sophie is előbb tudta meg, mint én. De azt hiszem ez még kevésbé zavar, mint az ő hazugságaik a tökéletes családról, amit belénk tápláltak. - Nem szívok vissza semmit és nem gondolom azóta se másképp. - kezdek el előre tiltakozni, miközben fel sem nézek a telefonból. Azt sem tudom, hogy milyen cikket nyitok meg és lépek vissza belőle, majd görgetek tovább, mintha érdekelne is, ami jön. De igazából csak arra figyelek fel, amikor üzenetem jön. Előzékenyen válaszolok is rá, mert fontosabbnak érzem, meg egyszerűbb is, mint valós problémákkal foglalkozni. De most őszintén. Anyát nagyon szeretem, de érezze csak, hogy ezt nagyon de nagyon elcseszték. De főleg apa.
Visszafogom a belőlem feltörni készülő mély sóhajt. Nem szabad meglepődnöm, tulajdonképpen számítanom kellett erre a fogadtatásra, mégis reménykedem, hogy az utóbbi napok folyamán Leo enyhült egy kicsit. Nem sokat, csak pont annyit, hogy rendesen, dacoskodás nélkül lehessen vele beszélgetni. Persze, eszemben sincs neki felróni semmit, pontosan úgy viselkedik, ahogy egy korabeli fiú tenné hasonló helyzetben, de Merlinem, bár ne lenne ennyire kamasz! - Valóban - lépek be óvatosan, nem tagadva, hogy igaza van. Mind a ketten tudjuk, hogy ha megpróbálna, akkor sem tudna lerázni. Talán ezért nem is teszi és törődik bele inkább, hogy itt vagyok, beszélgetnie kell velem. Nekem sem szimpatikus a helyzet, nem szeretek és nem is szeretnék a gyerekeimre akaszkodni, rájuk erőltetni a véleményemet, ahogy azt apám próbálta velem… velünk annak idején. Mégis, most egy olyan helyzet bontakozott ki, ahol nem hagyhatjuk szó nélkül a dolgokat. Leo dacos és elutasító viselkedését sem. Sokkal rosszabb lenne ha teljes mértékben ráhagynánk. Talán. - Sejtettem és nem is azért jöttem, hogy rávegyelek arra: így legyen. Ahogy a lelkedre sem szeretnék beszélni azzal kapcsolatban, hogy mit kell csinálnod vagy érezned Letával kapcsolatban. Valójában nem is róla szeretnék mesélni neked, sokkal inkább magamról és édesapádról. Arról, hogy hogyan jutottunk el idáig - tártam szét a karom, utalva ezzel rá, a testvéreire és erre az egész helyzetre, ami kialakult körülöttünk. - És nem - emeltem fel a kezem, mert hiába nyomkodta minduntalan azt a különös, világító mugli készüléket, sejtettem, hogy valamennyire figyel rám, ha mást nem fél szemmel -, nem azt akarom ezzel elérni, hogy ne haragudj ránk, mert jogod van hozzá. Inkább azt szeretném, hogy tudd a teljes történetet, ne csak a végét - mert ez már kétségkívül az volt. Noha talán a dráma találóbb kifejezés lett volna, mégis hittem benne, hogy ha kellő energiát fektetünk bele, akkor Happy End lesz belőle. Természetesen nem ma és holnap, de majd egyszer, valamikor a jövőben. - Persze, nem kényszeríthetem rád, ha nem érdekel, de ha mégis, akkor 1997 őszén minden ezzel kezdődött - húzok ki a nadrágom zsebéből, majd nyújtok felé egy régi, megsárgult és gyűrött papírdarabot. Hogy miért tartottam meg? Én se tudnám megmondani, talán azért, hogy néha magamat is emlékeztessem arra, honnan indultunk. Apám levelét ajánlom fel neki olvasásra. Azt az ominózus üzenetet, ami az után írt, miután Madame Sproutnak köszönhetően a fülébe jutott, hogy milyen terveim vannak, hogy nem mint engedelmes aranyvérű feleség, hanem mint tanult nő képzelem el a jövőmet. Nem hosszú, apámat nem lehet azzal vádolni, hogy barokkos, nehezen kibogarászható körmondatokban kommunikált. Ebben is csak úgy, mint mindenben kemény volt és határozott. Három rövid mondat, mindössze másfél sor. Mégis, huszonkét évvel ezelőtt, amikor nagyon más idők jártak, egy csapásra változtatta meg az életemet. Kijelentette, hogy álmodni se merjek továbbtanulásról, mert ugyan még nem talált nekem senkit, de fog, ezáltal legkésőbb augusztusban oltár elé állok és egy tisztes aranyvérű ifjú felesége leszek. Olyané természetesen, akit ő választ vagy hagy jóvá.
Vendég
Csüt. Márc. 18, 2021 8:10 pm
to Mom
Ciki lenne, ha nem ismerném egyáltalán az anyámat. Azt persze nem állíthatom, hogy mindenben tökéletesen tudom mit miért tesz, de azért van elképzelésem arról, hogy mi az, amit szeretne megvalósítani és mi az, amiben nem ismer ellentmondást. A család, mint olyan a számára szent és sérthetetlen. És ha békétlenkedés volt valaha is valamelyikünk között legyen szó rólunk egy testvéri vitában vagy egy összezörrenésről valamelyikükkel, azt nem hagyhatta addig nyugodni, amíg meg nem oldódott. Persze idővel. Mert tökéletesen tudja, hogy főleg hozzám idő kell. Az neki olyan fegyver, amit bűn lenne figyelmen kívül hagyni, különben könnyedén elszabadítanám azt a bizonyos apokalipszist. Nem vagyok büszke rá, hogy ilyen nehéz természet vagyok, zajos, temperamentumos és ennek tetejében makacs is. És tudja azt is jól, hogy nekem is sokat jelent a család, ami jelenleg a szememben nem egy megdönthetetlen vár, hanem egy szarból épített... szóval jah, a véleményemet mind tudják, ahogy én is az ő játékszabályait. Ha mást nem, minimum meghallgatom. Csak hogy ne érezze azt, levegőnek nézem, azért felnézek rá. De nem sok esélyt adok annak, hogy itt valami is jobb irányba fog menni. Tudja, hogy nem tud meggyőzni, ez tetszik. Már vágnék egyébként vissza, hogy nem szeretnék semmit csinálni vele. Tudom, hogy elkerülhetetlen az ide költözése és az is, hogy mostantól ez örökké így lesz, de eddig nagyszerűen sikerült ignorálnom a létezése tényét is, nem most fogom elkezdeni megszeretni. Egyszerűen nem akarom. Mégis meglepetten sandítok jóanyámra. Akkor mégis mi a búbánatról akar beszélni, ha nem róla? Mi több... sikerül elérnie, hogy felkeltse az érdeklődésemet, de nem adom meg az örömöt neki, hogy ezzel mindent automatikusan száműzzek magam körül. A telefon még mindig egy nagyszerű alibi nekem, még akkor is, ha nem azonnal válaszolok Livnek. Csak remélem, hogy nem sértődik be ebben a röpke ki tudja hány percben, így meg is írom, hogy társaságom akadt. De azért jó lenne, ha nem lépne ki a beszélgetésből, mert akkor esküszöm hajat tépek és elszívok egy szál cigit. Még úgysem tudja, had triggereljem vele. - Rád azért haragszok, mert sosem mondtad el. Úgy kezeltetek mindketten, mint egy pisist, akinek ott a tojáshéj a fenekén és jó neki, ha burokban él. - ez az egyik nagyon sarkalatos meglátásom, jogosnak érzem és nem is engedek belőle. Na azt már nem. A másikat tudja mindkettő, maga a tény, hogy apa milyen kétlaki életet élt. Hogy miért, a mai napig nem tudom felfogni anya miért nem volt neki elég, amikor igazából mindent megadott neki. Tudom, hogy én sem vagyok egy szent és sok lányt szédítettem, de valahogy egy kapcsolatban képtelen lennék kacsintgatni mások felé. Az újfent telefonba temetkezést ezúttal azzal gátolja meg, hogy egy feltűnően megsárgult, régies levéllel kezd el babrálni. Nem mai darab, felvont szemöldökkel is figyelem, hogy mit akar vele. Igazából tartok tőle. Tartok attól, hogy megint egy olyan dologgal szembesülök majd, ami nem fog tetszeni. Vagy ami még rosszabb, hogy igazából csak azért nem mentek szét, mert jöttem én. De hogy miért pont az apja levelét adja át... vonakodva bár, de elveszem. A csigák bravúros gyorsasággal érnének célba az én levélhajtogatási mozdulataimmal szemben. Amit aztán korrigálok és kapkodva hajtom szét az utolsó két oldalt. Nem bírom a feszültséget. Nagy levegőt veszek, vetek még egy pillantást anyára és végül nehezen, de a szövegre emelem a tekintetemet. - Legkésőbb augusztusban... - motyogom magam elé és csupán csak azért ragad meg ennyire ez a két szó a fejemben, mert én is akkor születtem. Mármint tudom, hogy nem azonnal, mi több, még bőven volt idejük egymásra. Csak attól még furcsa érzésem lesz tőle. Nem nehéz egyébként összerakni, hogy ki lett végül nagyapa választottja. Csakhogy ez nem mindenre válasz, ugyanis nagyszerű példa rá a legjobb barátom. - És? - teszem fel a kérdést, hogy ezzel mit szeretne elmondani, mert biztosra veszem, hogy nem csak ennyi a mondandója. Anya nem az a típus, aki csak oda tesz valamit elém, aztán meg van oldva. Le merem fogadni, hogy ez, de még más téma is felmerül, mondjuk a későbbi időkre hivatkozva. De most egyikük sem fogja lemosni apáról, hogy közel sem ő a hibátlan és tökéletes Benny.
Amikor gyereked születik, nem adnak hozzá útmutatót vagy éppen használati leírást, ahogy - a kezdetekben sajnos - kikapcsoló gomb sincs rajta. Neked kell mindent kitapasztalni úgy, hogy csak arra támaszkodhatsz, amit otthonról hoztál magaddal, legyen az jó vagy rossz. Azt hiszem hogy nyugodtan kijelenthetem, hogy Benny és én nagy részben csak rossz példákat hoztunk otthonról. Persze, mind a kettőn gyermekkorában voltak szép pillanatok, amelyekre szívesen emlékszünk vissza, de nagy összességében egyiket sem neveztük volna annak a tipikus családi idillnek, már ha az létezett egyáltalán. Amikor megtudtuk, hogy gyerekünk lesz, nem sok mindent beszéltünk meg előre, de abban mind a ketten egyetértettünk, hogy másképpen szeretnénk csinálni, mint ahogy a mi szüleink tették. Jobban. Bármit is jelentett ez. Most, elnézve a dacot és a sértettséget Leo szemében, nem tudtam eldönteni, hogy ez sikerült-e vagy sem. Szerettem volna hinni, hogy igen, hogy jól csináltuk és boldog, kiegyensúlyozott gyerekeink vannak, még akkor is, ha követtünk el közben hibákat, hiszen senki sem volt tökéletes, mi sem - Benny sem, bármennyire is szerette az egoja elhitetni vele ezt az ostobaságot - és mint mondtam: tizenhét éve nem kaptunk használati utasítást, csak egy hangosan síró kisfiút. - Mikor mondtam volna el? - kérdezem szelíden. - Leo, idén töltötted a tizenhetet, ha már nem is vagy teljesen gyerek, de még felnőtt sem vagy, egyébként egyszerre akartuk nektek elmondani, ha már elég idősek vagytok hozzá - dörzsölöm meg az orrnyergemet. - Sophie is véletlen jött rá, kihallgatott egy beszélgetést. Nyilván nem hagyományos módon, de így volt. Nem lepődök meg, amikor Leo elveszi a levelet. Lassan olvassa, talán büntetésképpen, talán mert tényleg minden szóra figyel, ötletem sincs, de nem is siettetem. Leülök az íróasztala előtt elhelyezett székre és várom a reakcióját, a kérdéseit, mert biztos vagyok benne, hogy lesz. Noha még nem most. - Ez az első levél, a tanév elején jött. Október környékén. Nem foglalkoztam vele… jobban mondva: nem akartam. Egyszerűbbnek tűnt, mint azon kattogni, hogy kit fog találni, a választék akkoriban nem volt túl nagy, hiszen apámnak elvei voltak… vannak - engedek meg magamnak egy szomorú, kissé lemondó mosolyt. A gyerekeim sosem találkoztak az apámmal és ez így is van rendjén, nem tudom miként reagálna rájuk, ahogy valójában az Azkaban sem egy olyan családbarát hely, ahol ezt ki lehetett volna vitelezni. - Két, talán három héttel később jött a következő levél, hogy Amycus Carrow felesége leszek, ő már mindent elrendezett, nincs miért aggódnom - nem részletezem, hogy Amycus pontosan kicsoda. Ha nem is tudja pontosan, de elképzelései lehetnek. Hiszen Carrowék sosem a humánus, mugli, félvér vagy éppen sárvér barát nézeteikről voltak ismeretek, sem akkor, sem pedig most. - Ekkor lépett közbe apád - noha az ekkor kapott dührohamot apád kijelentés talán helytállóbb lett volna. Hiába ismertük egymást már harminc éve a férjemmel szerintem sosem, - vagy csak az öccse kitagadásakor - láttam ilyen dühösnek, mint akkor. - Azt már tudtátok, hogy a Roxfortban ismertük meg egymást, de a részletekbe sosem bocsátkoztunk. Valójában legjobb barátok voltunk, tizenegy évesen találkoztunk először az expresszen. Sosem terveztünk összeházasodni, fontosak voltunk egymásnak, de nem szerelmesek. Amikor apád megkérte a kezem, azt hittem viccel, csak a döbbent indulat beszél belőle - bár Benny általában komolyan gondolja amit mond, bármilyen hangulatban legyen is -, de nem viccelt, most pedig itt vagyunk - tárom szét a karom. - Egybekeltünk nekem pedig lett jövőm, valódi jövőm, de nem fogadtunk egymásnak úgy örök hűséget, ahogy a legtöbb házasságban. Apád sosem volt igazán monogám típus, hogy így mondjam - noha nem akarok szépíteni a történeteken, Leta után nem is lehetne, de alázni sem akarom Bennyt, mert nem érdemli meg. Csak azért, mert nem lehet egy nő mellé lekötni még nem rossz embert. Mi több, igen is jó apa és jó férj volt, még ha ezt a legtöbben nem így látták volna ebben a helyzetben. - De csak hogy tudd, ha bármikor az elmúlt évek folyamán azt mondtam volna neki, hogy válasszon engem választott volna, ezt bizton állíthatom. Azonban szerintem, ha szeretünk valakit, legyen az bármilyen, nem akarjuk megváltoztatni, hanem úgy és olyannak fogadjuk el, amilyen. Én így szeretem apádat. Nem tudom mennyire jó ötlet ezt elmondani, neki mennyire érti meg a helyzetet, hogy miért történt mindez. Szerintem még fiatal hozzá. Hiába hiszem úgy, hogy ismerem a fiamat, most nem tudom előre megjósolni, hogy mit fog reagálni. Az elfogadásától kezdve, az értetlenségen át, a maximális kiakadásig mindent el tudok képzelni.
Vendég
Pént. Ápr. 02, 2021 10:51 am
to Mom
Mondhatnám igazából azt is, hogy torkig vagyok az itthoni dolgainkkal, de nem lenne igazságos egy olyan mérlegen, amin tudom, hogy a másik oldalon a mi érdekeinket nézték elsősorban. Mert ha akarnám sem tudnám tagadni, hogy a körülményekhez képest egy jó családba születtünk mind és ez csak felértékelődött azóta, hogy megtudtam, Tyler szülei miképp jártak el a kvibli húga eltüntetésével kapcsolatban. Tudom, hogy akkor sem tagadnának ki, ha fejre állok. És én élek most ezzel és fejre állok, mert igazságtalannak tartom az évekig tartó titkolózást, amivel igazából mindvégig éretlen kölyöknek tartottak. Mégis mit használhatnék fel ellenük mint azt, hogy tiltakozom? Azért csak haragos pillantással nézek ismét fel a telefonból anyára, ahogy épp azt fejtegeti, hogy mi a véleménye a nagykorúságomról. Tudom, hogy még nem tudok a saját lábamon megállni, mi több, lehet, hogy egy olyan területen szeretném a szárnyaimat bontogatni, ami inkább hosszú évek gyümölcse lesz, mint hogy önállóvá váljak, de ne várják azt tőlem, hogy azonnal olyan döntéseket hozzak, mint egy harmincas. Igenis rosszul esik, hogy egy kaptafára vesznek az öcsémmel. Apropó, öcsém... - Szóval akkor megvártátok volna, amíg Thales is nagykorú lesz és csak akkor szóltok. Hát ez zseniális. Sophie mindenki fejébe belemászik, ha nagyon akar. - néha igazán undok megjegyzéseket tudok tenni, amikre nem vagyok büszke, de ez nem az a pillanat, amikor köntörfalazni szeretnék mindenről. Nyers vagyok, de legalább őszinte. A levelet akkor is elolvasnám, ha nahxobb lenne a haragom, mert alapvetően vagyok nagyon kíváncsi és addig úgysem bírnék magammal. Ezzel anya tökéletesen tisztában van. Cserébe kurva lassan olvasok, annyira, hogy érzem mennyire szuggerál. De ez megér egy misét, hogy hajlandó legyek letenni a telefont és rá figyeljek. A múltjuk egy olyan dolog, amiről eddig sem sokat meséltek, legalábbis ennyire kemény dolgokról nem, sem a háborúról, sem más kellemetlenségről. A nagyapámat nem tudom, hogy láttam-e igazán valaha vagy látott-e ő engem kicsiként, igazából nem is érdekel. Az a generáció a másik nagyapámmal együtt elég defektes. Nem is értem hogy vallhattak olyan eszméket, amiket. Már alig várom, hogy az orra alá dörgölhessem Livet. - Carrow? - úgy hökkenek meg a név hallatán, ahogy csak lehetséges. Azt hittem, hogy az a sztori folytatása és akkor megtalálta a fatert és összeadták őket. Nem mondanám, hogy ez egy igazi lávsztori, de azért ennél a verziónál az is sokkal jobban hangzana. De közben pedig nem tudok mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy most is úgy beszél apáról, mint valami kibaszott hős megmentőről. Pedig akkor tiszta a sor, mert jóban voltak, inkább elvette ő, aztán élte tovább a kényelmes életét. Például mindenféle nőcskékkel félrekúrt. Ez fantasztikus. - Nagyszerű legjobb barát, tényleg. Ha már elvállalta, akkor azt is válllahatta volna, hogy csak rád figyel. - nem válogatom meg a szavaimat és lehet, hogy meglesz a böjtje, de egyszerűen ez nekem nem fair. De lehet csak én lettem elrontva és amúgy nem az lenne a normális, hogy ha valakivel ilyen komoly dolgokat teszek, akkor vállalom a következményeit. Vagy ez így nem? - Neki is vannak elvei... Szép kis elvei. - húzom el a szám keserűen. Nem tudom, hogy ezt várta volna, én nem tudom eldönteni, hogy apa bevállalása javítana vagy épp rontana az amúgy is megtépázott véleményemen. Én nagyot csalódtam apában és nem győzöm kimutatni sem. Felkelek csak az ágyra és az ablakhoz lépek, hogy a következő pillanatban az ott álló komódból kivegyem a cigit és rágyújtsak. Tessék, nekem is vannak stikkjeim, de közel sem olyan gázak. - Én nem tudnám ezt tenni a nőkkel... Mármint... Tudom, hogy sokat válogattam... De amióta Livvel járunk, azóta nem érdekelnek.
Pontosan látom Leon, hogy nem osztja a nagykorúságról és az érettségéről alkotott véleményem. Miért is tenné? Fiatal még, most éppen abban a korban van, amikor azt hiszi, hogy övé az egész világ, mindenki és minden ellene van, főleg mi, hiszen hazudtunk neki, hovatovább: lebecsüljük őt. Erről pedig szó sincs, egyszerűen csak ismerjük - ahogy a többi gyerekünket is - pontosan ezért született meg az a bizonyos döntés. Ugyan nem teszem szóvá, de Leo a viselkedésével ad nekem - és Bennynek - is egyféle visszaigazolást, hogy valóban nem volt ördögtől való ötlet elhallgatni Leta létezésének tényét. Hiszen, ha Leo olyan felnőtt lenne, mint milyennek szeretné hinni magát, akkor nem így reagálna. Persze, ezt nem rovom fel neki. Hogy is tehetném? Hiszen pontosan úgy viselkedik, mint ahogy az ember egy korabéli kamaszfiútól elvárja. Morcos, duzzog és mindenkire mérges, akit csak egy kicsit is hibásnak érez a történteket illetően. Főleg az apjára. - Igen - felelem nyugodtan, figyelmen kívül hagyva a hangjában bujkáló szarkasztikus élt. - Nem akartuk, hogy egyikőtök előbb vagy később tudja meg, ahogy azt sem akartuk, hogy ilyen titkot kelljen őriznetek egymás előtt. Csak… Sophie ugye átírta a terveinket - vonok egy aprót a vállaimon, hiszen valóban így történt, tenni már nem tudok ellene. Ez a forgatókönyv, ami végül kialakult, nem szerepelt a legvadabb terveink között sem, de hát ember tervez, Merlin végez. Bátran kijelenthetem, hogy nálunk sem kell a szomszédba menni, ha az ember igazán komoly bosszúkat akar látni. Mint az, amikor a tizenhét éves, felnőtt, komoly nagyfiam egy hatéves gyorsaságával olvassa végig a levelet. De én ráérek - kettőnk közül nem én sietek különös, mugli telekommunikációs üzeneteket váltani a barátnőmmel -, megvárom, csendben és nyugodtan, egyetlen szót sem szólva, ellenben gondosan ügyelve minden rezdülésére, amelyet a leírt sorok válthatnak ki belőle. Tudni akarom, hogy megérti-e azt a szituációt, amibe akkor, azon az októberen kerültem. - Carrow - bólintok teljesen nyugodtan. Már tudok félelem és megvetés nélkül gondolni Amycus Carrow-ra. Nem erre számított, süt róla a meglepetés és talán egy csipetnyi értetlenség is, amit meg tudok érteni. Az ember nem egy ilyen történetre számít, amikor valaki annak a körülményeit meséli el, hogy hogyan kérték meg a kezét. Még a mi világunkban sem, ahol még napjainkban is divat az előre elrendezett házasság. A gyerekeink születésekor mi is kaptunk ajánlatokat, nem is egyet, noha ez a legkevésbé sem meglepő, hiszen, bár ez sosem számított, impozáns vérvonalból származtak. Ismert Nott és Lestrange felmenőkkel rendelkeztek. Mi azonban minden erre vonatkozó ajánlatot visszautasítottunk. Szerettük volna, ha a gyerekeinknek megadatik a szabad választás joga, essen az bárkire is. A történettel, sokkal inkább az igazsággal, nem az a célom, hogy tisztára mossam Bennyt, mert nem, ilyesmi meg sem fordult a fejemben. A férjem elég határozott ember, aki tökéletesen tisztában van saját magával és a képességeivel - néha talán túlságosan is -, bár tagadhatatlanul szüksége van rám az élet egyes területein, a saját becsületét azonban tökéletesen megtudja védeni egyedül is. Ahogy a harcait is képes megvívni, álljon szembe vele egy felsőbb vezető a minisztériumban, az apja vagy éppen a tizenhét éves, dühös kamaszunk. - Amikor elvett… sokkal inkább korábban, amikor igent mondtam neki, pontosan tudtam, hogy nem lesz hozzám teljesen hűséges, ebből nem csinált titkot. Mert édesapád mindig is ilyen volt. Azt hiszem, mondhatjuk azt, hogy kompromisszumot kötöttem. Egy meglehetősen kényelmes kompromisszumot - tűnődöm el. - De megmondom őszintén: nem bánom. Szeretem az életemet és elégedett vagyok vele. A nyilvánvaló hibái ellenére. Nem tudom, hogy akkor és ott, több, mint húsz évvel ezelőtt hány nő választotta volna a házasságot, azt hiszem kevés. Sokakban él és élt is a hit, hogy létezik az igaz, mindent elsöprő szerelem. Én a magam részéről soha sem vágytam rá, mindig is veszélyesnek, hovatovább: instabilnak tartottam egy hirtelen fellángoló érzelemre alapuló nos… bármit is. Pontosan ezért tartottam és tartom a mai napig is ideálisnak a Bennyvel való házasságomat. Hiszen a mai napig biztos lehetek benne, hogy bármi történik is velünk, mindig egymás mellett fogunk állni. Arról nem beszélve, hogy az együtt töltött évek alatt szerintem egy valóban hangos, veszekedő szó sem hagyta el egyikünk száját sem. Nem tartom túlzásnak a kijelentést, miszerint ezt kevés pár mondhatta el magáról. - És ez teljesen rendben is van így - ülök le óvatosan Leo mellé. - Nem kell olyannak lenned, mint az édesapád, ahogy attól sem kell félned, hogy idővel felveszed majd a szokásait. Igaz, összeköt titeket a vér és sok mindenben hasonlítotok is - mind külsőleg, mind belsőleg, ezt kár is lett volna tagadni -, de ettől még más emberek vagytok, már elvekkel és más normákkal. Amíg te és Olivia is boldogok vagytok, addig az úgy van rendben, mert azt hiszem, hogy ez a lényeg végsősoron. Egy olyan kapcsolat kialakítása, ami mind a két félnek tökéletesen megfelel és még ha kell kompromisszumot is kötni - mert azt mindig kell, mind a barátságban, mind a testvérek között, mind a szerelemben -, boldog benne mindenki. Amikor bejöttem, nem terveztem mély, életbölcsességekkel ellátni a fiamat, ez… egyszerűen csak így alakult, de nem bánom. Ha a mi házasságunk dinamikájának megértéséhez nem is feltétlen, ahhoz már mindenképpen elég idősnek tartom, hogy ez a téma szóba kerüljön, függetlenül tőlem és az édesapjától is.
Vendég
Csüt. Júl. 15, 2021 4:34 am
to Mom
Ha pszichológiai hadviselésről van szó, akkor abban sokkal egyszerűbb apával szemben ágállnom, mint anyával szemben. Róla tudom, hogy fél perc alatt úgy átlát rajtam, mintha csak üvegből lennék és a gondolataim nyitott könyvként tekeregnének előtte. Pedig tudom, hogy soha az életben nem lépne át egy ennyire személyes határt. Mindig is úgy ismertem őt, aki inkább hagyja, hogy megtapasztaljam a dolgokat a maguk velejárójával. Igazából tudtam előre, hogy majd ő megpróbál olyan észérvekkel meggyőzni, amik ellen még csak tiltakozni sincs esélyem. Csöndben hallgatom, nem megszakítva a magyarázatát. De komolyan, erre lehet egyszerűen lázadni? Nem. Én mégis tartom magam és a pillantásom se válik kevésbé dacossá. Nem fogom megkönnyíteni a helyzetét, mielőtt még arra gondol. Megértem az indokát, de egyet még mindig nem értek vele és nem Sophie miatt, hanem a titok miatt. Tudom, hogy annyira felfújom, amennyire azt teljesen fölösleges, de momenán inkább az ellen tiltakozok anyánál, hogy ilyen szinten kihagytak minket döntésekből. Még ha gyerekes is, de miféle szközöm lenne még erre, ha nem a zsigeri tiltakozás? - Mondjuk ha nem titkolóztok, akkor nem kellett volna fájjon a fejetek ettől. - tárom szét a kezem hirtelen és aztán a tekefont az ölembe is dobom, mert csak mérgesen forgatnám előbb vagy utóbb csak a kezemben. Különben sem kell megmutatnom Livnek, milyen az, amikor ingerülten válaszolok egy üzenetére. Nem hiszem, hogy rajta kellene levezetnem az itthoni frusztrációmat. Azt álmomban sem gondoltam volna, hogy Leta eltitkolásán túl vannak még teljesen nonszensz dolgok a családunkban, mint a kiházasítás. Persze, Tyler végett nem is olyan idegen nekem a tény és a jelenség, hisz ha nem is a saját bőrömön, de testközelből érzékelem mennyire nyomasztó egy olyan szituáció elfogadni, amihez egyébkén egyáltalán semmi kedvünk. Rossz belegondolni, hogy anya is valami ilyesmibe lett belekényszerítve, csak egyedül azt nem értem, hogy akkor apa hogy keveredett a képbe. - De téged ez miért nem zavart? - furcsa belegondolni, hogy tudott róla. Tudta, hogy apa ilyen és mindig is ilyen lesz, mégis hozzáment. Mondjuk inkább ő, mint egy Carrow. A gondolatba is beleborzongok, hogy olyan családban nőnék fel, ami erősen halálfaló kötődésű. Oké, tudom, hogy az én rokonaim is tettek cifra dolgokat, de a szüleim nem azon az oldalon álltak. Meg úgy egyáltalán nem is léteznék, ha anya egy Carrow felesége lesz. A legjobban most az zavar, hogy párhuzamot vélek felfedezni a saját eddigi viselkedésem és apáé között. Én sem tartottam mértéket, noha nem is tartoztam senki felé semmiféle elszámolással. Egyszerűen csak így történt meg és így alakult. Mégis mi garantálta, hogy mondjuk én majd nem fogo olyan hibákba botlani? - Nem szeretnék ebben rá hasonlítani. - kötöm ki makacsul, ahogy végül anyára nézek ismét. Kicsit mintha eddig elmerengtem volna, miközen próbáltam mindazt elképzelni, amit jelenleg apáról gondolok. Megsúgom, nem túl bíztató. - Soha nem akarok úgy járni, mint Ty. Amikor először megtudtam, hogy a szülei mit akarnak, joggal bukott ki és én nem is tudtam volna, én mit csinálok, ha ez velem történik meg. Úgy értem nagyapa is biztos ellenezné, ha átvinném hozzájuk Livet bemutatni. - még csak a gondolat is zavar, hogy esetlegesen beszóljon neki. - Mi nem kötöttünk kompromisszumot, anélkül is megvagyunk.
El kell nyomjak egy mélyről jövő, kissé fáradt sóhajt. Nem esik már nehezemre, három gyerek mellett kellően sok tapasztalatot szereztem. Ha másra nem, akkor erre mindenképpen jó a szülőség: a tökéletes pókerarc kifejlesztésére. - Miért? - kérdezem óvatosan, mégis őszinte érdeklődéssel. - Szerinted mit kellett volna tennünk? Elmondani egy három-, egy négy- és egy ötéves gyereknek, hogy az apjuk megcsalta az anyjukat ezért született egy kis húguk? Leo, ha a benne forrongó indulatra és dacra hallgat, akkor gondolkodás nélkül igennel válaszol, ebben biztos voltam. Azonban, ha valamikor - ma, holnap, hetek esetleg hónapok múltán -, csak egy kicsit is végig gondolja azt a szituációt, rájön: nem volt opció, hogy akkor és ott beavassuk őket. Annyira picik voltak még, fel se fogták volna a történtek súlyát, lehet magukat a tényeket sem, hiszen Merlinre, abban az időben az is eszméletlenül izgalmas és rettentően váratlan csavar volt a számukra, ahogy a Peverell testvérek túljártak a halál eszén. Ezért is döntöttünk úgy Bennyvel, ahogy. Én pedig, ha Leo nem is érzi így, a végsőkig kiállok a döntésünk helyes mivolta mellett. Nem válaszolok neki, legalábbis egyből. Nem azért, mert nem szeretnék, sokkal inkább azért, mert szeretnék, a lehető legőszintébben, titkok és csalafintaságok nélkül, ehhez azonban idő kell. Pár kósza, mégis végtelenbe nyúló másodperc, ami alatt össze tudom szedni a gondolataimat. - Azért, mert nem számított - adom meg végül talán a lehető legösszezavaróbb választ, amelyet csak lehet ebben a helyzetben. - Tudod ti és mi teljesen más világban nőttünk fel, ugyan mindösszesen csak húsz év a differencia, mégis sokkal többnek érződik. Apáddal, a fiatalkorunk egy bizonytalan világban éltük le. A dolgok nem egyik napról a másikra, olykor egyik pillanatról a másikra is megváltoztak. Aki az egyik pillanatban a padtársad volt, a következőben Crutioval kínzott, aki az egyik nap a barátod volt és együtt nevettek másnap már félve pillantott rád, mert aranyvérűnek születtél. - Nem kérem és nem is várom a fiamtól, hogy megértse ezt, mert lehetetlen. Ahhoz, hogy pontosan tudja miről beszélek, ott kellett volna lennie és átélnie, ezt pedig nem akartam. Bármikor a hajlandó vagyok a tulajdon életem adni azért, hogy a gyermekeim nyugalomban és boldogságban éljék le az életük, egy háború fenyegető árnyéka nélkül. - Minden képlékeny volt, a világ, az emberi kapcsolatok és gyakorta maga a család is. Nagyon kevés biztos pontot tudhattunk a magunkénak, legyenek azok helyek, tárgyak vagy személyek. Nekem akkoriban Benny… apátok volt az egyik ilyen. Tizenegy éves koromtól kezdődően mindig ott volt nekem és tudtam, hogy mindig is ott lesz. Persze, a háború végeztével elgondolkodtam a jegyesség felbontásán, az apám az Azkabanban ült - ezt sosem titkoltuk a gyerekek elől - a bátyámnak se jelentett volna problémát, ebben biztos vagyok - hiszen Remmynek is megvoltak a maga problémái, részben miattam. Hiába mondta akkor és mondja gyakran most is, hogy ne hibáztassam magam, képtelen vagyok erre. Borús, esős napokon néha most is hallani vélem a bátyám feleségének halálsikolyát. - Mégis… nem vágytam erős, mindent elsöprő heves érzelmekre, ahogy a nagybetűs szerelme se. Ellenben biztonságra és támaszra igen, egy társra, akiről tudom, hogy megért és mindig ott lesz, amikor kelleni fog, sosem hagy cserben. Ez pedig apád volt attól a perctől kezdve, hogy megismertem. Ne hidd azt, hogy ez szerelem, mert nem, nem az, hiába hangzik hasonlóan. Sosem volt az - sóhajtok a végén. Minden szavam lassú, kimért és átgondolt, mégsem nélkülözi az érzelmeket, hiszen nem egy tanmesét kívánok megosztani a fiammal, amelyből feltétlen tanulnia kell. Nem, ez nem erről szól, soha nem is erről szólt. Inkább csak azt szeretném, már a beszélgetés kezdete óta, hogy legyen egy átfogó képe azokról az élethelyzetekről, amikor az apjával meghoztuk azokat a döntéseket, amelyek befolyásolták nem csak ami, de az ő életüket is. - Ne félj, nem kell mondanod, pontosan tudom ez hogy hangzik. Tarthatsz miatta gyengének vagy gyávának, talán bizonyos bizonyos szintig igazad is lehetne, de én elégedett vagyok az életemmel. Van egy férjem, aki bár közel sem tökéletes, de mindig ott van, ha szükségem van rá és van három csodálatos gyerekem, akikért bármit megtennék. Nekem ez jelenti a boldogságot - tárom szét a karjaim, mert mást nem tudok már mondani vagy hozzáfűzni a történethez. Sejtem, hogy a fiam nem fog ennyitől megbékélni, ahhoz túlságosan csökönyös, de talán elindul most benne valami, ami segít neki elengedni és elfogadni, hiszen ha sokáig dédelgeti a haragját azzal már csak magát fogja mérgezni, nem pedig minket büntetni. Joviális, elnéző mosollyal simítom az arcára a tenyerem. Olyan nagy már és mégis, néha nehezemre esik teljesen felnőttként kezelni. Félek, mindig azt a kisbabát fogom látni benne, akit a születése napján a karjaimba fektettek. - Nem fogsz, nem kell aggódnod - jelentem ki teljes magabiztossággal, ugyan nem vagyok látó, a jövő rejtve van előttem, de az anyja vagyok, ismerem a fiam és ez pont elég. Tudom, hogy ebben a kérdésben nem az apjára ütött, pont. - Biztos hogy ellenezné és fogja is, amint megtudja, de neked ezzel nem kell törődni. Nem a nagyapád fia vagy, hanem apádé meg az enyém és amíg mi élünk, addig senkinek sem tartozol elszámolással ezzel kapcsolatban. Főleg nem nagyapádnak. Világos voltam? Amikor kiderült hogy terhes vagyok az első rémület után fogadalmakat tettünk Bennyvel. Nem a hagyományos módon és talán nem is ez a megfelelő szó rá, de abban megegyeztünk: a gyerekeink - akkor még csak gyerekünk - nem úgy nőnek fel, ahogy nekünk kellett. Kétségek, elvárások, vasszigor és bizonytalanságok kellős közepette. Boldog életet akartunk és akarunk most is nekik, ha pedig ebbe beletartozik egy mugliszületésű boszorkány, mi egészen biztosan nem fogunk visszatáncolni vagy csak gyáván meghátrálni, majd megalázkodni a rokonok véleménye elől, miatt. Annál több tartásunk volt és Benny egója annál jóval nagyobb volt, mintsem bárkinek is hagyja a családja kritizálását legyen szó Leoról, Letáról vagy Rodyról. - Még. Hidd el, húsz év házasság és negyvenegy ezen a földön töltött év után bizton állíthatom, hogy kelleni fog. Talán nem ma és nem is holnap, de el fog jönni a pillanat. Amikor pedig ott lesztek, számolj majd el tízig és jusson eszedbe az, amit az előbb mondtam.
