A villában csend honol, minden nyugodt… egyelőre. Szeretném azt gondolni, hogy elült a vihar, most már minden rendben lesz és csak napsütés vár ránk, de naivitás lenne ezt gondolni. Gyermeki naivság, mely ha nem is veszett ki belőlem teljesen, de mindenképpen fakult. Először az apám, aztán Sophie, most pedig ez, hogy csak a legjelentősebb dolgokat említsem. Aludnom kéne, hiszen nehéz nap áll mögöttünk, éjfél is elmúlt már, mégis képtelen vagyok rá. Ezer, meg egy gondolat kavarog a fejemben, jövőről és múltról egyaránt. Egyszerűen képtelen vagyok kiverni a fejemből a gyerekek reakcióját. Csalódtak bennünk, tudtuk, hogy így lesz, mégis jobban fájt, mint hittem. Csalódtak, mert nem ismerték a teljes történetünket, ahogy és amiért összekerültünk. Ha ismerték volna, akkor talán megértik. Tudom, hogy eljön majd a nap, amikor elmesélem nekik, hogy milyen volt a háború alatt a Roxfortba járni, akkor fiatalnak lenni, valamint lavírozni az elvárások és a tulajdon vágyaink vékony mezsgyéjén. Elmesélem majd, hogy a nagyapjuk, akit soha nem láthattak és minden bizonnyal soha nem is fognak, nem olyan ember, mint én és Benny. Hogy, amikor azt mondta: férjhez kell mennem, nem volt választásom. Hogy amikor Benny megkérte a kezem az nem romantikus érzelmekből, hanem érdekből és reményből fakadt. Reményből, hogy a jövőnk szebb lesz, mert tudtunk, hogy bármi történjék is, mi mindig a másik mellett fogunk állni. Ahogy most is. Pont ezért nem tudom sem utálni Letát, sem pedig haragudni rá. Hiszen annak az embernek a lánya, akinek mindent köszönhettem. Arról nem is beszélve, hogy az a kislány nem tehetett semmiről. Egy alig tizenkét éves gyerek volt, akinek nem adott meg, hogy teljes családban nőjön fel, aki éppen csak most vesztette el az anyját és máris belekényszerült és számára ismeretlen és nem kevésbé kellemetlen szituációba. Talán ezért állok most az ajtaja előtt egy tálcát szorongatva. Jobban mondva, annak a szobának az ajtaja előtt, ahová elküldtük aludni. Persze, ha akarja lehet ez is az övé, ahogy bármelyik másik szabad szoba is a villában, a választás csak rajta állt. Joga volt hozzá, legalább annyi, mint az én gyermekeimnek. Lestrange volt, még ha nem is viselte azt a nevet. Hallom, amint forgolódik, talán mintha szipogna is és a kiskutyája is vakkantana, amivel nincs baj, nem ismeretlen hang ez a házban, mindössze Vitya - amikor rossz Viktor, bár erre tüntetőlegesen sosem hallgat - számára egyenlő egy keringőre hívással, ugyanis fél másodperc sem telik el és már mellettem áll, orrával az ajtót nyomkodva. Ezzel tudtomra adva, hogy nyissam ki neki, mert ő játszani szeretne az új jövevénnyel, vagy jövevényekkel, neki aztán mindegy. Engedve a finom kényszernek kopogok, majd óvatosan lenyomva a kilincset és kitárva az ajtót pillantok be a szobába. - Szia - suttogok, nem szeretném sem megijeszteni, sem pedig megzavarni. El sem tudom képzelni, hogy milyen nehéz lehet most neki. - Csak gondoltam megnézem hogy vagy. Bejöhetek… vagyis jöhetünk? - utalok finoman a mellettem ülő kutyára, aki farok csóválva, türelmetlenül várja, hogy végre beronthasson a szobába. - Hoztam egy kis mézes-csokis süteményt és meleg kakaót, hátha jól esik.
Én bátor lány vagyok. Anyu mindig azt mondta, hogy bátrabb vagyok mint gondolom, erősebb mint hiszem és jobb, mint bárki ezen a világon. Bátornak kell lennem, most jobban mint valaha, de nem megy, nem tudok az lenni. Rettentően félek, egyedül érzem magam, fázom, nem tudom, mi lesz velem és annyira, de annyira hiányzik anyu… Nem tudtam aludni, bármennyire is próbálkoztam vele. Idegen volt az ágy, kényelmes és meleg, jó illatú öblítővel a párnahuzaton, de nem az enyém volt, ahogy a szoba sem és a ház sem. Ház? Ez már inkább kastély, vagy vár, vagy palota. Nem tudom, hogy hívják. De nagy volt és üres, biztosan eltévedtem volna a mosdóba menet, ha nem a szomszédos ajtónál lett volna a fürdőszoba. Ráadásul csak én használtam, senki más, ami nagyon kedves volt apáéktól, de csak még magányosabb lettem tőle. Egy idő után feladtam az alvással való próbálkozást, csak utat engedtem az eddig nagyon ügyesen és nagyon bátran visszatartott könnyeimnek. Maci odarakta hatalmas, fekete fejét mellém az ágyra, a szakálla átnedvesedve az én arcomtól. Nem szerette, ha sírok, mindig azt hitte, vagyis inkább tudta, hogy baj van, pláne most, amikor nincs más, csak mi, amikor nincs anyu. Összerezzentem a kopogásra, nem számítottam rá, hogy bárki is be akar majd jönni ebbe a szobába. Először azt hittem, hogy csak egy házimanó, de ehelyett apa felesége állt az ajtóban egy kutyával. Maci azonnal elkezdte a farkát csóválni, de nem ment el mellőlem, biztosan féltett még. Bólogattam a feltett kérdésre, nem mertem válaszolni. Felültem az ágyon és a pizsamám ujjával megtöröltem a szemeimet. Nem néztem fel rá, a tekintetem az óriás schnauzerre szegeztem, aki viszont az új kutyára fókuszált, nem pedig rám. - Köszönöm, Mrs. Lestrange, de nem vagyok éhes. -Ma még egy falatot sem ettem, de nem éreztem úgy, hogy képes lennék akár egy falat mézes süteményt is lenyomni a torkomon. Mintha a gyomromra csomót kötött volna valaki. -Nagyon haragszanak rám, igaz? Nem akartam rosszat tenni, ígérem, én csak… -Elhallgattam, nem tudva, hogy mit mondhatnék. Fogalmam sem volt, mi volt az a rossz, ami miatt úgy néztek rám a féltestvéreim, hiszen csak elveszítettem az anyukámat. Én sem voltam boldog.
Egy óvatos, apró mosolyt engedek meg magamnak a bólintása nyomán, többet nem. Noha most éppen ez az ő szobája - vagy legalábbis a szoba ahol aludni fog a következő pár napban -, nem zárhatom ki, hogy csak azért engedett be, mert úgy érezte, hogy így kell tennie. Vityának persze nincsenek ilyen ellenérzései, számára az engedély az engedély, bármilyen legyen is az, így mire észbe kapok, már az ágy előtt is áll, hogy az új jövevényeket szaglássza. - Nem kell tőle félni, nem bánt - mondom miközben leteszem a tálcát az ágy mellett helyet kapott szekrényre -, csak vigyázni kell vele. Nagyon játékos és néha elfelejti, hogy már nem olyan kicsi és a súlyával könnyen összenyomhat. Viktornak hívják egyébként, de mi csak Vityának becézzük - simogatom meg a kutya fejét, miközben leülök az ágyra. - Nem baj, ez teljesen érthető, de előbb-utóbb enned kell majd, akkor pedig itt lesz, kéznél és nyugodtan szólíts Amelie-nek. Igyekszem gondosan ügyelni arra, hogy ne legyek túl messze tőle, de azért az aurájába se másszak be, hiszen mégiscsak egy ismeretlen vagyok a számára, ahogy ő is a számomra. Noha nekem van annyi lépés előnyöm, hogy tudok róla dolgokat, ha közvetve is, de nem teljesen idegen, hiszen Benny beszélt róla. Nyilván nem ódákat zengett, de elmesélte hogy voltak kutyakiállításon, hogy miután megkapta a roxforti levelét együtt mentek vásárolni és azt hiszem, egyszer még én is adtam egy programötletet, amikor a közös hétvégéjük előtt pár nappal a férjem tanácstalanul fordult felém, mert elképzelése sem volt arról, hogy mit kezdjen magukkal. A kérdése szíven üt, szólni se tudok egyből. Válaszolni akarok, de nem megy. Hirtelen nem is tudom, hogy mit mondhatnék, hogy erre vannak-e megfelelő szavak. Tényleg nem kell erre válaszolnom? Én vagyok a megfelelő ember? Leta nem az én lányom, nem én neveltem, noha tudtam róla pár órával ezelőttig nem találkoztunk személyesen, ha láttam is, sosem mutatkoztunk be egymásnak. Most mégis itt ülök vele szembe és tőlem várja a választ. Talán a vigaszt is. Talán rossz ötlet volt, talán Bennyt kellett volna küldeni, hiszen ő az apja, de ahogy ez a gondolat jön, úgy megy is. Bár imádom a férjemet, vannak hibái - még ha ezeket nem is ismeri el -, hiába tudom, hogy szereti a lányát és sok mindent megtenne érte, nem ő legempatikusabb ember a földön. Arról nem is beszélve, hogy én fogom nevelni Letát. Ha beteg lesz, én leszek ott vele, ha baja esik engem is értesítenek, ha nem is leszek az anyja helyett anyja - sose akarnám átvenni Gloria helyet, hisz azt nem lehet -, de az élete szerves része leszek. Már az is vagyok, tulajdonképpen. - Drágám - fogom meg végül az apró kezeit, nem szorosan, esélyt adva neki, hogy elhúzza ha úgy kényelmesebb számára -, senki sem haragszik rád, ilyesmi még csak eszedbe se jusson. A gyerekek csak… döbbentek és valóban haragosak is, de az édesapádnak és nekem szól. De neked ezzel felesleges foglalkoznod, ez a felnőttek gondja, nem a tiéd. Rendben? - simítok hátra egy előre bukott tincset a füle mögé. Önkéntelen, reflexszerű mozdulat ez, hiszen Sophieval is mindig ezt csinálom. - Idővel megbékélnek és akkor nyitnak majd feléd, ki így ki úgy, de hidd el, ez fog történni - ismerem a gyerekeim és tudom, hogy ha leülepszik bennük a hír, a sokk és az elárultság érzése, akkor képesek lesznek elfogadni Letát. Sophie és Thales esetében legalábbis nem kételkedtem, Leo reakciója aggasztott, de bízom benne is és az időben is. Azt persze egyiküktől sem várhattam és várom, hogy szeressék, arra nem lehet kényszeríteni őket, de azt még így, kimondatlanul is elvártam, hogy elfogadják a kislányt és hagyják élni. Hiába volt nekik is nehéz, nem nekik volt a legrosszabb. - Én, ha valaki felé inkább te szeretnél nyitni Sophiet ajánlom - szorítom meg óvatosan a kezeit, mielőtt elengedem és hagyom, hogy a nehéz és mázsás csend közénk telepedjen. Mennem kéne, hiszen elmondtam, amit szerettem volna, mégsem vagyok rá képes. Ha most Benny hallaná a gondolataim, biztosan megjegyezné, hogy amennyire erényem, annyira hibám is, a nagy szívem és az érzékenységem. Talán igaza is lett volna, de ez nem változtat a tényen, hogy nem hagyhattam magára egy szomorú, kisírt szemű gyereket. Már csak azért sem, mert fordított esetben én is hasonlót reméltem volna a saját lányomnak. - Van kedved körbenézni a házban? Tudom, hogy elsőre olyannak tűnhet az egész, mint egy labirintus. Valójában az is. Amikor ideköltöztem, egy hónapig szinte mindig eltévedtem. A végén már annyira kellemetlen volt, hogy nem mert hívni a házimanónkat hogy segítsen, inkább órákig bolyongtam az emeleteken és mentem szobáról szobára - engedtem meg magamnak egy halovány, mégis nosztalgikus mosolyt. - Ha akarod, közben kiválaszthatod a szobádat is, nem muszáj ám ennek lennie, a döntés csak rajtad áll. Persze, nem marad így, utána úgy rendezed be, ahogy csak szeretnéd. A fontos az, hogy idővel otthon tudd magad érezni - hiszen tudom jól, hogy ez nem megy egyik napról a másikra. Főleg nem így és ilyen helyzetben. - Ha már kicsit jobban leszel, édesapáddal elmehettek nézelődni bútorok és hasonlók után, illetve... ha még van valami, amit a régi lakásból el szeretnél hozni, akár csak emléknek is, azt is nyugodtan megmondhatod és elintézzük - azt nem mondom, hogy Ő menjen, csak egy megérzés, de úgy hiszem, hogy az túl fájdalmas lenne számára.
Nagyon udvariatlannak éreztem volna, ha nemet mondok a kérdésére. Hiszen ez az ő otthona volt, nem az enyém, én csak… nem is tudom. Én csak úgy voltam, azért éppen itt, mert máshol nem lehettem. Egyébként is, ő egy felnőtt ember volt, én pedig mindig nagyon odafigyeltem arra, hogy kedves és udvarias legyek a felnőttekkel. Anya így tanított meg rá. - Nem félek tőle -válaszoltam őszintén. -Azt olvastam, hogy a border collie-k kedves kutyák. És kisebb is, mint Maci. -Megsimogattam a kutyám hátát, az ujjaim eltűntek a szőrében. Régen volt már nyírva, úgyhogy most elég bozontosan és ijesztően festett a fekete bundája a szoba sötétjében. Én nem tudtam félni tőle. Ismét bólintottam a kérésére, bár tudtam, hogy nem leszek képes eleget tenni neki. Olyan idegennek tűnt a keresztnevén szólítani egy felnőttet, hogy a gondolattól is borzalmasan éreztem magam. - Miért mondja mindig, mindenki ezt? -sóhajtottam fel kissé bosszúsabban, mint szerettem volna. -Attól, hogy kicsi vagyok, még nem vagyok buta. Láttam rajtuk, hogy mit gondolnak rólam. De nem értem, nem én tehetek róla. Nem én akartam… ezt. -Elfogadtam volna a gyűlöletüket, ha tudtam volna, miért kapom. De nem éreztem azt, hogy megérdemelném, mert hittem abban, hogy nem tettem semmi rosszat. Legalábbis igyekeztem hinni benne, de lassacskán már nekem is könnyebbnek tűnt elhinni, hogy minden az én hibám volt. -De nem szeretnék vele… tapintatlan lenni. -Remélem, jó szót használtam. -Én nem ismerem a jelbeszédet. Még nem -tettem hozzá, utalva arra, hogy hajlandó lennék megtanulni a féltestvérem kedvéért. Meglepődtem a kérdésen. Nem gondoltam, hogy majd az éjszaka kellős közepén szeretné megmutatni ezt a hatalmas házat. Főleg azért nem, mert meg mertem volna esküdni rá, hogy egy teljes nap sem elég ahhoz, hogy mindent megnézzen az ember. Olyan hely ez mint az állatkert vagy egy múzeum. Sokkal több idő kellene hozzá, mint amennyit adnak. Gondolkodtam is rajta, hogy valahogy megpróbálom visszautasítani, de tudtam, hogy nem menne, és egyébként is mindegy volt, mert úgysem tudok most aludni. - Én nem szeretnék eltévedni -ráztam meg a fejem. Nagyon ijesztő gondolat volt, hogy eltévednék ebben a hatalmas kastélyban. Valószínűleg csak évek múlva találnák meg a csontjaimat. Nem kéne ilyesmire gondolnom, mert tényleg nem fogok ma aludni. -Nem szeretném, ha ilyesmire költenének -vágtam rá gyorsan, megszeppenve. -Nekem jó ez a szoba és jók ezek a bútorok. Nagyon nagy a hely, mindenem el fog férni. Biztos vagyok benne. -Soha nem voltak kifejezetten drága holmijaim, csak akkor, amikor apától kaptam valamit ajándékba. Anyának nem volt pénze ilyesmire és nekem is mindig azt tanította, hogy vigyázzak arra, amim van és ne költekezzek feleslegesen. Márpedig az új bútorokat nagyon is feleslegesnek éreztem, amikor itt volt ennyi nagy és szép szekrény és akkora ágy, mint amekkora az otthoni szobám volt. Felálltam az ágyról, mire Maci abbahagyta a játékot a Viktor nevű kutyával és rám nézett. Nem akartam magammal hívni, de biztos voltam benne, hogy ha a másik velünk jön, akkor ő is jönni fog. Felnéztem Mrs. Lestrange-re és ösztönösen megfogtam a kezét. Lehet, hogy nem kellett volna, de ez eszembe sem jutott. Anyának is mindig fogtam a kezét, ha ismeretlen helyre mentem vele.
Csak egy apró bólintással és még egy ennél is apróbb mosollyal veszem tudomásul, hogy nem zavarja a másik kutya jelenléte. Volt egy olyan sejtésem, hogy ezt fogja mondani, de nem kívántam tolakodó lenni, esetleg olyasmit csinálni, ami kellemetlenséget okozhatna számára. Még ha nehéz is, most szeretném őt megkímélni a legapróbb stressztől is, amit érheti. - Kedvesem - igazítok ki egy újabb, előre bukó tincset az arcából -, senki sem állította vagy éppen hiszi azt, hogy buta vagy - mondom gyengéden, figyelmen kívül hagyva az övében rejlő bosszús felhangot. Megértem őt, így hibáztatni sem tudtam azért, hogy így látja a dolgokat. Ilyen, egyszerűen és gyermekien, de a világ, ahogy annak történései sosem voltak egyszerűek, vagy éppen könnyen megérthetőek. - De ha azt mondom, hogy nem rád mérgesek, akkor az tényleg úgy van. Hidd el nekem. Tagadhatatlan, hogy sajnos a dühük rajtad is csattan, de elsősorban nem ellened irányul. Ha legnyugosznak, akkor ők is megértik, hogy te sem vagy több, mint elszenvedője ennek az egész helyzetnek, nem pedig élvezője - próbálom neki elmagyarázni a helyzetet egyszerűen, noha nem vagyok benne teljesen biztos, hogy ez sikerül. Sőt, inkább abban vagyok biztos, hogy nem. Régen volt már - még ha nagyon közelinek is tűnik - hogy Leo, Thales vagy éppen Sophie ilyen fiatalok lettek volna. Újra bele kell rázódnom abba, hogy a világ bonyolult és érthetetlen dolgait megpróbálom egyszerű és könnyen érthető köntösbe bújtatni, hogy Leta is megérthesse azt. Hiába Hollóhátas, éppen csak tizenkettő múlott. - Ugyan, nem lennél tapintatlan - simítom meg a vállát, mint egy bíztatásképpen. Szeretném, ha nyitna a testvérei felé, ahogy azt is szeretném, hogy az én gyermekeim is nyissanak felé, ne csak egy olyan valakit lássanak szegényben, aki belerondít a családi életünkbe. - Ha Sophie csak olyanokkal kommunikálna, akik értik a jelnyelvet, akkor… nem sokra menne - próbálom meg enyhén megfogalmazni a tényt, hogy abban az esetben nem lennének barátai. Kevés - leginkább semennyi - korabeli fiatalt ismertem, aki képes úgy kommunikálni. - Tökéletesen tud szájról olvasni, ha szépen, artikulálva és rendes tempóban beszélnek vele, ahogy bárkivel tennéd - osztom meg vele azt az apróságot, hitérve arra, hogy nem kell lassabban beszélni. Sophie siket, valóban, de nem értlemifogyatékos. Remélem, hogy ez kellő löketet ad neki ahhoz, hogy felkeresse a nővérét, akár itt, akár már a Roxfortban, ha egy kicsit feldolgozta a történteket. A féltestvérét. Azt hiszem, hogy a rokonifok jelenleg mindegy is. Letának szüksége volt egy egy családra, benne pedig olyan emberekre, akikre számíthat most, hogy kihúzták a lába alól a talajt és elvesztette azt, aki a világa középpontját jelentette. Hiába Benny az édesapja, hiába volt ő - Merlinnek hála - még életben, lehetetlennek tetszett egy lapon említeni Glóriával. Benny hétvégi apuka volt, hetente, kéthetente látta a lányát pár órára. Vett neki ugyan drága ajándékokat, fizette az iskoláztatását és elvitte különféle helyekre, de nem volt az élete szerves része. Nem úgy, mint a mi gyermekeinknek, nem úgy, mint Letának az édesanyja. Vajon… el kellene őt küldeni egy pszichomágushoz? fogalmazódik meg bennem a gondolat, amivel hirtelenjében nem tudok mit kezdeni. Bennyt sem tudom, hogy támogatná-e, hiszen lehet mondani, hogy itt vagyunk, mi, velünk beszélhet azonban… talán nem lenne baj, ha látja őt egy szakember is. Segít neki a feldolgozásban. Leta olyan fiatal volt, elképzelésünk sem lehetett, hogy éppen mi zajlik benne, hogyan csapódnak le benne a történtek. - Elhiszem, elég kellemetlen tud lenni - bólintok előzékenyen, saját tapasztalat alapján. Hirtelen nem tudom, hogy mit mondjak Letának. Nem erőltethetek rá semmit, főleg nem anyagiakat. Én világéletemben ebben a luxusban éltem, nem jelentett furcsaságot, hogy vettem egy új ruhát, esetleg egy bútort, ha a régi már nem tetszett, nem ment ahhoz az elképzeléshez, ami élt a fejemben. Leta azonban nem így nőtt fel, Glória, noha megtett minden tőle telhetőt, amit nem kívántam elvitatni tőle, szerény körülményekhez szokott, ezt pedig, még ha nem is értem, tiszteletben kell tartanom. - Kedvesem - guggolok le elé, kezemet mind a két vállára téve, szemeimmel az övébe nézve, ha hagyja -, itt nem arról van szó, hogy elférsz-e vagy sem. Jó-e vagy sem, hanem arról, hogy otthon érzed-e magad vagy sem. Talán most még kicsit még soknak, mi több hihetetlennek tűnik, de a jövőben szépen, lassan, ahogy telik az idő, ez a hely lesz az otthonod. Bármit is gondolnak a gyerekek, bárhogy is viselkednek, itt maradsz és mindent megoldunk, ettől nem kell félned, rendben? - kérdezem, bár… nem tudom, hogy megfordult-e ilyesmi a fejében, hogy ha nem jön ki jól a nagyokkal, akkor kirakjuk e. Remélem nem, de szükségesnek érzem ki is mondani, hogy ebben, ha most sok másban nem is, de mindenképpen biztos legyen. - Pontosan ezért, szeretnénk az apukáddal - noha még nem került szóba, de biztos vagyok benne, hogy Benny egy szóval sem ellenezné, hogy teljesen újra rendezzünk be egy szobát Leta számára -, ha otthon éreznéd magad. Persze, nem kell teljesen újnak lennie mindennek, ha nem szeretnéd, de egy festés, egy íróasztal, egy ágy Macinak, egy esetleges átrendezés, meg ilyesmi beleférhetnek, hogy egy kicsit Letásabbra formáld a szobát. Nem kell most azonnal döntened. Sok volt a mai nap. Csak gondolkodj rajta - bólintok egy aprót, mielőtt felemelkedem. Talán kicsit túl bonyolítom, de reménykedem benne, hogy Leta pontosan érti, hogy mire gondolok ez alatt a hosszú és szövevényes monológ alatt. Amint megfogja a kezem nem szólok semmit, megszorítom egy picit, majd elindulok kifelé, előre engedve a kutyákat, akik már azelőtt az ajtónál vannak. Hogy ki követ kit, azt nem tudnám megmondani, de annak örülök, hogy Viktor és Maci jól kijönnek. Legalább azzal nem lesz gond, hogy eggyel több kutya van a háznál. Persze, vagy még valahol lent, az egyik kandalló előtt egy öreg hölgy is, de őt már nem sok mindent mozgatja meg. Egy új kutya, pedig biztosan nem. - Rendben, most az első emeleten vagyunk. Ez a jobb szárny, mi pedig a balban lakunk, azért nem ott helyeztünk el, mert már nem volt szabad szoba - adok gyorsan magyarázatot, nem hozzátéve, hogy úgy éreztük, sokkal nyugodtabb lenne ő is, meg a gyerekek is, ha lenne köztük némi távolság. - Felettünk, a második emeleten szintén vendégszobák vannak, meg egy vendég szalon, bár azokat ritkán használjuk. Igazából… nem is rémlik, hogy valaha használatban lettek volna - tűnődöm el. - Alattunk pedig a közös helyiségek és szobák vannak. Erre a szintre vagy az alsóra vagy inkább kíváncsi elsőként? - érdeklődöm óvatosan, nem preferálva egyik helyet sem. Szeretném, ha Leta maga választana. - Egyébként - költözik némi bizonytalanság a hangomba -, van kedved mesélni magadról? - mert bár ismerem őt Benny elbeszélései alapján, tulajdonképpen a mai az első nap, hogy szemtől szemben találkoztunk. - Vagy ez még korai lenne?
Egy kutya jelenléte lett volna a legutolsó, amit stresszként élek meg. Maci volt jelenleg az egyetlen stabil pont az életemben, akiről tudtam, hogy bízhatok benne és mellettem lesz, amikor kell. És persze Regu, de a Lestrange kúria falain belül rá nem számíthattam. Nem tudott megölelni, amikor aludni akartam, de nem ment és nem tudta azt mondani, hogy minden rendben lesz. Alig vártam, hogy visszamehessek a Roxfortba. - Ha egyszer így lesz -dünnyögtem az orrom alatt, csak félig-meddig kívánva azt, hogy ne hallja meg, amit gondolok. Tudtam, hogy itt én vagyok az egyetlen hatalmas tüske a családban és én vagyok az utolsó, akinek rosszul kell éreznie magát azért, mert megvetik és kirekesztik. Nem volt itt helyem, akármennyire is próbálta Mrs. Lestrange is elhitetni velem. Majd valahogy biztosan megoldódik, legrosszabb esetben is ha elvégeztem a Roxfortot, elmegyek, és nem is kell többet rám nézniük. De ha ez a helyzet és tudom is, miért bánt mégis? Miért esik ennyire rosszul, hogy csak egy folt vagyok az amúgy makulátlan családon? Nem tudott megnyugtatni ezekkel a szavakkal, mert hiába olvasna a számról, én nagyon rosszul érezném magam, hogy nem tettem meg mindent, amit csak lehet az ő kényelme érdekében. - Majd megtanulom a jelbeszédet -válaszoltam határozottan és eltökélten, hogy ezt tényleg meg fogom valósítani. Fontos volt nekem az, hogy megfeleljek másoknak, pláne a családomnak, vagyis… a “családomnak”. Nem tudom, hogy hívhatom-e őket annak. De meg akartam tenni, mert így legalább senki sem foghatja rám, hogy nem teljesítettem a maximumon és ha bármi rosszul sül el, az nem lehet így az én hibám. Az mindennél jobban zavart volna. Hiábavalóak voltak a nyugtató szavai, én csak annál kellemetlenebbül éreztem magam. Nem akartam, hogy bútorokra költsenek, amikor volt már bútorom, vagy ruhára, amikor tökéletesen elégedett voltam minden holmimmal. Hatalmas pazarlásnak tűnt, Anya pedig megtanította nekem, hogy pazarolni mennyire rossz dolog. Még a gondolata is szörnyűnek tűnt, hogy mennyi pénzt dobnának ki Apáék feleslegesen az ablakon, amikor minden a legnagyobb rendben volt ebben a szobában. És én is jól voltam, ha ezt nem is tudtam olyan könnyen elhitetni velük, meg igazából magammal sem. Nem igazán tudom, miért lábadtak könnybe a szemeim, hogy a költekezés miatti kellemetlen érzéstől, vagy azért, mert azt mondta, hogy én itthon lehetek, de hiába próbáltam elszipogni gyorsan az érzelmeket az arcomról, nem jártam vele sikerrel. - Jó, gondolkodni fogok -bólogatok nagyokat, pedig ismerem magam annyira, hogy tudjam, már meghoztam a döntést régen, amint felmerült az átrendezés kérdése. Legfeljebb Maci kap egy ágyat, de ő akár mellettem is lehet az ágyban. Ez úgyis olyan nagy, nem akkora, mint a régi, otthoni, ebben ketten is bőven elférünk. Csendben figyelem az egymással játszó kutyákat, egy kis ideig azon aggodalmaskodva, hogy Maci nehogy túl durva legyen a border collie-val. Nem szándékosan persze, de olyan hatalmas kutya és olyan erős… nem akartam, hogy véletlenül baja essen a másiknak. De Maci ügyes volt és most nem okozott problémát. Remélem, máskor sem lesz így. - Inkább az alsót nézném meg először, ha szabad. -Azt nem tettem hozzá, hogy azért, mert a testvéreim most biztosan alszanak és nem fogunk beléjük botlani vagy megzavarni őket azzal, hogy az ajtók előtt hangoskodunk. Biztosan nem örülnének, én sem tenném a helyükben. Meglepett a kérdése, nem is tudtam, hogyan kéne erre válaszolnom. Mármint persze, meséljek magamról, de mégis mit mondhattam volna el? Semmi különleges nem volt bennem, amit említésre méltónak találtam. Unalmas gyerek voltam, mint mindenki más. - Hát… nem is tudom. Nagyon szeretem a kutyákat és a kiállításokat. Egyszer én is szeretnék felvezető lenni. -Valóban ez lenne a legérdekesebb dolog, amit el tudok mondani magamról? Igen, azt hiszem. Semmi másom nincsen, csak a kutyák iránti szeretetem.
Szomorúan pillantok Letára, a szavai valahogy annyira idegenül hatnak egy kislány szájából és mégis. Lehet-e valakit még teljes értékű gyereknek nevezni, aki elszenvedte a legrosszabbat, amely egy emberrel történhetett? - Biztosan így lesz - simítok végig a kezén óvatosan, véletlenül sem tolakodva. - Csak idő kérdése. Unásig ismételgetett életbölcsesség, hogy az idő minden sebet begyógyít és ha nem is teljesen állta meg a helyét, volt benne némi igazság. Minél távolabb került az ember egy adott eseménytől, annál könnyebben élte meg azt, legyen szó halálról vagy csalódásról, esetleg mind a kettőről. Pontosan ezért, Letával ellentétben, aki a mostani helyzetet állandónak véli én tudom, hogy nem az, változni fog, ahogy tulajdonképpen mindig és minden változott körülöttünk. - Ahogy jónak látod, drágám - eresztek meg felé egy óvatos mosolyt. - Vannak könyvek, amik segíthetnek benne. Holnap megkereshetem neked őket, ha szeretnéd. Be kell lássam, hogy pontosan annyi értelme van vele veszekedni, mint Bennyvel vagy bármely más gyerekkel, akinek ő az apja: semennyi. Ha mást nem, ezt a tulajdonságát egészen biztosan tökéletesen adta tovább mind a négyüknek. Az, hogy esetleg Gloriától örökölte volna, eszembe se jut, van az a szintű makacsság, amely egy született Lestrangen kívül senkiben sem lehetett meg. A szívem kihagy egy, talán két ütemet is, amint meglátom a könnyes szemeit. Nem törvényszerű, hogy közöm legyen hozzá, hiszen csak ma vesztette el az édesanyját, egy érzelmi hullámvasúton ülhet éppen, mégis velem beszélgetett, képtelen vagyok nem magamat okolni. Hiába nem tudom mely mondatom vagy cselekedetem lehetett olyan óvatlan, hogy ezt váltsa ki. Rákérdezni viszont nem szeretnék, tiszteletlenségnek érezném. Nem állunk olyan közel egymáshoz. Néma maradok, csak elveszek az asztalról egy zsebkendőt és előzékenyen felé nyújtom, hogy ne a pizsamájába törölje a könnyeit és minden mást, ami a sírás velejárója. Mosolyogva bólintok, mégis látom rajta, hogy már döntött. Vagyis szentül hiszi, hogy döntött, én pedig nem cáfolok rá. Nem csak a Lestrange makacsság miatt, hanem azért sem, mert nem szeretném kihúzni a lába alól a talajt, úgy tenni, mintha ismerném, mert nincs így. Pár kedves, vicces történeten kívül nem tudom ki az a Leta Whitman. Azt azonban pontosan tudom, hogy milyen egy korabéli gyerek. Gyorsan változik, nem csak ő maga, de a véleménye is. Bármennyire is szeretné hinni, hogy ő racionális - gondolom ez tipikus Hollóhátas vonás - most még sokkal inkább emocionális, majd pár év múlva esetleg. - Persze, hogy lehet, különben nem kérdeztem volna - mondom óvatosan, kicsit talán rejtett nevelési szándékkal is, hiába nem tisztáztuk még Bennyvel, hogy pontosan mihez van és mihez nincs jogom a lányát illetően. Egyszerűen csak nem szeretném ha Leta mindenért engedélyt vagy elnézést kérjen, amit ebben a házban csinál. Óvatosan, a kezét fogva indulok el a lépcső felé, egy intéssel fényt varázsolva. Nem vagyok a pálca nélküli, nonverbális varázslás mestere, de ez már nagyon jól ment. - Ez egy nagyon nemes célkitűzés - bólintok komolyan, nem degradálva az álmait. - De sok gyakorlást és képzést is igényel. Sokan már egészen fiatalon kilenc, tíz éves korukban is elkezdik junior kategóriában, aztán térnek át show kategóriába… azt hiszem. Be kell valljam, bár rendszeresek veszek részt hasonló eseményeken, még nem ástam bele magam részletesebben a témába - a felvezetőket illetően legalábbis. Alapismeretek akadnak ugyan, de az nem elég ahhoz, hogy valakit elindíthassunk ezen a pályán. - De még fiatal vagy, biztosan nem késtél el. Ha nem utasítod vissza a segítségem, legközelebb szívesen magammal viszlek és akkor tudsz érdeklődni arról, hogy pontosan mi is a menete ennek - túrok a hajamba, mert mást hirtelenjében nem tudok felajánlani neki. - Neked melyik a kedvenced? - érdeklődöm még. A mellékelt ábra szerint a kutyák egy közös és nem mellesleg biztonságos témának tűnnek. Olyannak, amely nem ríkatja meg Letát és szívesen beszél róla. - Ez a nappali - fordulok be leérve az első helyiségbe. - Itt szoktuk tölteni a napjaink nagy részét, amikor mindenki itthon van Vagyis… régen így volt, mostanában már, hogy a gyerekek felnőttek és szeretik azt mondani, hogy megvan a saját magánéletük ez ritkább. De ide bármikor jöhetsz. A kanapé nagyon kényelmes és ezt a… készüléket - mutatok a kandalló fölé szerelt nagy, vékony fekete dobozra, aminek nem jut eszembe a neve - is bármikor nézheted vagy használhatod. Vannak benne sorozatok meg filmek. Leo néha furcsa játékokat is tesz fel rá, de azt nem tudom miként. Ha tudod hogy kell, csak nyugodtan. Leta félvér, ez talán némileg közelebb hozza a mugli technológiához és annak kezeléséhez. Én magam bekapcsolni is nehezen tudom ezt a dobozt, nemhogy rendesen használni, főleg nem olyan magabiztossággal, amint azt a gyerekek tették.
