Walking Disaster

Akármilyen kitartóan bizonygattam mindenkinek, hogy ennél jobban nem is lehetnék, az igazság az volt, hogy kurvára nem éreztem jól magam a bőrömben. És az egészben az volt a legszörnyűbb, hogy az égadta világon rohadtul semmi okom nem volt szarul lenni - ez pedig nem segített sokat az általános önutálatomon. Magam mellett tudhattam Fridát, volt egy csodálatos lányunk, kijöttem az elvonóról, még a Heliosból sem baszarintott ki Mr. Scamander, hát mi többre vágyhattam? Néhány grammra.
Én is azt gondoltam, hogy a rehab után minden csodálatos lesz. Megkezdődik az új életem, boldog leszek Fridával, megpróbálok a lehető legjobb apja lenni Alinának, összekaparom az életem nyomorult darabjait és valami elfogadhatót hozok ki belőle. Csak úgy tűnt, én nem erre az életre voltam berendezkedve, bármennyire is vágytam rá. Nem szerettem tiszta lenni, mint kiderült elég hamar, tulajdonképpen csak a bolygók mozgásán múlt, hogy aznap éppen ingerlékeny vagy teljesen depresszív hangulatban ébredtem, átmenet csak ritkán létezett. Vagy ahhoz is emberfeletti akaraterő kellett, hogy kimásszak az ágyból és funkcionáljak, vagy irritált még a felhők mozgása is az égen. Persze próbáltam úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lett volna - beleértve például azt is, hogy ha a fejem tetejére álltam, akkor sem tudtam egy kikúrt varázslatot sem végrehajtani a pálcámmal.
Bármennyire is utáltam, de bejártam dolgozni. Tettem a dolgom, bármilyen fáradt voltam a végigfordolódott éjszakák után vagy bármennyire nem találtam magamban a motivációt. Azt akartam, hogy Fridának és Alinának ne kelljen szégyenkezniük miattam. Ez is ilyen nap volt, bárhol szívesebben lettem volna, de bementem melózni. Minden a szokásos menetrend szerint zajlott, úgy tűnt, ezt a napot is átvészelem, még egyen túl leszek és reménykedhetek majd, hogy a következő már jobb lesz. Aztán jött egy egészen apró feladat, ami mindent felborított.
Csak a díszlet egyik elemét kellett volna eljuttatnom a raktárból a színpadig, egy igazán nagy elemet. Nem jelenthetett problémát egy varázslónak, egy egyszerű lebegtető bűbáj kellett hozzá, semmi más. De mi a helyzet akkor, ha az ember varázspálcája annyit sem ért, mint egy törött fakanál? Megpróbáltam kibújni a feladat alól, sikertelenül, de csak nem mondhattam ki, mi a probléma... Komolyan igyekeztem, egyre frusztráltabban, egyre elkeseredettebben, de én próbálkoztam, csoda, hogy nem tört ketté az a nyomorult somfa pálca. Eredménye persze nem volt - már ha az alapos lebaszás nem számít annak. Megkaptam a kollégáktól a szokásos megbízhatatlan, idióta narkós jelzőt, hogy semmit sem tudok egyedül megcsinálni, biztosan most is be vagyok állva ésatöbbi ésatöbbi, oda sem kellett figyelnem, anélkül is tudtam mit mondtak, annyiszor hallottam már. Nem kellett volna ennyire a szívemre vennem, de mégis rosszul esett. Rohadtul.
- Elegem van. Kibaszottul elegem van ebből az egész helyből, nem is tudom miért mentem bele, hogy itt dolgozzak - fakadtam ki Fridának azonnal, amikor az ebédszünet alatt kikísért az épület mögé rágyújtani. - Fel kéne mondanom, az lenne a legjobb. Elegem van belőle, hogy mindenki egy alkalmatlan idiótának tart. Mintha nem tudnám magamtól, hogy az vagyok, nem kell folyton a fejemhez vágniuk... Faszom tele az egésszel, nem tudom minek próbálkozom egyáltalán.
Kétségkívül gyerekes volt a hisztim és nem Fridának kellett volna tartogatnom, aki mást sem tett, csak támogatott az utóbbi időszakban. De ebben mindig remek voltam, azokat kergettem el magam mellől, akik törődtek velem.
- Nincs ezen mit szépíteni, egyszerűen alkalmatlan vagyok erre, a legegyszerűbb munkára is. Túl hülye vagyok hozzá. Igen, az lenne a legjobb, ha közölném apáddal, hogy felmondok. - Annyira reszketett a kezem az idegességtől, hogy alig tudtam meggyújtani a cigarettát.

Szerettem volna megszabadulni a feleslegesség és alkalmatlanság folyamatos érzésétől, de ez nem működött olyan egyszerűen, mint amilyennek az önfejlesztő könyvek lapjain beállították őket - nem mintha gyakran lapozgattam volna ilyeneket. Sosem voltam magabiztos ember, sosem éreztem jól magam a bőrömben, de hosszú évekig el tudtam nyomni a saját bizonytalanságomat. Ott volt minden mozdulatomban, minden elszívott cigaretábban, minden elhasznált fecskendőben vagy nőben, még ha a környezetem ezt nem is a kóros önutálatom jeleként érzékelte. Pedig az volt, részben legalábbis. A maradék indok a szeretetéhség volt, nem kellett ahhoz pszichomágus, hogy ezt tudjam magamról. Csak arra vágytam, hogy valaki szeressen, de hát mégis ki szerethetett volna, ha én sem tudtam kedvelni saját magamat? Most pedig, hogy ebben az új szituációban találtam magamat, a korábban ismert fogódzók nélkül, egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ez működhet. És őszintén szólva fogalmam sem volt róla, hogyan kéne funkcionálnom ebben az új szerepben, ahol annyian számítottak rám. Frida, Alina, Bonnie, Eddie, még Carol is... Rémisztő volt ez az egész.
- Mindenki "ilyenekkel cseszeget" - vontam meg a vállam ingerülten. - Ezt hallgatom gyerekkorom óta, nehéz kizárni. És hát nem is igazán tudom megcáfolni...
Ilyenkor önkéntelenül is eszembe jutott, hogy vajon Frida élete mennyire alakult volna másképpen, ha mi sosem kerülünk össze. Valószínűleg őt nem gyötörték ezek a gondolatok, mert akkor biztosan nem simogatta volna ilyen szeretettel az arcomat, ha az ő fejében is megfordult volna ez a kérdés. Vajon milyen élete lett volna, ha azon a bizonyos sorsdöntő napon nem jön oda hozzám a nyomorult bájitaltan vizsga miatt, amire végül fel sem készítettem? Valaha is a Zsebpiszok köz legmocskosabb zugaiba keveredett volna? Egyedül nevelt volna fel egy gyereket, az apjától függve? Most abból állt volna az élete, hogy egy reménytelen narkóst pátyolgatott, mint valami hisztis kölyköt? Aligha. Nekem viszont csak jó irányba mozdította el az életemet, bárcsak el tudtam volna mondani neki, hogy milyen sokat jelentett nekem a támogatása ebben a nehéz időszakban, még ha nem is tűntem túl hálásnak...
- De mégis mennyit? - kérdeztem vissza a kelleténél idegesebben. - Mindenki szerint "most kezdődött az új életem" meg ilyen faszságok, csodálatosan kéne éreznem magam, és nyilván az én hibám, de nem tudom jól érezni magam, egyáltalán nem érzem azt, hogy egyenesbe kerültem. Én tényleg próbálkozom, de nem vagyok jól és ettől csak még rosszabbul érzem magam, amitől még kevésbé leszek jól. Mert boldognak kéne lennem veletek, és az is vagyok persze, miattad és Alina miatt, de közben nem múlik ez az érzés, hogy valami nem kerek. Velem nem kerek valami, biztosan fejre ejtettek kiskoromban vagy nem tudom, de valami baj van velem, én tudom.
Beleszívtam a cigarettába. Nem kellett volna így kifakadnom, ezzel is terhelni Fridát, de úgy éreztem, nem bírom tovább magamba fojtani, amit éreztem.
- Ne mondd, hogy nincs igazam, tudom, hogy most ezt akarod mondani. De Fri, még egy kibaszott varázslatra sem vagyok képes, a legegyszerűbbre sem, ez... ez nem lehet normális, te is tudod.

Megnyugtatónak kellett volna találnom a szavait, de éppen úgy kételkedtem az igazságtartalmukban, mint ő minden dicséretében és bókéban. A lelkem mélyén tudtam, hogy nagyon is komolyan gondolta, amit mondott, jól átláttam és átéreztem mások érzéseit. Tudtam, persze, hogy tudtam milyen irracionális szeretet fűz minket egymáshoz, annak minden rózsaszín ködével együtt. Ha láttuk is egymás hibáit, azokat elfogadtuk, át tudtuk hidalni, nekem ő úgy volt tökéletes, ahogy, és ez fordítva is igaz volt. És mégis... annyira, de annyira lehetetlen vállalkozásnak tűnt tudatosítani magamban, nem csak az ész, hanem az érzelmek szintjén is, hogy ő nem tartott egy hasznavehetetlen idiótának. Vajon mennyi idő kellett még hozzá, hogy tényleg elfogadjam a szeretét?
- Te sem hiszed el nekem soha, hogy úgy vagy tökéletes, ahogy. - Nem volt túl fair húzás tőlem, hogy magamról rátereltem a témát, de ettől függetlenül nem állítottam valótlant. Néha megfordult a fejemben, hogy talán a kapcsolatunk egészen a halálunkig, de minimum az időskori demenciáig arról fog szólni, hogy egymást győzködjük az önmagunk számára láthatatlan belső értékeinkről, amiknek a létezését rajtunk kívül mindenki tagadta. Már amikor éppen nem veszekedtünk valamin vagy az ágyban kötöttünk ki, de utóbbi egy bizonyos kor felett talán kevésbé lesz majd gyakori - bár ki tudja, sosem érdeklődtem még múmiakorú ismerősök és rokonok szexuális élete iránt.
- De nem lehet minden egyes napom szar - ellenkeztem. - Ez nem lehet normális. Nem akarok panaszkodni és sírni, mégis milyen férfi nem képes kezelni a kibaszott problémáit? Egyszerűen szánalmas, amit csinálok és nem tudok vele mit kezdeni.
Mintha a saját apámat hallottam volna. Amióta csak az eszemet tudtam, folyton ezt hallgattam tőle: túl érzékeny voltam, túl gyenge, egy igazi férfi nem viselkedhet így, mi lesz majd belőlem, hát ilyen hisztis buzeránsnak nevelt ő engem?, egy igazi férfi szembe néz a gondjaival, nem picsog és menekülőútvonalakat keres, nem csoda, hogy az lett belőlem, ami. A legutolsó beszélgetésünk is valahogy így hangzott, bár nem voltam olyan állapotban, hogy szó szerint fel tudjak idézni mindent utólag. Mindenki mást elítéltem, aki így gondolkodott, hittem benne, hogy ez az egész macsós "igazi férfi" duma egy nagy faszság - egészen addig, amíg nem magamról kellett véleményt alkotnom.
- Hát pont úgy, ahogy gondolod. Az apám többet tudna kezdeni ezzel a kibaszott pálcával - húztam elő a zsebemből a somfa pálcát, hogy aztán az egyik szemetes felé intsek vele. Nem történt semmi, ahogy a következő két-három pálcasuhintásra sem. - Egyszerűen nem vagyok rá képes. Az animágia az egyetlen, amit nem próbáltam meg, ahhoz nem kell pálca és talán a pálcamag döglött meg, de... nem mertem kipróbálni, nem akarok még egy farkat. És különben is mindegy, egyik rokonom sem lenne hajlandó megnézni, hogy a pálcával van-e baj vagy... velem. Akár ketté is törhetném ezt a szart, akkor sem működne kevésbé. Erre már te sem mondhatod azt, hogy normális.