Pipaszár lábamra túl bő nadrágom alig bírja elrejteni, hogy térdem meg-megremeg - ez már nem a hoppanálás utóhatása, mostanra nagyjából visszanyertem az eredeti színem. Amikor először pillantottam a közeli kirakat tükrébe, még leginkább Mardekár-zöld játszott arcomon, ami ugyan egy fokkal jobb, mint a teliholdak utáni hullafehér, mégsem fogom visszasírni. Illetve de, amennyiben lebukok és/vagy anyáék elkapnak, azonban ezt a gondolatot gondosan távol tartom magamtól. Enélkül is cikesznyire szűkül a gyomrom, ökölbe szoruló kezeimet zsebembe gyűröm, hogy ne kezdjek mindent tapogatni. Legszívesebben minden boltba benyitnék, minden faragást, minden díszes rézkilincset végigsimítanék, hogy örökre emlékezetembe véssem a vonalaikat. De ez Charlie, nekem pedig most Ezraként kell viselkednem, felelős felnőtt módjára, aki arra vár, hogy befusson a megbeszélt találkozó másik résztvevője. Újra és újra figyelmeztetem magam erre, az egyenes tartásra, s arra, hogy ne bámuljak meg senkit, ne rágjam a szám, ne dülöngéljek előre-hátra. Az egyetlen, amit engedélyezek gondolatban, hogy tekintetem mohón falja a falu és a táj látványát, a kastély sziluettjét szinte habzsolva, míg szívem vadul kalapál minden újabb felfedezett apró részlettől. Körmeimet tenyerembe vájom, hogy megbizonyosodjam felőle, ébren vagyok és tényleg, tényleg Roxmortsban.
"Let me tell you about the werewolf in man, Before he was whipped by the chains of heaven."
A
z, hogy oktató vagyok az akadémián, egyáltalán nem merül ki annyiban, hogy belépek a terembe, átadom a szükséges információkat és a tananyagot a diákoknak, majd kisétálok dolgom végeztével. Ez sokkal összetettebb feladat annál, mint azt bárki is gondolná. Vagy én vállalok tán túl sokat? Még az is megeshet. Az én tudásommal nem létezhetek csak tanárként, hiszen sokszor gyakorlatban is kell kamatoztatni a tapasztalataimat, legyen szó akár egy bestia megmentéséről, vagy éppen egy másik vérfarkas segítéséről. No, azért nem kell azt gondolni, hogy állandóan loholok a teendők után, egyszerűen csak szeretem bevonzani azokat a sugallatokat, melyeket körém sodor az élet. Mint például azt a különös fiatalt, akiről ugyan nem tudok sokat, mégis most pontosan a vele való találkozóra igyekszek. A felszínen annyiról szól a mi történetünk, hogy nekem épp külföldön van teendőm a napokban, s magammal viszem ezt a fiút világot látni, ki életek nagy részét mondhatni egy börtönben élte le. S mivel vérfarkas vér csörgedezik az ő ereiben is, így én lettem a tökéletes kiválasztott arra a feladatra, hogy vigyázzak rá. Természetesen veszélyes helyzetbe nem sodornám őt, csupán egy kastélyszállóra viszem majd magammal, ahol pár dolognak utána kell majd járnom, s ebben lesz a segítségemre. Mint egy hűséges fegyverhordozó. A felszín alatt azonban kissé komolyabbak a dolgok annál, mint hogy kiruccanunk kettesben, s megpróbáljuk jól érezni magunkat, miközben Ezra begyűjti az új tapasztalatait. Nem. Nekem meg kell őt figyelnem alaposabban, meg kell ismernem, ki kell kérdeznem, tesztelnem kell őt. Nem véletlenül lesz hamarosan telihold... Egyszóval, én leszek a titkos megfigyelő, aki majd továbbítja a tapasztalatait és meglátásait a falka felé. Vagy máshova. Néha megfordulok ugyan náluk, de túlságosan nagy betekintésem nincs a tevékenységükbe, s ez így van rendjén. Nem ütöm bele mindenbe az orrom, csupán segédkezek, ha a lehetőségeim is úgy akarják, márpedig egy ifjú vérfarkas kiléte igazán izgalmas fordulatokat vehet. Leginkább ezért vállaltam el az egészet, ugyanis a zsigereimben van az emberismeret. Hiába, a szüleim fia vagyok... Ők remek kínvallatók voltak Voldemort mellett. Roxmorts egyik üzletében levő kandalló zöldes tüzén át érkezek hop-porral, nem messze attól a helytől, ahova a találkánkat beszéltük meg. Párszor már találkoztam Ezrával, így nem ismeretlen számomra a sziluettje, s kilépve a főutca nedves macskakövére, hamar felfedezem őt nekem háttal. Bakancsom lassan és halkan koppan a kövön, hogy némi figyelmet szenteljek neki már akkor, mikor még a jelenlétemről sem tud. Mikor pedig mögé érek, s még nem vett észre, akkor kezem óvatosan a vállára helyezem. - Ezra, hát idetaláltál. Pedig azt hittem, én érkezem először. - lépek vele szembe, s határozott kézfogásra nyújtom a kezem. Már az ilyen apróságokból is le lehet szűrni némi információt, hogy hogyan ragadja meg a kezem, már ha megteszi. Igen, szeretem komolyan venni a rám bízott feladatokat, még ha az lényegében kimeríti a kémkedés fogalmát is. - Hogy s mint? Sikerült összepakolnod a holmidat? Nagy út áll előttünk. - zöldes tekintetem ekkor leveszem róla, s körbelegeltetem azt a főutca üzletein. Megállapodik egyszer egy kávézón, másszor éttermen, vagy épp cukrászdán. - Mit szólnál hozzá, ha indulásunk előtt megbeszélnénk a részleteket... Valahol? - mutatok körbe az utcán, jelezve, hogy ha beleegyezik az ötletembe, akkor a választást meghagyom neki.
Vendég
Kedd Jan. 05, 2021 8:02 pm
Zorgoth & Ezra
K i r á n d u l á s
Bármennyire is igyekeztek belém oltani az óvatosságot, ad nauseam intve körültekintésre idegen helyen és főleg, ha egyedül mozgok, teljesen elmerülök a látványban - még annyi lélekjelenlétem sincs, hogy kezemben tartsam a pálcám. Mondjuk ha látnám az arcomat, valószínűleg amúgy sem aggódnék azért, hogy bárki csak úgy leszólítana, tágra nyílt tekintetem és feszült vonásaim megszállottságot sugallnak, ahogy minden idegszálam arra koncentrál, hogy minél többet fogadjak be egyszerre. Ez mindig is így volt, tapasztalatok támasztják alá: ha fényképezek vagy olvasok, nem hallok és nem látok mást; zenehallgatás közben bármikor dalra fakadok anélkül, hogy tudnék róla; beszélgetés közben meg kell állnom, vagy nekisétálok bárminek, ami szembejön, ellenben bámikor félbehagyok bármilyen tevékenységet, ha egy érdekes rovar akad az utamba. Talán ez az én szerencsém, télen nincsenek ízeltlábúak mindenfelé. Jobb kezem így is kaparászni kezd, zsebem anyagát gyűrögetve, mert tudom, hogy nem szabad őrült japán turista módjára minden sarkon előkapni a fényképezőgépemet. Kerüldd a feltűnést, emlékeztetem magam, a nyelvembe harapva, nehogy véletlenül fennhangon is társalogni kezdjek. A számban valami keserű gyűlik ettől, s bonyolult, gubanchoz hasonlatos érzések gabalyodnak bennem pár pillanatig. Lényemnek annyira ösztönös, magától értetődő darabkáit kell elnyomnom, hogy néha szinte fizikailag fáj. - AA!...-*ugrok ijedtemben egy kisebbet, megpördülve tengelyem körül és kótyagosan pislogok a férfira és az utcára mögötte, mintha most látnám őket először. Ezra... Merlinre, az én vagyok!*- SZIA! Szia,-veszek vissza a hangerőből, idegességemben idétlenül nevetgélve.*- Elbambultam, megijesztettél,-*állapítom meg a nyilvánvalót, megroggyanó térddel. Ennél gázabb indítás már csak az lenne, ha félre is nyeltem volna és roppant méltóságteljesen fuldokolnék a saját nyálamban. A kinyújtott kézre egy pillanatig meredek, mert tudom, hogy ezt el szoktam rontani, próbálok visszaemlékezni, hogyan is kellene. Végül előrángatom jobbom a zsebemből, hogy megragadjam az övét és barátságosan megrázom, talán hevesebben és többször, mint ildomos lenne, azonban ha minden igaz, legalább az erősségét eltaláltam. Vagy nem. Ezek az udvariassági formák sosem tűntek elég logikusnak, hogy jól igazodjak el köztük. Szabaddá váló kezem leeresztem, ahogy tétlen lóg törzsem mellett, idétlennek érzem, mégsincs merszem visszasüllyeszteni a zsebembe. Néhány tanácstalan pillanattal később felnyúlok, hogy megigazítsam a kapucnimat, babrálva egy kicsit a zsinórjával. A kérdésre újult lelkesedéssel bólogatok, ez végre olyasmi, amire nem lehet rossz választ adni, mert hogyne pakoltam volna be? Lázasan készülődtem és alig bírtam aludni, a vekker előtt ébredtem és ezért is érkeztem korábban.* - Azt hiszem, minden fontosat elhoztam, ami az utazáshoz és a dokumentáláshoz kellhet,-*felelem, most már nyugodtabban és kimértebben. Külön megkönnyebbülés, hogy a zöld szempár elvándorol rólam és megszakíthatom a szemkontaktust. A cukrászdába vágynék leginkább, s már nyelvem hegyén lenne, amikor belém nyilall, milyen aranyosnak szokták tartani az édesszájúságom.* - Egy kávé mellett, esetleg? Meghívlak,-*hallom magam, mint ahogy a felnőttektől szoktam és agyam visszaöklendezi a szavakat.
"Let me tell you about the werewolf in man, Before he was whipped by the chains of heaven."
S
emmi figyelmeztetést vagy intő jelet nem kaptam Ezrával kapcsolatosan, inkább azt akarta a “megbízóm”, hogy a saját tapasztalataim vezessenek, s ne ítéljek előzetes információk alapján. Én pedig nem ellenkeztem. Szeretek mindent a saját bőrömön tapasztalni, hiszen például egy másik személy esetén könnyen megeshet, hogy én magam szimpatikusabb vagyok a számára, mint az információt szolgáltató illető, tehát a viselkedése is más lehet velem szemben. Vagy épp az ellentéte, s jellemének rosszabbik oldalát sikerül megismernem. Bárhogy is történjék Ezrával, lesz pár napom arra, hogy kikérdezzem őt alaposabban, s némi teszt alá vessem. Az első pillanatok is ilyenek, s bár nem számítanak azért túlságosan, mégis számomra pozitív az ijedtsége. Lehet, hogy van mit takargatnia, mint mindenkinek, de ez egy alap reakció volt az én hirtelen történő belépésemre. - Merre bambultál el, Ezra? Ugye, milyen magával ragadó ez a kis hegyi falu? - a kézfogásunk után, mely szerencsére nem sikerül részéről gyengének és semmitérőnek, a hátam mögé kulcsolom a kezeim. Nekem is mindig tetszett ez a hely a bágyadt, nyugalmas atmoszférájával, ezért is javasoltam, hogy itt találkozzunk mindenek előtt. - Nem tudok rólad sok mindent. Rendelkezel már pálcával? - kérdezek vissza azután közvetlenül, miután a tudtomra adja, hogy mindent elrakott. Erre a mindenre én is kíváncsi leszek, de csak szép sorjában a dolgokat. Egyelőre keresnünk kell egy nyugalmasabb légkört, melyben megteremthetjük az alapokat. - Egy kávé most igazán jólesne, s remélem, hogy ízleteset tudnak majd készíteni. Szörnyen finnyás vagyok sajnos a kávék terén. - halovány mosollyal osztok meg egy apró, személyes információt, majd a közelben levő kissé félhomályos hely felé intek, ahova betérhetünk. Odabent pár kopott, zöldre festett asztal és szék pihen, s megpróbáltak otthonias hangulatot teremteni azzal a pár fa dísszel, melyek a polcokon és a falakról lógva pihennek. Összességében hangulatos a hely, s ezt talán még fokozza egy halk, énektelen zene, mely valahonnan a pult mögül árad felénk, mikor belépünk. - Ott jó lesz. - mutatok egy az ablak mellett levő kétszemélyes asztal felé, melynél az egyik szék támlájára ráhelyezem vastag talárom, s helyet is foglalok, ha Ezrának is megfelel minden. - Csak gyűjtögesd a pénzed. Ez alatt az út alatt csak költőpénzre lesz szükséged. - tehát bárhol fogyasztunk valamit, az az én számlámra fog menni. Bőven van pénzem, s nem vagyok egy irigy alkat, aki minden garast saját magának akar. Van az asztalon ugyan egy étlap pár különleges kávé feltüntetésével, de én csupán a legegyszerűbbet kérem ki magamnak, mikor megérkezik hozzánk a pincér. Ha Ezra is választott, úgy egyből megnyitom a beszélgetést. - Mond csak, te indítványoztad, hogy világot szeretnél látni? Vagy a falka javasolta számodra, hogy velem tarthatsz, ha szeretnél? - kérdem őt kíváncsian, mintha tényleg csak annyit tudnék, hogy ő Ezra, egy vérfarkas, s velem fog tartani egy útra. Természetesen több részlet van a tarsolyomban, de hát miért vegyem el a lehetőséget ettől a fiútól, hogy ő maga mondjon el mindent szép lassan?
Vendég
Vas. Jan. 24, 2021 6:37 pm
Zorgoth & Ezra
K i r á n d u l á s
- Úgy...mindenfelé. Képekről felismertem néhány házat, kissé...szürreális, hogy ismerősek?-*küszködök, hogy megtaláljam a kifejezést mindarra, amit éreztem. Megelevenedett előttem mindaz, amit parányi fotókon annyit simogattam áhítattal, hogy megkopott a szélük. Ujjam hegye a látványtól bizsereg, mintha a papír finom recéit érintené.* - Rengeteget olvastam a faluról és Roxfortról, de sosem jártam itt. Ezeken az utcákon történelmet írtak,-*próbálom a lehető legrövidebben (és -szárazabban) elmagyarázni a helyzetet, mert a látvány csupán töredéke mindannak, ami letaglózott; ugyanakkor bőszen bólogatok, a magával ragadó tökéletesen illik rá. A fedőtörténetem szerint nem az országban születtem, ezért nincsenek helyi okmányaim, nyomom a nyilvántartásban és egyebek. A családomat viszont jobbnak láttam meghagyni britnek, keveset alakítva rajta, hogy kiejtésemet és egyéb sajátosságaimat ne tartsák különösnek. - Ó, persze. Gyakorlati tapasztalatom...az nincs, de tudok patrónust idézni és nonverbálisan varázsolni,-*gombóc nő a torkomban a gondolattól, hogy ez kevés, meg attól is, hogy elhallgatom, transzfigurációból vagyok a legjobb. Sötét varázslatok? Könyvekből ismerem, leírásokból vagy elbeszélésekből merítkezve képzelem el, ám sosem láttam élőben. A Protego-t végre tudom hajtani, viszont a gyakorlótermen kívül, éles helyzetben megvédeni magam teljesen más. Elmém eleve ijedten kapkod ide-oda, mert voltaképp senki sem mondta, hogy veszély fenyegetne, szóval nem említettek harcot, valahogy mégis ezeknek árnyéka vetül rám. A való világ az arcomba vicsorít és összeszorul a mellkasom. Egyedül vagyok. - Ó...hát, akkor reménykedjünk,-*visszhangzom, kissé elveszetten követve őt a kávézóba. Tartok tőle, öngólt rúgtam ezzel a javaslattal, de hát honnan kellett volna tudnom, hogy kávéból is van gourmet? A díszek és a zene feledtetik aztán velem ezt, ahogy belépve megcsap a kellemes meleg. Nem is figyelem, merre megyek bámészkodás közben, kiskacsa módjára totyogok Zorgoth nyomában, amíg kiválasztja a helyünket és vissza nem ránt a jelenbe. Bólintok, aztán lecsúsztatom vállamról a hátizsákom, óvatosan a szék és a fal közé helyezve, nehogy valaki belerúgjon. Kihámozom magam a kabátomból, idebent elég a két számmal nagyobb pulcsi, aminek hátralököm kapucniját és teszek egy hiábavaló kísérletet, hogy hajamba túrva megszabaduljak a "képen nyalt a boci" frizurától. - De...-*megakadok a tiltakozásban, néhányszor hangtalanul tátogva, ahogy levegőt veszek, szóláshoz készülve, majd az utolsó pillanatban meggondolom magam. Illik visszautasítani az ilyet? Vagy ez olyan, mint a kínálás egyes kultúrákban, hogy hagyni kell, a másik győzködjön, mielőtt elfogadnám? Idősebb és nem akarom megsérteni, magamra haragítani meg aztán végképp. Összeszorított ajkakkal meredek rá, alig-alig tudatában mindennek, mielőtt döntésre jutnék. Párszor bólintok, leginkább magamnak, aztán lehajtom a fejem.*- Köszönöm,-*motyogom és belemélyedek az itallapba. Valami egyszerű, olcsó kell - tekintetem megáll a habos kakaón, majd beletörődően továbbsiklik, el a limonádék és a forró csokoládé mellett. A kávéfélék nevének a felét se ismerem. Azt sem kérdezhetem meg, Zorgoth melyiket ajánlaná, ha nem ismeri a helyet. Végül feladom és a pincérnek nagyjából hallhatóan azt rebegem, ugyanazt kérem, mint a velem szemben ülő, előre félve a következményektől. - Én akartam. Minden vágyam utazni és tanulni. A falka...olyan...-*keresgélem a szavakat, szám szélét rágva,*- Befogadó? Sosem gondoltam, hogy ennyire...nyitottak az idegenekkel. És nagylelkűek. Utólag persze nevetséges, hogy...a valódi farkasok hierarchiáját láttam magam előtt...alig lehet szakirodalmat találni a kórról, nemhogy lykantróp közösségekről,-*az asztal alatt az ujjaimat tördelem, de megállom, hogy hintázzak ültömben, miközben gondolataimat próbálom megfogalmazni - tudományos hipotézisekről szemrebbenés nélkül tartok kiselőadást, ám ez? Egy hétköznapi csevej, egy új ismerős társaságában, némi meleg ital mellett? Merlin ments! Nagyon nyelek, ádámcsutkám kényelmetlen módon liftezik, s pillantásom önkéntelenül kószára indul, a pincért vagy valami néznivalót keresve. Vissza kell kényszerítenem, s valahogy nyugton tartanom a kezeimet - a legjobb, ha az asztalra teszem. Átmenetileg áttérek az itallap sarkának piszkálására jobbommal, megnyugtató a szamárfül és a pergamen tapintása.
