I do it as a therapy. I do it as something to keep me alive.

Még úgy is, hogy már itt ülök a váróban és csak annyi választ el az ajtó túloldalán ülő nőtől, hogy az asszisztense szólítson, késztetést érzek a menekülésre. Csak egy pillanatig ugyan, de eljátszom a gondolattal, hogy úgy csinálok, mintha valami igazán fontos és halaszthatatlan bűnügy jött volna közbe, még hihető is lenne, ha először történne ilyen, de valójában a harmadik lenne. Ugyanis szégyen, nem szégyen már kétszer kértem időpontot, de hasonló indokkal mind a kettőt lemondtam, noha az eszméletlenül unalmas papír munkán kívül semmi sem jött közbe.
A valóság az, hogy féltem.
Nem, tulajdonképpen nem is ez volt rá a legjobb szó, sokkal inkább ódzkodásnak neveztem volna. Nehezen nyíltam meg ismeretlen embereknek, ez a nő pedig, hiába ajánlotta meleg szívvel az amerikai pszichológusom, az volt. Egy teljesen idegen, akinek csak a nevét is az arcát ismertem, neki kellett volna mesélnem arról, hogy mi a bajom, miért vagyok itt. Lehetetlennek gondoltam, csak úgy, mint tizennyolc évesen, amikor Amerikában ültem be először egy ilyen székbe és öntöttem ki a lelkem. Persze nem elsőre, sokadjára, mikor már megvolt a bizalom. Nyilvánvaló volt - legalábbis számomra -, hogy ez most sem lesz másképpen. Mégis nagyon nehezen vettem rá magam arra, hogy eljöjjek, de a szükség nagy úr, szokták mondani.
Arról nem is beszélve, hogy nap mint nap bűnözőkkel és bűnügyekkel dolgoztam. Hiába voltam még csak kezdő, láttam már több gyilkosságot, már gyakornokként, a tenger másik oldalán is. Így azt hiszem mindenképpen szükségem volt legalább havi egy, ha nem két alkalomra, ami segített feldolgozni ezeket, hogy a magam elcseszett módján, de normális emberként funkcionálhassak.
Amint meghallottam a nevet nyeltem egy nagyot, de felálltam majd egy biccentés követően, határozott léptekkel indultam el az szoba felé. Nem próbáltam megjátszani magam, úgy sejtettem, hogy amint belépek úgy is elkezdi fürkészni a mozdulataim, elemezni, hogy mi tud kiolvasni belőlük. A ruházatom is engem tükrözött, azzal sem trükköztem. Tagadhatatlanul elegáns - ahogy az egy aranyvérű Black-hez illett - mégis egyszerű, semmi dísz vagy hivalkodás.
- Jó napot Ms. Spudmore - húztam be magam után az ajtót, majd a szőke nő felé fordultam. - Igazán örvendek a találkozásnak, Cassiopeia Black vagyok és én jöttem a két órás időpontra - mutatkoztam be, noha gondolom tudta ki vagyok, ha mást nem, akkor a nevem benne volt a határidő naplójában vagy abban a bármiben, ahol számon tartotta a találkozót. Ha közelebb jött, kezet is nyújtottam. A korábban lemondott két alkalomról nem ejtettem szót, nem volt oka azt feltételezni, hogy nem mondtam igazat, amikor legelőször időpontot kértem, nagy vonalakban leírtam, hogy ki vagyok és miért szeretnék vele konzultálni.
Leülni azonban nem ültem le egyből, a köszönés és bemutatkozás után, hiába tudtam, hogy úgyis ez lesz a következő lépés. Megvártam amíg ő kínál hellyel, egyszerűen csak azért, mert így illett. Erre neveltek.

Aburkolt - vagy talán nem is annyira? - megjegyzésére egy arcizmom sem rezdült, mintha meg sem hallottam volna. Aranyvérűként, főleg befolyásos aranyvérűként, az egykori miniszter unokahúgaként, több megjegyzést kaptam, mint azt szerettem volna. A legegyszerűbbektől a legsértőbbekig, tulajdonképpen bármit, csak a képzelet, valójában gyakran még az sem, szabott neki határt. A legtöbbnek persze nem volt valóság alapja, koholmány és kitaláció volt, a rosszindulat szülte megjegyzések, semmi több. Az ilyenekkel  - emberekkel és a mondandójukkal egyaránt - nem láttam értelmét foglalkozni. Egyszerűbb volt tőle az életem, az övék pedig remélem sivárabb, hogy nem mentem bele az ostoba játékaikba.
Az, hogy egyből tegeződni kívánt meglepett, ezt meg sem próbáltam elrejteni. Feleslegesnek ítéltem, ha az arcomról nem is, a testbeszédemből rájött volna. Nem ehhez voltam szokva, nem csak a régi pszichológusomnál, hanem általánosságban sem, főleg az első találkozáskor. A válaszom is váratott magára, el kellett gondolkodnom, noha alapvetően nem tűnt nagy dolognak. Tulajdonképpen nem is volt az, egyszerűen csak szokatlan.
- Ahogy gondolja… gondolod - egyeztem bele. Végső soron ő volt a tanult szakember, tudta mit csinált. Ha pedig benne még nem is, de az amerikai orvosomban bíztam, aki ide irányított. Ő elismerte Ms. Spudmore vagyis… Arlenet, akkor nekem sem volt okom kételkedni, még ha a módszerei elsőre formabontónak is tűntek. - És akkor csak Cassiopeia - tettem még hozzá gyorsan. A közeli ismerőseim és a családom tagjai Cassie-nek szólítottak, tulajdonképpen jobban is szerettem, mint a teljes nevemet. Egyszerűbb volt és magunk között kevésbé hivatalos, de most kifejezetten kellemetlennek találtam volna, ha így szólít. Már az is különösnek tetszett, hogy a keresztnevemen fog szólítani és tegeződünk, nem kívántam fokozni ezt az érzést.
- Egy teát elfogadok, köszönöm. Feketét, cukor nélkül. Persze, csak ha van - bár meglepődtem volna az ellenkezőjén, az Earl Grey s legegyszerűbb, mégis a legnagyszerűbb tea volt a világon. - Ha nincs, akkor bármilyen jó lesz, csak cukor ne legyen benne. Az elrontja az ízét.
Néha - na jó, legyünk őszinték, ha már eljöttem ide, valójában elég gyakran - úgy éreztem, hogy nem vagyok kellően rugalmas. Hogy nem alkalmazkodom könnyen az új vagy éppen a szokatlan dolgokhoz. Most is pontosan ez az érzés kerített hatalmába, ahogy néztem, amint az újdonsült pszichológusom a helyett, hogy leülne az egyik fotelba. esetleg a kanapéra, egyszerűen csak “ledobja” magát a földre.
Merlinre, mintha csak egy gyerekzsúron lettünk volna!
- Biztos hogy jó ott? - érdeklődtem óvatosan, miközben én magam a kanapét választottam. Nem csak azért mert szoknyát viseltem és a padlón elég körülményesnek kellett volna lennem, hanem azért is, mert szerettem a megszokottat és a hagyományosat. Biztonságérzetet adott. Nekem legalábbis. - Nem fogsz felfázni?
Hiába volt meleg a szőnyeg mégis csak tél volt és valahogy nem hittem abban, hogy padlófűtéssel vagy bármilyen mágiával gondoskodott arról, hogy elkerülje ezt a kellemetlen apróságot. Noha ez a legkevésbé sem tartozott rám, igazából, Ms… Arlene… szóval Arlene felnőtt ember volt. El tudta dönteni, hogy mit és hogyan kezd magával. Ha leül és ráfázik, akkor az az ő dolga volt, nem pedig az enyém.
- Tehát - helyeztem kényelembe magam az ülőalkalmatosságon, úgy, hogy azért lássam is őt. Ez mégis csak fontos volt… azt hiszem. - Meséljek magamról, vagy teszel fel kérdéseket? Nálad hogy működik? - a korábbi meglepetésekre való tekintettel már jobbnak láttam érdeklődni, mint némán várni a kérdéseket vagy in medias res belekezdeni a történetembe úgy, hogy ő nem így kíván megismerkedni a helyzettel. Mind a két gondolat meglehetősen kellemetlennek hatott.

Szerencsére a hölgynek volt olyan teája, amit kértem, így nem kellett valamelyik gyümölcsöset választanom. Nem mintha azokat nem kedveltem volna, egyszerűen csak az egyszerű, cukrozatlan fekete teát jobban kedveltem. Jobban is illett a nevemhez, noha valójában a kettőnek nem sok köze volt egymáshoz. Inkább volt ez egy megmosolyogtató párhuzam, mint bármi más.
Nem kellett alaposabban szemügyre sem vennem Ms. Spudmore-t, hogy tudtam: rettentően élvezi a szituációt, azt, hogy egy rózsaszín, kiskutyás bögrét adott a kezembe, ami szerinte szöges ellentétben állt a személyiségemmel. Nos… ebben igaza is volt, de azt nem tudom, hogy mit várhatott tőlem. Valójában, bár ez sosem volt az én stílusom, kifogásolni valót sem találtam az ilyen kiegészítőkben. Akadtam varázslók és boszorkányok, akikhez kifejezetten jól illett. Valahogy őt is ilyennek tartottam, legalábbis az első benyomásaim alapján. Mert bár tagadhatatlan: nem rendelkeztem summa cum laude diplomával pszichológiából, de Jerry Preston megtanított egyre s másra a Salem Intézetben töltött évek alatt. Például a részletes megfigyelésre.
- Köszönöm - vettem végül el a teát egy apró mosoly és egy bólintás kíséretében. A kerámia kellemesen meleg volt, de nem túl forró, így képes voltam arra, hogy aprókat kortyolgatva a kezemben tartsam.
A válaszára igen nehezen, de sikerült visszafognom egy sóhajt. Nem jegyeztem meg neki: attól, hogy valami jó vagy kényelmes, még nem biztos, hogy egészséges. Így vélekedtem a padlón ülésről is, de Ms. Sp… akarom mondani Arlene felnőtt ember volt, nálam idősebb, tudta mit csinál. Ha kockáztatta azt, hogy felfázik, nem az én dolgom volt. Az öcsémet mindenesetre szomszéd ide, szomszéd oda, egészen biztosan felparancsoltam volna a kanapéra, főleg télen. Talán még Orionnal is így jártam volna el, noha az már más kérdés, hogy ő hallgatott-e volna rám vagy valami egészen más sült volna ki a dologból. Inkább az utóbbi.
- Nos… ebben a logikába bele tudnék kötni - köszörültem meg a torkom, mert hát sétáltunk hó nélkül is, mondjuk nyáron és a hó létezett a séta nélkül, akadtak olyanok is - mint például én -, akik csak a meleg lakásból szerették nézni a telet, a helyett hogy kiránduljanak benne. Arról nem is beszélve, hogy a hó alapvető feladata a természet, a földek védelme volt. - De értem, mire gondolsz - tettem azért hozzá, hiszen nem kötekedni szerettem volna, legalábbis most nem. Ebben a szituációban értelmetlennek véltem az e felé viselkedést.
Nem válaszoltam egyből a kérdéseire. Csak meglötyögtettem a bögrében lévő fekete teámat, néztem, ahogy a fekete lé ide-oda mozog a fehér falak között.
- Jobban szeretem a kérdeznek, nem vagyok egy Picasso - mondtam végül Arlen-re nézve. - Akkor biztosan tudom mit kell mondanom - vontam meg a vállam. Szerettem az egyértelmű dolgokat, a válasz keresést és magukat a válaszokat is. Magamtól mesélni ellenben különös lett volna, vezérfonal nélküli, kissé talán csapongó is. Nem gondoltam, hogy azzal egyről a kettőre juthatnánk. - Ami a korábbiakat illeti. Azért hozzád, mert korábban, az amerikai pszichológusom téged ajánlott - egy évvel ezelőtt, ezt azonban már nem tettem hozzá, legalábbis hangosan. Nem éreztem szükségét annak, hogy megosszam vele az információt. - És azért most, mert a bátyám felesége terhes, ami sokkal jobban zavar, mint annak egy felnőtt embert zavarnia kellene. Arról nem is beszélve, hogy aznap, amikor véletlen megtudtam egy kollégánktól indiszponált voltam egy küldetésen, meg is sérültem. Ezt pedig többet nem engedhetem meg magamnak - tettem le a bögrém az asztalra és masszíroztam meg önkéntelenül is az alkaromat. Szépen gyógyult a seb, szerencsére már gyengeséget sem éreztem a kezemben. Nem úgy, mint azon az éjszakán, amikor beállítottam Orionhoz. - Nem tudom mennyire ismeri az aranyvérűeket, az igazi aranyvérűeket - nyomtam meg direkt, hogy érezze itt most nem általánosságban beszélek, hanem a valódi arisztokratákról lesz szó, noha a nevemből sejthette, de jobbnak láttam tisztázni. - De ott szigorú szabályok vannak, valójában mindenre vonatkozóan, de főleg a házasságra. A vér tisztaságának megtartására. A bátyám tizenegy éve hagyta el a szülői házat mert beleszeretett egy félérbe, mindezt három évvel az édesanyánk meggyilkolása után, most pedig együtt dolgozunk. Társak vagyunk. Elvette azt a nőt, aki miatt ott hagyta a három testvérét és a családját, most pedig a közös gyereküket várják - foglaltam össze röviden a történetet, mert úgy éreztem, hogy szükség van rá. Szükség van annak a megmagyarázására, hogy miért is érintett olyan érzékenyen ez a történet. Hogy ez nem egyszerű testvért féltékenység, amikor a bátyónak hirtelen nem csak a hugicája a kicsit hercegnője.
Blackék portája ennél kicsit összetettebb.

Szeretném azt mondani, hogy érdekelt az, amit arról mondott, hogy miért tudja a pálcikaemeberszerű rajzaimat is elemezni, de nem tudtam. Nem azért, mert unalmas lett volna, hanem azért, mert engem nem kötött le a téma. Az, hogy megpróbáljam megérteni, hogy mi folyik az emberek fejében. Talán a munkakörömnek volt köszönhető, de személy szerint inkább örültem annak, hogy ez nincs így. Mármint… nincs így, mert nem akarom, hogy így legyen. A képességemnek köszönhetően valójában bármikor bele nézhettem volna bárki elméjébe, aki nem védi magát megfelelően. Márpedig a varázslók - és a bűnözők -  nagy része védtelen volt ilyen téren, mintha csak elfelejtették volna: nem csak testi úton lehet támadni, hanem az elmén keresztül is. Utóbbi talán még hatásosabb is.
- Nem vagyok biztos benne, hogy minden kérdésre akad pontos válasz, vagy egyáltalán bármilyen válasz - hiszen ha így lett volna, nem fedte volna homály megannyi bűnöző valódi kilétét a mai napig. Többek között az anyám gyilkosáét sem. -  Jelen helyzetben úgy érzem, inkább csak irányvonalat ad és nem hagyja csapongani a témát - vontam meg vállam, noha azt nem részleteztem, hogy melyikünk - talán kicsit mind a kettőnk -  miatt gondolom így  Nem kívántam eltérni a tárgytól, én a problémára akartam koncentrálni, arra amiért ide jöttem, nem pedig arra, amiken már ezer meg egyszer átrágtam magam még Amerikában. Már pedig nagyon úgy nézett ki, hogy Ms. Sp…szóval Arlene mindent hallani szeretne az elejétől, újra. Ha pedig hagyom magam, akkor jövőre sem érünk el oda, hogy a mostani problémáról beszélgessünk. A bátyám állítólagos gyereke is legalább egy éves lesz addigra, ha nem másfél.
- Én nem tartom annyira csodálatosnak, mint sokan. Nyilván normális esetben, amikor nem a bátyám feleségéről van szó, akkor nem zaklat fel semennyire, de alapvetően sem vagyok elájulva attól, hogy valaki teherbe esik és egy új életet hoz a világra. Abban sem vagyok biztos, hogy én vágyok erre.
Sosem rejtettem véka alá senki előtt, hogy a gyermekvállalást illetően nem tudom mi legyen. A félreértések elkerülése végett: nem a gyerekekkel volt bajom, megfelelő mértékben és távolságban aranyosnak találtam őket, ez azonban nem jelentette azt, hogy feltétlen szükségét éreztem egynek. Arról nem is beszélve, hogy a karrierem szempontjából nem kissé vetett volna vissza, ha hirtelen elmegyek másfél-két év szülési szabadságra. Egy olyan pályán, ahol többségében még most is férfiak dolgoztak és az emberek egymást taposták el a jobbnál jobb lehetőségek reményében, gyakorlatilag szakmai öngyilkosságnak számított volna, én pedig úgy éreztem: túl sokat tettem azért, hogy elcsesszem ilyesmivel. Valamint abban sem hittem, hogy jó anya válna belőlem, nem hoztam magammal túl egészséges családi példát, hogy enyhén fogalmazzak. Mit adhattam volna át annak a gyereknek, akit esetlegesen megszülök?  Persze, mindössze huszonnégy évesen lehet csak a fiatalságom beszélt belőlem.
Merlinre, hogy tudtam! Tudtam, hogy rá fog harapni anyámra! Elolvasta ez a nő egyáltalán a kartonomat? Vajon átkérte egyáltalán Amerikából? Eddig biztos voltam benne, hogy igen, de határozottan kezdtem elbizonytalanodni.
- Megölték - sóhajtottam. Ennyi év elteltével már könnyebb volt kimondani. - Tizenkét, tizenhárom éve történt. Akkoriban tele voltak vele az újságok, elég nagy port kavart. Biztos olvastál róla, ha mást nem egy címlapot.
Nagyon nehezen tudtam elfojtani egy sóhajt az újabb kérdése nyomán. Noha nem volt min és miért meglepődnöm. Az átlagos varázslók valamiért mindig úgy kezelték a családomat - és lássuk be, az összes többi ismertebb, zárt aranyvérű családot is -, mintha valami mitikus titkot őriztünk volna. Noha Blackként az embernek volt annyi lépés hátránya, hogy Siriusnak és a háborúnak, majd később Pollux bácsinak köszönhetően jobban ismertek minket - a nevünket -, mint egy Shafiqot vagy egy Gauntot.
- Mert ezt szeretnéd belelátni, ez tűnik izgalmasnak - válaszoltam végül némi gondolkodás után. - Ahogy tulajdonképpen mindenki más is. Csak azért, mert megvannak a saját elveink és hagyományaink, valamint nem szeretjük kiteregetni a magánéletünket és varázsvilági celebeket, adott esetben botrányhősöket játszani, nem különbözünk annyiban más családoktól. Kimértebbek vagyunk egymással ez tény, ahogy az elveink felülírnak dolgokat, ez is tény és az elvárások is nagyon, ezt sem tagadom. De sok találgatással ellentétben nem áldozunk muglikat a pincében, ahogy a félvéreket sem nézzük le automatikusan . Így a legőszintébben azt kell mondjam: az alapja az életemnek és a történetemnek pontosan az, amit az előbb meséltem. Az édesanyám meghalt, az apám érzelmileg belerokkant, ez pedig szétzilálta a közeli családomat. - Volt abban valami tragikomikus, hogy életem problémájának körülírását bele tudtam sűríteni egy teljes mondatba. Mintha valami apróság lett volna nem pedig olyasmi, ami több mint egy évtizede nyomta rá a bélyegét az életemre és a mindennapjaimra.

Sokszor adtam már hálát azért, hogy megtanultam annyira uralni a képességemet, hogy nem lépek be óvatlanul, egyik pillanatról a másik emberek fejébe - ezért cserébe már az én védelmem is elég erős volt és más sem lépett be az enyémbe -, ez is egy ilyen nap volt. Ahogy Arlene-re pillantottam, biztos voltam benne, hogy a világ - de én határozottan - jobban jár, ha nem kémlelem ki mind azt, ami a beszélgetésünk alatt átfutott a fején.
Nem mintha ellenszenves lett volna, kedves nőnek tűnt, mindössze azt vontam kétségbe, hogy a módszere, amit használt - vagy csak használni kívánt - valóban hatásos volt-e. Nem mintha az újítások ellen lettem volna, hittem, hogy szükség van rájuk, nélkülük, ha akartuk, akkor se tudtuk volna előrébb juttatni a világot. Azonban nem az élet minden területére volt ez igaz. Véleményem szerint - aki határozottan nem volt szakavatott, nem díszelgett a falamon egy Summa Cum Laude diploma - a pszichológia nem ilyen volt, főleg nem egy felnőtt esetében.
- Ha egy másik kérdésre válaszol, akkor az enyémre még mindig nincs válasz - jegyeztem meg finoman, óvatosan, hiszen véletlenül sem akartam lyukakat és anomáliákat keresni a mondandójában, egyszerűen csak szemet szúrtak. - Én pedig, bármilyen jó is, hogy másik kérdésre akad válasz, nem véletlen tettem fel azt, amire nincs, ha érti mire gondolok - próbáltam az ő gondolatmenetszerűsége nyomán haladni, hátha úgy sikerül megérteni a másikat, nem pedig csak elbeszélni egymás mellett. A mellékelt ábra szerint nem mellesleg, ez utóbbiban remekül teljesítettünk.
A kávés hasonlatot persze értettem, hellyel-közzel még egyet is tudtam vele érteni. Azonban ennek is akadtak neuralgikus pontjai, szépszerével. Az én nézeteim szerint, legalábbis. Persze, erre nem hívtam fel a figyelmet, jobbnak láttam ebben a témában egyszerűen csak hallgatni, bólogatni és megtartani a véleményem.
- Nem igazán érdekel, hogy miért lesz gyerekük - sóhajtottam lemondóan, mert azt hittem, hogy ez világos számára. - Ahogy mondtad, az ő dolguk, az ő életük. És ezt nagyon is jól tudom. Sokkal jobban érdekel az, hogy miért zavar ez a megszületendő gyerek engem - tártam szét a karom; talán némi ingerültség is vegyült a hangomba, ami egyszerre szólt a bátyám helyzetének és annak, hogy úgy véltem, ha nem is ezekkel a szavakkal, de már elmondtam ezt a pszichológusnak. - Több, mint tíz éve nem része már az életemnek, most is csak muszájból dolgozunk együtt, mert az aurorparancsnok így osztott minket párba. Tényleg nem kéne, hogy ennyire megmozgasson az a tény, hogy szaporodik és mégis… - túrtam a hajamba, némileg nyitva hagyva a mondat végét. Komolyan nem tudom, hogy mit mondhattam volna még Ms. Spudmorenak, hogy megértse mi is a valós problémám, legalábbis, amit éreztem én annak.
Lehet az volt a baj, hogy szavakkal és nem rajzokkal próbáltam kommunikálni.
- Nem azért mondtam - vontam meg a vállam, mert tényleg nem. Az ember nem emlékezhetett minden egyes cikkre, vagy éppen gyilkosságra, amiről valaha olvasott. Velem sem volt ez másképpen, pedig én gyilkossági nyomozóként dolgoztam.
Csak egy biccentéssel köszöntem meg az újabb teát, szerencsére emlékezett arra, hogy nem sokkal korábban mivel is ittam. Vagy éppen mivel nem, részletkérdés. Azt ugyan nem értettem, miért volt számára jobb tőlem hallani ezt a történetet, mint olvasni, én magam nem láttam különbséget a kettő között. Főleg úgy, hogy ezt a témát öt év alatt ezer meg egyszer körbe jártuk már Amerikában. Feleslegesnek éreztem szót, időt és utolsósorban pénzt pazarolni erre, hiszen nem ezért voltam itt. A családomról és arról, hogy hogyan ment tönkre minden regéltem és hallgattam én már eleget.
Némileg megnyugtatott, hogy a fotelban, nem pedig a padlón foglalt helyet. Ez kezdte annak a látszatát kelteni, hogy egy rendes, terápiás beszélgetésen veszek részt, nem pedig egy furcsa valamin, amit nem tudtam hová tenni vagy éppen hogyan kezelni.
A kérdései nyomán majdnem hangosan felnevettem. Igazán vissza kellett fognom magam, hogy ne így tegyek. Megint csak megmutatkozott, hogy Ms. Spudmore nemcsak hogy nem aranyvérű, de még véletlen sincs tisztában a társadalom azon rétegének - a mi rétegünknek - szokásaival és életvitelével.
- Nem - feleltem egyszerűen miután belekortyoltam a teámba. - Ha gondolkoztam is volna rajta, még ha egyet is értenék magával, hogy jót tenne nekünk, ez teljességgel esélytelen. Az aranyvérű társadalom egy zárt közösség. Minél kevesebben vannak benne annál jobban összezár. Itt, alapesetben, ha nincs a családban egy felvilágosult személy, általában egy orvos, nem szokás pszichomáhushoz menni és kiteregetni a magánügyeket. Főleg nem családostul. Már az is ritka, ha valaki maga megy el. Ha édesapámnak felvetném az ötletét egészen biztosan az arcomba nevetne, majd megjegyezné, hogy az örökségem elszórásának ez az egész egy tökéletesen haszontalan módja.