Egyik lábamról a másikra helyzetem a testsúlyom, miközben az előttem lévő ajtót fixíroztam. Azon tűnődtem kopogjak-e vagy inkább hoppanáljak haza. Mármint a saját lakásomba, nem apámhoz. Hiába vágytam kétségbeesetten társaságra - ezért is voltam itt az éjszaka kellős közepén - apám nem az az ember volt, akinek szívesen elmondtam volna a bánatom. Főleg mert nem csak a munkáról, hanem a bátyámról is szó volt. A kettő tulajdonképpen elválaszthatatlanul összefonódott. Apám pedig az utóbbiról hallani sem akart, amit megértettem, egyszerűbb volt tagadni és felejteni, én is szívesebben tettem volna ezt. Azonban nekem a vicces kedvükben lévő fentiek - vagy sokkal inkább Potter - nem adta meg ennek a luxusnak a lehetőségét. Pontosan azért kellett más embert keresnem. A baráti köröm szűk volt, személyes véleményem szerint nulla emberre rúgott, így nem sok választásom maradt Egy lemondó sóhajjal nyomtam meg Orion lakásának csengőjét. Nem számított rá, hogy jövök, főleg nem ilyenkor. Ha igazán humoros kedvemben lettem volna, biztosan megjegyzem, hogy “meglepetés”, mikor kinyitja az ajtót - ha kinyitja -, de nem ez jellemezte az aktuális kedvemet. A legkevésbé sem. Fáradt voltam, véres, a jobb karom kötés fedte és sajgott valamint a kabátom is elszakadt és akkor még nem szóltam semmit arról, hogy a bátyám felesége gyereket várt, ez pedig jobban zavart, mint illett volna. Tehát enyhén szólva is egy szar nap állt mögöttem, aminek a végén nem akartam egyedül otthon borozgatni. Még az is jobb volt, ha úgy borozgatok, hogy valaki szúrósan álmosan gyilkos szemekkel mered rám, mert megzavartam az álmát. Vagyis jobb lett volna, ha ajtót nyitnak. Még egyszer csengettem, majd eldöntöttem, hogy ha Ori erre sem reagál, akkor egyszerűen hazamegyek, jobb híján. Már majdnem meg is fordultam, amikor kinyílt az ajtó. - Szia? - mosolyodtam el kényszeredetten, nem tudva, hogy pontosan miként is folytassam. Az igazságot, mi szerint nem akartam egyedül lenni ezért hozzá jöttem egyszerre tartottam túl nyálasnak és túl kínosnak ítéltem ahhoz, hogy kinyögjem. Amúgy sem tudtam, hogy hányadán állunk egymással. Jól éreztük magunkat a másikkal és elfoglaltam egy helyett végül két polcot a fürdőjében, ha már korábban olyan nagylelkűen felajánlotta. De konkrétan arról, hogy mi van köztünk sosem esett szó. Az első reggel után már én sem erőltettem a témát, noha néha késztetést éreztem rá, mégsem tettem. Talán kellett volna, mert hirtelen elbizonytalanodtam. Volt egyáltalán olyan a kapcsolatunk, hogy most csak így rárontsak a nyomorommal? - Azt hiszem, ez mégsem volt jó ötlet - motyogtam alig hallhatóan, miközben megmasszíroztam a sérült alkaromat, mozdulni azonban nem mozdultam. - Talán… mennem kéne és nem zavarni tovább - tettem hozzá, mit sem törődve azzal, hogy ez az egész kezd egyre kínosabb és kínosabb lenni.
Orion Sørensen varázslatosnak találta
You never know how Strong you are. . . until Being Strong is the only choice you have.
A napok egészen egyformák, amennyiben az ember a Roxfortban tanít, bár azt hiszem, hogy amikor csak tanultam, akkor se nagyon tettünk bennük különbséget, maximum, hogy épp melyik lányról beszéltünk. A szünetek csupán azért voltak kicsit érdekesebbek, mert saját magam osztottam be az időmet, nem holmi hormon áztatta tinédzser-szörnyekkel kellett viaskodnom. Szerettem a gyerekeket, egyesek szerint tudtam is velük bánni, Artie szerint keresztapának se voltam utolsó, szóval fogalmam sincs, mi történik, ami miatt ezek a kedves kis lények undok, ijesztő bébi-felnőtteké válnak. Csak abban reménykedtem, hogy ez az ikreknél minél később következik be, vagy csak úgy kegyelemből átugorják ezt az időszakot. Könyörüljetek gyarló keresztapátokon! No, természetesen azért akadtak dolgok, amikre nem számít az ember fia, amikor legédesebb álmát alussza az éjszaka közepén, ez pedig a csengő éles hangja. Ki találta fel ezt az ördögi szerkezetet?! Bizonyosan nem olyasvalaki volt, akinek a barátai és a családja szeretett aludni, mert azon nyomban agyon ütötték volna szerencsétlent, amint egyáltalán előáll egy ilyesféle ötlettel. Nem csodálkoztam volna ezen a lehetőségen, erősen gondolkodtam rajta, hogy egy időnyerő segítségével orvosolom a problémát. Sose voltam az a teljes mértékben elkéső, de igazán az igyekvő fajta sem, amolyan Gandalf-style épp abban a pillanatban, amikor kellett érkezősnek írtam volna le magam. De aludni szerettem. Kifejezetten. Általánosságban véve jó kedélyűnek, vagy maximum egykedvűnek mondtak volna, kivéve, ha valaki eme kulcsfontosságú tevékenység közben zavart meg. Szívem szerint nem hagytam volna el a meleg ágyat, azonban már-már majdhogynem érdekelt, ki olyan bátor, hogy ilyenkor toppan be. Nyögve, szinte négykézláb indultam neki, pedig előző este semmi erősebbet nem fogyasztottam egy nagy bögre meleg kakaónál. Nyugdijasodom, meglehet. - Jövök már, hogy Merlin használt zoknija tekeredjen a nyomkodós ujjad köré… - Morogtam a papucsomnak, miközben belebújtam, bár nem neki szántam igazából. Félálomban hurcoltam meggyűrt testem az ajtó felé, és az sem zavart, hogy elfelejtettem fürdőköpenyt venni, így csak egy pizsama nadrág volt rajtam. Mondjuk az legalább kellőképpen Batman mintás volt, bár különösebben nem melegített többet ezzel együtt sem, főleg ezen a kissé deres hajnalon. Nem tudom, mi a megdöbbent fokozása, de azt hiszem annak a felső fokával lehetne leírni a bennem kavargó érzést Cassie látványára. Bár arcomra ez nem rajzolódott ki, azt az ágy már morcossá gyűrte, képtelen lettem volna a gyilkolási szándékon bármi mást kifejezni épp vele, pedig a lánnyal kapcsolatban ennél ezerszer kellemesebb gondolataim voltak, úgy nagy egészében. Valahogy nem volt ismeretlen a kérdő tekintete, amikor próbálja kibogozni a szálakat, a saját, vagy mások cselekedeteiben, valószínűleg azért auror, mert képtelen megfejtetlen hagyni bármit. A köztünk lévő kapcsolatra is valahogy így tekinthet, ami egyszerre jó, és kicsit rossz is, mert félő, mi lesz, ha rájön, annyira nem nagy rejtély az egész. Sóhajtottam szavaira, és csak magamhoz húztam, és becsuktam mögötte az ajtót. Szorosan tartottam, nehogy egy pillanat múlva tényleg elfusson, úgy tűnt, mint aki hajlamos rá. - Nyugtass meg, hogy ez valaki más rengeteg sok vére, mert az öreg szívem nem bír el egy aggódó infarktust, és itt fogok a lábaid elé hullani… - Suttogtam a hajába. Bizonyos voltam benne, hogy nem a sérülés miatt jött, valószínűleg rosszabb is megesett már vele, de ettől még nem fog kevésbé aggasztani. Nem voltam az a fajta, aki megmondja, mit tegyen, vagy tehet, én se bírtam volna elviselni, ha bezártak volna, azonban ilyen esetben szeretői-előjognak érzem az idegeskedést. - Szeretnél egy meleg fürdőt, vagy valami erősebbet? - Azt hiszem, hogy a hajnali fuvallat gyorsan felébresztett, vagy a látványa lett volna? Talán mindegy is, már kevésbé akartam embert enni. Egy hajszálnyival.
Komolyan gondoltam minden számon kiejtett szót. Tényleg menni akartam, hagyni őt aludni - már ha ezek után még tudott volna -, magamat pedig hagyni belesüppedni az önsajnálat ismerős bugyraiba. Kiváló tervnek tetszett, mégis mire feleszméltem, mire eljutottam volna odáig, hogy tényleg így cselekszem, nem volt rá lehetőségem. Orion karja körém fonódott és biztosan tartott, esélyt sem adva, hogy elfussak. Élesen szívtam be a levegőt, tiltakozni akartam. Bármennyire is jól esett a közelsége, a melegség, ami belőle áradt, nem akartam teher lenni. Ahogy gyengének sem akartam mutatkozni, mégis képtelennek bizonyultam a tiltakozás bármely formájára, vagy másra, amit egy normális napon tettem volna. Inkább feladtam és előre dőltem, a homlokom a vállának támasztottam, az épp bal karommal szorosan belekapaszkodtam - a jobb csak zsibbatagon lógott mellettem, képtelenül arra, hogy különösebb erőt fejtsen ki -, behunytam a szemem és hagytam, hogy a könnyeim végig folyjanak az arcomon. Nem zokogtam, a vállam sem rázkódott, ennyire nem akartam túldramatizálni valamit, aminek nem kellett volna ennyire kiborítani. Felnőtt voltam végtére is. Felnőtt, aki a saját életét élte. Felnőtt, akinek képesnek kellett volna eltekinteni attól, hogy a bátyja a társa és a felesége mit csináltak. Mégis, képtelen voltam erre. A bennem élő kislány, aki számított a testvérére, a segítségére, a támaszára és csak úgy önmagában a jelenlétére elárulva érezte magát. Elárulva, sértve és lecserélve, ami nem volt sem logikus, sem pedig jogos, mégsem tudtam ezzel mit kezdeni, csak némán sírni Orionnak dőlve. - Hát… - próbáltam visszaemlékezni a történtekre, a pálca párbajra. Az ide-oda küldözgetett átkokra. A felvillanó késre. A fájdalomra. És a támadó kiáltására. - Csak egy része, az öreg szíved biztonságban van - suttogtam végül. - A férfi magát is megszúrta - noha még mindig nem tudtam, hogy ezt hogyan sikerült kiviteleznie. Korábban minden bizonnyal nem próbálkozott még ilyesmivel, most is csak kétségbeesésében tehette. - Annyira nem vészes, a Mungoban azt mondták, hogy pár nap és rendbe jön - tettem hozzá továbbra is halkan, mintha csak attól félnék, hogy megzavarok valakit. Arról pedig nem kellett tudnia, hogy ferdítettem az igazságon, jelentősen. A vér túlnyomó része valójában az enyém volt. Valahol mélyen azért komikusnak tartottam, hogy csontok növesztésére képesek voltunk, de a sebeket a legtöbb esetben még mindig gyógynövényekkel láttuk el. - Mondjuk így, ebben a sorrendben? - pillantottam fel rá, miközben megpróbáltam valami mosolyfélét az arcomra varázsolni, meglehetősen sikertelenül. - De nagy lány vagyok, ki tudom szolgálni magam, nyugodtan menj vissza aludni. Amilyen morcosan nyitottál ajtót, a végén te leszel a következő, akivel meg kell küzdenem - cirógattam meg az arcát, miközben próbáltam humorizálni meglehetősen sikertelenül és véleményem szerint meglehetősen rosszul. Azt viszont komolyan gondoltam, amit mondtam. Nem kívántam még ennél is jobban zavarni, a tudat, hogy nem vagyok teljesen egyedül egy lakásban nekem bőven elég volt. Bár valami azt súgta, hogy nem fog így cselekedni. Vagy... lehet csak én akartam, hogy mellettem maradjon? Ez a gondolat pedig valahol rettenetesen ijesztő volt. Mikor kezdtem el ennyire ragaszkodni hozzá, vágyni a közelségére? - Most már jobban vagyok - dünnyögtem, a baj csak az volt, hogy még én sem hittem saját magamnak. Hogy várhattam el tőle, hogy ő ezt tegye?
Orion Sørensen varázslatosnak találta
You never know how Strong you are. . . until Being Strong is the only choice you have.
Hány másodperc telhetett el, amíg eldöntötte, hogy nem futamodik meg? Bizonyosra nem tudtam volna megmondani, úgy húsz pillanat, és tíz év közé tettem volna. Legalábbis érzetre. A haját simogattam, nehezen megállapítható, hogy őt, vagy magamat próbáltam inkább megnyugtatni, mert hogy nekem legalább egy nagy marék tabira lett volna most szükségem, hogy megint egyenletesen verjen a szívem, nos az sem kérdéses. Ijedtség, meglepetés, izgalom? Annyi minden kavarodott fel hirtelen, egyikbe se lehetett belekapaszkodni, hogy igen, ez lesz az, és egyiket se zárhattam ki. Hogy pont az én ajtómban állt, ha kicsit pesszimistább lennék, a véletlen művének tekinteném, bármennyire szerette a fürdőszoba polcaimat átrendezni, azért messze álltunk attól, amit hivatalosan szerelmespárnak lehet nevezni. Ha érzetre nem is, talán hozzáállásban, azt hiszem, vagy csak abban, hogy beismerjük magunknak, igazából egészen működő emberek vagyunk egymás mellett. Éreztem a meleg nedvességet a vállamon, de nem tettem szóvá. Mondanám, hogy azért, mert igazi úriember volnék, azonban ennél sokkalta egyszerűbb az ok, nem untam még meg az életem. Ha valamit egy nőnél idejekorán ki kell tanulni, akkor azok ama kis dolgok, amik egy pillanat alatt változtatják a meleg szeretet gombócot egy időzített bombává. Cassienél még csak tapogatóztam, azt viszont biztosra állíthatom, bármilyen gyengeségének kihangsúlyozása, viccé tétele, vagy csupán rossz időben történő megjegyzése halált von maga után. Ráadásul a síró nők látványa eleve gondoskodási ösztönt vált ki a jobb érzésű férfiakból, ebből némi belém is szorult, azt hiszem. - Ilyenkor mondhatnád azt is, hogy: oh, nem is olyan öreg az! - Jegyeztem meg azért kissé rekedten, az ébredés miatt lehetett, nem morgolódni szándékoztam. - Ha nem lenne annyira vészes, nem kellett volna a Mungoba menni vele… - Miattam aztán ne finomkodjon, talán belehalok az aggodalomba, de már a legrosszabbon úgyis túl voltunk, idejekorán rángattak ki az ágyamból. Hajlamos voltam túldramatizálni, vagy épp elbagatellizálni dolgokat, sokszor megkaptam, hogy nehéz kiigazodni az ironia áztatta szavaimon, és úgy általában a viselkedésemen. Kién könnyű, kérdem én? Az előttem álló lány legalább annyi arcát láttam már, egyik se hazudik, még sem teljesen igazi külön-külön egyik sem. Előre nyúltam, és megtöröltem a szemét. - Ismersz olyan űrlényt, aki nem morcos ébredés után? - Húztam el a számat. Nem haragudtam rá, a világot utáltam igazán, vele már egészen megbékültem. - Jobban megy az alvás társaságban, szóval majd veled visszafekszem. - Megvontam a vállam. Egyikünk se különösebben hitte el, hogy jobban van. Hiszen még mindig nedvesek voltak a szempillái. Vajon eddig is ennyire hosszúak voltak, vagy csak ilyen közelről tűnnek annak? Nem, mintha ebben a pillanatban ez bármit számítana. Azt hiszem. - Gyere, eresztek egy kis vizet. - Felé nyújtottam a kezem, majd ott leveszi az elnyűtt kabátját, bár szívem szerint azt a szemetesnél messzebb nem vinném a lakásban. - Szeretnél beszélni róla, vagy inkább tárgyaljuk ki angolosan az időjárást? - Csendesen kérdeztem rá, miközben a hatalmas kádba lassan forró vizet eresztettem, meg jól körbelocsoltam habfürdővel, az olyan relaxálósnak érződött. Nem értettem a lányos piperékhez, mit hová kell kenni, és mely égtájak mentén kell kihelyezni a mécseseket, inkább szunyókálásra használtam a kádat, ha időm engedte. - A kádba szeretnéd meginni a borod? - A sérülése miatt ennél erősebb italt inkább nem ajánlottam fel, bár valószínűleg jobban örült volna egy whiskynek.
Nagyra értékeltem, hogy Ori nem szólt semmit az arcomon folydogáló könnycseppekre, pedig biztosan érezte őket a vállain, még csak arra sem volt szükség hogy a - nem létező - pólója átnedvesedjen. Ha rákérdez, nem tudom mit mondtam volna, feltehetően semmit, úgy tettem volna, mintha nem tudnám miről beszél, hiába vannak rajtam az árulkodó nyomok, a sírás nem az én stílusom volt. Már nem. Idejét sem tudtam annak, hogy mikor történt ez utoljára. Gyerekkoromból több alkalmat is fel tudtam idézni, valójában kifejezetten sokat. Sírós gyerek voltam, ez akkor változott meg, amikor az ikertestvérem egyik napról a másikra kámforrá vált, nekem pedig fel kellett nőnöm. Gyorsabban, mint azt szerettem volna, noha határozottan nem idejekorán. - Pedig ami igaz az igaz, kár tagadni. A derekad egyetértene velem - incselkedtem, bár a hangomnak nem volt éle, semmije sem volt tulajdonképpen, csak nyomott mélasága, hiába próbáltam belé némi vidámságot csempészni. Nem éreztem mást, csak a csontjaim mélyéig hatoló fáradtságot. - Tényleg, hidd el, csak egy vágás, semmi több… - fúlt dünnyögésbe a hangom. Nem akartam meggyőzni egyikünket sem, már nem. Ha reménykedtem is ilyesfajta lehetőségben rá kellett jönnöm, hogy ennyire nem tudtam megtéveszteni Oriont és a logikáját, még úgy sem, hogy felkeltettem (amit nem átallott folyton folyvást felemlegetni). Pedig mennyivel egyszerűbb lenne, csak túllendül ezen, mintha mi sem történt volna. Mintha nem zaklatottan, vérben ázva ráztam volna fel az éjszaka kellős közepén. Mintha… tényleg érdekelte volna, hogy mi történt, talán aggódhatott is, ez pedig furcsának tetszett. Életidegennek. Leo nem sok mindent tudott a munkámról, nem meséltem neki, még fiatalnak tartottam. Ahogy apám se fejezte ki abbéli aggályait, hogy esetleg bajom eshet, jobban aggasztotta az, hogy nem kívánok házasodni. Ő legalábbis bizonyosan ezt kommunikálta felém. Nagymama, ha beszéltünk, mindig mondta, hogy jobban örülne, hogy ha valami biztonságosabbra adnám a fejem, hiszen annyi gyermeket és unokát eltemetett már, de sosem kívánt igazán meggyőzni. Kellően sok ostoba és vakmerő gyermeke és unokája volt ahhoz, hogy tudja: képtelen lenne eltántorítani. De az, hogy valaki más is aggódjon - valóban aggódjon - az egészen új élmény volt, én pedig nem tudtam mit kezdeni vele. Sem a ténnyel, sem pedig a különös, ismeretlen érzéssel, amely a felfedezést - és Ori érintését - követően lett úrrá rajtam. - Én? - vontam fel a szemöldököm. Azt hiszem tényleg nem voltam olyan morcos, ha felébresztettek, vagy egyszerűen csak hozzászoktam Leo mellett. Hiába nem volt már olyan kicsi, amikor Amerikába mentük, ahhoz kellően gyerek volt, hogy mindennek akkor és úgy kelljen történnie, amikor és ahogy azt akarja. Az idő, vagy az, hogy aludtam éppen sosem számított neki igazán. - Biztos? Miattam tényleg nem kell - ingattam a fejem szokatlan bizonytalansággal. Általában tudtam, hogy mit szeretnék és mind a munkában, mind pedig a magánéletemben határozottan ki is álltam e mellett. Most mégsem hadakoztam kézzel lábbal, sem hangosam, sem máshogy; sőt amikor Ori felé nyújtott a kezét némi habozás után megfogtam azt. Miért? Miért esett ilyen jól, hogy törődik velem? Minduntalan ez a kérdés zakatolt a fejemben, ám választ nem találtam rá, vagy csak nem akartam, mert az... az már egy veszélyes terep volt. Egy olyan terep, amire eddig ha ráléptem, kivétel nélkül mindig menekülésre késztetett. - Csak félig vagyunk angolok, így ketten együtt maximum egyet teszünk ki. Vajon így is érvényes ránk ez a frázis? - tűnődtem el pár másodpercig, magam sem tudva biztosan, hogy honnan és miért jöttek ezek a mondatok. - Majd ha lefürödtem, jó? - dőltem neki a hideg csempének. Nyugtatóan hatott a hűvössége. Megfordult a fejemben, hogy kitáncolok a válaszadás elől, egyszerű és kényelmes lett volna, de azok után, hogy így berontottam ide. Felkeltettem és még munkára is fogtam, talán megérdemelte az igazat. Még ha az meglepően szánalmas és kiábrándító is volt valójában. Nem néztem bele Ori fejében - Merlin óvjon attól -, de biztosan nem valami olyasmire számított, mint ami valójában történt. - Csábító gondolat - mosolyodtam el fáradtan, talán kissé vágyakozva is. Imádtam a kádban borozni a hosszú és fárasztó műszakok után. - De nem hiszem, hogy most a meleg vízben kéne innom bort vagy éppen bármilyen alkoholt. Tényleg, mi lenne ha whiskeyt innánk… innék? - nem tudtam, velem kíván-e zülleni az éjszaka kellős közepén. Tanárként lehet nem kellett volna neki, de most nem a Roxfortban tartózkodott. Nehéz kérdés. - Itt maradsz amíg lefürdöm? - kezdtem el vetkőzni, kihagyva minden olyasféle megjegyzést, ami arra utalhatna, hogy gyengének tart. Normális esetben biztos hozzáfűztem volna valami ilyesmit, például “ellenőrizni, hogy nem ájulok-e bele a kádba”, a helyzet azonban az, hogy ez, ebben a pillanatban nagyon is valós opciónak látszott. Főleg ha eszembe jutott, hogy mennyi vért is vesztettem.
Orion Sørensen varázslatosnak találta
You never know how Strong you are. . . until Being Strong is the only choice you have.
Nehéz lett volna megmondanom, hogy láttam-e valaha a sírós, könnyes arcát. Felnőttként biztosan most először mutatta meg az érzékenyebb oldalát, de gyerekként? Ahhoz elég nagy volt köztünk a korkülönbség, hogy annak ellenére se töltsünk együtt túl sok időt, hogy első fokon voltunk unokatestvérek, és ezt most egy egészen kicsit bántam. Milyen lehetett, amikor önfeledten játszott a testvéreivel, sokat nevetett? Nem csak azzal a gúnyos félmosollyal, amivel a koromra szeretett megjegyzéseket tenni, hanem teljes szívvel, nem törődve vele, hogy esetleg torokhangok keverednek a kacagás görgéseibe. Furcsa most erre gondolni, mégis ilyesféle emlékekbe lenne jó menekülni, amikor éppen kétségbeesettnek érzi magát az ember. - Hé! A derekam rengeteg sok örömet szokott neked szerezni, igazán beszélhetnél róla több szeretettel, nem úgy, mintha le kellene cserélni. - Megsimogattam az arcát, mindig tudta, hogy igazából sose haragszom az ilyesféle megjegyzéseire, azt hiszem ezekkel könnyebben tartotta a távolságot. - Persze-persze, teljesen elhiszem, meg minden ilyesmi… - Forgattam a szemem, még ő se igazán hitte el, nekem miért kellett volna. Nem tudom, mit kellett volna mondanom, vagy éreznem, igazán sose voltam hasonló szituációban. Vagyis nem egészen. Ahhoz képest, hogy általában nem sok komoly kapcsolatom volt az életemben, ebbe jó néhány auror pont beleesett, azonban nem egészen ilyen körülmények között. Biztos voltam benne, hogy nagyon is képes arra, hogy vigyázzon magára, szándékosan nem sebesülne meg, és annyira értelmesnek és elővigyázatosnak tartottam, hogy igyekezzen elkerülni az ilyen sérüléseket. Talán ezért olyan rémisztő, amikor mégis megtörténik. Szívesen kaptam volna kézbe, és meg sem álltam volna vele a fürdőig, hogy a nagy kád forró víz minden vért és koszt lemosson róla. Aztán csak feküdnénk az ágyban a vastag takaró védelmében, az alatt semmi rossz nem történhet, megvéd az ágy alatt és szekrényben bujkáló szörnyektől, a hétköznap minden történésétől. Azonban volt egy olyan érzésem, bármennyire meg-megremeg, ez még nem az alkalmas pillanat, hogy gyengének érezze magát mellettem. Vagy inkább, hogy képes legyen elfogadni, hogy más mellett akár gyenge is lehet, akkor sem történik semmi rossz. - Jó, te tényleg hatalmas ufó vagy, azonban én meg se próbálnálak felkelteni, egy férfi utolsó hibája az életében az, amikor felmérgesít egy nőt. - Jegyeztem meg apró mosoly kíséretében. - Voltam én bármikor is bizonytalan?! - Kérdeztem színpadias sértettséggel. Állandóan? Ugyan, ki az aki mindent tud, és sosem kérdőjelezi meg önmagát? Az is egy ufó! - És de, miattad nagyon is kell, majd viszonzod egyszer, és jól te maradsz ébren a kedvemért. Csak én igyekszem nem véresen pillogni rád, hogy minden rendben. Mit szólsz? - Ez olyan Blackes dolog lehet, hogy tartozni nem igazán szeretnek, meg a szívességeket, gondolom. Kicsit viccnek szántam, de közben biztos voltam abban is, számíthatok rá ilyesféle helyzetekben. Bár a magam részéről nehéz elképzelnem, hogy oktatás közben mégis ki próbálna meg leszúrni… talán egy nagyon nehéz számonkérés alkalmával fellázadna az osztály, és a pennáikkal próbálnának halálra döfködni, ahogy Cézárral tették? Én pedig csak hörgő hangon emelném a kezem valamelyikük felé, hogy “Te is fiam, Brutus?!”. Pedig szerintem nincs is Brutus. Viszont kétségtelenül drámai pillanata lenne az oktatásnak. - Várjunk, ez ilyen vérségi matek? És ha véletlen, hangsúlyozom, csupán elméleti szinten, de összehoznánk egy gyereket, akkor előfordulhatna, hogy pont a két angol felünk találkozna, és ő teljesen angollá válna? - Vetettem fel a kérdést, miközben egészen elgondolkodó arcot vágtam. Persze ez csak amolyan gondolatmenet, egyikünkből se néztem volna ki, hogy néhány hét távlatából ilyesmiben gondolkodna. Az én kezemben még a mobil is elromlik, nem még egy másik élőlény! - Jól van, ráérek, tudod. Enyém az egész hajnal… - Abbahagyhattam volna a célzást a korai, vagy még későinek számít ez? Szóval az embertelen időpontra, de már egészen megszoktam. Valahogy úgy éreztem, hogy szeretne valamit mondani, hogy ez többről szól, mint a sérülése, ami önmagában sem volt kicsi dolog, de más. Más, mint amitől képes elsírni magát. Más, mint ami miatt az ajtómban állna, és felkeltene. Olyasmi, ami miatt elfutna és maradna egyszerre. Azt pedig nem tudtam, mennyire kívánja tényleg megosztani velem, elvégre ki vagyok én most neki? Ki kell mondanunk, vagy lassan elég számára is az, hogy érzi? - Amit csak találunk, mindent és bármit megihatsz. Gondolom a medimágusok nem engedik, de a családban nem én vagyok az orvos, szóval majd jól felügyellek. - Csak figyeltem, ahogy lassan lehámozza magáról a megviselt darabokat. - Arra gondoltam, hogy csatlakozom hozzád, mert valakinek mégiscsak illene megmosnia a hátadat. - Kacsintottam rá, s bár találkozásaink túlnyomó többsége tényleg valami OLYASFÉLE lepedő csatába torkollot, vagy ahol épp engedtünk a csábításnak, igazából… szóval azért most úriember kívántam maradni. Nem cölibátust fogadott pap, de egy sérült nő helyzetével még sem élnék vissza, bármilyen csábítóan dobálta is le a ruháit épp a fürdőszobámban.
-Pedig így van, nem is értem miért nem hiszel nekem - motyogtam az ebbe vetett hit legapróbb jelei nélkül, inkább csak megszokásból, hogy ellentmondjak neki, mintsem a valódi bizonygatás szándékával. Ugyan nem tudtam pontosan hogy - milyen siralmasan - festhettem éppen, de voltak róla elképzelésem, ezek pedig határozottan nem azt tükrözték, hogy milyen jól is vagyok. - Inkább csak felneveltem egy gyereket… nagyjából - végülis, mint már mondtam, nem kisbaba korától viseltem gondját - ez ilyen téren megedzi az embert - vontam vállat óvatosan, nehogy fájdalmat okozzak saját magamnak, noha nem ott vágtak meg, ráesni azért ráestem. Bármennyire is szerettem azt hinni magamról, hogy megszoktam már a sérüléseket és az általuk okozott kellemetlenségeket azért mazochista sem voltam. Legalábbis nem teljesen, azt például kifejezetten utáltam, ha fizikálisan fájt valami. - Remélem… nem várod, hogy erre a kérdésre komolyan válaszoljak - hajtottam oldalra a fejem pár másodpercnyire nyúló hallgatás után. Egy másik nap lehet a magam nem vicces módján elvicceltem volna a dolgot, ma… most azonban nem volt rá erőm. Rettenetesen kimerültnek éreztem magam a szó mindennemű értelmében. A reakcióim pontosan ezért voltak elsősorban relfexszerűek, mintsem valóban átgondoltak. - Azért… remélem sosem kerülsz ilyen helyzetbe - préseltem össze az ajkaim egy vonallá, ha eddig nem lett volna seszínű a vérveszteségtől most biztosan azzá válna a szorítás erősségének hatására. Szörnyű volt belegondolni abba, hogy bárki, aki valamiért - mert a kapcsolatunk megnevezésén nyilván még ilyen állapotban sem voltam hajlandó semmilyen módon töprengeni - fontos nekem, megsérülhet akár kicsit, akár nagyon. Nekik… nekik biztonságban kellett lenniük csak úgy, csak ebben a tudatban voltam képes végezni a munkám. Bár… be kellett látnom, biztonságosnak hívni a Roxfortot, igen erős túlzásnak, már-már önámításnak tetszett, csak e felett velem együtt mindenki szeretett elsiklani, akinek tartózkodott ott valakije. Könnyebb volt a régi, már huszonöt éve is hamisnak bizonyuló mesébe kapaszkodni, hogy az a hely a brit varázsvilág legbiztonságosabb helye, mintsem belátni a valóságot. - És mondom: nem az én vérem - tettem még hozzá, mint egy hivatalból, hiszen megérkezésem óta rendületlenül bizonygattam ezt, hiába nem volt más csak egy szépen hangzó féligazság. Valóban nem csak a saját vérem volt rajtam, mindössze az volt többségben… azt hiszem. - Mi? Tessék? - bárhogy próbáltam kibogozni, hogy mire is gondolt az elméleti szinten létező gyermekünkkel kapcsolatban, egyszerűen nem fogtam fel. Milyen két fél és hogy lenne egészen angol? Bárhogy is próbáltam a helyére passzintani a kirakós darabjait nem ment. Az agyam úgy hiszem, ezen a ponton ment ideiglenes szabadságra. Ha nem is hosszúra, de egy alvásnyira mindenképpen. - Még egy célzás és legközelebb ilyen történik nem jövök ide… - Merline, mintha csak egy durcás gyerek szájából hangzottak volna ezek a szavak. Még a hangsúly is olyan volt! Valahol, az agyam egy még működő szegletében, ahol a neuronok tették a dolgukat, nagyon jól tudtam, hogy holnap rettenetesen fogom magam utálni ezért az egyszerű, mégis legkevésbé sem fair érzelmizsarolásért. Most azonban nem holnap volt még, hanem a ma, amikor ez igen is remek ötletnek tetszett. Legalább annyira, mint részegen lefeküdni a tulajdon, tizenhárom évvel idősebb unokabátyámmal! - Jó, ez jól hangzik - bólintottam. Valójában a legutolsó dolog, amire a józanész alapján szükségem volt ebben az állapotban az alkohol, de… mégis arra volt a legnagyobb szükségem. Egy jó erős whiskey. Igen, alapvetően inkább boros voltam, de akadtak pillanatok - mint amikor kiderül, hogy a bátyámnak gyereke lesz, vagy mint amikor jelentős vérveszteséggel állok itt, Orion fürdőszobájában meztelenül - amikor a tömény csak emelni tudott az amúgy kellően elcseszett dolgokon. Nem ellenkeztem, mert valóban nem akartam egyedül maradni és esetlegesen vízbe fulladni, még voltak céljaim ebben az életben. Szótlanul hagytam, hogy levetközzön, majd bemásszon mellém… mögém. Sokkal jobban tetszett a gondolat, hogy így marad itt, mintha csak a kád mellett guggolna. De ezt hangosan akkor sem vallottam volna be, ha kényszerítenek. Nem hogy másnak, de még magamnak sem nagyon. - Ennek valószínű, nem kéne vizet érnie - emeltem fel a sérült, eddig a kád szélén pihenő kötözött kezem, miközben hátrébb csúsztam, hogy a mellkasának dőljek. Merlinre, de kellemes volt ez így. Valójában hozzá tudtam volna szokni. - Na jó, talán nem elképzelhetetlen, hogy kicsit több vért vesztettem, mint azt korábban állítottam - ismertem be kelletlenül, amint ide-oda forgattam a karom, mintha nem lett volna egyértelmű mi van előttem… előttünk. A fehér anyagot, amivel a Mungoban bekötötték, vörös és rózsaszínes foltok tarkították. Kicsit talán lüktetett is. Ennyit arról a kegyes hazúgságtól, hogy nem is olyan komoly az egész. - Azt hiszem… mégis csak rákérdezhetsz, ha valóban érdekel - utaltam arra, hogy nem is olyan sokkal korábban visszautasítottam a történtekre vonatkozó kérdését. - Semmi érdekes amúgy. Nem olyan nagy történtet, mint amilyennek elsőre gondolnád...
You never know how Strong you are. . . until Being Strong is the only choice you have.
