Kellett nekem annyit inni tegnap. Olyan szinten fáj a fejem, hogy csoda, hogy még a helyén volt és nem esett le onnan. Ráadásul volt néhány emlékkiesés is, de meg nem mondtam volna, hogy mik nincsenek meg. Az viszont biztos volt, hogy a pálcámat abban az istenverte helyen hagytam, ahol Mr.Xal társaságát élvezhettem. Vissza kellett mennem és hát erre mikor volt lehetőségem? Persze, hogy éjszaka. Nappal túl veszélyes lett volna kiosonnom a Tiltott Rengetegben. Abban a pillanatban büntetőmunkát kaptam volna. Arra meg továbbra sem volt szükségem. No meg elfoglalt is voltam. A gyengélkedőről kijövetel találtam valami furcsa flaskát, valami löttyel. Fogalmam sem volt, hogy mi lehetett benne, mert a bájitaltan nem igazán volt az erősségem. Egy korty után meg majdnem elhánytam magam. Lehet a fejfájás elleni lötty volt az oka, amit előtte vettem be, de ezt már nem akartam kideríteni. De úgy döntöttem, hogy jó arc leszek és le fogom adni, mielőtt rosszabb kezekbe kerül. Na meg ki tudja, hogy valójában mit is rejtett az üvegcse. Szóval visszafordultam a gyengélkedőre, és odaadtam a javasasszonynak a zsákmányt… csak előtte keverte bele egy kis bódító löttyöt még. Ha már volt olyan hülye a tulaja, hogy elhagyta, hát ez az ajándék várt rá. Szóval a nappalom így telt az órák mellett, s most éppen azon voltam, hogy megtaláljam a kis viskót. Az emlékeim nem nagyon voltak meg, így a tóhoz mentem elsőnek. Ott próbáltam meg felidézni a történteket, és nagyjából be is ugrottak az események. Sietősre vettem a lépteimet, mert nem volt kedvem más valakibe belebotlani. Sem tanárba, se prefektusba, sem pedig valamilyen lénybe. A tegnapi kákalag elég volt. A fák közé érve, már tisztább volt a kép. Nem is kellett sok idő, hogy megtaláljam a lépcsőket, amik felvezettek a kis bunkiba. Azt hiszem jó kis hely lesz majd ez, talán elhozom Őt is ide egyszer… talán. Alsó ajkamba haraptam, majd gyorsan felmásztam. Végig tapogattam a padlót, s a pálcám megszerzése után, amilyen gyorsan jöttem, olyan gyorsan is távoztam a helyről. A fák között pedig, amilyen gyorsan csak tudtam, szaladtam is kifele, hogy elkerüljem a büntetést.
"For they gave birth to the Sun and the Moon, To cast shadows upon life, And to burn the slaves that in madness gaze, With scorn from serpent eyes."
- Igen, igen, helyettesítem. Nem gond. - de, valójában gond, hogy az egyik bestia oktató tanár megint lebetegedett, s mivel épp dolgom volt a napokban a Roxfortban, így ott voltam a szemek előtt, s miért ne érne meg egy kérdést, hogy vállalom-e? Általában nem szoktam úgysem nemet mondani egy felkérésre. Pár óráról volt szó csupán a mai napra, s bár én egy külföldi utat terveztem mára egy beszerzőkörúttal egybekapcsolva... Végül is, máshova is beiktathatom. Így pedig mivel kissé sűrű lett a mai program, a napom vége is már az estébe nyúlik, mikor a pennám kifulladva fekszik el az asztalon, én pedig az utolsó korty kávét gurítom le a torkomon. Kell az éjjelre az energia. Minden porcikámban már érzem a bizsergést, melyet a telihold sápadt tükrének előudvara vált ki belőlem, s ahogy telnek, múlnak a percek, ez az érzés egyre inkább erősödik. A testem gyakrabban feszül meg, a csontjaim pedig szinte sajognak. Ilyenkor még a hoppanálás is fájóbb, jobban kikészíti az elmém és a testem, így már a délután folyamán eldöntöttem, hogy az éjjel a tiltott rengeteg fog számomra menedéket nyújtani. Ahhoz előbb szükség van egy kis főzetre, mely nem csak engem, de mást is megment a haláltól, s ami épp ebben a pillanatban érkezik meg. - Professzor úr, az ígért főzet. - az öreg ujjak közül zavartan csusszan ki egy kis fiola a tenyerembe, melyet az itteni egyik bájitaltan oktató készített számomra. Az idős hölgy nem egyszer jutalmazott már meg vele, s eddig sosem csalódtam. Bár a zavartsága feltűnik számomra, mégsem ér annyit az egész, hogy erre rákérdezzek. Miután kisétált az irodából, egyből lehúzom az üvegcse tartalmát, elpakolok az asztalon, s lépteim szép lassan kivezetnek a Roxfort immáron csendes épületéből. Mindenki visszavonult már a klubhelyiségekbe és szobákba, így csupán az egyik gondnokkal futok össze a folyosón, mielőtt kilépnék a levegőre. Az idő kellemesen hűvös, néhol egy dermesztő szél mar arcomba, olykor pedig egy melegebb szellő cirógat bele fekete hajkoronámba. Lépteim a tó mellett haladnak el, majd mélyen belevetem magam az erdő sűrűjébe, oda, ahol biztosan nem járhat más. Hamarosan meghúzom magam egy sötét odúban, s a természet lágy ölén vészelem át ezt a kegyetlen éjjelt. A kegyetlen jelző pedig most nagyon is helyénvaló... Talárommal együtt a többi ruhámtól is megválok, melyeket egy göcsörtös fa belsejében hagyok. Valami azonban nem stimmel. Az elmém mintha... Égne a haragtól? Jól érzem? Olyan kusza hirtelen minden, indokolatlan dühöt érzek, mintha csak fel akarnék robbanni. Mi ez az egész mégis? Ahogy pedig a lombkoronák között felbukkan a telihold tökéletes és gyönyörű alakja, akkor kezdődik meg a borzalom. Most nem fáj annyira, ahogy a földre rogyok, ahogy csontjaim eltörnek, ahogy a húsom feszül és a bőröm nyúlik. Most egyszerűen mindenem arra vágyik keservesen, hogy végre bestia alakot öltsek... És tomboljak? Lihegésem egyre szaporább, a bőröm szinte lángol, s úgy érzem, hogy egyre messzebb lökődik a saját tudatom. Úgy érzem magam, mint oly sok éve... Még az első időkben, mikor nem vettem be a farkasölőfű-főzetet. De hát most ez megtörtént! Akkor mégis mi ez az egész?! Utolsó pillanatomban üvöltés hagyja el a szám, mely már nem emberi, hanem egy tisztelgő vonyítás a holdnak. Tekintetem egy pillanatra az odú felé vándorol, aztán mintha hirtelen szagot fognék, egy morgás közepette szélsebesen futni kezdek egy irányba. Őszintén szólva nehezen tudnám megmondani, hogy mi jár a fejemben... Olyan, mintha az irányítás hol az enyém lenne, hol pedig azé a fenevadé, akinek otthont adok a testemben. S aki jelenleg csak arra vágyik, hogy fekete bundája vérben fetrengjen. Ezért az a nagy rohanás, ezért az az őrült vicsorgás. Ugyanis szagot fogtam. S mikor annak gazdája pár méterre van csupán előttem, a nesztelen mancsok hirtelen elrugaszkodnak a földtől, s tökéletes pontossággal vetem rá magam az erdő mélyén loholó fiúra, kinek a szaga nagyon is ismerős, de most képtelen vagyok arra, hogy felidézzem magamban az emléket. Csak arra tudok gondolni, ahogy hegyes fogaim élvezettel hatolnak a húsába, hogy egy zamatos falatot kitépjek belőle, hogy üvöltése isteni aláfestő zene legyen a lakomámnak. Szörnyen éhes vagyok... De a táplálék akkor igazán ízletes, ha minden szegletét átjárja a félelem és a fájdalom. Ha sikerül az alakot ledöntenem a lábáról, úgy egyelőre nem vetem rá magam újra, hanem lassú körben kezdek lépkedni körülötte úgy, hogy sötét, olykor a holdfénytől felcsillanó tekintetemet egy pillanatra sem veszem le róla.
Vonyítás. Ledermedtem abban a pillanatban, amint megcsapta a füleimet. Lábaim meg se akartak moccanni, egész testemben remegni kezdtem. Az emlékek abban a pillanatban megrohamoztak és mellkasomon lévő seb újra égni kezdett. Mint egy időzített bomba, olyan volt. Jól ismertem a farkasvonyítást… de ez kicsit másabb volt. Tekintetem felkúszott az égre és bár a fák lombjai eltakarták, kivehető volt az égitest alakja… Az alak, mely teljes valójában létezett fent. Én hülye teljesen elfelejtettem, hogy telihold lesz ma. Így már érthető volt számomra a másabb vonyítás. Vérfarkas volt az erdő sűrűjében és rá merném tenni az egész évi zsebpénzem, hogy kiszagolt magának. Szép életem volt, azt hiszem. Feladni nem adtam fel viszont. Mély levegőt vettem, és igyekeztem minden önuralmamat összeszedni. Mozdulásra bírtam a lábaimat, hogy mihamarabb kikerüljek innen. Ha nem ment volna ki a fejemből a nap, ott hagytam volna a pálcámat, ahol volt. Azért annyira nem volt fontos… egy napot még meglettem volna a pálca nélkül. Az biztos, hogy ezek után egy életre elkerülöm az erdőt. Jobban mondva erre a hónapra… vagy hétre inkább. A nesztelen kijutás nem volt megoldható, hiszen a talpam alatt heverő avar minden egyes lépésemnél reccsent vagy ropogott, ahogyan azt kellett neki. Ebben a szerencsétlen helyzetben gyorsan kellett döntenem: vagy kisurranok és a legkevesebb zajt csapom, vagy a gyorsaságomra hagyatkozok. Utóbbi mellett tettem le a voksomat, mert mihamarabb ki akartam innen jutni. Pálcámat szorosan fogtam, és neki is iramodtam a kijutás érdekében. Nem mertem a hátam mögé nézni, koncentrációm lekorlátozódott magam elé. A megijedés legkisebb lehetőségét is el akartam kerülni. S talán ez volt a legnagyobb hibám. Ha hátrapillantottam volna, lehet el tudtam volna kerülni azt, hogy a vad ledöntsön a lábamról. Ezt sajnos más nem tudhattam már meg, mert a lökéstől szépen felnyaltam az avart. A hason való csúszás ezen fajtáját nem szerettem. Az jobban bejött, mikor nyáron a vízicsúszdáról csobbantunk a vízbe. De most se nem volt nyár, se nem volt víz. Felemeltem a fejemet, hogy megkeressem a támadómat. A vérfarkas körözött, mint aki éppen becserkészi zsákmányát… Hát mondjuk azt is tette. Próbáltam elkerülni a hirtelen mozdulatokat, habár jól tudtam, hogy nem fog számítani. Ha szét akar tépni, úgy is szét fog, akármilyen lassan is álltam fel. Amint újra talpon voltam, pálcámat rá is szegeztem a támadómra. Ez valószínűsíthető, hogy nem fog neki tetszeni, de azért mindent meg akartam tenni, hogy megmeneküljek. Gyorsan elmormoltam egy Incancerandust. Ha sikerült megkötözni, ha nem, még egy Immobulus is elhagyta a szám, hátha valamelyik hatásos volt. Azonban nem nagyon akartam megvárni az eredményt: a két átok után menekülőre fognám, kifele az erdőből.
