A Shetlandi kísértetház

Soha életében nem hallott még a Clate nevű településről. Valójában még Whalsay szigetének létezéséről sem volt fogalma azelőtt, ahol fent említett falucska megtalálható volt. Sőt, mi több; ha valaki korábban megemlíti neki ezek létezését, elég lett volna egy-két képet látnia róluk, hogy tudja, olyan helyről van szó, ahová akkor sem tenné be a lábát, ha komoly összeget fizetnének érte. Na, jó, pénznek amúgysem volt szűkében, és talán pont ezért nem is tulajdonított neki túl nagy jelentőséget, de a lényeg érthető. És most, ezen a ködös téli napon mégis itt menetelt felfelé a sárban egy dombra, kezében két bivalybőr utazótáskájával, valahol Skócia és Norvégia között félúton.

A falut már nagyjából ötszáz méterre maga mögött hagyta, mikor a dombtetőre érve megállt a durva, acélszürke kőből épült rusztikus kúria előtt. Alant, nagyjából ötven méterre, egy enyhe lejtőn túl ott háborgott az Északi-tenger ezüstös végtelenje.
Mikor végignézett jobb sorsra érdemes, eredeti állapotában sportosan elegáns, jelenleg szívszorítóan nyúzott öltözékén, megfordult a fejében, hogy visszamegy a faluba, és egyenként bűvöli meg a falu mind a kétszáz mugli lakóját, csak használhasson utána szabadon mágiát. De természetesen ezt nem tehette meg, a Minisztérium utasítása szerint pedig kerülni kell a nyílt varázshasználatot a helyiek közelében. Mintha egy bestiákkal teli és sötét mágiától feszülő kúria a falu határában annyira beleillene a környezetbe. Hihetetlen, hogy ezek a muglik semmit nem vesznek észre. Na, jó, a bejelentések alapján a messziről is jól hallható, rendszeres sikolyokat, állati hörgéseket, és egyéb hátborzongató jelenségeket az éjszaka közepén még ők is furcsállták. Aztán, mikor sorra kezdtek eltűnni a falusiak, érdekes módon mind nem sokkal azután, hogy itt, a dombtetőn látták őket, a háznál, amit egyébként babonából senki meg sem közelített, eluralkodott közöttük a pánik. Ezért is van most itt ő. Kinyomozni, mi, vagy ki áll a dolgok hátterében, és elejét venni a további tragédiáknak.

Alapvetően még nem is ez lenne a legnagyobb gond. Voltak már szar melói szép számmal, egy auror nemigen válogathat, és ezt ő el is fogadta. Szenvedélyesen szereti a hivatását, és tettrekész érdeklődéssel fordul a kihívások, míg tiszteletteljes alázattal a kellemetlenségek felé, melyekkel az jár. Persze, nem rajong a tényért, hogy muglik viszonylagos közelségében kell felderítenie a terepet, méghozzá itt, a világ vége után két lépéssel, de ez csak apró, múló bosszúságot okoz. Egyébként is örül, hogy nem tartozik bizonyos elkényelmesedett, valódi akciót kerülő, jólétben tespedő kollégái közé. Nem, itt nem ezekkel van a probléma. Ami megalapozta rosszkedvét, az az a tény, miszerint a munkára rajta kívül egy másik varázslót is kirendeltek. Ez már önmagában sem lelkesítette, mikor tudomást szerzett róla, mivel sosem szeretett igazán csapatban dolgozni, pláne nem olyanokkal, akikkel fogalma sem volt, hogy fog tudni együttműködni. A helyzeten azonban még tovább rontott a hír, mely csak pár órával ezelőtt ért el hozzá, és a társa személyét volt hivatott felfedni.

Zorgoth Xal’godan. Igen, az a Zorgoth Xal’godan. Nem mintha túl sok ember járkálna köztünk ezzel a névvel. Tehát a társa egy halálfaló családból származó párszaszájú vérfarkas lesz, akit kiskora óta Voldemort élő fegyverének szántak és neveltek. Briliáns választás.
Félreértés ne essék, nem volt egy származásfüggő sznob bugris, úgyhogy nem kell a polkorrekt okoskodás. Igaz, apja még az ahhoz hasonló fejleményeket is undorodó kétkedéssel fogadta, mint hogy annak idején a Roxfortban professzori állást kaphatott egy félóriás, vagy, hogy a Minisztérium szorosabb kapcsolatot kíván ápolni az ország különböző részein fellelhető kentaur-kolóniákkal. Őt mindezek a dolgok nem zavarták, sőt, nyitott volt minden reformra, ami a mágustársadalom fejlődését és érdekeit szolgálta. Hitt abban, hogy sok bölcsességet, tapasztalatot lehet nyerni különböző magas intelligenciájú varázslényekkel való együttműködés során, illetve egyértelműnek tekintette azt is, hogy a mágust sem a vére, a neve, vagy a vagyona teszi. Ez eddig rendben is van. De Xal’godan más tészta. Nem a vérfarkas mivolta izgatta. Persze, ha huzamosabb ideig kell itt tartózkodniuk, okozhat némi kellemetlenséget, de feltételezte, hogy majdani társa az elmúlt évek tapasztalatai alapján teljesen ura a helyzetnek.

Amiről viszont semmi információt nem tudott gyűjteni az az, hogy alávetették-e a pasast bármilyen vizsgálatnak, kikérdezték-e hozzáértő mágusok hozzáértő módon, akár annak idején, gyermekkorában, akár a későbbiek folyamán, mikor az Akadémiára került, vagy amikor oktatói állást kapott. Honnan tudhatjuk biztosan, hogy annak idején, mikor éveken keresztül mosta az agyát Voldemort és az emberei, mikor a legbefolyásolhatóbb időszakában elültették benne a sötét eszme magvait, nem okoztak-e visszafordíthatatlan károkat az elméjében, vagy a lelkében? Hogyan jelenthetjük ki biztonsággal, hogy Xal’godan mentálisan, illetve szándékait tekintve stabil, megbízható, és nem fogja egy napon arra használni különleges képességeit és erejét, amire élete első negyedében folyamatosan trenírozták? Nem magával az emberrel volt baja, és a legtöbb dolog, ami miatt a varázslótársadalom jórésze köpködött rá, az ő szemében lényegtelen részlet volt csupán. De felesleges, sőt, mi több, felelőtlen kockázatvállalásnak tartotta egy ilyen múltú embert naiv bizalommal bevetni hasonló fajsúlyú küldetéseken. Vagy akár tanítani hagyni, de mivel az őt személyesen nem érintette, ezért nagyjából hidegen hagyta. Mondjuk, mikor pár éve hírét vette, hogy a tag a Roxfortban is eltölt egy évet vendégtanárként, egész testén végigfutott a hideg.

Egyszóval a háta közepére sem kívánt volna semmilyen partnert, de legfőképpen nem egy hozzá hasonlót. Ahhoz, hogy kivételes képességű mágus, kétség sem férhet. A megkérdőjelezhető emberi oldal miatt azonban ez sokkal inkább éberségre késztette, semmint megnyugtatta volna.

Gondolatai és megérzései legalább olyan borúsak és haragosak voltak tehát, mint az ebben a pillanatban tekintélyeset morajló égbolt, vagy a fehér habokat hányó tenger. Megrázta a fejét, és a kilincsre tette a kezét, mire a hatalmas, súlyos, kétszárnyú vasajtó méretét meghazudtoló könnyedséggel kitárult előtte...

Ahogy belépett a félhomályban úszó előcsarnokba, hatalmas huzat támadt. Behajtotta maga mögött a masszív vasajtót és letette két utazótáskáját. Szemügyre vette a vele szemben kétoldalról felfelé ívelő díszes lépcsősort, melyek középen, egy hatalmas, roxforti csatából vett jelenetet ábrázoló festmény alatt találkoztak. Ahogy a tekintete továbbhaladt a kialakított galérián, pontosan tudta, mely’ helyiségek rejtőznek a különböző ajtók mögött. Mielőtt ideérkezett, precíz alaprajzot szerzett az épületről, illetve tájékozódott annak történetével, és legutóbbi tulajdonosával kapcsolatban. Számára magától értetődő volt egy küldetés helyszínéről, vagy alanyáról minél pontosabban informálódni. Nem szerette a meglepetéseket, és megpróbálta a lehető legtöbbet elkerülni közülük.
Égnek emelte a tekintetét, ahogy a meglepetésekről eszébe jutott leendő társa. Már amennyiben lehet majd annak nevezni. Abban bízott, hogy számos húzós küldetéssel és tapasztalattal a háta mögött profibb módon fog majd viselkedni ez az ember, mint ahogy híre alapján feltételezné.

Gondolataiból a szeme sarkából észlelt mozgás zökkentette ki, melyet maga mögül, a lábánál érzékelt. Mozdulatlan maradt, csupán körbetekintve mérte fel, hogy öt kígyó (vagy sikló, fene se ismerte őket behatóan) kerítette be. Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy természetes jelenség is lehet, hogy egy pár hónapja üresen álló, ódon házba beveszik magukat a sziget állatai, azonban ezek a hüllők valószínűtlenül arányos kört alkottak körülötte és meg mert volna esküdni rá, hogy őt figyelik. Egyértelmű volt, hogy kérést, vagy parancsot teljesítenek. Nem sok párszaszájú mágust ismert, de az egyik közülük pont…

Ebben a pillanatban, mintegy végszóra, hatalmas robajjal kivágódott háta mögött az ajtó, a falhoz repítve egyik utazótáskáját. A kemény bivalybőr hangosat csattant, de sérülés nélkül ért földet a terem másik végében.
Egy szemvillantás alatt megpördült a tengelye körül, egyik keze ütni készen ökölbe szorítva, míg a másikkal zsebében rejtőző pálcájához kapott. Legnagyobb meglepetésére azonban nem egy bátorra részegedett falusi muglit, vagy egy ismerős arcot látott maga előtt valamelyik tolvaj varázslóbandából, akik gazdátlanul álló gazdag házakat fosztogattak. Nem, a vele szemben álló, pálcáját előreszegező robusztus alak bárki mással összetéveszthetetlen volt…

- A nevem Hammond. Aurorként a Minisztérium megbízásából vagyok itt. – A rászegezett pálca láttán fontosnak tartotta kilétét és megbízóját felfedni, mielőtt ez az őrült rátámad. Erre a gondolatra egy pillanat erejéig kellemes bizsergés futotta át. Szívesen összemérte volna erejét az vele szemben álló alakkal. És valljuk be, szívesen látta volna legyőzötten heverni is maga előtt.
Ahogy a kígyók a háta mögé kúsztak, megrázta a fejét. „Higgadj le, Finley, viselkedj profiként. Legalább te. Ez az ember itt előtted, hivatalosan a társad. Neked kell okosabbnak lenned, mint megannyiszor már az életben.”
A nála valamivel magasabb és jóval szélesebb alak szemébe fúrta jégszürke tekintetét, majd határozott hangon, de türelmet erőltetve magára, jobb kezét azonban továbbra is pálcarántásra készen tartva folytatta:
- Ha jól gondolom, ugyanabból a célból vagyunk itt, Xal’godan. Leköteleznél, ha megtennéd, hogy nem szegezed rám a pálcádat és szólsz a kis kedvenceidnek, hogy ne legyenek láb alatt…

Améregzöld szempár kutatóan fúródott az övébe és szinte érezte, ahogy a vele szemben álló alak egy pillantással felméri a helyzetet, őt és a környezetét egyaránt. Néhány lassított felvétel módjára vánszorgó pillanat után a rászegezett pálca a helyére került, s ahogy a kígyók is eltűntek a látóteréből, már egy felé nyújtott kéz oldotta a feszültséget.

Inkább reflexszerű gesztusként rázta meg Xal’godan jobbját, semmint a tisztelet, vagy a békés szándék jeleként. Egyelőre egyikkel kapcsolatban sem volt biztos, hogy helyénvalóak-e jelen szituációban. Eleve is kétes hírnek örvendő újdonsült társa az iménti látványos belépővel nem sokat javított a róla kialakult képen. Éppen ezért is meglepő tőle az udvarias hang és teljesen normális viselkedés, amire ezután váltott.
- Nem, egyelőre én sem tapasztalok semmi említésre méltót – válaszolt, miközben begyűjtőbűbájjal magához vette a terem másik végében földet ért utazótáskáját és pár pillantással felmérte, hogy nem érte kár.

Éppen az ajtó felé indult, hogy felhúzzon egy riasztó-bűbájt a ház köré, amikor érkezik a parfümjéről szóló megjegyzés. Döbbenten fordult a másik felé. Egy pillanatig fel sem fogta, amit hallott, legalábbis fogalma sem volt, hogy komolyan veheti-e. Aztán, ahogy látta mosolyra görbülni Zorgoth száját, leesett neki, hogy csak ugratták, bár ettől még nem vált számára természetesebbé a helyzet. Nemigen szoktak vele viccelődni, különösen nem ismeretlenül, egy küldetés során.  
- Ha a bestiákkal is olyan remekül elbánsz, Xal’godan, mint amilyen sziporkázó a humorod, egy percig sem aggódok, ígérem – szólt vissza ironikusan, miközben még mindig nem tudta eldönteni, felkapja a vizet, vagy megkönnyebbüljön a hirtelen jött tréfálkozás hallatán.

Amit ezután hallott, rögtön segített elmozdulnia az egyik irányba.
- Őszinte örömömre szolgál, hogy felvázolhatom neked a küldetés részleteit. Úgyis untam már olyanokkal együtt dolgozni, akik rászánták az időt a tájékozódásra. – Hangja hidegebb tónusra váltott. Munkája legtöbb területén végletekig alapos, tűpontos és fegyelmezett volt (egyesek inkább a „merev”, vagy „karótnyelt” szóval illették, persze szigorúan csak a háta mögött), nem tudott mit kezdeni a felkészületlenséggel. Valójában elképzelhetőnek tartotta, hogy a másik tényleg úgy érzi hatékonyabbnak magát és a megérzéseit, hogy nem befolyásolja előzőleg semmiféle információ, de Finley-t általában önmagában a tény is zavarta, hogy különböző embereknek különböző módszereik lehetnek, amik képesek eltérni az övéitől.

Megdörzsölte a homlokát, és színtelen hangon folytatta.
- Maga az épület egy Alphonsus Crepusculus nevű idős skót varázsló tulajdonában áll, aki halálfalóként aktívan ténykedett a második varázslóháborúban, és huszonkét évvel ezelőtt, a roxforti csata után nyoma veszett. Halálhíréről azóta sem kaptunk jelentést és bizonyos források alapján arra következtetünk, hogy a mai napig életben van, azonban otthonában azóta nem mutatkozott. Legalábbis őt magát nem látta senki itt, ellenben az utóbbi pár évben a ház eléggé aktív, ami a különös észleléseket illeti. Sajnos legnagyobb részt muglik beszámolóira vagyunk kénytelenek támaszkodni, ami kissé megnehezíti a helyzetet, de kihámozva ezekből a lényeget, feltételezhetjük, hogy úgy bestiák, mint sötét varázslók is felbukkannak itt, időről időre egyfajta bázisként használva a kúriát. Nem tudjuk, csak feltételezzük, hogy egyfajta titkos szekta jöhetett létre néhány sötét varázsló és varázslény összefogásából, ám pontos terveik egyelőre ismeretlenek. Az biztos, hogy előszeretettel bűvölnek meg és csalnak ide helyi muglikat, akik többé nem térnek vissza a faluba. Gyaníthatóan bizonyos kísérletekhez használják fel őket.

Az étkezőnek tűnő helyiség bejáratához lépett és miután beleszagolt a bárszekrény tetején álló Ogden-féle lángnyelv-whiskybe, Suvickus bűbájjal megtisztított egy poharat, és töltött magának egy ujjnyit a bronzszínű nedűből. Ahogy végigfutott bensőjében a karamelles aromájú forróság, rögvest úgy érezte, mintha órákat pihent volna. Kérdőn társára pillant, amennyiben olyan visszajelzést kap, neki is tölt egyet.
- Lényegében az ittlétünk elsődleges célja a ház felderítése, nyomok után kutatás, bizonyítékok gyűjtése a feltételezett alakulat létezéséről, illetve tagjainak kilétéről. Mindemellett persze folyamatosan készenlétben kell állnunk, hogyha bármelyikük bármikor felbukkan, lefegyverezzük, és kifaggassuk, természetesen gondot fordítva arra, hogy semmilyen módon ne tudja riasztani a társait, akik az elmúlt hónapok bejelentései alapján rövid időn belül szintén megfordulnak majd itt. Mi pedig szeretettel várjuk mindannyiukat, nem igaz?

Ezzel a  bejárati ajtóhoz lépett, hogy előzetes tervei szerint felhúzza a riasztó bűbájt a ház köré.