A Szenteste mindenkinél máshogy telik: van, aki családja körében ünnepel, vagy a szerelmével, de előfordulhat, hogy kényszerből valami teljesen random helyen tölti, esetleg nem is ünnepel. Legyen bárhogy is, nagyjából kilenc óra magasságában valami furcsára lesz mindenki figyelmes. Egy szépen megmunkált hógömb, ami a karácsonyfa alatt, vagy a dekoráció között tűnik fel. Először meg se tudná mondani senki, hogy mikor került oda, egyetlen személy se emlékszik, mikor bukkant fel, mire észbe kapnak, már ott van, holott nem tette oda senki. A gömb ezüst talpakon áll, belül egy öregescske épület, amit fenyők kereteznek, és nagy pelyhekben forog körülöttük a műhó. Ahogy azonban hozzáér valaki, nemes egyszerűséggel rántja magával, minden előzetes figyelmeztetés nélkül, a zsupszkulcsok jellegzetes gyomorforgató módszerével. Mire mindenki feleszmél, a korábban a gömben látott táj tárul a szeme elé, életnagyságban, és nagyon is valóságos hideggel. Ropog a lábak alatt a hó, és egyre hívogatóbb az épületből kiszűrődő fény, hiszen a hatalmas faajtó résnyire nyitva van. Sokakban felmerülhet, hogy azzal a lendülettel indulnának is vissza, amilyennel érkeztek, azonban még a gyakorlott hoppanálókat is meglepetésként érheti, hogy erre nemes egyszerűséggel képtelenek. Nincs más hátra, mint előre, amennyiben nem terveznek megfagyni...
Vendég
Szer. Dec. 30, 2020 3:37 am
Winter's Tale
A karácsonyi időszakot most a tavalyival ellentétben kifejezetten vártam, annak ellenére is, hogy most sem tudtam olyan sok időt eltölteni Sérával, mint amennyit akartam. Természetesen a nagyszabású karácsonyi bál idén sem maradhatott el, de azt már december 21-én megtartottuk, és így több időm akadt tényleg azokkal foglalkozni, akiket szeretek. Jelenleg pedig ez annyit jelentett, hogy Poppyval tudok majd nem kevés időt eltölteni a téli szünet alatt. A szigorú szabályozások bevezetése miatt nem is volt olyan egyszerű ez az egész távkapcsolatosdi, mint amennyire gondoltam, ezért kifejezetten jól jön majd a kettesben töltött idő. Erre a két napra is ez a terv, kivételesen nem látogatunk családokat, és a szüleink is békén hagynak egy kicsit, “hadd szokjanak össze” jelszóval, amit én egyáltalán nem bánok. Az egyik kisebb házunkban töltjük el ezt az időt, teljesen kettesben, a kellemesen meleg kandalló mellett. - Ezt meg tudnám szokni. - Mondom elégedetten sóhajtva, és még közelebb húzom magamhoz Poppyt, hogy adjak neki egy hosszabb csókot. - Hiányoztál. - Vallom be, majd fél kézzel már tömöm is magamba az előrelátóan odakészített süteményekből az egyiket. Mert édességből sosem elég, ugyebár.
- Mi a ma esti program? - Kérdezem miután a süti eltűnt a gyomromban, és egyből lelkesen csillogni kezdenek a szemeim, ami előre jelzi, hogy nekem bizony vannak ötleteim. - Ha nem lenne ötleted, nekem akad. - Jegyzem meg kajánul, úgy látszik nem tudom meghazudtolni magamat, de igazából nem is akarom. Szörnyen hiányzott. Ami pedig érdekes az én szemszögemből, hogy nem csak testileg, hanem mindenhogyan. Még azzal is meg tudnék elégedni, ha csak azt mondaná hogy maradjunk így a tűz mellett összebújva. Még beszélgetnünk sem igazán kell, már az is feldobja a hangulatomat, hogy magamhoz ölelhetem és érezhetem, hogy itt van mellettem. Merlinre, tiszta nyálas lettem. Megijedve a saját gondolataimtól hirtelen felpattanok és a szépen feldíszített karácsonyfához masírozok. - Idén egész jó lett a fa, a tavalyi nagyon csicsás volt. - Mondom elgondolkozva meredve a fára, abban bízva, hogy ez a figyelemelterelés segíteni fog az előbbi gondolataimon. - Poppy. Te eddig láttad ezt a díszt a fán? - Kérdezem hirtelen összevonva a szemöldökömet, miközben az üveggömbre meredek. - Meg mernék esküdni rá, hogy ez eddig nem volt itt. - Motyogom, és ha Poppy úgy dönt hogy utánam jön, hogy ő is közelebbről megnézze, akkor megfogom a kezét. - Érdekes. - Hümmögök, majd valamiért meggondolatlanul megfogom a gömböt és…
A jéghideg teljesen váratlanul ér, ahogy a körülöttünk lévő fehérség is. - Aztaku… - Fojtok el egy káromkodást, és Poppyt egyből közelebb húzom magamhoz, hogy védjem a hidegtől. - Ez nagyon nem jó. - Már mozdul is a kezem a pálcámhoz, főleg miután a hoppanálási kísérletem nem sikerül. - Szerinted hol lehetünk? Ez vajon csapda? De ki akarna nekünk ártani? - Kérdezem értetlenkedve. - Azt hiszem kénytelenek leszünk bemenni, ha nem akarunk halálra fagyni. - Mondom nem túl lelkesen.
Imádom a karácsonyi sürgés-forgást, ez az az időszak, amikor ki tudom élni azt, hogy nem tudok sokáig egy helyben maradni. Az előző karácsonyhoz képest annyi minden történt az életemben, hogy a mostanit tényleg tökéletesnek akartam, főleg a nyári nehézségek után. Persze, szokásokhoz híven a karácsony idén is a családról szól: Molly nagyi már jó két héttel ezelőtt elkezdett készülni a nagy családi összejövetelre, mi pedig lelkesen segítettünk neki, ahogy az időnk engedte. Jó volt megint újra találkozni az unokatestvérekkel és a többi családi baráttal, hiszen ez az az időszak, amikor tényleg mindenki összegyűlik. Ilyenkor vagyok igazán elememben, mert mindig van mit csinálni, legyen az díszítés, vagy csak a gyerekekkel való foglalkozás, sőt még néha a főzésbe is besegítek annak ellenére is, hogy kifejezetten ön és közveszélyes vagyok a konyhában. Annak ellenére viszont, hogy imádom a családomat, és élvezek minden velük töltött percet, mégis alig vártam, hogy lehetőségem legyen Devvel egy kicsit kettesben lenni.
Ezt pedig nagyon nehéz volt összehozni. Igaz, hogy egyszerűbb helyzetben vagyunk most, hogy megint egy helyen tanulunk, de az kétségtelen, hogy az akadémia nem a Roxfort, és sokkal kevesebb szabadideje van az embernek, mint régebben volt. Teljesen mást tanulunk, és az órarendjeink is általában megnehezítik azt, hogy együtt legyünk, de tény és való, hogy sokkal jobb ez az egész, mint a távkapcsolat amiben eddig voltunk. Alig vártam a téli szünetet, de sajnos ebben az időszakban se nagyon sikerült elszakadnunk a többiektől, így a mai nap kifejezett csodának számít. Nevezhetjük karácsonyi csodának is, bár szerintem anya keze alaposan benne volt a dologban, mert tuti, hogy ő intézte úgy, hogy ezt a napot kettesben tudjuk tölteni a kagylólakban, míg ők Molly nagyiéknál sürgölődnek ma is.
- El tudod te ezt hinni, hogy mekkora csönd van? - Kérdezem nevetve Devet, alaposan kiélvezve azt, hogy egyedül vagyunk az egész házban. Ma egész nap fel sem öltöztem, pizsamában flangáltam végig, és degeszre ettem magam a rengeteg süteményből, ami fellelhető volt a házban. Na és persze szinte el sem szakadtam Devtől. Az ágytól is csak nagy ritkán. Akkor is csak sütiért mentem. A mostani alkalom igazán kivételesnek számít, mert megkívántam egy kis forró csokit, és épp azt készítem el nagy lelkesen. - Kérsz sütit is? Lehet nekem nem kellene többet ennem… - Mondom hangosan gondolkozva, de azért szemezek a tál sütivel, pedig ma tényleg csak azt ettem. Hamarosan el is készül a forró csoki, amit a kezébe adok egy szájra puszi kíséretében, majd a sajátomat kezdem kortyolgatni, és közelebb állok a kandallóhoz, hogy kicsit melegítsen. Talán nem ártana felvenni legalább egy köntöst… miközben ezen gondolkodom, a karácsonyfát kezdem el figyelgetni, amikor is feltűnik, hogy van rajta egy olyan dísz, amit mi biztos nem raktunk fel rá. - Dev… szerinted ez hogy került ide? - Kérdezem kíváncsian, és egyik kezemmel már hívom is közelebb magamhoz. - Amúgy elég hideg van, nem akarsz felmelegíteni? - Nézek fel rá könyörgő kiscica szemekkel, és ha közelebb jön már bújok is újra bele a karjaiba.
Már épp kezdenék is megfeledkezni az ismeretlen üveggömbről, de valamiért megint felhívja magára a figyelmem. - Ú, még a hó is esik benne, tök szép! Nem tudom ki rakhatta fel, lehet Vic volt, vagy Luis. - Már nyúlok is a gömb felé, hogy közelebbről megnézzem, és ekkor érzem azt az ismerős, rántó érzést… - Ugh… - Nyilvánítom ki azt, hogy nem esett túl jól az utazás, ahogy a hirtelen mellbevágó hideg sem. Főleg úgy, hogy mezítláb vagyok és alig van rajtam valami, körülöttünk pedig havazik. - Még a forró csokim is kiborult… - Mondom csalódottan, és egyre jobban vacogva, már-már szinte Dev bőre alá bújok, hogy ne fázzak annyira. - Nem tudom hol lehetünk. - Nézek körbe kicsit jobban, de a hideg eléggé nehézzé teszi azt, hogy gondolkozni tudjak. - De amögött az ajtó mögött világos van és talán meleg is… - Pislantok a hívogató bejárat felé. Valamiért eszembe se jut hoppanálni, ezt a hideg számlájára írom. Meg a sütikómáéra.
Pihenés és várakozás tölt el. Pihenés, mert a napokban tudtuk le az immár hagyományossá vált bált, és a születésnapomat is, úgyhogy elég hosszú napokat tudhatunk magunk mögött. És várakozás, mert ez a karácsony más, mint a többi. Erről nem kezdtem hosszan ömlengeni, de pontosan tudom, hogy tavaly ilyenkor adták a tudtomra, hogy Tylerrel össze kell házasodnunk. Az életünk azóta kész hullámvasút, de azt hiszem... Nem is hiszem, tudom, hogy Tyler sok mindent megváltoztatott bennem. Nem kérdés, hogy olyan hatással van rám, amire soha nem is számítottam. Betölti a szívemet és olyan érzéseket kelt bennem, amikre nem számítottam. Szeretem őt, tiszta szívemből. Igyekszem a kedvében járni és csak remélni merem, hogy mindenki más szemében is méltónak bizonyulok hozzá. Mert vele ellentétben engem igenis érdekel a közvélemény is. - Ha minden jól megy életünk hátralevő részét így fogjuk tölteni.. Nyugodtan megszokhatod.. - simítok végig az arcán gyengéden két csók között. El sem hiszem, milyen várakozással tölt el, hogy végre Tyler is csatlakozzon hozzám az Akadémián. Nem mondom, hogy nem félek egy cseppet sem, hogy ez magával hozza az esküvőnket is, de már nem kételkedem abban, hogy ez a helyes döntés. Apró kuncogás szakad fel a torkomból meghallva panaszkodó hangját, már épp szóvá tenném neki, hogy alig két napra váltunk el egymástól, míg odahaza segítettem anyámnak elrendezni a karácsonyi teendőket. Végül csak a halántékához döntöm a homlokomat. Nem róhatom meg, hiszen nekem is hiányzott. - Ebben egy pillanatig sem kételkedtem.. - forgatom meg a szemeimet szórakozottan. Mellette nem lehet unatkozni, habár igaza van abban, hogy a szünet alatt ki kell használnunk minden együtt töltött percet. A gondolatait viszont néhány pillanattal később már nem az köti le, hogy tölthetne velem minél több időt, amiért talán egy picit hálás vagyok. Én az apró romantikus pillanatokat is szeretem, de szem előtt tartom, hogy Tyler férfi és vannak bizonyos... Szükségletei. Előbb csak a tekintetemmel követem végig a mozdulatait, majd mellé is sétálok, hogy hozzábújva nézhessem meg mire is gondol. - A tavalyi fa is szép volt.. Jövőre díszíthetnénk közösen.. - vetem fel az ötletet, még mielőtt meggondolnám magam. A mi családunkban ez nem igazán szokás, elég nagy a felhajtás a karácsony körül, de jövőre már saját családunk lesz. - Nem, de nagyon tetszik.. - hajolok közelebb, hogy jobban megnézhessem az üveggömbben kavargó havat. Meghitt, hangulatos. Biztosan tartogat valami meglepetést, így fürkésző tekintetemet végül rászegezem. Arra nem számítok, hogy hirtelen rántást érzek majd és egy egészen más helyen találjuk magunkat pillanatokon belül. Nem aggódok, várom a karácsonyi meglepetést, de Tyler arcáról csak azt tudom leolvasni, hogy most aztán ő is meglepődött. - Tyler, mi folyik itt? Hova hoztál minket? - nézek körül a hidegben és most nem csak azért esik jól a közelsége, mert szeretem, hanem mert borzalmasan hideg van. Hozzá hasonlóan én is a pálcám után nyúlok, de a varázslataim nem sikerülnek. Értetlenül meredek rá, próbálok nem pánikba esni, és egy részem még mindig azt reméli, hogy ez csak valami tréfa. Legyen az! - Ha ez egy hülye poén, amit Lestrange barátoddal találtatok ki, akkor közlöm, hogy nem vicces! - teszem hozzá, hogy benne is realizálódjon, hogy mennyire nem díjazom az ilyesfajta poénjaikat. Végül a hideg elég motiváció, hogy vele tartsak az épület irányába. Amíg ki nem derül mi folyik itt, jó lenne nem megfagyni.
Vendég
Kedd Jan. 12, 2021 1:18 pm
Winter's tale
Szívem szerint fel sem kelnék, visszamennék az akadémiára és úgy tennék, mintha ez a nap nem jött volna el. Az első közös karácsonyunk, persze, hogy jó előre rémeket látok, hiszen minden hosszabb együtt töltött idő margóját a veszekedés írja meg. Leginkább köztem és Dan között, persze. Bár az utóbbi idő felettébb különös volt, jól éreztem magam, mert végre nem csak az én érzéseim látszanak tisztázódni, hanem az övéi is. Idehaza azonban továbbra is a legnagyobb titokban tartunk mindent, még azt is meg kell gondolnom, mikor kopogok be a szobájába, nehogy bárki megsejtsen valamit. Csak azt bánom, hogy így Zoya előtt is kénytelen vagyok titkolni a dolgot, pedig nekünk sohasem voltak még titkaink egymás előtt. Néha úgy érzem, hogy sokkal jobb lenne csak visszamenni Oroszországba és élni az életünket úgy, ahogy régen tettük. Hármasban, szerényen. Akkor senki nem tudott volna közénk férkőzni. Nem úgy, mint most.. Bár a szenteste magunkhoz képest egészen csendesen telik és még azt is megkockáztatnám, hogy ez az első olyan alkalom, hogy az este folyamán egyetlen hangos szó sem hagyja el az ajkainkat. Anya persze kitesz magáért, fantasztikus vacsorát készít, míg mi Zoyával az utolsó mézeskalácsfigurákig elpusztítjuk a vendégváró süteményeket. A karácsonyfa feldíszítése külön művészet és nekem el lehet hinni, hogy még sokkal fárasztóbb, mint a főzőcskézés. Anya és Oliver épp a konyhában matat valamit, Zoya a fene tudja hová tűnt két pillanat alatt, de végül kettesben maradunk néhány percre Dannel a nappaliban. Ez pedig nem jó dolog. Nagyon nem. Szinte a pillanat törtrésze alatt pattanok fel én is, hogy végül feláldozva a néhány percnyi nyugalmat, ami adatott volna, én is hasznossá tegyem magam. Végül csak megállapodok a kandalló előtt és élvezem a meleget. - Ezt te tetted ide? Valami családi ereklye? - mutatok a hógömb felé, ami a kandalló párkányán pihen, és egészen biztos vagyok abban, hogy eddig nem volt ott. Máskülönben már jóval korábban kiszúrtam volna. Azt viszont megtanultam, hogy sok apróság kerül elő Wood előző házasságából és Dan anyjáról, amit el kell tudni viselni. Ha anyának megy, nekem se jelenthet akadályt. - Milyen csinos... Mintha apró emberek mozognának benne.. - hajolok közelebb a gömbhöz, hogy alaposan megvizsgálhassam. Arra azonban nem vagyok felkészülve, hogy amint hozzáérek hűvös szellő csap az arcomba és minden ruhadarabomon átszalad a fagyos levegő. Borzongok, ösztönösen vonom magam köré a karjaimat, hogy megóvjam a végtagjaimat a hidegtől. - Dan? Daniel? - kérdezem bizonytalanul, a forró leheletem előttem gomolyog az esti sötétben. Sok tréfán vagyunk már túl, de valahogy úgy érzem, hogy ez most nem a következő állomás. Rossz érzés kerít hatalmába. Ráadásul fogalmam sincs hol vagyok. Mintha csak az orosz tél jött volna látogatóba.
Nem tudtam, hogy milyen légkör fogad majd otthon, nem tudtam, hogy a szülők jelenléte mennyire fordít ki minket önmagunkból. Abból a megbékélt állapotból, amibe eljutottunk, amiben megegyeztünk és amit egészen megkedveltem. Mert megkedveltem őt, vagyis mindkettőt. De Őt egészen másképp kedvelem és ez sokszor megzavar. Leszámítva a dühöngő-tomboló nyarunkat, sohasem éreztem magam ennyire tétlenül, mint most. Amikor a karácsonyfa feldíszítése sem tudott igazán kikapcsolni, amikor apa háromszor mondta, hogy a másik ágra lebegtessem a díszt, amikor csak úgy elidőzött rajta a tekintetem, hogy aztán pillanatnyi zavarral el is kapjam róla. Mintha ismét az a mamlasz kamasz lennék, olyan érzés volt leülni a kanapéra és beleolvasni a dohányzóasztalon hagyott újságba, miközben az járt a fejemben, hogy lehet ki kellene mennem egy cigire. OLYAN cigire. Annyira mézes-mázosnak éreztem hirtelen a minket körül lengő karácsonyi hangulatot, hogy inkább fullasztott, mint jól éreztem volna magam tőle. Egyszerre akartam jó képet vágni hozzá és elfogadni és közben mardosott belül a bűntudat. Sok év után most először adatik ilyen meg és nem kellene elcsesznem apának. Nagyon nem. Ez már rég nem rólam, hanem rólunk, mindannyiunkról szól. Ahogy megbékéltem a lányokkal, mi több, szövetkeztem mindkettővel a maga módján, úgy apa döntését is el kellene fogadnom. Érti ezt valaki? - Mit? - ismét csak gondolataimból sikerül visszarántani, ezúttal Sonia hangja. A kérdés még feldereng, felé pillantok értetlenül felcont szemöldökkel. Nem, határozottan emlékszem, hogy ilyen díszt nem tettünk ki sehová. Előre is dőlök, hogy jobban szemügyre vegyem, mert felkelni ugyan lusta vagyok. - Nem a tiétek? - kérdezek vissza. Én minden egyes díszünket ismerem, minden egyes dekorációt együttesen dolgoztunk ki apával, mi hova és milyen formában kerül. Mert ez már csak így hagyomány nálunk és örülök, hogy ebben semmi sem változott. Elidőzve figyelem a lányt, ahogy közelebb megy a gömbhöz, de a figyelmem nem is inkább a gömb köti le. Vagyis nem rögtön, mert abban a pillanatban, hogy eltűnik a szemem elől, úgy dörgölöm meg az arcom, mintha rémeket láttam volna. Az előbb még itt volt. - Sonia... - a hangom riadt és hitetlen és ahogy körbe nézek a helyiségben, feltűnik, hogy igazából senki nem vett észre semmit. Most pedig már érzem a késztetést, hogy én is hozzá érjek. Az alakja rögvest kirajzolódik előttem, de minden más eltűnik és hirtelen tör rám az érzés, a bezártság érzése, ahogy életnagyságban elevenedik meg előttem a gömb kis világa. - Itt vagyok. - mondom a kelleténél hangosabban, idegesebben és egyben izgatottabban. Most tényleg bezártak ide minket. - Mondd, hogy nem összementünk és ez a hógömb. - szeretném azt hinni, hogy nem. Úgy nyúlok a kezéért és húzom közelebb magamhoz, mintha ez lenne az egyetlen ésszerű megoldás. Csak nem akarom, hogy megfázzon, még akkor sem, ha tudom, hogy neki több fogalma van a valódi kemény télről, mint nekem. Nem szoktam ilyet csinálni még ösztönösen sem, nem csoda hát, ha a mozdulat is annyira sutára sikeredik, mint az elhatározásom. - Talán ott meleg van és ki tudjuk találni, hogy mi legyen. - bököm a fejem a épület felé és csak remélem, hogy a kiszűrődő meleg fények valódi meleget is adnak. Különben nem tudok, hogy mit tehetnénk itt zokniban, farmerban és a csíkos kötött pulcsimban. Meg ebben a rohadtul félreérthető helyzetben.
zeretem a karácsonyt minden meghittségével, bosszankodásával és veszekedésével együtt, mert valamiért a szeretet legcsodálatosabb ünnepével kéz a kézben jár az idegösszeroppanás és az egymással való maximális összeveszés is. Ez nálunk sem lehetett másképpen. Nem is volt, valójában. Mire eljutottunk a Szentestéhez, amikor is még azok is békét kötöttek, akik egyébként nem bírták egymást vagy folyton veszekedtek, már én is legalább ezerszer összevesztem és békültem ki mindenkivel. De hát ez az ünnep már csak ilyen volt, veszekedős és hízós. Mert a temérdek mennyiségű kajáról sem szabadott megfelejtkezni, ami ilyenkor az asztalt díszítette és arról, hogy amint fért belém ismét valami, már a kezemben is volt egy kis édesség. Most éppen egy hagyományos karácsonyi puding. Nem mondhattam a kedvencemnek, a legkevésbé sem, de egynek megtette. Legalábbis egyelőre. Már tudtam, hogy ha a pudding okozta teltségérzet elmúlik, akkor mézeskalácsokat fogok magamnak, vagyis inkább magamba elraktározni. Így teltek tehát a percek. Hol beszélgettem valakivel, hol pedig csak néztem az összegyűlt díszes társaságot. Különös volt, szedett-vedett - nem is akármennyire -, de az enyém volt és ez számított egyedül. Éppen a szüleim - Merlinre, hiába telt el lassan egy év azóta, hogy Bertie része volt az életemnek, még mindig életidegennek hatott hogy így, többes számban hívtam őket - felé tartottam, valamit kérdezni akartam. Vagy csak belehallgatni abba, hogy miről beszélnek? Igazából nem tudom, valahol félúton elfelejtettem, amikor az egyik szekrényen megláttam egy számomra eddig ismeretlen hógömböt. Valaki kapta volna? - Anya, Bertie! - szóltam oda nekik két falat között, mivel ők voltak hozzám a legközelebb. Nagypapa a hangok alapján éppen Nickkel beszélgetett. Csak remélhettem, hogy erre az estére félreteszik azt az őrült, házasságos ötletet és keresnek valami semleges témát. - Ezt ti tettétek ide? - mutattam a kezemben tartott kanállal az ismeretlen dekor felé. Valahol sejtettem a válaszukat, de azért kíváncsi is voltam rá. Sohasem lehettem biztos semmiben, amiről nem szereztem bizonyosságot. Mint az, hogy ez a puding pontosan olyan, mint minden évben. - Elég szép darab, de ferdén áll - tettem még hozzá, majd a kanalat a tálba dugva megpróbáltam kicsit arrébb igazgatni, hogy az épületnek az eleje, ne a hátulja látszódjon. Nos… ez nagyon rossz ötletnek bizonyult, csak hogy szépen és cenzúrázva fogalmazzam meg a történteket. Utáltam zsupszkulccsal utazni, ahogy hoppanálni is. Hasznos dolgok voltak, de gyomorforgatók is. Mire feleszméltem, a gyomrom még forgott az utazás okán, én pedig a hidegben álltam egy ismeretlenül is ismerős tájon. A fák, a hó, az épület. Szent Merlint, ez a hógömb volt! Mi a fanc? Szerettem volna azt hinni, hogy ez csak valami menő illúzió, de nem, ahogy a nyulas, mamuszos lábammal léptem egyet, a hó ropogott alatta, arról nem is beszélve, hogy kezdett átázni, de legalább egy között pulcsi volt rajtam a farmerom mellett. Volt vagy fél órám addig, amíg teljesen vizes nem leszek és kapok tüdőgyulladást. Csodálatos! Az egyetlen pozitívum ebben a jeges karácsonyi történetben, hogy nem egyedül csöppentem bele, hanem a szüleimmel, legalábbis a hangok alapján. - Nos… most vagy nagyon keményen trippleünk mind és valami különös módon ugyanazt - fordultam feléjük és mivel az apám egykori drogfüggő volt, ezt sem tartottam kizártnak. Valójában most éppen örültem volna, ha ez a helyzet. - Vagy valaki nagyon viccesnek hiszi magát. Kérlek - nyögtem fel - mondjátok, hogy nem Gild bácsi ajándéka volt az a hógömb - ugyanis ő volt az egyetlen, akiről el tudtam képzelni, hogy rendelkezik kellő idiotizmussal és tudással ahhoz, hogy kivitelezzen egy ilyet. De ha ő volt, Hester néni tuti megöli ezért! Remélem. Mondjuk… apám kétes haverjai is eszembe jutottak, de őket nem tartottam ennyire jónak nos… bármiben is, az önsorsrontáson kívül. Bocsi, apa! - Amúgy, van nálatok pálca? A mamuszomnak jól jönne egy vízhatlanító és szárító varázslat. Meg úgy… az egész ruhámnak. Az enyém a nappaliban maradt… - nem számítottam rá, hogy kelleni fog, meg amúgy is. Hivatalosan nem használhattam a Roxforton kívül, nem hivatalosan ezt nagyon, nagyon, nagyon kevesen tartották be. - Jó - sóhajtottam egyet. Mit tehettem… tehettünk volna? Láthatóan nem tudtunk javítani a helyzeten, vagyis lelépni innen, a hoppanálási kísérletek befuccsoltak. Nem maradt már, mint hogy alkalmazkodnunk, vagy mi. - Akkor nincs más hátra, mint előre az épületbe, ha csak nem akarunk idefagyni. Izé… kéri valaki a pudingomat? - tartottam feléjük a tálat. Valahogy elment az étvágyam.
Azt gondoltam, elsősorban kínos lesz az idei karácsony. Boldog is persze, de leginkább kínos, hiszen még mindannyiunknak szoknia kellett a helyzetet, új volt az, hogy megpróbáltunk egy családként létezni. Mégis, valami megmagyarázhatatlan okból természetesnek éreztem mindent és szenteste szembesültem azzal a ténnyel, hogy ez volt életem legszebb, legmeghittebb karácsonya - igen, még beleszámítva a gyerekkori ünneplést is. Még az öreg Scamandert is elkaphatta az ünnepi hangulat, mert csak egyszer ugrottunk egymás torkának az elmúlt néhány napban, és akkor is csupán amiatt, hogy ki hozza be a házba a karácsonyfát. Hozzáteszem, én nyertem ezt a vérre menő vitát, ami a majdnem-apósomban valószínűleg úgy csapódott le, hogy aljas módon én akartam lenni "a férfi a házban". Azért ezzel a megbocsáthatatlan tettel együtt tudtam élni. Ettől függetlenül kivételesen egészen jól megfértünk egymás mellett, egyedül Puffancs nem tűrt meg továbbra sem. Habár ebben az is szerepet játszhatott, hogy megpróbáltam rá karácsonyi ruhát adni, amiért végül karácsonyi szeretettől túlfűtve belém harapott. Nem túl szerencsés egy golymókharapás miatt vérző ujjal mézeskalácsot dekorálni a lányoddal, de azért valahogy ezt is megoldottuk. Egyedül a Scamander-rokonok érkezése vette el némileg a jókedvemet, mert eszembe juttatta, hogy a húgom és Lulu kivételével továbbra sem állt velem szóba senki a családtagjaim közül. Egy mondatot sem írtak anyámék, bár őszintén szólva nem is reménykedtem benne, hogy eszükbe jut meghívni karácsonyozni. Ez volt az első olyan év, amikor még szenteste sem láttam őket, és bármilyen szánalmas is, azért mégis rosszul esett ez a gondolat. Elvégre csak az anyámról, az apámról és a nővéremről volt szó, akik talán úgy bántak velem, ahogy, de mégsem tudtam gyűlölni őket. Pedig akartam... Azért az a tény, hogy Fridával és a közös lányunkkal - Merlin faszára, még mindig nem szoktam meg ezt a gondolatot, pedig mindennél boldogabbá tett a világon - tölthettem az ünnepeket, bőségesen kárpótolt mindenért. Életemben talán most először azt éreztem, hogy jó helyen voltam. Minden botlás, minden nehézség ellenére a helyemre kerültem, és ennél szebb karácsonyi ajándékot nem is kívánhattam. Persze azért nagyon örültem annak a kabátnak is, amit Fridától kaptam, legszívesebben le sem vettem volna egész nap, olyan kényelmes és meleg volt, és... hát Frida adta. Most is rajtam volt, bár csak azért, mert éppen ki akartam ugrani elszívni egy cigit. - Egy perc és visszajövök, csak muszáj rágyújtanom - adtam egy gyors csókot Fri arcára, azonban mielőtt elindulhattam volna felvenni a cipőmet is, felbukkant Alina, a kezében egy hógömbbel. Már éppen rá akartam vágni, hogy az csak az ajándékom, amit Fridának adtam. Ugyanis egy megbűvölt hógömböt kapott, ami Roxmorts határát ábrázolta, benne egy aprócska mardekáros és egy hugrabugos figurával, akik egymásba karolva álltak a hóesésben. Pontosan úgy, ahogy mi Fridával több mint húsz éve egy decemberi napon, ami még most is nagyon élénken élt bennem. Kinyúltam a hógömbért, azonban az nem az volt, amit én adtam Fridának. - Biztos valaki ajándékba hozta, eddig nem láttam - ráztam meg a fejem. A következő másodpercben azonban hatalmas rántást éreztem és megfordult velem a világ, többször is. Pedig csak egy üveg sört ittam, esküszöm! A pörgés véget ért, de kellett néhány másodperc, amíg újból kiélesedett körülöttem a világ és tudatosult bennem, hogy kibaszottul hideg volt. Nemcsak a levegő volt fagyos, az arcomra hulló hópelyhekkel együtt, hanem a pillanatok alatt átvizesedő zoknim is. Nem voltam hisztis, ebből a szempontból nem - aludtam már süvítő szélben padon és mínusz fokokban egy mugli aluljáróban, mindössze egy kartonlappal magam alatt. De azért egy hóban tocsogó (amúgy mézeskalács mintás) zokni mégiscsak más kategória... - Mi a fasz...? - Ösztönösen léptem Alina és Frida elé, ugyanis ők is erre az idegen helyre keveredtek velem együtt, de látszólag nem fenyegetett minket semmilyen veszély. - Még a füvem is elfogyott, úgyhogy ez most nem az én hibám, esküszöm. És kivételesen még csak nem is hazudtam, tényleg elfogyott a füvem is, úgyhogy amennyiben nem rejtett valaki egy kis LSD-t a karácsonyi pudingba, akkor most nem egy brutális tripről volt szó. - Az a faszi nem százas, de Hester megölné, szóval nem hiszem. - Gyerekkorom óta ismertem Hestert. Én biztosan nem mertem volna magamra haragítani éppen karácsonykor, miután kellő mennyiségű bort is betermelt. Alina kérdésére a zsebembe nyúltam, Merlinnek hála nálam volt a pálcám. Egy gyors intéssel megszárítottam a nyuszis mamuszát, habár ettől még nem került rá téli bakancs, nem voltunk sokkal előrébb vele. - És mi van, ha tele van az épület elmebeteg baltás gyilkosokkal? - kérdeztem vissza, bizonytalanul Fridára pillantva. Mivel rajta még egy pulóver sem volt, így gyorsan a vállára terítettem a kabátomat. - Szerinted, szívem? - Nem tetszett nekem ez az egész helyzet. Sok szürreális élményben volt már részem, de ez azok közül is kiemelkedett. De itt sem maradhattunk, ha nem akartunk megfagyni... - Azt a pudingot meg add ide, majd én megeszem... Azért a puding, amit Alina véletlenül magával hozott, csak nem mehetett kárba. Ellenkezett az elveimmel.
I am one of those melodramatic fools, neurotic to the bone
No doubt about it
Vendég
Pént. Jan. 15, 2021 7:15 pm
Jamie & Zefi
Christmas will always be as long as we stand heart to heart and hand in hand.
Kellemes jóllakottsággal sétáltam fel az emeletre, szerettem volna egy picit pihenni, esetleg olvasni egy jó könyvet. Benyitottam Jamie szobájába, lehajoltam a bőröndömhöz és kihalásztam belőle a bocis kezeslábasomat. Jó meleg volt, jól esett abban lenni, miközben kint szakadt a hó. Az ablak előtt állva úgy éreztem, hogy nem is lehetne tökéletesebb. Már csak egy bögre forrócsoki és Jamie ölelése hiányzott. Nagy mosollyal az arcomon fordultam meg, amikor benyitott a szobájába és szorosan megöleltem őt. -Tudom, hogy alig öt perce váltunk el, de már hiányoztál. Nagyon más hangulata van az egésznek úgy, hogy bármikor összefuthatok veled. -kicsit elpirultam, ahogy rámosolyogtam. -Mit szólnál hozzá, ha csak úgy elfeküdnénk? Jamie a hátát a falnak döntve üldögélt az ágyon, miközben én az ölében olvastam. Kívülről biztosan nagyon romantikusnak tűnhettünk, én viszont csak a boldogságot éreztem. Tényleg nem lehetett volna kellemesebb délutánom. Valamikor később, amikor már besötétedett, felnéztem rá. -Ideje lenne lassan lemennünk, nem gondolod kincsem? Még szeretném kitenni a többiek ajándékát is. -nagy nehezen feltápászkodtam, adtam neki egy puszit, majd a mamuszomat felvéve kisétáltam a szobájából. Lent a nappaliban már ott állt a karácsonyfa, amit tegnap olyan lelkesen díszítettünk fel közösen a testvéreivel. Elhelyeztem az ajándékokat a fa körül és Jamie-re néztem. -Boldog karácsonyt szerelmem! -mosolyogtam rá és átöleltem őt. Igazán bújós vagyok mostanság, mint egy plüssmaci. Vagy a macik nem is ölelkeznek? A szemem sarkából egy hógömböt láttam meg, amelyre nem emlékeztem. Biztosan az anyukája tette oda, amíg mi fent pihiztünk. Érdeklődve figyeltem, késztetést éreztem arra, hogy felemeljem és közelebbről is megnézzem, hogyan hullik benne a hó. Szabad kezemmel, amivel nem Jamie-ét fogtam, felkaptam a fa alól és hirtelen nagy rántást éreztem. Összemosódott minden, kezdtem rosszul lenni és megijedtem. Már Jamie kezét sem éreztem és ettől pánikolni kezdtem. Mi a fene történhetett velem? A következő pillanatban már arra eszméltem, hogy hideg van. De tényleg nagyon hideg és valami nedves volt. Kinyitottam a szemeimet és rájöttem arra, hogy sikerült egy nagy kupac hóban kikötnöm. Gyorsan felálltam, hogy ne fázzak meg és érdeklődve körülnéztem. Minden tiszta hó volt, a fákat is vastagon borította. Én meg ott álltam egy szál szoknyában (ami jó kérdés, hogy hogyan került rám, ha eddig a bocis kezeslábasom volt rajtam). Téli gyermek lévén nagyon szerettem a havat, így vidáman néztem körül. Csak azt sajnáltam, hogy Jamie nem lehet itt velem. Halkan énekelni kezdtem, ám ekkor egy roppanó hangra lettem figyelmes. Mintha valaki egy faágra lépett volna. A hang forrása felé fordultam és megpillantottam egy szép, barna szarvast. -Merlinre, milyen gyönyörű vagy. -ámulva néztem a szarvas szemeibe. Nagyon szerettem volna megsimogatni őt, de nem tudtam, hogy hagyná-e, így apró léptekkel közeledtem felé. Nem szerettem volna elijeszteni az egyetlen útitársam magam mellől. Óvatosan kinyújtottam a kezem és végül engedte, hogy megsimogassam a fejét. Hatalmas állat volt, nagyobb volt nálam is, így nyújtózkodnom kellett, amikor a feje tetejét simiztem meg. -Csodálatos állat vagy. Még sosem láttam szarvast ilyen közelről, szóval most nagyon örülök neked. -mosolyogtam rá. -Bárcsak Jamie is láthatna téged! Biztosan neki is tetszenél. Elgondolkodva néztem el a másik irányba, ahol fényt láttam. Talán egy épület, ahol meleg lesz, ugyanis már nagyon kezdtem fázni. Fene abba, hogy kabát nem járt a szoknyához! -Lenne kedved velem együtt odasétálni? -néztem fel a szarvasra. Reménykedtem benne, hogy velem jön, jó lett volna egy társ, aki mellett kevésbé félek.
Vendég
Szomb. Jan. 16, 2021 9:54 pm
Zefina & James
✰ Ha unod a mézeskalácsot, itt a megoldás – elátkozott hógömb. ✰
A mai napot a tegnapival ellentétben csak Zefina-val szerettem volna tölteni. Szépen mindent elterveztem előre, már a lefekvésnél, hogy a mai nap inkább távol tartom magam a többiektől és csak minimálisan az étkezéseknél érintkezek velük. Addig jó, amíg nem kerülök a figyelmük középpontjába, amikor nem velem akarják megvitatni, hogy mi a hónap legdivatosabb stílusa vagy miért vagyok olyan, amilyen. Egyszerűen nem tudom megmondani miért, de attól, hogy ő megjelent és az életem részese lett, egy kicsit sikerült jó irányba megváltoznom. Most már nem csak azon töröm az agyam, hogy miként okozzak fejfájást a szüleimnek, hanem elkezdtek értelmes dolgok is foglalkoztatni a jövőmmel kapcsolatban. Ha valaki ilyesmivel hitegetett volna az év elején, akkor biztosan kiröhögöm őt, de így még egy okkal több, hogy miért nem érdemes előre tervezni, mert egyik napról a másikra megváltozik a véleményünk az adott helyzettel kapcsolatban. Zefina előtt mindenem volt a kviddics, most ő van és a kviddics. Hogy meddig marad ez így? Nem is akarok ennek a végére érni, maradjunk annyiban. Persze mindkettőnknek vannak saját terveink, álmaink, ha úgy tetszik, és már most tudom, hogy nem szabad majd az ő útjába állnom, hagynom kell neki, hogy mindenről meglegyen a véleménye és aszerint boldoguljon mellettem. Ami biztos az az, hogy szeretnék mellette lenni. Ezért sem okozott akkora nagy gondot, amikor a szobámban raboskodtunk és ott töltöttük el a nap nagy részét. Csak vízért mentem le vagy bármi egyébért néhány percre, és amikor visszajövök mindig ugyanaz fogad. Zefina elbűvöl, és úgy érzem, hogy nélküle nem kapok levegőt, de a jelen állás szerint, ő is hasonló gondokkal küszköd. Hiányzunk egymásnak, hogyha nincs mellettünk a másik felünk, van, aki meg tudná ezt az egészet magyarázni vagy azt mondaná, hogy bemeséljük magunknak ezt az érzést, de kell lennie valamilyen értelmes magyarázata vagy alapja ennek az egésznek. – Ismerős érzés. Ne aggódj, semmi baj sincs ezzel, csak ne unjunk túlságosan emiatt egymás társaságára. Bár a te közelségedet nem lehet megunni szóval… nem kell attól félned, hogy esetleg megunnálak. – kedvesen mosolyogtam rá, majd átöleltem és egy puszit nyomtam az arcára. Szerettem volna, ha biztonságban érzi magát mellettem, a karjaimban. Boldog voltam, mert a megszokottnál kevesebbszer nyitottak be hozzám azóta, hogy ő itt van nálunk. Így teljes a Karácsony.
– Lemehetünk, hogyha ezt szeretnéd. Tényleg ideje lenne. – későre járt már, ha most nem akkor máskor kétlem, hogy alkalmunk lesz jól időzíteni az ajándékok elhelyezését a fa alatt. Összeszedtük tehát az ajándékokat és levittük a fa alá. Szépen betettük őket alája és megfogtuk egymás kezét és: – Neked is boldog Karácsonyt szívem. – visszaöleltem és megpusziltam a homlokát. Aztán nem tudom hogyan vette észre a hógömböt és mit látott meg benne, de az biztos, hogy én nem igazán fektettem neki nagyon nagy hangsúlyt, fogtam a kezét és inkább hagytam, hogy ő vegye szemügyre. Igen ám, de ez a hógömb nem egyszerű hógömb volt! Olyan iszonyatos rántást éreztem a gyomromban, hogy azt hittem mentem felöklendezek valamit, de helyette én nem tudom megmagyarázni miért, de egy hirtelen ötlettől vezérelve – talán a félelem miatt, senki se tudná megmondani biztosra – átváltoztam szarvassá. Mindenféle meggondolás nélkül! Valójában csak attól tartottam, hogy ez az egész valami rossz dolog és élnem kell a meglepetés erejével, miután visszaváltozom önmagammá. Egy havas fenyőkkel teli tájon találtuk magunkat, vagy valami olyasmi és a haramiák helyett csak a hideg fogadott minket. Az biztos, hogy nem most kellett volna nekem is átváltoznom szarvassá, de szegény Zefina-nak még nem sikerült elmondanom, hogy mi a helyzet velem. Talán még várok ezzel egy kicsikét. A patáim alatt ropogott a hó, ha akartam volna se tudtam volna csendben maradni és óvatosan közelíteni Zefina felé. Megálltam előtte, hagytam, hogy a fejemhez érjen és megsimogasson, nem mintha emberi alakban nem szeretném ezt tőle, de neki nem szabad tudnia, hogy ez én vagyok. Figyeltem őt, ahogyan a távolba néz és minden bizonnyal azt reméli, hogy abban a házikóban meleg lesz, viszont úgy voltam vele, hogy jobb hamarabb odaérni és nem agyon fagyni a hidegben, főleg ha szoknya van rajta, ezért inkább leereszkedtem, hogy felülhessen a hátamra. Remélem, szavak nélkül is meg fogja érteni, hogy mit szeretnék kérni tőle. Ha megértette, amit kérek tőle, akkor még egy utolsó pillantást vetettem hátrafelé, vagyis most már rá, mintha buksi simít, várnék, hogy mennyire jó fiú voltam és azzal, ha biztonságban volt végre, akkor elindultam a házikó felé. Volt már néhány lábnyom a hóban, tehát minden bizonnyal nem mi voltunk az egyetlen „látógatok” itt.
✰ Sok szeretettel. || Majd lesz jobb is. || Eskü nem Fufi kártyás játéka ihlette James szarvasságát. || Jami. ✰
Vendég
Kedd Jan. 19, 2021 11:24 pm
Téli csoda
Nem tudom, hogy mit gondoltam, amikor megszületett a fejemben, hogy én majd tanulni fogok a kagylólakban. Mondhatjuk egyenesen sértésnek is, hogy hasznosan is szerettem volna az időt eltölteni, de akkor nem is én lennék és ez velem nem fordulna elő. Mármint az, hogy kénytelen leszek egész nap a füzetem fölött gubbasztani Domi ágyában, ugyanis folyton-folyvást elterelte róla a figyelmem. Azt is mondhatnám talán, hogy az én akaratom gyenge és nem vagyok eléggé eltökélt a Selwyn névhez, de ez az elképzelés már ott dugába dőlt, hogy borzasztóan szerelmes vagyok. Mert ez tény és ezen egyetlen rokonom sem tud változtatni, apám pedig végképp nem tántorít el a Weasleyk mellől. Valahogy így keveredhettem ide is a meghívásra szinte azonnal igent mondani, mert lássuk be, otthon anyámon kívül nem sokan vártak szeretettel. Minden egyes érintés, puszi, egy gyengéd szó jól esik és képes a tételt kitörölni a fejemből. Vagy csak nagyon nehezen veszem fel a fonalat és néha szándékosan hagyom, hogy elterelje a figyelmem. De a karácsonyfa is borzasztóan hangulatos a maga kis formátlan egyszerűségével. Alighanem a sok pompás, nem, nem ez a jó szó rá, szóval tökéletes karácsonyfa után most először sikerül valami nem tökéletesben gyönyörködni. De ez már csak így működik, ha én sem vagyok tökéletes - apám szerint főleg. - Hm? Öhm, igen, ritka nálatok, hogy nem fogad ricsaj, apád rosszalló tekintete és az öcséd pörgése. - pislogok fel a papírról Domira érdeklődőn, miközben odébb tuszkolom a lapot. Esküszöm képes rám úgy nézni, hogy elszégyelljem magam és inkább sokadszorra ignoráljam a tanulnivalót. Tényleg nem ezt kellene az ünnepek alatt, ennyire stréber is csak én vagyok. Viszont bizisten, hogy visszahúzom, ha még egy sütit megeszik, mert lassan én leszek rosszul attól, mennyi édességet képes elpusztítani. - Nem kellene többet megenned, mert egész este fájni fog a hasad. Én most... nem kérek, köszi. - tudom, hogy ha nem eszi meg a sütit, én leszek a konyhamalaca. Túl élénk a fantáziám, hogy ezt el is képzeljem, így fel sem tűnik az a kis apróság, ami Dominak igen. Meg sem lep, hogy az ilyet kiszúrja, mert mindig a lényeget veszi észre. Vagyis inkább azt, amit nem kellene. Én még mindig az önmagát kevergető forrócsokit figyelem a pulton magunk mellett. Egy sóhaj kíséretében mászok el mégis a fához, ahogy meglátom a szemem sarkából az invitálását. Miközben próbálom figyelni az érdeklődése tárgyát, magamhoz ölelem őt. Szívesebben élvezném ki a pillanatot, mint érezném még a lakás melegét, mint hogy a hideg megcsapjon minket. Főleg őt, aki lustaságára fel sem öltözött a pizsamából. Hirtelen nem is lesz fontos, hogy Vic vagy Louis tette fel a gömböt, mert legszívesebben elátkoznám a francba. - Nem ismerős a hely, de ez most valami zsupszkulcs volt? - gratulálok Sherlock, mekkora megfejtés. De pillanatnyi kiakadásomban nem futja többre. Tekintetem rögtön a környéket pásztázza valami megoldás után, mondjuk egy visszafele zsupszkulcsért, mert mégis mi a bánat miatt kerülhettünk ide? Domi veszi előbb észre a világos helyet és csak egy kurta ühümre futja. Jobb lesz tényleg megnézni, mielőtt fázni kezdene. Első dolgom, hogy levegyem a kötött pulcsit és ellentmondást nem tűrve rá adjam, mielőtt elindulnánk a helyiség felé, bízva a csodában, hogy ennél csak melegebb lehet ott, nem csak világosabb.
Nem tagadhattam, mennyire élveztem a karácsonyt idén. Soha nem volt a kedvenc ünnepem, mindig csak Alina kedvéért varázsoltam mosolyt az arcomra és tettem úgy, mintha annyira átjárt volna a karácsony szelleme, vagy minek is szokás nevezni. Gyűlöltem minden évben azt látni, hogy apám normálisan viselkedik, “mert ez a szeretet ünnepe”, olyan álszentség volt, amitől csak forrongani tudtam magamban, gyűlöltem a rengeteg pénzkidobást, a rengeteg sütit is, ami után nem szívesen álltam volna mérlegre, hiába nem tudtam hízni, gyűlöltem az ajándékokra kapott hamis mosolyokat, és hogy ilyenkor persze mindenki milyen nagyon boldog és kedves. Egyedül Alina érdekelt, az ő boldogsága, hogy élvezze és szerette az ünnepeket, miatta pedig még a saját ellenérzéseimről is meg tudtam feledkezni. Idén azonban minden más volt. Azt hiszem, Bertie jelenléte már önmagában ezerszer boldogabbá tett az év minden napján, de most, a fát díszítve, együtt sütve és ülve rusnya karácsonyi pizsamában a fényekkel teli nappaliban… azt hiszem, életemben először éreztem én is azt, hogy milyen az az érzés, aminek az ünnepek alatt kell megszállnia az embert. Azt pedig senkinek sem vallottam volna be, hogy mennyire közel álltam párszor a síráshoz arra gondolva, hogy ez az első közös, családi karácsonyunk. De persze minden jóban van valami rossz is, úgyhogy sikeresen lebetegedtem. Nem volt kritikus a helyzet, azt hiszem, jól is lepleztem a többiek előtt, de nem tett túl jót a rengeteg ki-be mászkálás a meleg házból ki a hóba és a teljes kimerültség sem a készülődés alatt. Mindenesetre kissé könnyebben fel lehetett volna most húzni, ha olyan helyzetbe keveredünk, és a pizsamámat sem volt kedvem átvenni. Legalább meleg volt és foghattam arra, hogy karácsony van. - Nem tudok róla, hogy kaptunk volna másik hógömböt -válaszoltam, visszautalva arra a darabra, amit Bertie vett nekem. -Lehet, Nické vagy nagyapádé, bár nem tudom, ki venne Alder Scamandernek hógömböt… -Nevetséges feltételezés volt, hogy nagyapámnak bárki is ilyen ajándékot adna, nyilvánvalóan nem lenne vele hatalmas sikere. Odaléptem Alinához, hogy megnézzem magamnak én is a dísztárgyat, de nem jutottam el odáig, hogy alaposan megvizsgálhassam. Említettem már, hogy kissé beteg voltam? Nos, ezen egyáltalán nem segített a hoppanálás eredményezte hányinger és ránézve Alina pudingjára még inkább azt éreztem, hogy megolvasztom a havat mással is, nem csak a lábaimmal. A havat, igen, a havat. Értetlenül néztem körbe, mintha bármit is látnék hófehér havon és a házon kívül. Pedig reménykedtem benne, hogy legalább ismerős helyen vagyunk és éppen ez volt az ajándék lényege… - Erősen kétlem, hogy Gilderoy művelte volna ezt, ő csak fura ruhadarabokat hozott. -Meg más egyebet is, de a legrosszabb akkor is a csirkemintás szoknya volt, amit nem tudom, honnan szült. -Ha pedig mégis ő tette, majd szépen elbeszélgetünk vele Hesterrel, kedvesen, ahogy az két mardekároshoz illik. A pálcás kérdésre csak a fejemet ingattam. Otthon szinte soha nem volt nálam, legalábbis nem a pizsamám nem létező zsebében, hanem a konyhapulton, jó lisztesen várt rám, hogy hazaérjek hozzá. Elég meztelennek éreztem most magam nélküle, pedig volt rajtam pizsama, csak a lábam volt zokni nélkül, már fájdalmasan átfagyva a hóban. De még ez sem zavart annyira, mint a tudat, hogy nincsen nálam a szilvapálca. - Nem tudom, ha valami vagy valaki megöl minket odabent, egész biztosan gyorsabb halál lesz, mint idekint megfagyni -húztam szorosabbra magamon Bertie kabátját. Át akartam kicsit melegedni, mielőtt tovább adom Alinának. -Én arra szavazok, hogy menjünk be, majd meglátjuk, mi lesz. Nagyon szúrós szemmel néztem Bertie-re, ahogy a kezébe kaparintotta a pudingot. Egyrészt hogyan képes most is az evésre gondolni, másrészt pedig hányingerem volt, úgyhogy látni sem akartam azt a tálat. - Ha egy falatot is eszel belőle, esküszöm, hogy felnyomom az orrodba azt a kanalat. Van most fontosabb is, mint a puding. -Azzal közelebb húztam magamhoz Alinát, őt is félig betakarva a kabáttal, aztán vele együtt megindultam a ház felé.
✼ ✼
Life has knocked me down a few times, it showed me things I never wanted to see. I experienced sadness and failures. But one thing for sure, I always get up.
