Amikor Lestrange és Avery prof valami irdatlanul nehéz szülést és nem kevés tanácstalan összepillantást követően végül kiadta a büntetőfeladatomat, mert nem csaptak ki és nem kellett átmennem az Ilvermornyba, azt hittem rosszul hallok. Fürdesd meg Kenyeret. Nem mondom, hogy egy egyszerű, mugli boltokban kapható zacskós kenyér jelent meg előttem, de így volt. Szerencsére tizenhat évem minden szem bölcsességét összekaparva ennek nem adtam hangot, inkább megkérdeztem, hogy ki - vagy mi - a rák is az a kenyér. Egy corgi, mint kiderült. Akkor és ott azt hittem, hogy megnyertem a főnyereményt, hiszen kutyákkal nőtem fel, anyával és apával is csináltam már ilyet. Hát kurva nagyot tévedtem. Arra hogy a kutya neveletlen hamar rájöttem, konkrétan akkor, mikor hívták és tulajdonképpen cseszett a nevére. Nem csak elsőre, úgy a huszadik szólásra is. Végül, valahogy csak sikerült összeszedniük, majd egy kutyasampon társaságában a kezembe nyomni. Még csak annyit sem mondtak, hogy sok sikert az életben maradáshoz, pedig kellett volna. Mintha csak érezte volna a vesztét - vagy lehet mindig így viselkedett - alig tudtam pórázostól, hámostól végig rángatni az iskola folyosóin, bármit kellett volna csinálnia ellenkezett. Ha jobbra akartam menni ő balra, ha én fel, akkor le, ha én előre a kutya hátra. Idióta módjára azt hittem nem lehet rosszabb, de mint kiderült: lehetett, csak a képzelőerőm nem volt elég erős. Ahogy a professzorok mondták, ilyen késői órán, nem sokkal a takarodó előtt senki sem volt már a prefektusi fürdőben. Csak én és Kenyér, aki amint meghallotta a víz csobogását már menekülni is akart. Olyan erővel tépte ki a pórázát a kezemből, hogy csak néztem. Mióta van egy kis szarnak ennyi ereje. Komolyan, ehhez a corgihoz képest Gyilkoska egy pedigrés mintakutya volt. Nem akarom tudni, hogy mennyi időmbe telt, mire elkaptam, levettem róla a hámot, majd nagy nehezen a víz közelébe vittem. De biztosan sokba, mert nem adta magát könnyen: harcolt, fröcskölt és menekült a kifolyt vízen és habon keresztül, hogy még véletlen se lehessen tiszta. De nyertem, sikerült lefognom - noha nem úsztam meg szárazon -, éppen a kapott kutyasampont kerestem, mikor ajtónyílást, majd léptek ütemes hangját hallottam. - Igazán szólhattak volna, hogy a kutya fél a víztől, arról nem is beszélve, hogy… - fordítottam a fejem az ajtó irányába, miközben próbáltam lefogni ezt a kutyának álcázott ördögöt, a mondatot azonban nem fejeztem be. A döbbenet, hogy nem valamelyik professzor jött ellenőrizni, hogy nem öltem-e vízbe a kutyájukat, vagy reálisabban nézve ő engem, belém fojtotta a szót. Ahogy egy pillanatra a szorításomon is lazítottam, így Kenyér szabadulhatott és eliszkolhatott a fürdő másik végébe, az öltözőkabinok biztonságába. Megint. A picsába bele! - Te meg mi a retkes francot keresel itt? - álltam fel, majd fontam össze magam előtt a karjaim, nem törődve a ténnyel, hogy csurom víz, hab és corgi szőr vagyok. Jobb volt abban a tudatban lenni, hogy valami minimális még megmaradt az büszkeségemből.
Mason Briggs varázslatosnak találta
Always be a
first rate version of yourself and not a second rate version of someone else.
Milyen rég láttam utoljára apámat? Talán három hónap is eltelt, hogy egy-egy levélen kívül, amiben leírta, kitől és miként kapom meg a bájitalom, többet beszéltünk volna egymással. Az, hogy megjelent az iskolában, nem igazán nekem szólt, láttam az arcvonásain, a mű mosoly, az aggódó hanghordozás, egyiket se nekem szánta. Ha lettek volna körülötte kamerák, az se lepett volna meg, legalább olyan jó volt ezekben a dolgokban, mint Maurice bácsi. Csak csendben ültem, amíg az igazgatónővel beszéltek, sok mondandóm nem akadt, elvégre ismerték a “verekedés” okát, bár annak egyikük se nevezte. Incidens. Mintha valami pletykalap máris azután nyomozna, mi történik egy bentlakásos iskola diákjai között. Szerettem volna egy éles megjegyzést tenni az óvatoskodására, de inkább csak ültem csöndben, úgy éreztem, akkor hamarabb vége lesz az egésznek. Nem tévedtem nagyot, udvarias elköszönés, és már a háta közepét se láttam. Akárcsak ha otthonról indult volna neki, mindig ilyen volt, azt hiszem már egészen megszoktam. Valamiért úgy véltem, ezúttal akkor ennyiben is maradhatunk, mindenki tett egy engesztelő kört, az élet megy tovább. Még akkor se gyanakodtam semmire, amikor Avery professzor irodájába kellett mennem, nem először jártam nála, végtére is a házvezetőm volt, gondoltam ő is szeretne néhány “megmentő” szót szólni. Már készítettem a türelmes hallgatóság arcomat, tényleg senkinek nem kellett volna elmondani ezeket a dolgokat, mindent jól tudtam. A nem kellene olyannak lenned, mint ő, légy türelmes magaddal, és hasonló mondatok olyan sokszor hangzottak el, hogy ha befogtam a fülem, bárki szájáról le tudtam volna olvasni. Meglehet, hogy ez az arcomra volt írva, mert hosszú, parttalan beszélgetés helyett inkább büntető feladatot kaptam. Nem, mintha ez utóbbi bármivel jobban vonzott volna, de legalább tényleg nem kellett beszélgetni, azt nehezebben viseltem volna. Végülis egy kutyát megfürdetni a prefektusi fürdőben lehetne szórakoztató is, persze, ha nem Kenyérről lett volna szó. Mármint az egész Hollóhát pontosan tudta, hogy milyen bestia lapul abban az apró, pihe-puhának tűnő kis testben. Merlin irgalmazzon nekünk... A fürdőbe belépve az elém táruló képet nehéz lett volna egyetlen szóval leírni, és azt se különösebben tudtam, sírni, vagy nevetni van-e több kedvem. Bizonyos voltam benne, hogy egy hatalmas békítő-hadműveletet próbáltak kieszelni a professzorok, és most valahol büszkén veregetik egymás vállát. Pedig ha tudnák… - Várj, maradj így egy percre! - Mondtam teljesen komolyan, és elővéve a telefonom, már kattintottam is egy képet. - Ez lesz az új hátterem… Igazából valóban szívesen beállítottam volna, a vizes felső, a nevetséges habfoltok. Régen jót nevettünk volna azon, hogyan is néz ki, most azt se tudom, hogyan kellene rá mosolyognom. Kellene egyáltalán? Valószínűleg nem. Zsebre süllyesztettem a kezem a készülékkel együtt. - Gondolhatod, hogy nem jókedvemben jöttem, Avery professzor küldött. - Vontam meg a vállam, de nem mentem közelebb. Egyetlen porcikám sem kívánta ezt az egész helyzetet. A közelében kisebbnek tűnt ez a fürdő, mint amekkora valójában volt, én pedig attól tartottam, hogy megint mondok valamit. Sértőt, vagy árulkodót? Talán mindegy is, egyik se egyszerűsítene a dolgokon. - Azt hittem már végzel is, mire ideérek, nem valami ilyesmi a családi biznisz?
Hosszú listát tudtam volna írni azokról, akiket szívesen láttam volna itt, mint segítséget vagy éppen sorstársat. Ennél már rövidebb volt az, ahol azokat soroltam fel, akiket a hátam közepére sem kívántam, még púpnak sem. A dobogós helyezéseket mind Mason Briggs kapta, utána pedig jöttek az újdonsült haverjai, akikkel úgy tapadtak egymásra, mint matrica a szekrényre. És ki állt velem szemben? Hát persze, hogy Mason Briggs. Őt szemlélve, lemondva arról, hogy utolérhetném Kenyeret mielőtt biztonságba iszkol, azon gondolkodtam, hogy ki utálhat most éppen a legjobban. Négy egészen komoly versenyzőm is akadt a témában. A Sors - bár kurvára nem hittem, hogy létezik -, Merlin - bár nem gondoltam, hogy egy halott fószernek lehet bármi ráhatása az életemre -, Avery vagy éppen Lestrange prof - nos, ők voltak a befutók. El sem tudtam képzelni, hogy milyen ötlettől vezérelve küldték ide Masont is. Vagy is de, sajnos voltak tippjeim. Biztosan azt hitték, hogy ha együtt szenvedünk ennek a kutya bőrbe bújtatott ördögnek a megfürdetésével, akkor valami nyálas, hollywoodi filmhez hasonlóan mi is egymás nyakába borulunk és könnyek között kérünk elnézést a másiktól. Majd örök barátságot ígérve elsétálunk a fényes naplementébe. Hát erre rábasztak! Az élet nem működött ilyen egyszerűen, én pedig bármennyire is sajnáltam, úgy éreztem, hogy ez a barátság már elveszettebb, mint a veszett fejsze nyele. Pedig nem akartam, hogy így legyen. Tényleg. Én a barátja akartam lenni, de nem hagyta, könyörögni pedig nem fogok. Értettem a szóból és a viselkedéséből, elég nehéz lett volna nem érteni. - Nem arról volt szó, hogy nem lehet mugli dolgokat behozni a suliba? - vontam fel a szemöldököm, hiszen az új házirendnek ez volt az egyedüli pontja, ami némi fájdalmat okozott. A felrúnázott telefonnal sokkal egyszerűbben tudtam tartani anyával és néha napján apával is a kapcsolatot. - Persze, a miniszter unokaöccseinek mindent szabad, bármi felett szemet hunynak. Jó látni, hogy a Roxfort bármi történjék is, sosem változik - tettem hozzá gúnyosan, nem éppen burkolt köntösben utalva bátyjára. Arra, hogy egy szemét volt és jelentősen ki is használta, hogy mindent szabadott neki. Hogy mindent elsikáltak, még egy emberélet már-már tönkretételét is. - De állítsd ha szeretnéd, az új barátaidnak biztos nagyon fog tetszeni. Vesd fel, hogy a kiplakátoljátok vele a Roxfortot valami igazán szellemes farkasos szöveggel kiegészítve. Biztos gyűjtesz az ötletért jó pár buksisimit tőlük. Hazudnék, ha azt mondanám, jó érzéssel tölt el, hogy így viselkedtem vele, mert nem. Valahol mélyen utáltam goromba lenni vele. Mégsem tudtam mást tenni, ez a kihaénnem viselkedése ezt hozta ki az emberből. - Akkor küldd szépen vissza magad - vágtam rá gondolkodás nélkül. - Szerintem meg sem lepődne. Nem akartam, hogy itt legyen, hogy beszólogasson, hogy egyfolytában arra emlékeztessen: milyen volt, ki hiányzott. Mert óhatatlan eszembe jutott, ha megláttam. Sajnos öt évet nem töröl ki annyira könnyen az ember fia, pedig az lett volna az igazi. Egy Exmemoriam és a probléma megoldva. De jó is lett volna, ha találok valakit, aki vállalja. - De, csak tudod a mi kutyáink jól neveltek - kivéve persze Gyilkoskát, de ő legalább egy gyenge hópehely volt, így képtelen volt elmenekülni, ha a fürdetésre került sor -, nem pedig corginak kinéző mini Voldemortok. Mondjuk már majdnem besamponoztam, csak valaki pont megzavart és ezzel elszúrta az egészet. Szóval ha nem lépsz le - pedig Merlinre, de reménykedtem benne még mindig -, akkor tehetsz egy szívességet és a csapatmunka nevében kihozhatod onnan - intettem az öltözők felé, ahol Kenyér minden bizonnyal remegve bújt meg az egyik ajtó mögött, remélve, hogy senki sem talál rá.
Mason Briggs varázslatosnak találta
Always be a
first rate version of yourself and not a second rate version of someone else.
Megértettem az ellenérzéseit, amit az arckifejezésével meg se próbált palástolni, én se magamat vártam volna a nyíló ajtó mögött a helyében. Egyszerűbb lett volna tudomást sem venni a kérésről, és mintha mi se történt volna, csak a hálókörletbe sétálni, aztán megfeledkezni mindenről. Már, ha lehetséges lenne az, hogy az ember elfelejt olyan dolgokat, amik régen a mindennapjai részét képezték, és amik nem is voltak olyan rosszak. Hogy miért maradtam végül? Tudja a fene, arra nem igazán számítottam, hogy egyik pillanatról a másikra úgy beszélünk majd, mint előtte, sőt, ha így lenne, az kicsit ijesztő is volna. Azt hiszem csupán némi nemű mazoizmusra tettem szert az utóbbi időben, és most erről teszek tanúbizonyságot. De majd arra fogom, hogy ma már volt egy utam az igazgatónőnél, nem hiányzik egy újabb, az egészen hihetően hangzik. - Amiről nem tudnak, az nem fáj. - Vontam meg a vállam, bár a telefonról éppenséggel inkább a diákok előtt kellett hallgatnom. Apám jó volt abban, hogy a szabályokat olyanra szabja, ami neki tetszett, vagy inkább, ami kényelmes volt számára, Kyle is kiválóan értett hozzá. Nekem nem ment volna, az új tanfelügyelővel két szónál többet nem váltottam, nem, mintha Runcorn-hoz több közöm lett volna, bezzeg apa… Nem láttam értelmét, hogy olyasmivel dobálózzak, amiről fogalma sincs, hogy nem éppen candy crush-ozni van nálam a telefon. Biztosan megértené, ha elmagyaráznám, azonban nincs miért. Már rég elmúltak azok az idők, amikor az ilyen bizalmas beszélgetések átlagosnak számítottak közöttünk. - Indokolatlan a többes szám, egyedül vagyok itt. - Jegyeztem meg csendesen, még mindig zsebre süllyesztett kézzel állva. Valahogy így éreztem minden pillanatban, akkor is, ha öten, vagy hatan vettek körül, mintha csak egyedül ácsorognék valahol. Sok minden történt, sok dologról pletykáltak, főleg rossz dolgokról, nekem azonban Kyle a bátyám volt, nem egy durva magaviseletű diák, vagy a mágiaügyi miniszter elkényeztetett unokaöccse. Sóhajtottam, tényleg vissza kellett volna az ajtóban fordulnom. - Nem is rossz ötlet, használhatjuk a suliújság nyomdáját a sokszorosításra? - Kérdeztem szenvtelenül, mintha valóban ilyesmire készülnék, mintha megosztanék bárkivel is egy ilyen képet. Arrébb söpörtem lábbal némi habot, elgondolkozva a földre szegezve tekintetem. Az igazat megvallva kevés konfliktusom volt a professzorokkal, és azt leszámítva, amikor apám néhány kéréssel állt az év elején az igazgatónő elé, nála is először jártam ilyen ügyben. Hiába, az ember nehezen írtja ki a személyiségének gyökeres elemeit, és tesz olyasmit, ami szöges ellentéte azoknak. Mondani könnyebb volt, sodródni az árral, de egyáltalán nem éreztem, merre tartanék igazán. - Ha egy ajtó megzavart, biztos nagyon kézben tartottad a helyzetet. - Jegyeztem meg csendesen, majd nemes egyszerűséggel az öltözők felé indultam. Voltak bizonyos előnyei annak, hogy az ember vérfarkassá változik havonta egyszer. Egyrészt mindig pontosan tudtam, mikor van telihold… jó, nem, ez viccnek is rossz, bocsánat. Szóval nem túl sok, de néhány azért akadt, példának okáért az állatok pontosan érezték rajtam, mi is a helyzet. A macskák szerintem vagy egy mérföldre elkerültek, a kutyákkal pedig egészen gyors volt megértetni, ki a falkavezér, legalább velük szemben volt némi tekintélyem. Kenyér éppen úgy tett, mintha egybeolvadt volna a fallal, és ő maga is csak egy kupac kavics lenne, sajnos kevés sikerrel, bár a testalkata megvolt hozzá. Előre nyúltam, és a nyakörve alá dugtam az ujjam, majd a nedves kis kupacot kivonszoltam a fürdő részbe, egészen kevés ellenállással. Mondjuk ennek fele azért lehetett, mert a vizes szőr jól csúszott a csempén. - Hová szeretnéd? - Mert, hogy én bizonyosan nem állok be mellé a vízbe, az is bizonyos volt.
Egy pillanat és a végtelen örökkévalóság közé tettem azt az időintervallumot, ami alatt Masonnek sikerült eldöntenie, hogy bizony nem lép le, hanem még jobban megkeseríti az amúgy sem egyszerűnek ígérkező estémet. Akármennyire is mantráztam, hogy menjen. Nem köptem volna be Averynek és Lestrangenek, inkább csak hálát adtam volna Merlinnek, a Sorsnak vagy éppen Istenek - ki miben hisz, döntse el maga -, hogy nem kell egy levegőt szívnom vele és “élveznem” a remek társaságát. No meg az utóbbi időben elmaradhatatlan beszólogatásait, amiket mostanában minduntalan megkaptam tőle bárhol és bármilyen szituációban legyünk is. Csak magasba szöktek a szemöldökeim a válasza hallatán, de kommentárt nem kívántam hozzáfűzni. Mit mondhattam volna? Már azon kívül, amit eddig is. Esküdni mertem rá, hogy ha Bagman meg is látná nála a telefont, olyan egyszerűen siklana el felette a tekintete, mintha ott se lenne. Bezzeg másnál! Egyből az irodájába parancsolta volna és azzal az irritáló stílusával olyan büntetést osztott volna ki, amit az illető végzős koráig nyög. Volt már hasonlóra példa, noha nem a miniszter úr unokaöcsével, természetesen, hanem egy egyszerű mezei diákkal. Aranyvérűvel, talán. Nem ismertem a srácot, csak a többiektől hallottam, mint egy pletyka szinten, hiába nem adtam sokat az ilyen mendemonda szóbeszédekre. - A múltra és a jelenre egyaránt gondolok - rántottam meg nemtörődöm módon a vállamat, mintha Kyle nem meghalt, csak egyszerűen elballagott volna -, így tehát, tökéletesen indokolt a többes szám. Talán kegyetlen voltam, talán nem kellett volna ezt mondanom, talán nem érdemelte meg, de a kapcsolatunk - már ha lehetett annak nevezni - jelen állapotában nem érdekelt. Figyelembe véve, hogy miket mondott nekem, hogyan nyilatkozott az apámról és a családomról, talán még valahol jogos is volt. Noha nem tartottam magam egy kifejezetten bosszúálló valakinek. Most se gondoltam végig ennyire igazából, egyszerűen csak mondtam, ami elsőre eszembe jutott. Ahogy tulajdonképpen mindig is, a finomkodás nem az én stílusom volt. - Persze, mindent is. Ha akarod a pozícióm is a tiéd - tártam szét a karomat. Komolyan is gondoltam. Szerettem főszerkesztő lenni, de ha ő, a húga vagy bárki, akinek a családja jobban feküdt a kormányál, mint ami miénk - ami lássuk be, nem volt nehéz feladat - a helyemre pályázna, egészen biztosan megkapná a pozíciót. Bagman minden szó és észérveket tartalmazó indoklás nélkül kirakott volna. Így működött ez mostanában az országban. Abban, hogy az akadémiai jelentkezésemet nem lehetetlenítik el jövőre csak azért lehettem szinte biztos, mert az apám ott dolgozott. Elég nevetségesen festene, ha egy jó felvételivel elutasítják a jelentkezésemet valami ostoba indokra hivatkozva. Egy újabb vállvonás, ennyivel reagáltam rá. Mind a ketten tudtuk, hogy nem voltam ura a helyzetnek, tagadni sem kívántam. Bár halkan, csak így magamban hozzátenném: arról kurvára nem tehettem, hogy a házvezetőink sikeres együttélésük eredményeként nem tudtak mást felmutatni, mint egy pokolian neveletlen kutyát. Ahogy a távolodó alakját figyeltem, ami jelentősen könnyebb volt, mint a szemébe nézni, eltűnődtem azon, mennyire gyorsan és mennyire drasztikusan tudnak megváltozni a dolgok elképesztően rövid időn belül. Egy éve ilyenkor még jókat nevettünk volna az adott szituáción. Nem zavart volna minket a víz, a hab és semmi, egyszerűen csak élveztük volna az abszurd helyzetet, amibe keveredtünk. Bár… elképzelésem sem volt, hogy az egy évvel ezelőtti önmagunk hogy kerülhetett volna ide, miért kaphatott volna büntetést, de talán nem is számított. Valójában, ha igazán őszinte akartam lenni magamhoz, be kellett látnom, hogy a körülmények ellenére is, gyűlöltem így látni Masont. Ennyire… élettelennek, noha bizonyosan nem ez volt a legjobb kifejezés, mégis ezt tartottam a legtalálóbbnak. Valahogy mintha Kyle halálakor egy része vele ment volna, legalábbis sokszor mered maga elé üres, semmitmondó kifejezéssel, amikor az újdonsült haverjaival éppen nem valakit szekáltak. A mosolya sem volt már a régi, nem olyan aranyos és… itt meg kellett torpanjak. Tényleg azt gondoltam volna, hogy aranyosnak tartom a mosolyát? Megráztam a fejem, mintha ezzel kisöpörnék onnan bármit is - pedig azt kellett volna -, mert ha volt ma már gondolatom, ami szürreálisnak tartottam, akkor ez mindenképpen túlszárnyalta azt. Miért gondolnám egyáltalán azt, hogy bármi aranyos is van benne? Nonsense! - Mi van? - kaptam fel a fejem a hangjára. Mintha lett volna benne valami furcsa. Vagy talán csak képzelem azt a hangsúlyt? Ugye... az elmúlt egy évben nem tanulta ki a legilimenciát? - Ah… - pillantottam Kenyérre, aki legalább olyan rémülettel nézett, mintha a vágóhídra, nem pedig fürdeni hoztuk volt. Bár a méretei alapján az előbbi se lett volna lehetetlen. Főleg Kínában. - Csak húzd ide elém, guggolj le és tartsd erősen, hogy ne tudjon meglépni, én pedig intézem a többit - intettem sóhajtva a halom felszerelés mellé, amit kaptam a kutyához. - Ha jól csináljuk, egy óra alatt kész is lehetünk vele. Persze, ha van jobb ötleted, kérlek, ne tartsd magadban - tettem hozzá, bár nem hittem, hogy Mason, vagy bármelyik Briggs értene a kutyákhoz, vagy azoknak a szakszerű fürdetéséhez.
Mason Briggs varázslatosnak találta
Always be a
first rate version of yourself and not a second rate version of someone else.
A köztünk húzódó feszültséggel az egész iskolát elláthattuk volna árammal, ha nem egy varázsló suliról lett volna szó. Szerettem volna mélyet sóhajtani, sarkon fordulni, és tenni nagy ívben az egészre, még se indultam el. Mert a fejem egy távoli szegletében meg maradni akartam, és ha ilyen adok-kapok módon is, de beszélni vele, csak úgy itt lenni. Azért, mert ezúttal volt egy hülye indokom, amit még magam előtt is használhattam kifogásnak. Olyan gyávának éreztem magam. A szemén láttam, hogy mennyire kikívánkozik belőle valami, amit végül nem mond ki. Talán mindegy is lenne, mit változtatna a tényálláson? Korábban sose használtam ki, hogy Briggs vagyok, eszembe se jutott, mert nem szorultam rá. A mostani helyzet más, hiszen levélben még se írhatom meg a családnak, hogy épp kifogyóban vagyok a “gyógyszeremből”, nem ez lenne az első eset, hogy egy diák levelezését nem éppen a címzett kapja meg. Aztán felváltva hallgathatnám apa és Maurice bácsi ordítását, egyik se az a csendes típus. - Felesleges, Kyle meghalt. - Egyszerű volt kijelenteni, ez egy megmásíthatatlan tény, hangomban nem volt nyoma fájdalomnak, úgy sem értené. Nem tartottam érzéketlennek, egyszerűen más, ha az ember elveszít valakit, vagy tisztában van vele, ez mit jelent. Az emberek sajnáltak minket, mások meg örültek, egyikkel se tudtam mit kezdeni, egyik se segített, semmit se számított. Amikor az ember elsétál egy üres szoba ajtaja előtt, és csak reménykedik benne, hogy a gazdája egyszer újra hazajön, bármennyire legyen ez kizárt dolog, ott semmit se jelent, ha mások is értik az üres szoba jelentését. Ha egy évvel ezelőtt történt volna, most beszélgetnénk róla, és biztosan mondana valamit, amit vigasznak szán, ehelyett itt álltunk a prefektusi fürdőben, aztán butaságokat vagdosunk egymás fejéhez. Nevetséges. De ez a valóság, ez, nem pedig a tavaly. - Nekem elég a fénymásoló, minek szerkesztenék egy buta pletyka lapot? - Húztam el a számat. Újabb hazugság a többi tetején, már fel se tűnik, milyen természetességgel hagyja el a számat, lassan én magam is képes lennék elhinni. Tudtam, hogy szereti csinálni, hogy a jövőben is egy újságnál akar majd dolgozni, mert ez érdekli, meglehet ezért szóltam le. Bárcsak mielőbb elballagnánk, egyre fullasztóbb volt az egész. A kutya legalább azt csinálta, amit akartam, bár neki sok választást nem adtam. Kezdtem úgy érezni, hogy szép lassan minden kicsúszik a kezemből, ahogy Kenyér is lelépett Christől. Vagy még annál is gyorsabb, és nevetségesebb módon. Mégis mit keresek itt? Ugyan, ki kérné rajtam számon, hogy nem csináltam meg egy hülye büntető munkát? Avery professzor esetleg elmondana még egy litániát, de hogy ennek igazán következménye nem lenne, abban bizonyos voltam, és bennem sem a becsületesség dolgozott annyira, hogy itt ácsorogjak egy csapzott kutyával. Franc az egészbe! - Egy óra?! Nálad ez egy ló méretű kutya? Már így is vizes, habozd be, aztán letusoljuk, aztán jól van… Harper nem fürdik egy órát, pedig ő egy lány. EGY LÁNY! - Hitetlenkedtem, bár lehet a húgom bevonása túlzás, igazság szerint el tudja épp elég időre foglalni a fürdőt. - Csak jobb ötletem van. Mondjuk egy orkán bűbáj a tusolóban, lemegy három perc alatt, és voálá, tiszta kutya. - Persze nem gondoltam teljesen komolyan, de az egy órát akkor is túlzásnak éreztem, miközben persze engedelmesen leguggoltam pontosan oda a kutyával, ahová kérte. Holden, ime a bizonyíték, hogy rokonok vagyunk...
Ha most, ebben a pillanatban megkérdezték volna, hogy hol szeretnék lenni, egy válaszom lett volna, egy, amit mindent lefed. Bárhol, ahol nincs ott Mason Briggs. Szóval a folyosó és a világ túlfele is hasonlóan csábítónak tűnt, amíg ez a fürdő rettenetesen kicsinek. Mintha csak két, nagyon maximum három négyzetméternyi helyen topogtunk volna, pedig annál azért nagyobb volt ez. Elvileg. - Szóval a múltban csak egy szellem volt, aki hobbiból terrorizálta az iskola diákjait? - rántottam magamba a szemöldököm, meg sem próbálva tartózkodni a gúnyos hangnemtől. Nem érdekelt, hogy Kyle lassan egy éve már halott és a föld alatt rohad, igazat beszéltem, ezt pedig, még ha akarták se tagadhatták. Sem Mason sem pedig a Briggs família hátramaradt tagjai. Komolyan magasról tettem a halottról vagy jót, vagy semmi szarságra. Ahogy arra is, hogy ezzel a hollóhátas érzelmeibe tiporhatok. Ő többször tett velem hasonlót, mint hogy mindet fel tudjam - vagy csak akarjam - idézni. Minő meglepetés, az új sértésre sem kellett sokat várnom, érkezett is, pontosan mint a Roxfort Express. Nagyon nagy, már-már emberfeletti önuralomra volt szükségem ahhoz, hogy nem vágjam a képébe: nem pletykalap. Mert nem volt az, mióta én lettem a főszerkesztő mindent megtettem, hogy kicsit nívósabb tartalom jelenjen meg, ne csak a diákok és professzorok magánélete legyen taglalva húsz oldalon keresztül. Komolyan, kit érdekelt az?Túl sokakat, sajnos. De most, kivételesen, nem vettem védelmembe a lapot. Csak ökölbe szorítottam a kezem és lassan, tízig elszámolva fújtam ki a levegőt. Nem akartam neki megadni azt az örömöt és elégtétel, hogy lássa mennyire bántott ez a beszólása is. Ami nyilvánvalóan szándékos volt. Más nem is lehetett, hiszen tudta, pontosan tudta, hogy mennyi munkám van az egészben; tavaly év elején, amikor főszerkesztő lettem, még együtt beszélgettünk róla, neki ecseteltem lelkesen a terveim. Most meg… egyszerűen nevetséges, mennyire meg tudnak változni a dolgok egyik pillanatról a másikra. - Hogy élhess a kedvenc hobbidnak és ott bassz ki velem, ahol nem szégyellsz. Azért megengeded majd, hogy az Akadémiára felvegyenek vagy a jövőmet is cseszhetem? Csak hogy tudjam mire számítsak - néztem rá halálosan nyugodtan, mintha tényleg elhinném, hogy képes ekkora görénységre. Bár… igazából már nem tudom, hogy mit hittem és mit nem, azt viszont tudom, hogy a nagybátyja a miniszter és még ha nem is voltak puszipajtások, kellően nagy befolyása lehetett ahhoz, hogy ezt elintézze, ha úgy akarja. Talán… de jobb volt nem is gondolni erre, mert elképzelésem sem volt arról, hogy mihez kezdenék, ha valóban így járnék. Ha tényleg ilyen vagy olyan okok miatt elutasítanák az akadémiai felvételim jövőre. És hölgyeim és uraim, egy Briggsnek megint problémája akadt valamivel! Ki lepődött meg ezen? Hát, én biztosan nem. Tulajdonképpen valahol számítottam is rá, hogy így lesz. Miért lenne másképpen? Miért fogadná el, hogy valamit, amihez ez kicsi, de csak egy kicsi közöm is van - mondjuk annyi, hogy én a fényesre nyalt seggével ellentétben kutyákkal nőttem fel, nem csak az ablakból csodáltam őket - jobban tudok? Merlin gyere le az égből, mielőtt vízbe fojtom véletlenül! - Harper egy lány, ez meg egy KUTYA - mutattam kenyérre, hogy ez az infó mindenképpen eljusson a hülye fejébe és le is ülepedjen ott. Bár nem hittem, hogy ez segítene bármit is az adott szituáción. - Lehet meglep, de nem magától fürdik meg, ahogy ezt a sok kenceficét - mutattam a profoktól kapott halomra - sem egyszerre kell rákenni, hanem rétegesen, jól bedolgozva a szőrszálakba. Csak így van hatása és értelme is. - Fogalmam sincs miért osztottam az észt, főleg ilyesmiről, ami biztosan hidegen hagyta őt. Vagy csak pont annyira érdekelte, hogy majd legközelebb megint jól kinevethessen miatta az haverjaival. - Jobb ötlet, hát persze - forgattam a szemem, miközben gyorsan lemostam a kutyáról, a menekülése során összeszedett újabb kosz és por réteget, majd ügyelve arra, hogy még véletlenül se érjek hozzá Masonhöz be is samponoztam. - De mondtam már: elmehetsz. Nem köplek be senkinek, nem mintha érdekelne bárkit is, ugyebár… Megoldom a többit egyedül. Nincs szükség a jelenlétedre, a mai napomat már így is kellőképpen elcseszted, büszke lehetsz magadra. Megtetted, amit megkövetelt a haza vagy rák se tudja ki, mi. Vagy komolyan ilyen kibaszott mámorító a saját, verbális bokszzsákodnak használni, hogy már határ sincs? - pillantottam rá, miközben lemostam Kenyérről a sampon habját. Hiszen tulajdonképpen mióta belépett ide mást sem csinált csak belém kötött, már az első, fényképes megmozdulásával is. Ahogy ez az egészet sem én kezdtem, ha nem kötne belém, le sem szarnám mit csinál az új barátaival.
Mason Briggs varázslatosnak találta
Always be a
first rate version of yourself and not a second rate version of someone else.
Szerettem volna forgatni a szemem, mit várt, mit válaszolok erre? Kyle sose volt az a kedves személy, legalábbis nem a legtöbbekkel, szerette, hogy bármit megtehet, és feszegette a határait. Nekem viszont annak a bátynak maradt meg, aki megkergette azokat a kölyköket, akik piszkáltak másodikban, aki segített a kviddicses dolgokban, ha épp nem teljesen értettem valamit. Senki sem tökéletes, egyikünk sem, ezt nagyon is jól tudtam, rám se éppen úgy fognak emlékezni, mint aki tavaly két főszerepet kapott a színjátszó klubban. A jó dolgok hamar szertefoszlanak, a hibák viszont világítanak, kitörölhetetlen emlékek, mint egy tetoválás, szinte képtelenség megszabadulni tőlük. - Meglehet, amennyi rém-história megy körbe, mintha maga lett volna a hasfelmetsző. - Feleltem hasonlóan gúnyos hangon. Fel voltam vértezve, mert másképpen nehéz lett volna kibírni az iskola falai között. Minden hely tárolt belőle egy kis darabot, főleg az udvar azon eldugott kis szeglete, ahol megtalálták. Gondosan szerettek volna távol tartani minket ezektől a dolgoktól, én azonban a sebtapasz-letépős típus vagyok, utáltam volna kerülgetni a témát, és tudatlannak tettetni magam. Most örülnék, ha nem a bordó hó, és az élettelen arca bukkanna fel-fel emlékeimben, inkább lehunyom a szemem. Ez nem az a pillanat. Úgy hagyták el számat a szavak, mintha képtelen lennék nekik gátat szabni, s valahol mélyen így is éreztem, átszakadt egy gát, amit korábban olyan jól elzártam. Elég volt, csak hogy egy kicsit felpiszkáljon, és máris kígyóztak a hazugságok, és igyekeztem minél távolabb lökni. Milyen nevetséges, hogy közben, mélyen belül arra vágyom, legalább ő legyen olyan okos, hogy átlát ezeket az ostoba mondatokon, hogy azt mondja, én biztos nem mondanék ilyet. Nem, igaz? Szeretnék felébredni, akárcsak a rémálmokból szokás, csupán felülni, kissé zihálni, aztán megnyugodva tudomásul venni, mindez csak félelem, minden rendben lesz. Ez viszont nem valami olcsó film, vagy gyerekmese, nincs helye ilyen olcsó fordulatoknak. Az arcát fürkészem, szinte látom, ahogy minden vonása beszél, és azt üzeni, takarodj innen, gyűlöllek. Helyes. Ezt kell éreznie, olyan mélyen, hogy a másik irányba forduljon a folyosón, ha véletlen összefutnánk. Fájdalmas. Szükséges. - Nem, mintha izgatna a piti továbbtanulási ügyed… - Vontam meg amolyan leszarom stílusban a vállam. Valószínűleg, ha nagyon akarnám, Maurice bácsinak lenne hozzá elég hatalma, de egyrészt nem hiszem, hogy azt arra használná, hogy egy tizenhét éves tanulmányait húzza keresztbe. Másrészt nekem csak könnyebb lesz, ha már nem lesz itt, ezért ez indokolatlan lépés lenne. És amúgy ilyen szempontból tényleg egyáltalán nem kötött le a dolog, de ezt még se mondhattam, úgy se értené, mi játszódik le bennem. Pontosan tudtam, hogy Harper lány, szerintem nála egy kicsit jobban is, elvégre a fürdőszobai szokásait én ismertem. Épp ezért hoztam fel példának, el se tudom képzelni, ez miként nem megy be a fejébe, hogy mennyire felesleges ennyi időt tölteni ezzel a kutyával. Főleg Kenyérrel, aki valószínűleg a következő nap az első nagyobb sártócsában fogja meghempergetni a formás hátsóját. De persze, engem kell kioktatni, biztos én vagyok a hülye. - Szerintem értelme, na az aztán kurvára nincs, hiszen, ahogy te is mondtad, ez egy kutya. Egyrészt holnap már valószínűleg randalór bébikkel fog egy mocsárban dagonyázni, másrészt meg mi még a tusfürdőt is sampontként használjuk, ez meg, nos, mint már többször megjegyeztük, egy kutya. Lehetünk szőrszál hasogatók, viszont valószínűleg soha nem tudja meg senki, mennyit használt ebből a sok-sok szarból, főleg nem a professzorok. Biztos vagyok benne, hogy a feléről azt se tudják, micsoda, a másik felét meg még sose sikerült rákenni a kutyájukra. Ez majdhogynem száz százalék. És hogy miért nem mentem el a többszöri felhívás ellenére sem? Talán örököltem a bácsikám mazochista hajlamát. Ki tudja? Mert hogy nem apám hangos őrjöngése, és a munkát kiválóan megkerülő, majd azt kibeszélő képességei dolgoztak bennem, na, az majdnem bizonyos. - Igen, láttam milyen jól megoldottad, Mr. Kutyákkalsuttogó. - Céloztam a meglépett kutyára, meg a csurom habos ábrázatára. - Nem vagy ennyire különleges, ne gondolj bele ilyen sokat… - Fordítottam el a tekintetem, utáltam, ahogy rám nézett. Emlékeztem arra a tekintetre, arra a pillanatra, amikor nevetett, amikor szomorú volt, túl sok mindenre. Annyiszor gondoltam, hogy elég volt, hogy ezeket képes voltam már mélyre temetni. Annak kellene bevillannia, amikor felém repült az ökle, ahogy az a meleg kéz végig szántott az arcomon, ahogy a fájdalma zsibbadás végre egy kicsit azt az érzést keltette, hogy nem haltam meg Kyle-lal együtt. Merlinre, olyan messze kellene lennem ettől a helytől, amennyire csak lehet, még sem mozdulok. Mégis ott guggolok a hülye döggel, és csak várom, hogy azokkal a kezekkel végre befejezze a kutya mosdatását.
A nyelvem hegyén volt egy rohadt frappáns visszavágás, csak ki kellett volna mondanom, mégse tettem. Egyszerűen lenyeltem. Nem leltem öröm abban, ha mások lelkébe tiporhattam, még akkor sem, ha Mason ezt mesteri szinten űzte velem szemben, mindenféle morális gát megléte nélkül. Persze, most mondhattam volna azt, hogy mind ezzel jobb akartam lenni nála, de ez se lett volna igaz. Egyszerűen csak nem akartam Kyle-ról beszélni, mert bár meg volt róla a véleményem - ahogy mindenkinek - azt el kellett ismernem, hogy engem sosem basztatott, szerintem egy ‘Helo’-n kívül többet szót sosem váltottunk egymással. - Ezt jó hallani, így legalább van esélyem protekció nélkül is, nem úgy, mint egyeseknek, akinek a jegyeit inkább sarlókban, mint valódi teljesítményben mérték - vetettem oda, még ha tudtam, hogy ez nem is igaz, tükrözve az ő stílusát és mozdulatait, amelyek egyszerre voltak már megszokottak, mégis idegenek a részéről. Ha beszéltünk, ha találkoztunk vagy ha éppen csak a folyosón láttam, hogy szemétkedik másokkal, el kellett gondolkodnom. Tényleg ez volt ő? A srác, akit tizenegy éves koromtól kezdve a legjobb barátomnak mondtam. A srác, aki kezdetben alig beszélt valakivel Harperen kívül és inkább temetkezett a könyveibe, mintsem ismerkedjen. A srác, akinek képtelen voltam elhinni, hogy ez valóban jó neki és úgy követtem mint valami árnyék, amíg hajlandó nem volt rendesen szóba állni velem, hiába pattintott le számtalan alkalommal. Nem akartam elhinni, még most sem, ahogy így, ilyen leszarom mód nézett rám, mintha nem lennék több, mint egy eltaposni való bogár. Nem akartam elhinni, de egyszerűen nem hagyott nekem más választást, mert amikor próbálkoztam, amikor magyarázatot kértem, hasonló falakba ütköztem, mint tizenegy évesen, annyi különbséggel, hogy ezek vastagabbak voltak és sokkal jobban fájt nekik menni. - Akkor mi a fasznak vagy még itt, ha annyira értelmetlen az egész?! - fakadtam ki. Már számon se tartom hányszor mondtam neki, hogy húzza innen belét, nem lesz következménye, mégse tette meg. Akkor mi a francot elégedetlenkedett?! - Amúgy meg... ne vonj egy kalap alá magaddal. Attól, hogy te meglehetősen igénytelenül három az egyben használod a tusfürdőd, mint ahogy mások az instant kávét, mert lusta vagy, nekem van külön samponom is -meg balzsamom, de ezt már nem tettem hozzá, legalábbis hangosan. Pont nem volt semmi szükségem még arra is, hogy piperkőcnek tituláljon, majd ezzel csesztessen az elkövetkezendő másfél évben, amelyet még közösen kellett itt eltöltenünk. - Igenis ment volna, ha nem zavarsz meg - kötöttem az ebet corgit a karóhoz, hiába tudtam, ez nem feltétlen igaz. Kenyér egy bestia volt, a szó lehető legrosszabb értelmében, noha ez elsősorban nem az ő hibája volt, hanem a professzoroké, akinek a nevelési technikája kimerült annyiban, hogy etették és becézgették őt. Legalábbis én csak így tudom elképzelni annak fényében, hogy ennél a corginál még Gyilkosa is jólneveltebb, ami hatalmas szó. - Mégis engem tisztelsz meg a kiemelt basztatásaiddal, nem mást… - motyogtam az orrom alatt halkan, ám ahhoz mégis elég hangosan, hogy “véletlen” meghallhassa. Igyekeztem a lehető leggyorsabban elvégezni a dolgom, hogy minél hamarabb szabaduljunk, bár ezt Kenyér nem könnyítette meg. Ahogy izgett-mozgott legalább húsz plusz percet rávertünk a dolgokra, de valahogy csak sikerült őt tisztességesen lecsutakolni. Már csak a szárítás volt hátra, arra szerencsés mód már létezett varázslat. Olyan, amelyhez elég volt egy tini varázsló, nem kellett kettő. - Elengedheted - vetettem oda Masonnek, remélve, hogy most már lelép. Nem mintha olyan sok vizet zavart volna, a kezdeti szájkaratét kivéve egészen normálisan viselkedett, pedig már-már fel voltam készülve egy vízbe fojtási kísérletre is. Határozott mozdulattal szálltam ki a medencéből. A nadrágom szerencsére nem ázott át, azon alkalmaztam a leperex bűbájt, az ingem tekintetében már nem voltam ennyire okos, nem hittem, hogy egy ilyen apró dög egy állva legjobb esetben is csak combig érő vizet képes felcsapni ilyen magasra. Ahogy arra se számítottam, hogy megcsúszom a kurva kövön. Komolyan, kinek az ötlete volt csúszós csempét tenni egy fürdőbe? Nem lehetett túl éles elme, az egyszer biztos. Arra felkészültem, hogy arccal leveszem a követ, Mason pedig jól kinevet, lehet még fel is veszi a kurva telefonjával - amit be se szabadott volna hoznia. Arra ellenben nem voltam felkészülve, hogy Mason vállát veszem le arccal, meg úgy nagyjából a teljes testét a sajátommal, mert pont arra esek, amerre most már állt, nem pedig guggolt. Komolyan jobb lett volna átesni rajta! Még jó, hogy képes volt mind a kettőnket megtartani és nem vágódtunk el, mint két zsák krumpli. Na az lett volna még szavakba foglalhatatlanul kellemetlen. - A francba már… - dünnyögtem, miközben megpróbáltam visszanyerni az egyensúlyom, noha ez határozottan nehéz volt, hiszen nem tudtam hova nyúljak anélkül, hogy letaperolnám. Arról nem is beszélve, hogy amint oldalra fordítottam a fejem, éppen csak pár centiméter választotta el az arcát az enyémtől. Mikor is lett magasabb nálam? Ahogy beszívtam a levegőt még az illatát is éreztem, ami - leszámítva a kutya pacsulit - semmit sem változott. Merlin, most segíts meg minket!
Always be a
first rate version of yourself and not a second rate version of someone else.
Nevetni lett volna kedvem, olyan satnya visszavágás volt, hát igen, sose volt az ő asztala, ha meg kellett bántani valakit. Nem, mintha különösebben fel kellett volna vágnom, nagyon jól tudta, hogy nem véletlenül kerültem oda, ahol most vagyok, bár inkább azért tanultam, mert érdekeltek a dolgok, nem azért, mert muszáj volt, vagy ezt várták volna el. Szükségtelennek éreztem bizonygatni, és valahogy abban is biztos voltam, felesleges is, ő maga sem hiszi, hogy bármelyik családtagom fizetne azért, hogy jobb jegyeket kapjak. Sose szorultam ilyesmire, és több alkalommal segítettem neki egyes feladatokban, mint ahányszor nekem lett volna kérdésem. Tavalyig legalábbis bizonyosan… Nem akartam ilyesmire gondolni, ahogy felrémlettek a képek, mintha nem teltek volna el hónapok, mintha még most is bármikor összeülhetnénk a tanulóban, vagy a könyvtárban. Mintha Kyle nem halt volna meg. De meghalt, és vele együtt az a részem is semmissé vált, aki bármit megtehetett, bár talán most még inkább úgy tűnhet, mint aki így cselekszik. Szabadnak látszanék? Meglehet egyeseknek ez olybá’ tűnhet. - Azért nem árthat meg az, ha apád mond egy-két jó szót az érdekedben, gondolom. - Mosolyodtam el pimaszul, nekem ez még mindig jobban ment. Hogy mit akartam elérni? Már-már magam sem tudtam, kezdetben úgy éreztem, az a legjobb, ha minél távolabb vagyunk egymástól, különben olyat mondok, vagy teszek, amit nagyon megbánok. A körülöttem lévő emberek lassan kicserélődtek, és olyan érzésem volt minden egyes alkalommal, hogy ezt kell tennem, mert nincs más út, és meg se kérdőjeleztem ezeket az elvárásokat. Most se teszem, könnyebb így. Azt akartam, hogy higgye csak el, hogy nézzen rám olyan szemekkel, mint az ebédlőben, hogy legyen dühös, csalódott, ábránduljon ki, és… hogy soha többet ne beszéljünk. Mert amikor kérdez, késztetést érzek, hogy őszintén válaszoljak, akárcsak Harpernek, de már nem oszthatok meg vele olyan dolgokat. Harperrel sem kellene, de őt kicsit se tudom megóvni ettől, bármennyire igyekeznék is, és ettől rettentő szánalmasnak érzem magam. Nevetséges. - Mert a hátam közepére sem kívánom, hogy még egyszer iderángassák az apám, márpedig Avery professzor simán megcsinálja. - Vagy valami hasonló ragyogó ötlete támad, néha pont olyan naiv volt, mint egy harmadéves Hugrabugos. Nem tudom mit várt ettől a beszélgetéstől, hogy összetörik a szívem, ha káromkodik, meg igénytelennek nevez? Nem a fürdőzés és hajmosás volt az első számú hobbim, és pont ugyanolyan normálisan állt a hajam, bármit tettem rá. Az egyszerűség embere voltam, nem szégyelltem, mert nem számított. Kinek mossak különböző illatú és puhaságot garantáló kencékkel hajat? A párnám nem zavarta, Harper se tett megjegyzést soha, szóval jó ez így. Gondolom. - Tényleg, és minek? Nincs is annyi hajad, ami megkövetelné ezt a fényűzést. - Bár nem, mintha bármi közöm lenne hozzá, régen ismertem az az összetéveszthetetlen illatot, de manapság, lehet már mást használ. Miért jutott ez most eszembe? Folyton ilyen hülyeségek jönnek fel, ezért kellett volna már régen lelépnem, igaza volt, én is nagyon jól tudtam, nála is jobban. Mégis maradtam. Mindegy egyes pillanatot megragadtam, hogy ne távozzak, miközben épp úgy teszek, mint aki bárhol máshol szívesebben lenne, bár ez éppenséggel nem teljesen hazugság. Tényleg szánalmas ez az állapot. - Hát hogyne, épp úgy nézel ki a képen is, mint aki tökéletesen ura a helyzetnek. - Forgattam a szemem, mondjuk azt hiszem életem fogása a kép, jobb lesz lementenem pár helyre. - Túl sokat képzelsz bele, egyszerűen könnyű célpont vagy, és szórakoztatóak a reakcióid. - Szerettem volna hanyagul vállat vonni, de épp három megtermett ogre erejű kutyát kellett egyhelyben tartanom, így erről nagylelkűen lemondtam. Nem volt túl sok őszinteség a szavaim mögött, egyszerűen képtelen voltam elképzelni, hogy ilyen sokáig fog tartani, amíg teljesen eltávolodunk egymástól. Azt hittem, hogy az az idő, amit otthon töltöttünk, hogy már nem egy évfolyamba jártunk, hogy már ezek is elegendőek lesznek, ő hosszú ideig még sem tágított, muszáj voltam erőteljesebb eszközökhöz folyamodni. Bizonyos szempontból örülnöm kellene, amiért ilyen sokáig kitartott, de így minden sokkal nehezebb is volt. Gondolataimból az egyszerű kérés szakított ki, és egyetlen szó nélkül tettem úgy, és engedtem útjára az ördögi teremtményt. Lehet, hogy soha életében nem fürdették meg? Nagyon is el tudtam volna képzelni azok után, amilyen műsort rendezett részünkre. A következő pillanatok pedig, mintha egy lassított felvételen lettek volna rögzítve. Már csak azt láttam, ahogy hirtelen elveszíti az egyensúlyát, és nem tehettem róla, a testem magától mozdult, hogy ne hasaljon végig a kemény kövön. Ugyan mit gondoltam? Csak ez a kérdés villant keresztül az agyamon, ahogy az átnedvesedett felsőjével hozzám simult. Mégis mi a fészkes fenét gondoltam? Semmit. Kezem a karját tartotta, hogy valamennyire meg tudjon állni a saját lábán, de olyan közel volt, hogy látni véltem a szempillái hosszát is. Utáltam az egész helyzetet, és őt is nagyon igyekeztem, oly’ sokáig, és olyan erővel, hogy majdnem magamat is képes voltam meggyőzni róla. Majdnem sikerült, majdnem minden rendben ment. Miért vagy most ilyen közel? Ma már sokadszor követtem el azt a hibát, hogy a testem önkéntelenül cselekedet, hogy egyetlen percig kihagytam az értelmes gondolkodást. Előre hajoltam, legyőztem a néhány centimétert, és megcsókoltam. Tudni akartam, hogy… mit? Olyan hirtelen engedtem el, ahogy elkaptam, ezúttal már nem törődve vele, hogy megtartják-e a lábai. Csak ki innen, ez visszhangzott a fejemben. - Soha, egy percig sem gondoltam rád úgy, mint egy barátra. Ezt jól jegyezd meg! - Nem néztem rá, nem akartam látni a megvetést a szemében, az undort, el tudtam képzelni. - Ne merj utánam jönni… - Olyan tempóban fordultam ki a folyosóra, hogy azt már-már egy futó is megirigyelte volna. A legjobb az lett volna, ha egyúttal az iskolából is kifuthattam volna. Igen, az talán megoldás lett volna. Bárcsak sose lenne holnap. Vagy bármilyen nap. Egyszerűen csak megszűnnék létezni ebben a percben. Egyszerre lenne életem legszebb, és legrosszabb pillanata. Még mindig olyan szánalmas ez az egész.
Nem értettem, onnan, ahol tavaly voltunk, ahogy tavaly voltunk, hogy lyukadtunk ki ide, ehhez a végtelenül elbaszott pillanathoz. Hogy inkább álltunk egymással szemben úgy, mint ellenségek - még ha ez a mi korunkban, ezekben a hozzávetőleges békeidőkben nagy szónak számított -, mintsem barátok. Hogy fájt-e? Nyilván, még ennyi idő után is, azonban minél többet beszéltem Masonnel, minél több sértés vágott a fejemhez, annál biztosabb voltam abban, hogy jobb elengedni a múltat, a jelent és mindent, ami lehetett volna. Persze, hangoztattam én már rohadt sokszor, hogy így tettem. Hogy nem érdekel Briggs mit csinált és miért csinálta, mit mond vagy bármi, de… nem volt igaz, nem teljesen, legalábbis. Bármennyire akart, sosem tudtam annyira érzéketlenné válni az irányába, mint ami egészséges lett volna. - Nem jogra készülök, így tök mindegy mondd-e bármit is vagy sem. Szerettem volna még valami igazán bántót odacsapni a végére. Olyasmi, mint: ha olyan okos vagy ezt tudnod kéne, vagy: de az én apám legalább értelmiségi, nem egy hímringyó, esetleg: nekem legalább pozitív előny a nevem, nem pedig nevetség és félelem tárgya. Egyiket se mondtam ki hangosan. Nem azért, mert hazugság volna bármelyik is, hanem mert jobbnak éreztem magam ennél. Véletlenül sem nála - bár azért valahol, nem is olyan mélyen úgy véltem ilyet állítani se lenne túlzás -, csak annál, hogy ilyen szándékosan bántó, aljas kijelentéseket tegyek. Olyan érzésem volt, mintha mindig ugyanoda lyukadtunk volna ki. Én hiába mondtam neki, hogy nyugodtan húzza el innen a belét olyan messzire, amennyire csak ez a baszot nagy kastély engedte, maradt. Mindig. Maradt. Mondott valami végtelenül fals indokot, leginkább Avery professzort, akinél lássuk be: egy elsős mardekárost - vagy csak Lestrange profot, hogy családban maradjon - is nehezebb volt megvezetni. Arról nem is beszélve, hogy szerintem a legtöbb felnőtt - vagy igazából bármilyen élőlény, ne legyünk diszkriminatívak -, aki három másodpercnél több időt töltött Russel “Karen” Briggs társaságában, ódzkodott attól, hogy ezt megismételje nos… bármikor is életében vagy holtában. Az egész tehát nem volt több, mint valami fals bullshit, hogy megmagyarázza, neki miért kell feltétlenül itt és most tovább csesztetnie. Legalább ha már mindenképpen át akarta vágni a fejem valami hihető magyarázattal állt volna elő. Merline már, Griffendéles voltam, nem pedig értelmifogyatékos! Inkább annyiban hagytam a dolgot. Minek szájkaratézni, ha ő már pedig minden szart is hajlandó volt bemesélni magának, hogy ne kelljen lelépnie? Esküszöm, ha az óvoda kiscsoportjában lettünk volna, számításba veszek olyan lehetőségeket is, hogy olyan ez, mint a hajhúzogatás. Azért csinálja, hogy figyeljek rá… (nem mintha előtte nem tettem volna, vagy most ne tenném, de ezt inkább hagyjuk is, mert szánalmas ez az egész, úgy ahogy van) - De legalább az a pár szál ki is néz valahogy, nem pedig zsírosan mered az égnek egy nappal hajmosás után. - Hiába igényelte minden csepp önuralmam, tartózkodtam attól, hogy személyeskedve hozzátegyem: nem úgy, mint egyeseknek. Nyilván ez a kijelentés is pontosan annyira lett volna valós, mint az, hogy kevés hajam van, de… már nem akartam több energiát ölni ebbe az egész szarba, mint amit muszáj volt. Csak legyen Kenyér tiszta és mehessünk végre a dolgunkra, én aludni, Mason meg oda, ahova akart. - Milyen jó nekem - minden szavamat átitatta a tömény gúny és irónia. Komolyan, hogy jutottunk el ide? Hogy lett Masonből… ez a valami, ami most itt állt? Tettem fel magamnak újra és újra ugyanazokat a kérdéseket, de csak nem találtam semmilyen választ. Egyáltalán, főleg az elhangzottak fényében, mi a fészkes francnak kerestem még őket? Miért nem engedtem tényleg csak úgy el? Bárki mással már mindent régen hagytam volna a fenébe, de hozzá ragaszkodtam - vagy csak ragaszkodni akartam. Miért? Nem értettem őt, nem értettem magam, nem értettem ezt az egész helyzetet, de legfőképpen nem értettem azt a szerencsétlent, aki egy fürdőbe csúszós csempét helyezett le. Mindent, de tényleg mindent szerettem volna annak az ismeretlennek a számlájára írni, mert az sokkal, de sokkal egyszerűbb volt. Nem kellett bevallani magamnak - Masonnek meg pláne nem! csak a holttestemen át -, hogy valami egészen különös módon, de jól esett ennyire közel kerülni hozzá. Megint érezni azt a jellegzetes illatot, ami mindig körüllengte. (A 3in1 tüsfördősamponját és még valamit, amit sem akkor sem most nem tudta beazonosítani.) Menekülni akartam, Merline, annyira nagyon menekülni akartam, de nem tudtam merre és hogyan, mert közben minden erőmmel azon igyekeztem, hogy ne kelljen hozzáérnem, semmit se kelljen vele csinálnom. Főleg nem így, ilyen közelségből, aztán… milyen olyan gyorsan történt. Szinte reagálni se volt időm. (Nem hogy viszonozni, hovatovább: élvezni a dolgot. MERLINE! Miért is gondolok én ilyesmire?! Miért is…?) Erről pedig még csak nem is a mindent elsöprő döbbenet tehetett, hanem a tény, hogy Mason olyan gyorsan engedett el, ahogy az egész megtörtént. Mire valóban felocsúdtam már csak egyedül - Kenyérrel, mert ő is itt volt valahol, hiszen a sátáni dög nyilván rám kellett maradjon - álltam a prefektusi fürdőben Mason szavai pedig nem voltak többek, mint kósza visszhangok, amelyeket először a falak, majd az elmém vert vissza. Tudtam, hogy kéne éreznem magam, mit várt el a társadalom. Undort, megvetést, gyűlöletet, de… bennem egyik se volt, még nyomokban sem, csak kérdések tömkelege és egy furcsa, megnevezhetetlen érzés, amit nem igazán tudtam hova tenni, mihez társítani. Én… össze voltam zavarodva.
Köszönöm a játékot
Mason Briggs varázslatosnak találta
Always be a
first rate version of yourself and not a second rate version of someone else.
