Colorful playtime

Idegesen túrtam a vöröses árnyalatú hajamba, akárhogyan is próbáltam megjegyezni a tankönyv hosszú és unalmas bekezdéseit, sehogy sem ment. Pedig nagyon meg szerettem volna tanulni, mert minimum várakozáson felülit akartam elérni belőle a vizsgáimon. Már öt perce olvastam ugyanazt a mondatot, amikor egy kisfiú ült le mellém az asztalhoz. Kedvtelenül odébb húztam a könyveimet, hogy ő is elférjen, majd ismét fókuszálni próbáltam arra az egy nyomorult mondatra. Sehogy sem volt értelme, akárhogyan is olvastam.
Megdörzsöltem a szemeimet és a kisfiúra pillantottam. Éppen színesceruzákat vett elő a táskájából és irigykedve figyeltem őt. Mennyivel nyugodtabb élete lehet, hogyha a legnagyobb gondja az, hogy melyik színt válassza! Szívesen lettem volna a helyében, de nekem a tanulással kellett foglalkoznom. Sóhajtva fordultam vissza a könyvemhez és magamban motyogva olvasni kezdtem újra.
-A disaudio bűbáj felhasználása a különböző helyzetektől függ...
Felpillantottam, amikor a kisfiú ceruzája a kezemnek gurult és mosolyogva pillantottam fel rá. Minden ezerszer érdekesebb volt, mint a könyv felett görnyedni és amúgy is érdekelt, hogy mit csinál, imádtam gyerekekkel foglalkozni, velük lenni. Nem volt náluk őszintébb, játékosabb és vidámabb teremtés a kastély falai között és az itt eltöltött hat évem alatt jöttem rá arra, hogy nagyon szeretek a társaságukban lenni. Annyira, hogy elgondolkoztam azon, hogyha majd az akadémián tanulok, akkor a gyerekekre specializálódok. Nem is értettem, hogy ilyen gondolatok miatt hogyan lehetek Mardekáros, de szerettem itt lenni ettől függetlenül.
-Tessék. -emeltem fel a ceruzáját vidáman és visszaadtam neki. Beljebb húztam a székemet, hogy feltérdelhessek rá, közelebbről akartam megnézni, hogy mit alkot ilyen nagy beleéléssel, amitől még a homlokát is ráncok mélyítették.
-Megmutizod, hogy min ügyködsz? -összecsuktam a könyvemet, hogy a teljes figyelmem neki szentelhessem. Nagy és színes vonalak
keresztezték egymást a lapon, fejjel lefelé nem tudtam kivenni, hogy mégis mi lehet az. Talán a fáradság tette, hogy elsőre nem láttam, mi az, így a fejemet forgatva próbáltam fókuszálni.
-Szerintem ez a rajz nagyon jó, szeretem a színes dolgokat. -mosolyodtam el. Bár, erre magától is rájöhetett, hiszen most is a szivárvány minden színét magamon viseltem. Csak a szokásos.

Egész idő alatt nevetgélve vagy éppenséggel röhécselve tartottam a klubhelyiségbe. Nem arról van szó, hogy valaki azzal átkozott meg ezután jóízűen nevessek míg bele nem halok, hanem teljesen másról. A jegyzeteimre nézve eszembe jutottak a legnevetségesebb pillanataim amik a minap játszódtak le életem történetében. Akik ismernek és láttak elmenni maguk mellett minden bizonnyal azt hihették, hogy nálam nagyon elmehettek otthonról ha már egyedül is jól szórakozom a – számukra – semmin. Még az az undok Griffendéles fiú sem volt képes lelankasztani a puszta jelenlétével. Pedig neki általában sikerül, most azonban még az ő gonosz aurája is enyhe világos narancssárgán csillogott ha elmentem mellette. Túl nagy volt a bűnöm, akarom mondani a csínytettem, hogy zavarni kezdjen egy olyan alattomos kis fráter, mint ő. Általában nem kelt bennem ekkora kárörvendést ha el kell játszanom a csínytevő szerepét, ez sokkal inkább arról szólt, hogy én tudtam az igazat azzal kapcsolatban az illető miért volt olyan felettébb kislányos. Persze tudom, hogy hamarosan le kell rántanom a leplet a művemről és ettől az arcomra fog fagyni a vigyor. Bármennyire is imádjam előadni azt aki tulajdonképpen nem vagyok. Ha szorul a nyakam körül a húrok és nem tudom kiféle miféle az akivel találkozom akkor persze, hogy nagy pácban érzem magam. Vissza kellene fognom magam, amúgy meg jobb szeretek a háttérben lenni, mint a középpontban, ez meg azt követeli, hogy ne osztogassam a jó tanácsaimat összevissza senkinek sem. Amúgy is kicsi vagyok és kétlem, hogy megfogadnák azt amit mondok. Pedig sok olyan dolgot észre veszek, amit ők nem. Ezért is kezdtem el rajzolni, na mindegy. Nincs kinek bizonyítani a bizonyítványomat, mert senkit sem érdekel.
Egy kicsit szomorkásan mentem be a klubhelyiségbe és telepedtem le az asztalhoz, ahol már az egyik felsőbb éves szépen be rendezgette magát. Csak nem fog megharagudni alapon leültem én is az asztalhoz. Végtére is, sehol nem írja rajta, hogy kinek a tulajdona. Mindemellett lány volt, talán nem az lesz az első szándéka, hogy megátkozzon engem.
Tehát, szépen elővettem a rajztömbömet, a színes ceruza készletemet és elkezdtem rajzolni vagyis, hogy inkább színezni. Ezt a rajzot be akartam már régóta fejezni, csak mindig találtam egy kifogást, hogy miért ne most. A rajzszakkörös professzor azt mondta, hogy a legjobbak meglepetést kapnak és én nagyon szeretem a meglepetéseket! Magam elé kiöntöttem a színes ceruzáimat, ám az egyiknek lába kélt és elkezdett gurulni, de szerencsére nem esett le, hanem a lány kezéig gurult.
– Köszönöm. – szerencsére kérlelés nélkül visszaadta, szóval igazán hálás lehetek neki. Látva, hogy becsukta a könyvét és fel is csimpaszkodott, hogy jobban lássa mit rajzolok… cseppet sem tűnt ijesztőnek, áh dehogy. A nővéreimre emlékeztetett.
– Én ööö… – tisztában vagyok azzal, hogy tudok rajzolni, csak eddig nem igazán mutogattam én ezt a nálam idősebbeknek. Pláne mert sose tudtam elmagyarázni nekik, hogy miért festem színesre a főnix tollait. Perpillanat is ezt tettem.
– Megnézheted. De már hallottam elég kritikát. – ez mondjuk valami figyelmeztetés -féle akart lenni, hogyha ő is azzal jön, hogy hát a főnix tollai egyszínűek én tuti sírva fakadok, még akkor is, hogyha már régen kinőttem azt a korszakomat.

Tényleg nagyon érdekelt, hogy mit rajzol, odavoltam az összes művészetért, amiben az emberek a saját kreativitásukat fejezhették ki. Ha az egy rajz, akkor rajz, ha zene, akkor zene. Hát ez igazán értelmes gondolat volt. Csak azt szerettem volna ezzel mondani, hogy bármi is volt az, engem érdekelt.
Vigyázva fordítottam magam felé a rajzát és szinte eltátottam a számat, annyira tetszett.
-Eszemben sem volt kritikát megfogalmazni, ugyan már! Imádom! Nagyon tehetséges vagy, öööhm, izé… -vakargattam a fejem, hiszen nem tudtam az előttem ülő kisfiú nevét. Reméltem, hogy nem veszi magára, hiszen minden nevet én sem tudhattam, hiába igyekeztem.
-Nagyon tetszik, hogy nem teljesen realisztikus, sokkal vidámabb így a kép. -elgondolkodva forgattam a kezeim között a papírt, annyira szép volt, alig mertem megfogni, nehogy valami gond legyen vele. Elmaszatolom vagy nem is tudom. Ha magamban képes voltam állandóan kárt ejteni egy eséssel, nem garantálhattam, hogy a rajznak nem lesz valami komolyabb baja.
Annyira kívántam, hogy bárcsak én is tudnék így rajzolni, mit így, feleennyinek is örültem volna. Néha én is rajzoltam, amikor azt kérte a tanár, de az sosem tetszett egy cseppet sem. Hiába tökéletesítgetem bőven éjfél után is az asztal fölé görnyedve, akkor sem volt olyan, amilyennek szerintem lennie kellett volna. Hatalmas sóhajjal adtam neki vissza a rajzot és rendesen visszaültem a székemre.
-Ügyes vagy nagyon. -mosolyogtam rá a kisfiúra. -Remélem, hogy egyszer kiállítják a rajzodat valahol és híres leszel. Vagy legalább továbbra is ilyen vidámsággal fogod készíteni a jobbnál jobb rajzaidat.
Kissé szomorkodva nyitottam ki újra a könyvemet, hogy a tanulásra koncentráljak, hátha végre sikerül megjegyezni legalább két sort belőle. Fáradt grimasszal az arcomon néztem az elém tornyosuló könyvek irányába. Még legalább hat kötet előttem volt és egyre nehezebbnek tűnt a koncentrálás. Talán lazítanom kéne egy kicsit, de nem ment, túl akartam esni rajta.
Mindenesetre csak azt vettem ismét észre magamon, hogy egyre többször nézek a kisfiú irányába. Megint nem a tanulásra figyeltem, megbabonázott az, ahogyan a ceruzák vonalainak mentén egyre színesebb lett a kép. Megnyugtatott, hogy őt néztem. Vagy talán csak az, hogy annyira monoton volt az egész színezés folyamata? Lazítanom kéne, ugye?
-Tényleg csodálatos, amit csinálsz, olyan megnyugtató, szerintem simán pénzt is kérhetnél érte, hogy nézzenek téged az emberek alkotás közben. -nem akartam megijeszteni, de már nem bírtam magamban tartani ezt a mondatot.

Természetesen nem bíztam meg akárkiben, a testvéreimet is csak azért imádtam mert őket már megszoktam és sokszor kisegítettek amikor szükségem volt rájuk. A háztársamban sem bíztam meg, de ezt nem akartam a tudtára adni, azt ugye ki kell érdemelni, ahogy annak rendje és módja. Bár eddig nem tűnt kotnyelesnek aki beleszólna abba, hogy mit hogyan tegyek még sosem lehet tudni ugyebár. De nem vagyok rossz kisfiú – annyira – ezért megmutatom neki azt a rajzot amin éppen ügyködöm. Lehet, hogy tanulnom kellene és készülni a következő órákra, de ezt előtte mindenképpen be akarom fejezni.
– Pontosan. Néha nem kell csak arra gondolni, hogy milyen az amit mások szépnek tartanak, hanem kockáztatni is kell egy kicsit. Ezért is szeretek rajzolni. – meg nem csak rajzolni, de amíg rajzolok biztos, hogy nem a következő csínyen ügyködök, a fejemet még törhetem rajta, nem igaz?
Felpillantottam a lányra, érdekes dolgokat mondott az egyszer szent. Bár mondjuk engem sem kell annyira félteni, hogy ne tudjak a tehetségemről, vagy biztatni kelljen egyes dolgokra. Megteszem azokat én magamtól is, sőt még mások érdeklődését is felkeltem! Mi értelme van a jó és minden bizonnyal tiltott dolgokat egyedül véghez vinni, ha közben másokkal együtt is szórakozhatunk? Semmi. Pontosan ennyi az egész. Éppen ezért mivel egy kicsit játékos kedvemben voltam úgy döntöttem, hogy hozzám hasonlóan vigyorgóssá teszem a lány kedvét is!
– Köszönöm a biztatást. De nem csak ezzel szeretnék foglalkozni. – húztam egy kicsit ki a hátam büszkén, mint akinek tényleg lennének tervei. Lehet, hogy voltak, de minden héten valami más akartam lenni. Két nappal ezelőtt még a mágiaügyi miniszter címére pályáztam, ma meg még nem gondoltam ki, hogy mi szerencsére. Biztosan szájhősködnék vele, hogy ezért vagy azért tanulok, hogyha nagy leszek akkor az lehessek.
– Rendben, két galleon lesz. – kitártam a jobb tenyerem érte, de a végét elnevettem és visszahúztam a kezem magam mellé, hogy lássa nem gondoltam én ezt olyan komolyan.
– Ezzel az ötlettel az a gond, hogy zavarban vagyok ha sokan néznek. – két személyt még el tudok viselni ha éppen alkotok és nincs lehetőségem máshová menni, de egy egész csapat kíváncsi szempárt már nem hiszem, hogy végig tudnék ülni feszengés nélkül.

Kész öröm volt látni, ahogyan az előttem ülő kisfiú még nem savanyodott be úgy, mint én tanulás közben. Vajon én is ilyen életvidám voltam kisebb koromban? Biztos igen lenne a válasz. Igazából csak azt sajnálom, hogy alkotás helyett én a ruháimba és a sminkjeimbe fojtom a színeket, ahelyett, hogy én is színeznék, ahogyan ő tette. Talán ő csinálja jól ezt az egészet.
-Szerintem nagyon jól teszed, hogy nem hallgatsz másokra. Ettől leszel te olyan különleges. -mosolyogtam rá. -Én pedig ezért változtatom állandóan meg a hajszínem, jól esik különböző dolgokat kipróbálni.
Milyen okos kisfiú, már ilyen fiatalon annyira értelmes gondolatai vannak, hogy külön boldogsággal töltött el a vele való beszélgetés. Legszívesebben magamhoz húztam volna és buksisimit adtam volna neki, de azért mindenben van egy határ, így csak a könyvemet húztam magam elé. Persze azt is csak öt percre, mert nem bírtam tovább és muszáj volt megszólalnom.
-Milyen terveid vannak a jövőben apróság? -csillantak fel a szemeim. Egy művészlelket megérteni egymilliószor izgalmasabb feladatnak tűnt, mint a vizsgákra tanulni. Emlékszem arra, amikor még én sem tudtam, hogy mivel szeretnék foglalkozni, de aztán villámcsapás módjára jött a felismerés, hogy gyógyító szeretnék lenni, azóta pedig legtöbbször önszorgalomból kutattam a növényeket. És közben pedig zenét hallgattam, mi mást is tettem volna? Merje nekem egyszer azt mondani valaki, hogy a művészek nem érnek semmit, annak kívánom, hogy egész nap csendben kelljen ülnie.
Hitetlenkedve felnevettem az ajánlatára, lazán odaadtam volna neki a két galleont. -Ez jó poén volt, tetszett. -a nevetésem már szívből jövő volt, miután visszahúzta a kezét, szórakoztatott ez a kisfiú. Merlinre, remélem, hogy soha nem öli ki belőle senki és semmi ezt a játékosságot.
-Oh, ne haragudj, ezt nem tudtam. Ha esetleg… szóval, ha én zavarok, akkor inkább kinyitom a könyvem és tanulok tovább, rendben? -pirultam el. Igazán nem akartam megzavarni őt a nagy alkotásban, de már megint nem tudtam magamba fojtani a szavaimat. Vajon egyszer megtanulom időben befogni?
Hátradőltem a székben és kinyitottam a könyet, de megint abbahagytam az olvasást két perc után. Egyszerűen nem tudtam koncentrálni, túlságosan összevissza táncoltak a gondolatok az agyamban.
-Esetleg… Elkérhetem a rózsaszínt? -néztem rá bociszemekkel. Ha őt kikapcsolja a színezés, talán engem is ki fog kapcsolni és végre tudok a tanulásra is koncentrálni.

A rajz mellett természetesen más dolgok is érdekeltek, de most őszintén szólva ez érdekelt, ez kötött le, erre akartam figyelni, mert még megtehettem, még nem féltem a vizsgáktól annyira, mint a többiek. Egyrészt odafigyeltem az órákon, másrészt voltak barátaim akik ugyanazt tanulják, mint én, ha arról volt szó akkor tanácsot kérhettem tőlük és ez volt az ami segített nekem. Ha nem lettek volna barátaim, valószínűleg minden egyes alkalomkor csak fogtam volna a fejem és a nővéreimtől kellett volna segítséget kérnem, akik előtt sokkal jobban szerettem elhitetni azt, hogy minden a legnagyobb rendben van és én is vagyok annyira okos, mint ők. Persze, hogy voltam, csak én kevesebb szenvedés árán szeretem megkapni azt amit szeretnék. Ezért se vagyok mellettük, mert a Teszlek Süveg tudta azt, amit ők és senki más sem.
Nekik valószínűleg magyarázkodnom kellene, hogy miért rajzolok, hogy nincs-e más házi dolgozatom, miért nem vagyok a könyvtárban és miért nem dolgozok keményen a következő évekre. Itt béke van és nyugalom – leszámítva a Mardekárosokra jellemző viselkedések produkálását – ami ha ott lennék a közelükben, akkor nem lehetne valami szuper érzés. Beleborzongok a gondolatba is.
– Nem tudom még pontosan. Igazából mindig valami más szeretnék lenni, mert el tudom képzelni magam abban a munkában. Most például szívesebben lennék tanfelügyelő. Bagman és Runcorn se volt valami fényes, ha nagy leszek és tanfelügyelő lennék, tuti nem olyan lennék, mint ők. – ennyit mondtam csak, nem többet és nem is kevesebbet. Szerintem mindenkinek kivan velük már a nem létezője is. Néha zavart a nő hülyesége, néha meg nem. Egyik tanfelügyelő jobb volt, mint a másik. Vagyis dehogy.
– Te mi szeretnél lenni? – kérdezek vissza végül én is, hogy ne csak ő tudja rólam mit szeretnék, hanem én is tudhassam róla. Így fair, nem?
– Nem gond, egy-két embert még elviselek, többet nem igazán. – magyarázom békésen. Nem akartam megbántani ennyire az őszinteségemmel.
Inkább rajzolgatok tovább, békésen, nyugodtan. Mintha nem is lenne más dolgom, aztán felpillantok rá, amikor megkérdezi tőlem, hogy odaadom-e neki a rózsaszínt. Megfogtam a ceruzámat, gyanakvón végignéztem a lányon, majd természetesen odaadtam neki.
– Tessék. Akvarell ceruza, hogyha úgy érzed később kifestenéd inkább, akkor nagyon óvatosan vihetsz fel rá néhány ecsetvonással vizet. Ha óvatos vagy vele, akkor olyan lesz, mintha eredetileg festetted volna az egészet vízfestékkel vagy temperával. – okítom, mintha szegény nem tudná, hogy mi az az akvarell ceruza. Na mindegy, hátha nem haragszik meg és jó néven veszi.