Utáltam tanulószobán ülni, semmi értelmét nem láttam sosem annak, hogy üljünk közösen csendben és körmöljünk. Hát, mit ne mondjak, szívesen levontam volna tíz pontot attól, aki ezt kitalálta. Talán ez a kicsiknek még hasznos volt, de nekünk már olyan felesleges volt, hogy egy idő után látványosan unatkozni kezdtem. Még James idegein sem táncolhattam, hiszen ellógta a tanulószobát. Jó lenne tudni, hogy már megint milyen lányt fűzött be, mert csak akkor szokott ilyet csinálni. Hintázni kezdtem a székemmel, hátha ezzel jobban telik az idő, de ezt is hamar meguntam és inkább rágógumi-buborékokat kezdtem el fújni. Ez csak addig volt jó, amíg a fél arcomat be nem terítette a rózsaszín ragacs és hiába kapargattam, nem jött le. Hát, akkor kénytelen leszek félig rózsaszín arccal létezni, ennél nagyobb problémám is volt az adott pillanatban. Forgolódtam, ki akartam szemelni egy olyan embert, aki leköti a figyelmem, mielőtt meghalok szó szerint az unalomtól. Szegény szüleim olvashatnák a jelentést: halál oka-unalom. Szép is lenne, ha ez egy létező dolog lenne. Végül a szemeim megállapodtak japán cserediák barátunkon, nevezetesen Takumi-n. Ritkán beszélgettünk, de amikor igen, akkor baromi jól szórakoztam rajta. Vagy vele, részletkérdés. -Takumi! -pisszegtem oda neki halkan. Semmit sem ért, mert persze oda sem figyelt a hangomra. Lehet, hogy megsüketült, mióta utoljára láttam? Ki tudja, ebben az iskolában érdekes dolgok történnek állandóan, nem lennék meglepődve. -Takumi haver, hallod, figyelj már... -előre hajoltam, hátha alapon, de még mindig semmi sem történt. Utolsó gondolat gyanánt a mellettem heverő papírra siklott a tekintetem. Letéptem a sarkát és galacsint formáltam belőle. Egy jól célzott dobással eltaláltam japán barátunk hátát, miközben vigyorogtam. Igazán megérte az a sok év kviddicsedzés, legalább célozni pontosan tudtam. -Takumi, barátom! Látom, te is unatkozol, gyere, csatlakozz a klubomba! -színpadiasan nagy mozdulattal mutattam a mellettem álló üres székre. -Remélem megtisztelsz a jelenléteddel és csatlakozol hozzám. Megpaskoltam a széket és a fejemmel invitáló mozdulatot tettem. Reménykedtem benne, hogy poénkodós hangulatában van és nem éppen honvágya van. Lelki támasz ma nem tudtam lenni, túlságosan is hajtott az a vágy, hogy ne unatkozzak, hanem nevessek.
Vendég
Szer. Dec. 23, 2020 12:12 am
Mindig szükség volt egy kis kikapcsolódásra a nagy tanulás közepette. Ezért volt annyira csodás amikor a barátaimmal kihasználtuk az alkalmat és hétvégénként a roxmorts-i kocsmákba kötöttünk ki. Vagyis csak részben, megesett már, hogy amit kértünk azt nem hozták ki és helyette valami bébi italt kellett választanunk. Persze az is mókás volt, még véletlenül se gondolok az ilyen esetekre rosszként. Csak tanul belőle a varázsló fia. Hogy legközelebb inkább kedves legyen és átgondolja mit kér s, csak azután cselekedjen ténylegesen. De ki veszi figyelembe az ilyesmit? Szerintem manapság nagyon kevesen és ha elég pénzük van akkor előbb követelőznek és aztán köszönik meg amit kaptak. Már ha kiszolgálta őket a pultnál lévő hölgy. Nem csodálom ha fintorog olykor és megjegyzést tesz az egyik ismerősének aki éppen ott ücsörög s, a jól megérdemelt sörét fogyasztja. Őszintén bevallom, hogy most is máshová húzott a szívem. Pontosabban abba az emlékembe, amikor nyugodtan vajsörözhettem a többiekkel, nem pedig idebent kuksolok. Minden egyes pillanatban csak a fojtogató érzést éreztem legbelül. Jó lenne már kimenni vagy bármi, ami nem a négy fal közötti tevékenységet jelenti, mert őszintén… – Mi a … – franc lett volna, hogyha sikerül befejezni a mondatot, de ehelyett hátra fordulok és megpillantom Longbottom-ot. Komolyan mondom, hogyha nem létezne, akkor ki kellene találni őt. Bár szerencséje volt, hogy éppen csak a vajsörözésről álmodoztam, nem pedig valami leckével kapcsolatos dolgot akarok megjegyezni ebben a szent pillanatban. Pedig lehet jobban tenném. De inkább elengedtem a veszekedés lehetőségét. Végtére is nem voltam én olyan ingerült, ugyan. Különben is, most elég normális színe volt a hajamnak, nem mondhatta senki sem rólam el azt, hogy ilyen vagy olyan a hajam színe és ezért ingerült vagyok. Inkább unatkozom és erre Longbottom jól rá trafált. Összepakoltam a cuccaimat a táskámba és miután megvoltam vele szépen hátra cuccoltam Franklin-hez. – Ma nagyon le vagy törve Rongubotomu, nincs benned semmi élet? – felvontam a szemöldökömet, szerencsémre vagy sem, azt hiszem ő tudta mire értem. Már megszokhatta, hogy egy rakás érdekességet kérdezek tőle, amiből igazából csak azt akarom megtudni, hogy hogy van, de sosem teszem fel a kérdést neki nyíltan. – Különben, hogyhogy egyedül vagy? – nem akarom szerencsétlent faggatni, csak túl sok kérdés kezdett el megfogalmazódni bennem Longbottommal kapcsolatban. .
Vendég
Szer. Dec. 23, 2020 4:15 pm
to Takumi
-Remélem tetszett a galacsinom a hátadba, de vissza is hozhatnád, túl tökéletes lett. Nem úgy, mint az életem. Hogymi? -vigyorogtam tovább kitartóan. Örültem neki, hogy mellém ült, hiszen végre nem tűnt unalmasnak a tanulószoba. -Arigatō barátom. -összetettem a két tenyerem és mély meghajlást mutattam be neki. Ennyi volt az összes japán tudásom, amit sikerült összeszednem tőle. Meg kéne tanulnom japánul, mielőtt jelentkezem az akadémiára, hátha jobb esélyekkel indulok. Vagy ha nem is jelentkezek oda, hanem egy kviddicscsapatba, akkor sem jöhetett rosszul ez a tudás. -Hát Takumi barátom, ráhibáztál, ma egész jól vagyok. Az életem éppen órát tart, szóval nincsen akkora nagy tragédia. Neked merrefele szaladtak el képzeleteid, hogy az én selymes hangomra sem lettél figyelmes? -lassan kezdett görcsbe állni az arcom a folyamatos vigyorgástól. -Egyedül vagyok, mert a párom a bajban éppen becsajozott. Remélem ezúttal valami értelmes bigét szedett fel, mert a múltkor is idegbajt kaptam, hogy nem tartotta be a szabályt… -„bros before hoes” vagy valami ilyesmi. Túl sokáig kellett akkoriban nélkülöznöm a legjobb barátomat és ez nagyon nem tett jót. -Milyen a magányosok klubjában ücsörögni? Tagsági díj is van ám! -vidám hangon beszéltem hozzá, jól esett, hogy idejött hozzám. -Te Takumi, miért nem tudod kimondani azt, hogy Longbottom? Eskü nem nehéz, de ha neked könnyebb, akkor felőlem lehet Littlebottom is, azt is szeretem. Érdekes volt megfigyelni azt, hogy nem tud még néhány szót rendesen kimondani, nem akartam nevetni rajta, egyébként imádtam, ahogyan azt mondta, hogy Rongubotomu, különlegesnek éreztem magam tőle. Rám fért mostanában. -Te Takumi, tanítsál már meg néhány kifejezést japánul. Mondjuk azt, hogy hogyan küldjek el valakit a fenébe, ha felidegesít. Merlinre, minden órán azt tudnám használni… Elgondolkodva rágtam tovább a rágómat, majd felé nyújtottam, hogy megkínáljam egyel. Csak ne járjon úgy, mint én, aki még mindig félig rózsaszín arccal üldögélt mellette. Mondanám, hogy valami újabb csínytevésen gondolkoztam, de ez így téves lett volna. Inkább csak az járt a fejemben, hogy mennyivel menőbb lenne japánul folyékonyan beszélni, mint csak angolul tudni.
Vendég
Csüt. Feb. 04, 2021 11:32 am
Szemet forgattam amikor Longbottom a galacsinjáért siránkozott, de most nem voltam hajlandó idehozni neki, mindketten tudjuk, hogy ennél sokkal tehetségesebb. Bár nem értettem, hogy mi lehet a baja az életével, nem akartam rákérdezni. Lehet, hogy nem az én dolgom vagy ha mégis, akkor el fogja mondani magától, ebben biztos vagyok. Ezért úgy teszek, mintha nem figyeltem volna fel erre. Ám megjegyzem érdekes volt látni őt, ahogy megpróbálja utánozni a mi szokásainkat, elég tehetséges lenne, ha több komolyság szorult volna belé, de talán akkor meg tök unalmas lenne mellette ülni és nem lenne miről beszélni. Én próbáltam udvarias maradni és nem kiröhögni őt emiatt. – Képzeletben Roxmortsban jártam és vajsört ittam, szerinted mi másra gondolhattam? – kérdőn pillantok rá. Szerintem észre vette, hogy úgy komolyabban nem látni engem sokat lányok közelében, még ha beszélgetek is velük. Az egy dolog, hogy néha szívesen nyúzom Lilibeth agyát a hülyeségeimmel, de mentségemre szóljon, hogy csak… magam sem tudom miért csinálom, maradjunk annyiban. – Szörnyű lehet. De nem minden szól a csajozásról. – igyekszem komoly és bizalmas fejet vágni, mintha éppen valami nagyon érdekfeszítőt akarnék mondani most neki, pedig dehogy. – Lefogadom, hogy a tagsági díj a mosoly, úgy tűnik nálad ez most nagyon levakarhatatlan. – vagy valami olyasmi. Másra nem igazán tudok gondolni, hogy mi juthatott az eszébe. – Ritorubotomu érdekes beceneveid vannak neked, tudod-e? – természetesen ismételten úgy említettem meg a nevét, ahogy nekem könnyebb volt. Nem az ő hibája volt, hogy én imádtam így tenni, egy kicsivel másabbnak éreztem tőle magam, nem mintha nem tudtam volna normálisan már kiejteni a nevét, de látva ahogyan próbálkozik, hogy helyesen ejtsem ki mindazt amit kér, máris megérte felkelni. – Nem hiszem, hogy japán káromkodásokkal sokra mész Ritorubotomu, inkább köszönni tanítanálak meg előbb, mintsem káromkodni. Amúgy sem illő a mi kultúránkban. – vagy legalábbis igyekeztem neki ezt hangsúlyozni. Van egy olyan érzésem azonban, hogy ezt a japán káromkodásokat úgysem fogja annyiban hagyni. Nekem meg fel kell készülnöm mindenféle eshetőségre.
Vendég
Vas. Feb. 14, 2021 7:45 pm
to Takumi
Már nem emlékszem, hogy hogyan és mikor lettünk ennyire jóban Takumi-val, de őszintén tudtam örülni annak a kapcsolatnak, ami kialakult közöttünk. Hiába hangzik ez most nagyon nyálasan, pláne tőlem, úgy éreztem, hogy megért engem akkor is, amikor rébuszokban beszélek hozzá és ez számomra fontos volt. Egyszer mindenképpen szeretném viszonozni valamivel a kedvességét, de addig is, inkább egy új papírgalacsin készítésén fáradoztam. -Hát nem tudom, hogy vagy vele barátom, de szerintem azért a bikinis lányok jobb képzetek, mint egy vajsör. Viszont egyszer lemehetnénk a faluba inni egyet együtt, azzal legalább tuti kiszolgálna. Bár, jobban szeretem a Lángnyelvet, csak sajnos azt nem mindig adják ki. -grimaszoltam egyet, szinte fájt a gondolat, hogy Roxmortsban nem tudtunk berúgni, bezzeg London muglinegyedében szó nélkül kiszolgáltak minket. Abban viszont igaza volt, hogy a csajozás nem minden, cserébe akkor is hiányzott mellőlem James, mostanában tényleg nem láttam tanulószobán, de ha azt akarja, hogy továbbra is fedezzem a seggét, legalább elmondhatná az okát, hogy miért nincs itt. -Persze, egy mosollyal sok mindent meg lehet oldani mégis mi mást vártál tőlem? -bármilyen meglepő, egy mosolyt villantottam felé. Mondjuk én egy kacsintással is beértem volna az egészet, de ő tudja. -Vannak ennél rosszabbak is. -vontam meg a vállam és újra hintázni kezdtem a székemen. Legalább Takumi szavaitól egy fokkal jobban éreztem magam. És nem, nem csak arra gondolok, hogy jó volt unaloműzésként beszélgetni vele. -Most mondd azt, hogy nem köszöntem meg szépen, hogy ideültél mellém! -tettettem felháborodást. Persze, hogy nem volt tökéletes, hiszen csak megfigyeltem, ahogy mondja és megpróbáltam utánozni őt. Eddig valahogy nem volt bátorságom segítséget kérni tőle, pedig amilyen jófej, simán szólhattam volna neki előbb is. Na mindegy, egyszer mindennek eljön az ideje, hát ennek most jött el. Valószínűleg igaza volt abban, hogy semmi értelme nem lenne káromkodásokat tanulni, hiszen azzal nem sokra megyek, ha jelentkezni akarok egy kviddicscsapathoz. Nem hiszem, hogy ott megfelelő bemutatkozás lenne, ha elküldenék mindenkit a fenébe. -Akkor kezdjük az alapoknál. Gondolom most jön az, hogy az én nevem Frankie meg az, hogy 16 éves vagyok. Vagy valami ilyesmi, nem? -úgy érzem ez egy hosszú tanulási folyamat lesz. Csak legyen Takumi-nak elég türelme hozzám. Mondjuk megérteném, ha nem lenne neki, néha én sem bírom ki magamat, pedig én nulla-huszonnégyben össze vagyok zárva magammal. -Vagy esetleg megtaníthatod, hogy hogyan kérsz bocsánatot. Mostanában sok mindent elbasztam és lehet nem ártana ezzel kezdenem valamit. -megadóan hátradőltem a székemen és széttártam a karjaimat. Ez már haladás, nem?
Vendég
Szer. Ápr. 21, 2021 12:01 am
Egy pillanatra elgondolkodtam azon amit Franklin mondott. Hogy a bikinis lányok jobb képzetek. Jól meg is bámultam őt, mintha valami szentségtelen dolgot mondott volna. Pedig egyáltalán nem. – A sör és a bikinis lányok együtt a jó! – jegyeztem meg végül, remélhetőleg nem túl hangosan, elég vicces lett volna, hogyha engem kezdenek el kinevetni ezért a beszólásért. Jó nem tudom, hogy milyen véleménnyel vannak rólam az emberek és emiatt egy kicsit úgy érzem vissza kell fognom magam. Nem szabad hangoskodnom, különben… Különben semmi sem fog történni. – Remélem nem vágod oda magad a székkel, mert ha igen, akkor anyukád lefogja harapni a fejed ha a gyengélkedőre kerülsz emiatt. – tudtam nagyon jól, hogy az édesanyja a javasasszony a Roxfort-ban, ennél fogva igyekeztem okoskodni, hogy ne pont ő kerüljön a betegágyba, azért, mert nem tudott megülni rendesen a széken. Újra komolyan megnéztem Franklin-t. – Azért van még mit tanulnod, de jobb, mint a semmi. – tettem hozzá csak úgy mellékesen. Szerettem barátkozni másokkal, nagyon nyílt vagyok és nem értem, hogy mi is a probléma olykor ha zöld színű talárt viselőkkel beszélgetek. Számomra mindenki egyforma, mármint részben, vannak azért rosszabb személyek is, ez igaz. De először mindig megpróbálok kedves lenni hozzájuk, van aki megérdemli, megérti és viszonozza, van aki meg nem érti meg és nem is viszonozza, de ennek a kombinációjával is találkoztam már. Lényegtelen. Természetesen, mivel mellé ültem elő is kotorászom az éppen aktuális… semmit. Az a baj, mire elővenném, ő elő hozakodik a legújabb ötletével. – Nem olyan egyszerű, mint hiszed ez Ritorubotomu. – most nem akartam elmagyarázni neki, hogy amit kiejt azt teljesen máshogyan kell leírni. – Majd máskor rendben? Most inkább beszéljünk arról, hogy… – egy pillanatra megálltam és elgondolkodtam azon, vajon miről beszélhetnénk. Szemmel láthatóan – bár nem nagyon akartak kimutatni – szerintem valami volt vele. – Hogy viseled a szüleid külön élését? Kivételeznek veled egy kicsit legalább? – nyilván semmi közöm nem volt hozzá, de hátha valami ilyesmiről lehet szó. Bár tévedhetek is, hiszen nagy a valószínűsége annak, hogy tök jól van, csak én nem ismerem még annyira, hogy rájöjjek neki a boldog arca is ilyen. – Hamarosan lelépek, ha gondolod jöhetsz velem. Semmi értelme, hogy egyedül unatkozz itt. – javasoltam neki. Még nem tudtam természetesen, hogy hová mennék, de ha jönne velem, addig egyikünk sem lenne egyedül.
