There is my heart, and then there is you, and I'm not sure there is a difference.
Izgatottan ébredtem fel a szél süvítő hangjára. Valami oknál fogva a pincében mindig ezt lehetett hallani és egy idő után ahelyett, hogy ez idegesített volna, egyszerűen csak megnyugtatott és álomba szenderültem miatta. Viszont ez a ma reggeli egy kicsit hangosabb volt, felkeltett és izgatottan nyitottam ki a szemeimet. Mondjuk arról fogalmam sem volt, hogy minek örülök ennyire így pár óra alvás után, de elfogadtam és egy apró vigyorral az ajkaimon a tükör elé táncoltam. Korán volt, így úgy döntöttem, hogy nem sietem el a reggeli készülődést, hiszen bőven volt időm, nem siettem sehova sem. Szokásomhoz híven kisminkeltem magam és apró fonatokat készítettem magamnak. Nem éreztem úgy, hogy a tegnapi kék hajszínemet meg kéne változtassam, mégis fel akartam dobni valamivel a kinézetem. Elégedett voltam a végeredménnyel, aranyosan néztem ki, ez pont elég volt számomra. Hirtelen a homlokomra csaptam. Basszus, totál kiment a fejemből, hogy megígértem Jamie-nek, hogy segítek neki bájitaltant tanulni. Sietősen magamra kapkodtam a ruháimat és az órára pillantva megállapítottam, hogy ma sincs időm reggelizni. Sebaj, majd ebédidőben pótolni fogom a reggelim, csak a baj volt úgyis azzal, hogyha ilyen korán kapkodósan ettem. Belesöpörtem a jegyzeteimet és néhány hozzávalót a táskámba, amit a vállamra kaptam, belebújtam a cipőmbe és kirohantam a klubhelységből. Öt percem volt odaérni a terem elé, ahol a találkozót beszéltük meg. Futottam odáig, végül a szúró oldalamat fogva fékeztem le a terem előtt. Az órámra pillantva megállapítottam, hogy sikerült egy perccel korábban érkeznem és diadalittasan a levegőbe boxoltam. Azt hiszem, többet kéne sportolnom, hogy ne fájjon ennyire pár perc sprintelés a kastély falai között. Nagy mozdulatokkal legyeztem a futástól kipirult arcomat, közben körbepillantottam, hogy merről jöhet James. Szeretett azzal szórakozni, hogy mindig másik irányból jött és ezzel halálra ijesztett. Nem értettem, hogy csinálja, mindig talál másik útvonalat. Egy varázsló, aki varázslatos és tud varázsolni. Milyen értelmes gondolataim vannak kora reggel, el sem hiszem. A léptek zajára felkaptam a fejem és szélesen elmosolyodtam. A táskámat a földre dobva szaladtam James irányába, mikor megláttam a sarkon befordulni őt. Merlinre, mennyire szerelmes vagyok én ebbe a fiúba! Szélesre tárt karokkal, visítva ugrottam a nyakába és egy hatalmas puszit adtam az arcára. Szó szerint ugranom kellett, hiszen sokkal magasabb volt nálam, de egy cseppet sem bántam. Imádtam, ahogyan szinte eltűntem minden egyes alkalommal a karjai között. Semmiért sem adtam volna oda ezt az élményt. Hiányzott már, tegnap este nem is tudtunk találkozni, hiszen kviddicsedzése volt és arra nem mehettem oda, hiszen ez az ő ideje volt, nem akartam megzavarni őt. Meg nem akartam olyan barátnő sem lenni, aki állandóan a pasija nyakán lóg és nem hagy neki szabad órákat, amikor magával foglalkozhat. -Jamie! -örömködtem vidám hangon, miközben a karjaimat szorosabban fontam a nyaka köré. Boldogan mosolyogtam rá, hiszen már a jelenléte boldogsággal töltött el.
Sokáig kérdeztem magamtól az éjszaka, hogy ugyan mégis mi lesz ezután, mert nem kérdeztem meg tőle, hogy lenne-e a barátnőm. Őszintén csak a megfelelő alkalomra vártam, de mindig elhessegettem magamtól ezeket a gondolatokat és azt, hogy konkrétan megkérdezzem tőle, hogy mit szólna ahhoz ha… Áh semmi. Sokáig csak ez ment, amíg kerülgettem a témát, de ma úgy döntöttem, hogy meglepem őt. Már amennyire csak meg tudom lepni és tőlem kitelik. Néha összejön, néha nem. Attól függ, hogy melyik irányból van kedvem megérkezni. Magamhoz pakoltam néhány jegyzetfüzetet, a bájitaltanszettemet – igen, így hívom – és a neki szánt meglepetésemet. Nem vagyok tahó, nem üres kézzel fogom megkérdezni tőle, hogy lenne-e a barátnőm. Varázsolhattam volna virágot is a pálcámból, mondjuk ibolyát csak az ő kedvéért, de sajnos ennyire nem futotta az agyam. Nem hiszem, hogy tartós lenne, szóval inkább elengedtem ennek a lehetőségét. Pedig úgy megnéztem volna az arcát, amint a kezébe adom azt a kis csokor ibolyát. Talán majd tavasszal, amikor ibolyaszezon lesz és tényleg értékelni fogja, hogy kap ilyesmit. Az első emeleten voltam már, amikor egy kicsit gyorsítani kezdtem a lépteimen. Végtére is nem beszéltük meg, hogy versenyezni fogunk ki ér oda előbb. Nem arról van szó, hogy nem indultam el hamarabb, csak az a terem, amit lebeszéltünk sokkal közelebb van a Mardekárosok klubhelyiségéhez, mint az enyémhez. Ez történik akkor, hogyha… Na mindegy, nem is ragozom tovább, inkább sietek egy kicsit. Nem akarom, hogy azt higgye nem veszem őt komolyan a végén. Alig érek be a folyosóra ahol a 121-es terem van, ő már indul is felém. Merlinre! Annyira aranyos, amikor ilyen Zefina-san viselkedik. Tehát önmagát adja és emiatt egy kicsit még jól is érzem magam, mert egy pillanatig sem látszik az, hogy megjátssza magát. Igyekszem elkapni, nem hátraesni vele együtt. Vicces jelenet lenne, de inkább nem kockáztatok. Jobb ha meg tudok állni a lábamon és csak egyszerűen a karjaimba zárom őt, Tudom, hogy ott biztonságban van és jó helyen, mert így megvédhetem és senki sem fogja bántani. – Zefiiii. – nem kételkedtem abban, hogy nem tudja a nevét és ezért nyújtottam el ilyen hosszasan. Inkább csak én is úgy örültem neki, mint ő nekem, csak egy kicsit James-esen, a magam nyugodt és ábrándos módján. – Míg elfelejtem… Találd ki mit kap ma tőlem a szerelmem! – nyomtam egy puszit az ajkára, valószínűleg tanulás közben a leckére kell koncentrálnom nem pedig ilyesmire, különben nem lesz belőle tanulás és bájitaltanra felkészülés. Bárcsak minden olyan könnyen menne! Vagyis dehogy, valószínűleg megunnánk az életünket, ha minden egyes nap ugyanolyan lenne. – Nem nagy dolog, csak… Eszembe jutott, hogy… Mi lenne ha… – persze nem tudtam kimondani, sem azt, hogy hivatalosan meg kellene kérdeznem tőle a barátnő dolgot, sem pedig az, hogy hoztam kókuszkockát neki. Ez van ha fülig szerelmes Harry Potter fia.
Vendég
Szer. Dec. 23, 2020 2:02 am
Jamie & Zefi
There is my heart, and then there is you, and I'm not sure there is a difference.
Mérhetetlen boldogsággal töltött el az, ahogyan elkapott és szorosan magához húzott. Nem kellettek szavak, egyszerűen éreztem, hogy árad belőle a szeretet. De persze a legjobb az volt, hogy nem lepődött meg és nem estünk egy hatalmasat a folyosó közepén. Pillanatokon belül megnyugodtam és elengedtem magam, már nem számított, hogy alig értem ide és majdnem elkéstem. Ilyen nagy hatással volt rám csak az, hogy megölelt. Kijelenthetem azt hiszem, hogy hihetetlen módon szerelmes vagyok belé és napról-napra talán egyre jobban. Vagy talán percről-percre? -Imádom, amikor így mondod a nevem. -kuncogtam fel, miközben ismét a szemébe néztem. Még mindig ugyanúgy csillogtak, mint a legelső csókunk után. Látszott rajta, hogy ugyanolyan szerelmes tekintete volt, mint nekem reggel a tükörben, amikor elkalandoztak a gondolataim Jamie irányába. -Sosem hívtál még szerelmemnek. -pirultam el szinte azonnal. Mindezek ellenére lelkesen viszonoztam a pusziját, kicsit el is nyújtottam és egy lágyabb csókot pihentettem meg az ajkain. -Viszont nem tudom, mi kéne még nekem rajtad kívül? Bőven elég az, hogy minden reggel egy ilyen édes puszival köszöntesz és este is kapok ilyet, ha tudunk találkozni. -mosolyogtam rá. Még mindig nem mertem kimondani neki, hogy szeretem őt, viszont reméltem, hogy érzi, hogy eléggé ki tudom neki mutatni. Másra sem vágytam, csak arra, hogy éreztetni tudjam vele, hogy ellopta a szívem, de nincs ez ellen semmi kifogásom, sőt, örültem neki. -Mi járt a fejedben? -érdeklődve figyeltem a zavart az arcán, annyira édes volt. Minden mozdulata lenyűgözött és legszívesebben csak ott álltam volna lábujjhegyen előtte az ölelésébe zárva. Csak az ilyen pillanatokban kívántam azt, hogy bárcsak egy kicsit magasabb lennék, pedig egyébként tökéletesen elégedett voltam azzal, hogy elveszek az ölelésében. -Mi nyomja a szívedet drágám? -simítottam el a haját a homlokából, mint ahogy annyiszor tettem eddig is, mégsem tudtam megunni. -Tudok valahogy segíteni? -kérdeztem tőle aggódva, féltem, hogy valami nagy gond van. Meg akartam várni, míg magától mondja el a dolgokat és nem kezdtem el faggatni, helyette inkább csak egy apró puszit adtam neki. El akartam terelni a gondolatait, így megosztottam vele a sajátjaimat, hogy legalább ő tudja, hogy mi járt az én fejemben. -Ha az megnyugtat, mára az Amortentia-t találtam ki, hogy készítsük el és bármilyen meglepő, nem azért, mert hihetetlen módon kíváncsi és szerelmes vagyok, hanem mert láttam, hogy nem ment olyan jól a múlt órán. Jó, persze, hogy kíváncsi vagyok, hogyan ne lennék, múlt órán nem volt lehetőséged elmondani, hogy neked milyen illatú és azóta ezen gondolkozok, hogy vajon mit érezhettél… És az is nagyon érdekel, hogy még mindig az ibolyát érzem-e a legerősebben… Ne haragudj, megint túl sokat beszélek. -szégyenlősen bújtam a mellkasához és igyekeztem nem túlzottan elpirulni, nem akartam, hogy lássa, mennyire zavarba jöttem. Nehéz volt néha elengednem magam mellette, de ez tette az egészet csodaszéppé. Szerelmes vagyok és ilyenkor történnek érdekes dolgok, nem?
Békésen ölelem magamhoz és veszem el ebben a szent és megzavarhatatlan pillanatban, az ő tiszteletére és imádására. Nem kellett és nem is hiányzott semmi sem a mai napomból, leszámítva őt. Egyes-egyedül vele szerettem volna találkozni, senki mással, csak vele, mert ő az aki mostanában bearanyozza a napjaimat és ez boldoggá tesz, látom rajta, hogy ő is az lesz mellettem. Kellhet ennél több? Kétlem. – Örülök, hogy így gondolod, szeretem így mondani a neved. – mosolygok rá a lehető legkedvesebben, ami tőlem telik. Nagyon de nagyon kíváncsi voltam már rá, látni akartam őt, mert tényleg bearanyozza a napomat. Úgy éreztem szükségem van rá annak érdekében, hogy boldog lehessek. Nem is értem miért titkolóztam előtte olyan sokat. Talán, mert az előző barátnőm szöges ellentéte, amivel őszintén megvallom semmi baj sincs. Nem hiszem, hogy sok türelmem lett volna ahhoz, direkt hozzá hasonló és az ő személyiségével megegyező valakit szeressek meg. Jobb ez így, tényleg. – Talán itt lenne az ideje, hogy így szólítsalak, mert az vagy. Az én aranyos kis szerelmem. – megsimogatom az arcát és újabb csókkal lepem őt meg. Mintha éppen csak bocsánatot szeretnék kérni tőle, azért, mert eddig nem voltam mellette, mert eddig nem vele foglalkoztam, mert eddig nem az ő hangját hallgattam, mert eddig nem őt csodáltam. Pedig így lett volna a legjobb. – Hoztam neked egy kis adag kókuszkockát, tudod édességet az én édesemnek. – ha lehetőségem van rá, akkor ki is veszem a táskámból és odaadom neki még mielőtt még nagyobb bajt okozok magamnak. Bajt? Zavart inkább. Nem tudom eldönteni, hogy mitől és miért hadoválok én itt összevissza mindenfélét csak egyszerűen… ezt hozza ki belőlem. Nagyon szerettem volna, hogyha eljönne hozzánk és bemutathatnám a szüleimnek, csak nem igazán tudtam hogyan adjam elő neki. Egyszerűen és kész. Szavait hallva összeszedtem magam és úgy döntöttem, hogy elmondom mi az amire gondoltam és ha minden jól megy, akkor talán még őt is meg tudom győzni, hogy ne ájuljon el, mert jó lesz, mindenki örülni fog neki, még Lily is, ha kiismeri őt. – Csak arra lennék kíváncsi, hogy van-e valami programod mondjuk karácsonyra? Ha nincs volna kedved velem ünnepelni és a családommal? – elpirultam ugyan a kérdésbe egy kicsit, de reméltem, hogy nem sülök fel vele. – Beszélek a szüleiddel, hogyha úgy érzed nem engednének el csak akkor, hogyha lássák, biztonságban leszek mellettem, akkor a kedvedért én beszélhetek velük. Vagy esetleg a szüleim, hogy lássák tényleg nem légből kapott az egész. – zavarban vagyok, nagyon de nagyon. Viszont mégis remélem, hogy igent mond. Tényleg szeretném, hogyha eljönne hozzánk és velünk ünnepelne. – Van egy olyan érzésem, hogy nem is fogsz nyugodni addig amíg ki nem deríted. Rendben, legyen az Amortentia, reméljük, most, hogy nincs a közelemben a tanár és a többi diák, jobban sikerül. – főleg ha ő lesz az én tanárom és közben tényleg figyelhetek rá, nem csak szerelmesen, hanem értelmesen is. – Tudod, igazából én is kíváncsi vagyok rá, ha már itt tartunk. – ahogyan ő elbújt a mellkasomban én úgy értem óvatosan hozzá a tarkójához és kezdtem el simogatni a hajacskáját. Egy kis dédelgetni való tündérke volt a maga tündöklő mivoltában. Csodálatos volt.
Vendég
Csüt. Dec. 31, 2020 1:17 am
Jamie & Zefi
There is my heart, and then there is you, and I'm not sure there is a difference.
Éreztem, ahogyan pírba borul az arcom a szavaitól. Merlinre, miért vagyok mindig ennyire zavarban mellette? Hiszen ennyi idő alatt bőven hozzászokhattam volna a kedveskedő szavaihoz. Igaz, szerelmemnek még sohasem hívott és ez heves dobogásra késztette a szívemet, azt hittem, hogy kiugrik a helyéről. -Akkor te mi vagy, ha én az aranyos? Rád nincsenek is szavak, hogy mennyire édesen bánsz velem, szóval nem is tudom, én hogyan tudnálak becézni téged… -belemerültem a csókjába, mióta elcsattant köztünk az első, már egyáltalán nem féltem, hogy elrontom. Izgulni persze mindig izgultam, de a félelem megszűnt és már bénának se éreztem magam. -Te. Szent. Merlin. Imádlak! -csúszott ki a számon és visongva átvettem tőle a kókuszkockámat. Imádtam, ez volt az én legeslegkedvencebb édességem. És Jamie jobbat nem is adhatott volna, hiszen úgysem reggeliztem. Tökéletes ajándék a tökéletes pasimtól. Bár még nem mondtuk ki, hogy mi egy párt alkotunk, de hát mi más lett volna köztünk? Boldogan eltettem a saját táskámba, hogy majd a teremben eszegessek, miközben Jamie elolvassa a fejezetet. Vagy felolvassa nekem, az olyan romantikus lenne! Olyan a hangja, mint a tenger, megnyugtat. Egyszer el fogom vinni őt egy tengerpartra… Nem mintha nem látnám eleget félmeztelenül, de hát na. A kérdésére, hogy vele lennék-e karácsonykor, csak egy nagy mosollyal az arcomon válaszoltam és hevesen bólogattam. Erről álmodoztam, hogy vajon hány csókot lophatnék a fagyöngy alatt tőle. Meg arról is, hogy mennyire fog örülni az ajándékomnak, így élőben láthatom a reakcióit és nem kell a bagolyposta miatt félnem. Viszont szinte azonnal izgulni is kezdtem. Mi van, ha valami nem jól sül el és nem fognak szeretni a családjában? Az ajkamba haraptam és igyekeztem nem túl aggódva nézni. -Öhm… hacsak nem tudsz visszamenni a múltba, akkor csak édesapámmal tudsz beszélni. -léptem el tőle és lehajtottam a fejem. Fenébe, nem tudhatta, hogy édesanyámmal mi történt és én nem álltam készen arra, hogy felidézzem azt az emléket. Sírni sem szerettem volna előtte, pedig éreztem, hogy ellepik a könnyek a szememet. Elmorzsoltam a könnycseppet és sóhajtottam egy hatalmasat. -Mindazonáltal szerintem apa elhiszi, hogy veletek leszek. Írtam már neki rólad. Kicsit sokat és kicsit nagyon szerelmesen. Tizenhat oldalból csak tizenhárom szólt rólad, esküszöm. Egy apró csókot adtam neki és hallgattam őt, ahogyan kifejti a véleményét a mai bájitalról. Tényleg rettenetes módon fúrta az oldalamat a kíváncsiság. Mert én ezer százalékig biztos voltam benne, hogy mit fogok érezni. Az ő illatát és az ibolyáét. Túl szerelmes vagyok, nem is lehetne ez másképp. -Hoztam a biztonság kedvéért sebtapaszt, de nagyon remélem, hogy nem lesz rá szükség. És igen, a sebtapasz mellé jár gyógypuszi is, de ez csak neked. Mert szeretlek. -motyogtam a mellkasába és észre sem vettem, hogy kimondtam az utolsó szót. Még egyikőnk sem mondta ki, mégis arról árulkodtak mind a kettőnk tettei, hogy ez így van. Talán még a legromantikusabb díjat is elvinnénk, ha valami színészek lennénk. Bár itt nem volt előre megírt forgatókönyv, csak a szívem vágyait követtem a cselekedeteimmel.
Ha akartam volna se tudtam volna levenni róla a szemeimet, nem tudom megmagyarázni miért, de vonzotta a tekintetemet és valamilyen különös oknál fogva nem tudtam és nem is akartam levenni róla a pillantásomat. Mintha valami nagyon csodás dolgot ígért volna vagy csak egy fogadás része lenne az egész, hogy melyikünk bírja ezt tovább. Pedig semmiféle fogadásról nem volt itt szó. Mégis úgy éreztem, akármit teszek legyen az jó vagy rossz, a tét az ő szerelme lesz, amitől máris egy fokkal motiváltabbnak érzem magam afelé, hogy valami értelmeset alkossak a vizsgáimon. Pontosabban mondva, hogy ne az az izompacsira legyek akihez rögtön odateszik az értelmezőszótárakba az agyatlan jelzőt is, mert gondolatban minden voltam, csak éppen az nem. Szerencsésnek éreztem magam, hogy mellette lehetek, mert fényt hozott a jelenlétével az életemben és természetesen reményt, hogy lehetek annál aki vagyok sokkal jobb is. – Kreatív vagy, tudom, hogy kitalálsz valami jelzőt rám. – ami a legfontosabb volt, még ebben a pillanatban is, az az ő boldogsága volt, hiszen a csillogó szemeiben láttam a saját nyugalmamat és békémet, amit nem akartam és nem is tudtam volna egykönnyen elengedni. Ha a szemeibe néztem, egy olyan világot láttam, ami csak rám várt és aminek okvetlen a részese akartam lenni. Széles mosolyra húztam a számat, amint átvette tőlem a kókuszkockát és a megfelelő reakcióval díjazta a meglepetésemet. Ám mégis volt egyfajta hiányérzetem, ha most nem, akkor máskor sem lesz rá megfelelőbb alkalom, hogy megkérjem a kezét legyen a barátnőm. Éppen ezért amíg még az eszemben van és nem húzom tovább az agyát azzal, hogy konkrétan soha ki nem mondtuk, de igazából mindketten elkönyveltük így van és kész, most mégis nem bírom magamban tartani a kérdést izgatottságomban. – Tudod Zefina már egy ideje nagyon foglalkoztat egy kérdés és szeretném ha őszintén válaszolnál rá. – komolyan pillantottam rá és egy kis hatás szünetet is tartottam annak érdekében, hogy minél jobban felcsigázzam az érdeklődését és elkezdhessenek azon forogni a fogaskerekei, vajon mihez kell ez a nagy komolyság. – Szeretnél-e hivatalosan is a barátnőm lenni? – nem mintha nem lehetne fokozni a mostani pillanatot, de én mégis megpróbáltam. Valószínűleg ehhez hasonló nem mostanában fog megtörténni, de mindenképpen igyekezni fogok, hogy őt is meg magamat is lenyűgözzem a rögtönzött látszólag spontán kérdéseimmel. Ezek a kérdések meghatározzák mindkettőnk életét. Tehát bármennyire szeretném, csak óvatosan kell bánnom velük. Kezdetben el kell hívnom őt magunkhoz, mint ahogyan azt tettem. – Sajnálom, nem tudtam, hogy mi történt. Viszont az már jó jel, hogy… Vagyis igazán nem kell rólam beszélned az apukádnak. Biztosan nagyon torkig lehet James Sirius Potter-rel vagy ahogyan a leveleidben szoktál engem szólítani. – a karjaimba zárom ugyan őt, bár tudom, hogy tanulnunk is kell, vagy legalábbis nekem valamit tőle, ami most nem az volt, hogy hogyan szeressük egymást, hanem miként lehet elsajátítani az Amortentia tökéletes adagolását. Az előzőt sajnos – áh dehogyis azért rontottam el, mert egész idő alatt őt bámultam és nem figyeltem másra – sikeresen elintéztem az órán és azt hiszem nem szeretnék még egyszer ahhoz hasonlót megélni, mert egy cseppet sem tetszett. – Te mindenre gondolsz édes kis Zefikém. – újra széles mosolyra húztam a számat, mintha kötelezően ezt kellene tennem mellette, pedig valóban boldog voltam, semmit sem kellett megjátszanom mellette, mert csak önmagamat adtam és kész. Bár sejtettem, hogy a bájitaltantól nem fogok egyhamar megmenekülni, ezért inkább benyitottam a terembe és hagytam, hogy ő menjen előre és majd követhessem őt oda.
Vendég
Szer. Jan. 13, 2021 9:33 am
Jamie & Zefi
There is my heart, and then there is you, and I'm not sure there is a difference.
El nem tudtam volna képzelni, hogy valaha is ilyen boldog leszek. Most tapasztalhattam, amit egyszer régen egy könyvben olvastam: igenis az apró dolgok tesznek minket igazán boldoggá. És ez Jamie mellett nem is lehetett volna másképp; bármit is tett, akár rám mosolygott, akár rám nézett, engem ez olyan jó érzéssel töltött el, mint még soha semmi. Mondjuk nem csodálkoztam túlzottan, hiszen mindenben ő volt nekem az első. Az első szerelmem, az első barátom, tőle kaptam az első csókom, ő hívott először randizni… És nagyon reménykedem benne, hogy ő is lesz az utolsó. Mennyire előre szaladtam! -Hát, tekintve, hogy ilyen boldog még sosem voltam… Ezért lehetsz az én boldogságom, vagy a napfényem. Mert mindig olyan, amikor meglátlak, mintha egy napfényes mezőn sétálnék, ahol tudom, hogy ott vársz engem, hogy ott minden rendben lesz, hogy ott… Egyszerűen boldog leszek. -nem tudom, hogyan tudtam mindezt végig mondani úgy, hogy közben a szemébe néztem. Talán kezdtem hozzászokni ahhoz, hogy mindent elmondhatok neki végre és nem kell titkolóznom. Bár nagyon reménykedtem benne, hogy ezzel nem ijesztem el őt magam mellől és nem fog rosszat gondolni rólam ezek miatt. Oldalra döntöttem a fejem és összeráncoltam a homlokom, mikor arra kért, hogy válaszoljak őszintén. Miért, eddig nem azt tettem? Ötletem sem volt, hogy mit akarhat kérdezni tőlem. Talán azt, hogy hogyan lettem metamorfmágus? Hogy miért pont belé vagyok szerelmes? Vajon az érdekli, hogy miért nem mást próbálok tanítani neki? Néha egy kész rejtély számomra ez a fiú. -Igen, igen, igen! -szinte visítottam, annyira meglepett és töltött el boldogsággal a kérdése. Merlinre, nem is lehetne jobb ez a nap. Hatalmas cuppanós puszit nyomtam az ajkaira és ezzel egy időben úgy éreztem, hogy az összes pillangó a hasamban örömtáncot jár. Anyára gondolni fájdalmas volt, viszont, ha apára gondoltam, akkor úgy éreztem, hogy minden rendben lesz. És hogyan is ne lett volna rendben, amikor elfogadta, hogy az ő pici lánya szerelmes? Szerencsére nem akadt ki, amikor Jamie-ről meséltem neki a levelemben. Mi több, a támogatását fejezte ki és megkért, hogy vigyázzak magamra. Illetve azt is írta, hogy ő nem lesz olyan, mint a nagyszülei, ő engedni fogja a házasságot. Mondjuk nem tudom, honnan vette, hogy azonnal ez lenne a tervünk, de… Azért gondolkodás nélkül igent mondtam volna Jamie-nek, ha ezt kérdezi. -Azt csak a legelején írtam neki, azóta vagy Jamie-t írok vagy szerelmemnek szólítalak a leveleimben. -megvontam a vállam és kiélveztem az ölelő karjait magam körül. Tudom, hogy lassan neki kéne állnunk a tanulásnak, hiszen nem állhatunk a folyosó közepén a végtelenségig egymást ölelgetve. Imádnám, de a tanulás is fontos, pláne nekem, hiszen minden vágyam volt az akadémiára jelentkezni. Milyen csodás lenne, ha ő is jönne velem oda, de tudom, hogy ő kviddicsezni szeretne. És ha ez a szíve vágya, hát akkor én feltétel nélkül támogatni fogom őt. Szégyenlős mosoly jelent meg az arcomon és nagy nehezen végül elengedtem őt. Tényleg ideje volt a tanulásnak, miután végre mindent sikerült megbeszélnünk. Furcsa, hogy alig pár hete még nem is mertem vele beszélgetni, most meg mindent elmondok neki, még azt is, amit nem kéne. A terembe érve ledobtam magam és a táskám az egyik pad tetejére és lábamat lóbálva halásztam ki a táskámból a könyvemet és a kókuszkockámat. Már alig vártam, hogy megegyem. -Igazából nem tudom, mennyit fogtál fel a prof magyarázatából, hogy mire jó ez a bájital és mennyire fontos a jó adagolás. Én egyetlen dolgot biztos megtanultam tőle a múlt órán, hogy ne remegjen a kezed. Mert nekem remegett és így egy kicsit híg lett a bájitalom… -kinyitottam a könyvemet a megfelelő oldalon és a kezébe adtam, hogy kezdje el olvasni. Azt terveztem, hogy eközben majd a vállára dőlök és addig gondolkozhatok rajta, hogy mivel érdemeltem ki ekkora boldogságot.
Persze, hogy nehezemre esett egy kicsit is elengedni őt, de annak érdekében, ha azt szerettem volna, hogy a tananyaggal is haladjunk valamit, akkor rossznak kellett lennem és be kellett mennünk a tanterembe. Ott senki sem láthat meg minket és nem fognak kérdezősködni, hogy mégis mi a fészkes fenét keresünk mi odakint és legfőképpen mit csinálunk. Semmit csak ölelkezünk, lenne a helyes válasz. De a helyzet komolyságát tekintve most kérdeztem meg tőle, hogy lenne-e hivatalosan is a barátnőm, szóval nem ronthatom el a kedvét, hiszen látszik rajta mennyire izgatott és bevallom én is az vagyok. – Csak ne írj le neki túl tökéletesnek, a végén még nem fogok tudni megfelelni saját magamnak. – elnevetem a végét, mert tudtam, hogy vannak rossz napjaim is, amikor csöppet sem vagyok kedves és mindig azokon vezetem le ezt akiket a legkevésbé sem szeretnék a barátságomról biztosítani. Például az öcsémmel, ha ilyenkor futok össze, akkor biztos nem állom meg, hogy nyugodtan elhaladjak mellette. Miért tenném ha piszkálhatom is őt, nem igaz? – Szerinted bármit is értek abból, amit a tanár mondd? – elkuncogom magam. – A bájitalok nem az én asztalom, egyáltalán. – elhúzom a számat. Nem az, hogy egyáltalán nem értek hozzájuk, hanem egyszerűen nincs sok türelmem hozzájuk és az elkészítésükhöz. Éppen ezért fog csodálattal ámulatba ejteni, hogy mások mennyire tehetségesek ebben nálam. Kivéve ha a testvéreimről van szó, nekik én kellene példát mutassak, de foglalkozom ezzel? Persze, hogy nem. Inkább az a rossz leszek, akiktől számítva ők csak jobbak lehetnek a szüleink szemében és ez így lesz a legjobb. Legalábbis nekem biztosan.
Épp hátra simítottam egy kósza kis hajtincset Zefina füle mögé, hogy igazából még egy utolsó csókot adhassak neki, amikor nagy nyikorgással kinyílt az az átokverte ajtó. Így azzal a lendülettel amivel közelebb hajoltam volna hozzá, szépen megperdültem és az ajtó irányába néztem. Már valami nagyon frappáns anyás káromkodást mondtam volna amikor felbukkant Ő teljes fénypompájában. A mostani pillanat túl csodás volt ahhoz, hogy ez így maradjon és az öcsém ne tegye tönkre egy ajtó nyitogatással az egészet. De tudtam, hogy nem hagyhatom neki, hogy ő jusson előbb szóhoz, mindenképpen nekem kellett valamivel kimentem magunkat ebből a picit sem félreérthető helyzetből. – Nem tudtam, hogy ma te is bájitalt akarsz főzni velünk. – annak érdekében, hogy megnyugtassam magam és ne mondjak semmi rosszat az öcsémre vagy az öcsémnek megfogtam Zefina kezét.
Oké. Erre a látványra egyáltalán nem számítottam, mikor lenyomtam a kilincset azzal a céllal, hogy belépjek a bájitaltan terembe. A bátyám épp egy csajt akart lesmárolni, amit én tökéletesen megzavartam. Hát még jó, hogy nem valami mást! Mire szó hagyta volna el a szám, James meg is előzött vele. – Az egymás szájában való matatás és nyálcsere valami újfajta bájital recept lenne? Mert akkor kösz, de kihagynám a veletek való főzést. –Nem is értettem ezt a kérdését. – Meg ne haragudj bátyó, de kihagynám azt a lehetőséget, hogy hármasozzak. Ha nem te lennél a harmadik, még oké is lenne, de hogy a saját bátyámmal… fúj… –Kirázott a hideg, még a gondolattól is, nem hogy még meg is valósuljon. Félreértés ne essék, biztosan jó srác a bátyám, de azért nah, értitek. A tesóm. Még gyertyatartónak se. De ha nem ezért jöttem, akkor miért is? Jönne a kérdés, természetesen jogosan, mert valójában arra számítottam, hogy senki nem lesz majd a teremben. Így jobb volt megelőzni a kérdését. – Megkíméllek a kérdéstől amúgy. Az egyik beadandómhoz kell elkészítenem valami löttyöt, emiatt jöttem ide. Az, hogy ti itt vagytok és éppen rátok nyitottam, egyáltalán nem volt betervezve. De talán jobb is, hogy én jöttem és nem egy tanár talán. Ő még rosszabb helyzetben is beléphetett volna… –hányingert színleltem. Sajnos bevillant a kép, ahogyan ezek ketten éppen gyerekcsinálási projektet folytattak az asztalon, egy tanár meg rájuk nyitott. Hogy hitelesebb legyen a színlelés, még a gyomromhoz is kaptam, persze beljebb léptem és be is csuktam az ajtót is. Az kellene, hogy tényleg meglássanak minket. – Legalább az ajtót bezárhattátok volna… –ingattam meg a fejemet, mint aki éppen kioktatta őket. Mert kicsit olyan hatása is volt az egésznek, de aztán csak elsétáltam az egyik távolabbi asztalhoz. Letettem a kezemben lévő könyvet, meg az üres pergament és tintát is. Kikerestem a bájitalt, amit el kellett készítenem, és már kerestem is a hozzávalókat. – Jah, gondolom zavarok. Bocs, de tényleg muszáj ezt megcsinálnom, vagy megvág a tanár.
Gave you love, put my heart inside you, oh what could I do? Silly girl with silly boys.
-Akkor remélem, hogy én tudok neked tanítani valamit, ami meg is ragad a fejedben. -nyújtottam Jamie-re a nyelvem vidáman. Tényleg szerettem volna, ha tudok neki segíteni a tanulásban, hiszen nem válthatja valóra az álmait, ha közben bukásra áll valamiből. És ha másban nem is, ebben biztosan tudtam segítséget nyújtani, és ettől felettébb hasznosnak és boldognak éreztem magam. Ezek után senki sem mondhatja, hogy elvonja a figyelmem mindenről Jamie, még akkor sem, amikor őt bámulom azon a kevés közös óránkon és nem lesz hibátlan az órai munkám. Pirongva közelebb húzódtam a pad széléhez, hogy könnyebb legyen megcsókolnia engem, bár amilyen nagy volt, anélkül is megoldotta volna. Már éppen lehunytam a szemeimet, amikor ajtónyikorgást hallottam, és csalódottan húzódtam el tőle. Ki a fene nyit be pont ilyenkor az amúgy tanítási időn kívül üres terembe? Összekulcsoltam Jamie ujjait az enyémekkel és érdeklődve néztem az ajtó irányába. MiniJames, akarom mondani Albus lépett be az ajtón. Összeráncolt homlokkal néztem rá, egyáltalán nem rá számítottam. Talán még jó is, hogy csak ő nyitott be és nem más, akkor szerintem szörnyethaltam volna. -Igen, a szerelem titkos receptje, vagy valami ilyesmi. -vigyorogtam rá és igyekeztem megnyugtatóan simogatni Jamie karját, kissé idegesnek tűnt, de nem akartam, hogy balhé legyen a vége az eddig olyan csodálatos napnak. -Ki mondta, hogy bevennénk téged? -továbbra is kitartóan vigyorogtam rá, egészen magabiztosnak tűntem, pedig mélyen belül egyáltalán nem ezt éreztem. -Ez lassan izgalmasabb lesz, mint azok a mugli szappanoperák, amiket a nagyim néz állandóan. De várj Albi, honnan jött az a gondolat, hogy… jó, inkább nem is akarom tudni. -ráztam meg a fejem elutasítóan. Az egy dolog, hogy Jamie a tökéletes fiú volt számomra és igenis szerettem őt nézni félmeztelenül, de azért na, még nem tartunk ott és ha rajtam múlik, nem is fogunk még egy darabig. Persze, hozzám is eljutott annak a híre, hogy James mekkora nőcsábász, de mélyen belül reménykedtem benne a sok cukisága ellenére is, hogy velem nem ilyen lesz. Azt nem éltem volna túl. Nem is válaszoltam arra a feltevésre, hogy rosszabb helyzetben nyithatott volna bárki ránk. Mégis mi rossz van egy ártatlan csókban? Nem is akarom tudni, hogy Albus mire gondolt. Bár abból, hogy kijelentette, hogy nem szeretne egy hármast, nem volt nehéz kitalálni. Óvatosan felpillantottam Jamie-re és reménykedtem benne, hogy egy kicsit sikerült lenyugodnia. Igazából féltem attól, hogy valami rossz sül ki ebből, ezért kicsit szorosabban öleltem át a karját, hogy szükség esetén le tudjam fogni őt. Basszus, harmatgyenge vagyok hozzá képest, esélyem se lenne, de azért majd próbálkozni fogok. Hitetlenkedve ráztam a fejem és ahelyett, hogy beleálltam volna a vitájukba, inkább elengedtem szép lassan Jamie-t és elővettem a kókuszkockámat. Talán nem lesz balhé, ha pedig igen, akkor majd első sorból nézhetem, popcorn helyett a kókuszkockámmal a kezemben. Még mindig jobb, mintha idegességemben a körmeimet rágnám le vagy pedig a szépen lassan vörösbe átmenő hajkoronám elárulná a valódi érzelmeim. Csak tudnám, hogy miért pont vörös. -Azért konzervnevetést nem kérek aláfestésnek, rendben? Épp elég azt a nagyitól hallani… -megeresztettem egy apró mosolyt, majd törökülésbe helyezkedve beleharaptam végre a sütimbe.
Az életemnek rengeteg csodás napja vagy legalábbis igyekszem úgy megélni őket, mintha az lenne és semmi sem akadályozhatja meg abban, hogy azzá is váljon. Csak ugye minden boldog pillanat közepére kerül egy bizonyos „DE”. Ez a de volt az öcsém, aki mindig akkor jelenik meg amikor távol kellene lennie, mondjuk jó messzire tőlem, lehetőleg a klubhelyiségében, vagy ha jobban tetszik a pincében ahová való. Nocsak-nocsak! Valahonnan sikerült némi perverzséget szereznie és esküszöm, hogy nem én voltam az aki megtanította őt ilyesmire! Dehogy voltam én a példamutató báty ebben… dehogy. Bár Zefi előtt sosem mutattam még azt a felem, aki az öcsém mellett lenni szoktam, nagyon kikívánkozott belőlem valami oltás. Bár mégis visszafogtam magam, mert amúgy sem volt olyan kedvemben, hogy feleslegesen verekedni kezdjek, pont az öcsémmel. Amilyen nyápic még beköp anyának, hogy James megint piszkált és olyan helyzetbe hozott engem… meg blablabla, nyilván hozná a haldokló és megsértett kisöcsit, akit anya megsajnál és megint én leszek a felelőtlen nagytestvér, aki nem tud kedves lenni Albino-hoz. Felsóhajtok és szemet forgatok, csak magamban átkozódok, ilyet sem fog sokat tapasztalni az öcsém. Inkább elfordulok tőle, szerintem ő fog a legjobban járni, ha nem válaszolok most vissza valami frappánsat. – Túl sokat képzelődsz Albus. Nem szoktam lányokat megrontani az üres tantermekben. – azt persze nem tettem hozzá, hogy máshol esetleg igen, így is túl sokat sejt és nekem még pont az hiányzik, hogy megint elhessegessem a gonosz híreszteléseket rólam. – Nem volt fontos, elvégre tényleg csak a bájital miatt vagyunk itt. – vonnom meg a vállam és figyeltem ahogy ő szépen helyet foglal az egyik asztalnál. – Ha téged elvágna a tanár legalább mondhatnám, hogy te sem vagy belőle jobb és kár a gőzért. – elkuncogom a végét. Mondjuk csak azért, mert elképzeltem amint anya és apa minket szid, hogy vegyünk példát Lily-ről, akinek minden bizonnyal gond nélkül megy a bájital, ellentétben velünk. Bár az öcsém nem sejti – soha nem is fogja – iszonyat büszke vagyok rá, hogy annyira ért a bájitalhoz, mint én. Tehát nagyjából… semennyire, de csináljuk, mert muszáj. – Felőlem maradhatsz. Mondanám, hogy segítek, de talán majd Zefi sokkal szívesebben magyarázza el neked a dolgokat. Elvégre háztársak vagytok. – én helyet foglaltam a Zefi melletti asztalhoz és előszedtem a hozzávalókat. Rámosolyogtam. Nem akartam, hogy úgy érezze az öcsémmel való „veszekedést” fontosabbnak tartom most. – Hol is tartottunk Zefi? – mielőtt megzavartak volna minket, folytathattam volna így, de nem tettem. Természetesen feszélyezett az öcsém jelenléte és biztos voltam benne, hogy bár nagyon a saját bájitalára koncentrál, a fülét attól még jó rendesen hegyezi. De azzal, hogy itt van, legalább a bájitalra figyelek és nem mással foglalkozom.
