Mint minden velem egykorú gyerek én is mindig vártam a téli szünetet és a karácsonyt... attól függetlenül, hogy az utóbbi két évben nem igazán tudjuk együtt tölteni az ünnepeket a családdal, mert hát... mindenki elfoglalt. Én meg nagymamánál "raboskodom" Franciaországban, a birtokán. Na tessék... nem értem, hogy nem képesek anyáék legalább ilyenkor összehozni a családot... vagy legalább azt igazán megengedhetnék, hogy Bátyus meglátogasson. Persze, tudom, neki ott van dolga velük, de akkor is.... nem könnyű dolog egyedül tölteni a karácsonyt. Egyedül, vagy nagymamával, bár a kettő gyakorlatilag egyremegy. Na mindegy, ez van... azért igyekszem nem szomorkodni, mert tudom, hogy azzal nem érek el semmit sem. Akkor pedig semmi értelme. Arról nem beszélve, hogy Ty se örülne neki, ha olyasmi miatt szomorkodnék, amivel nem igazán tudok mit kezdeni. Azt pedig nem szeretném, ha a bátyus szomorú lenne miattam. Meg úgy igazából bárki szomorú lenne miattam.... nem, erre még csak gondolni sem szeretnék. Ezért aztán igyekszem meglátni a dolgok pozitív oldalát - akkor is, ha néha nehéz. S hogy ennek a mostani helyzetnek mi a pozitív oldala? Karácsony lesz! Az pedig a szeretet ünnepe, ami azt jelenti, hogy teljesen mindegy, mi is a helyzet egyébként, már ennek elégnek kell lennie ahhoz, hogy pozitívan lássuk a világot. Nem igaz? Na ugye. Ráadásul kint mindent nagy fehérség borít, úgyhogy szépen felöltözöm, jó melegen, mert hát még véletlenül sem szeretnék megfázni, szólok nagymamának, hogy kimegyek, és pár perccel később már lassú lépteimmel szakítom meg a fehérséget, közben pedig igyekszem kiűzni a fejemből mindenféle esetlegesen rossz gondolatot. Hogy ez mennyire sikerül, az egyelőre egy jó kérdés, majd úgyis kiderül. Ha nagyon elkalandoznék, és tovább maradnék kint, mint kellene, akkor nagymama úgyis szólna, hogy ideje bemenni. Lényeg, hogy minél jobban kihasználjam az időt.
Vendég
Hétf. Május 17, 2021 2:10 am
Karácsonyi szünet Roquetaillade módra
Mindig is szerettem a karácsonyt. Ez az az időszak volt, amikor bármit megkaptam a szüleimtől, amit csak kívántam, és habár a nagy szeretet ünnepe cucc nem igazán volt az erősségük, azért amíg még Séra velünk volt, egészen jónak lehetett nevezni. Sok ajándék, a szokásos ünnepi bál, nem kellett soha panaszkodnom. Egészen tavalyig, amikor is a szüleimnek sikerült teljes mértékben leszerepelniük a szememben. Képtelen vagyok már rájuk úgy nézni, mint régen, és még azt is meg kellett kérdőjeleznem magamban nem egyszer, hogy egyáltalán szeretem-e őket, de azt hiszem igen… még ha meg is vetem őket teljes mértékben a döntésük miatt, amit hoztak a húgommal kapcsolatban. Sosem leszek már képes ugyanúgy nézni rájuk, ahogy a karácsonyozás is lényegében el lett rontva. Az egyetlen személy, aki képes felvidítani, az egyedül Poppy jelenleg, aki meglepően mindenben mellettem áll, amit soha sem gondoltam volna. Furcsán alakul néha az élet. Séra pedig borzasztóan hiányzik. Minden egyes pillanatban. Főleg ebben a karácsonyi időszakban, amikor pontosan tudom, hogy pont ezekből szereztük anno a legszebb emlékeinket. Sajnos a karácsonyi bált ez alkalommal sem tudtam elkerülni - imádom a bálokat, de a húgom nélkül inkább kényszernek tűnik, mint szórakozásnak -, ahogy a szokásos “családi” ebédet sem, de Poppynak hála sikerült viszonylag hamar elszabadulnom az egész elől. A szüleim bezzeg örömmel beleegyeztek abba, hogy előbb elhagyjam az asztalt, ha a menyasszonyommal akarom tölteni az időmet. Még egyszer fejben hálát adok a lánynak, amiért segített alibit biztosítani ahhoz, hogy végre meg tudjam látogatni Sérát, és már kapom is fel a mozgó ajándékot, hogy a francia kastélyhoz hoppanáljak.
A védőbűbájok miatt nem tudok közvetlenül a kastélyba érkezni, ezért közvetlenül csak a birtok bejáratáig jutok el. A doboz egyre jobban mozog, mire kissé fintorogva eltartom magamtól, és igyekszem nem lerakni és olyan messzire menni tőle, amennyire csak lehet: az nem lenne túl jó ötlet, főleg hogy ez az ajándék Séráé. - Maradj nyugton, te dög. - Morgom a doboznak, majd belépek a kapun. Máskor egyből a kastély felé indulnék, de ezúttal nem kell sietnem, ugyanis kiszúrom a húgomat, ahogy a hóban sétálgat. Egyből széles mosoly jelenik meg az arcomon a veszélyesen mozgó doboz ellenére és a lehető leghalkabban Séra felé veszem az irányt, hogy meglepjem. Az, hogy a talpam alatt ropogó hó egyből elárul az teljesen lényegtelen, főleg, amikor észreveszem, hogy nincs rajta sál. - Húgi, hányszor mondtam már neked, hogy vigyázz magadra? - Kérdezem tőle, teljesen megfeledkezve a tervről, miközben odagázolok hozzá a hórengetegen keresztül, hogy a szabad kezemmel egyből levegyem magamról a sálamat, hogy köré tekerjem. - Még a végén megfázol. - Korholom gyengéden, de már húzom is magamhoz egy szoros ölelésre. A doboz erre még erőszakosabban kezd mocorogni. - Na jó, egyből oda adom, mert nem bírom elviselni ezt a dögöt. - Nyomom a kezébe az ölelés után a dobozt. - Ahogy ő sem engem. - Jegyzem meg, mikor látom, hogy amint kikerült a kezemből érdekes módon a dög egyből megnyugodott. Kölcsönös a szerelem… - Boldog karácsonyt! - Mosolyodok el végre, miközben gyengéden belesimítok Séra hajába.
A család nélkül nem ugyanolyan az ünnep. Legfőképpen a karácsony nem az. Nem véletlenül a szeretet ünnepe, nem igaz? Persze, tudom... egész évben szeretnünk kéne egymást, meg miegymás, de akkor is. Karácsonykor mindig azt éreztem, hogy valamiért nyugodtabb a család, és még jobban szeretnek minket anyáék. Kivéve.... hát, kivéve mióta Nagymamánál kell élnem, akaratom ellenére. Nem mondom, hogy ennek ellenére nem szeretem a szüleimet, mert ez egyáltalán nem lenne igaz. Azt viszont mondom, hogy valahogy nem tudom megérteni, hogy miért kell előrébb helyezni a sorrendben azt, hogy mit szólnak mások, mint a családunk boldogságát. Hiányoznak. Ők is és Bátyus is. Na jó, Bátyus valahogy kicsivel jobban hiányzik, bár ezt még véletlenül sem vallanám be anyáéknak. Nem hiányzik a sértődés. Lassú léptekkel szelem a vakító fehérséget, ami beteríti a tájat. Igen, külsőleg egészen biztosan karácsony, de legalábbis tél van. Én pedig nem vagyok hajlandó amiatt szomorkodni, hogy nem úgy működnek bizonyos dolgok, ahogy normális esetben működniük kellene, úgyhogy mosolyogva pillantok végig a fehérre mázolt tájon. Annyira elmerülök gondolataimban, hogy szinte észre sem veszem a felém tartó alakot, aztán mikor végre mégis, akkor boldog mosollyal nyugtázom a bátyám érkezését. - Bátyus! Hát te...? Nem úgy volt, hogy nem tudsz meglátogatni? Vagy anyáék engedtek? Mindegy is, örülök, hogy itt vagy! Szorosan megölelem, tényleg nagyon hiányzott már a közelsége. A gyengéd korholásra inkább nem is reagálok. Tény, hogy már számtalanszor megkért rá, hogy vigyázzak, öltözzek fel jó melegen, de... a sálat valahogy mindig elfelejtem felvenni. Ty szavaira kérdőn felvonom a szemöldökömet. El sem tudom képzelni mi lehet a kezében tartott csomagban, de az biztos, hogy a bátyám nem igazán örül neki. Meg az is biztos, hogy valami élőről van szó... de legalábbis megbűvöltről, hiszen láthatóan mozog. - Boldog karácsonyt neked is, Bátyus! De... én nem tudok neked adni semmit sem... nem tudtam, hogy jössz! Kicsit elszontyolodva pislogok az előttem álló bátyámra, mert tényleg zavar, hogy én nem tudok adni neki semmit sem. Végül győz a gyermeki énem és a kíváncsiság, és felbátorodva figyelem a mozgó dobozt. - Mi van benne? Megnézhetem? Vagy veszélyes? Mi az, bátyus? Tudom, hogy bátyus nem adna nekem semmi veszélyeset, de biztosra kell mennem, mert még a végén Nagymama nem fogja engedni, hogy megtartsam. Azt pedig egyáltalán nem szeretném.
Vendég
Szer. Május 26, 2021 12:35 am
Karácsonyi szünet Roquetaillade módra
A húgom boldog mosolya, mint mindig, most is megmelengeti a szívemet, és határozottan tudom, hogy jó döntés volt meglátogatni. Ahogy minden egyes alkalommal is, amikor sikerül elszakadnom a szüleinktől, hogy ide jöhessek hozzá. - De, úgy volt. - Bólintok a szavaira, és nem nagyon akaródzik kiengednem az ölelésből, de tudom, hogy örökre nem ölelgethetem, akármennyire is szeretném néha. - Viszont sikerült elérnem, hogy elszabaduljak otthonról. Poppy segített. - Jegyzem meg egy egészen… furcsán gyengéd mosollyal, amikor emlegetem a szőke lányt. Viszont ez sem tereli el a figyelmemet arról, hogy megint elfelejtette a sálját. Úgy látszik legalább ez nem változott az életünkben. - Jaj, ugyan már, tudod, hogy nem azért adom, hogy kapjak valamit cserébe. - Legyintek amint a figyelme az ajándékra terelődik. - Szóval ilyesmi miatt ne aggódj. Nekem már az is elég ajándék, hogy veled tölthetem az időt. - Borzolom kicsit össze a haját szeretetteljesen.
- Persze, nézd csak meg. Nem, nem veszélyes, maximum csak rám nézve. Nem nagyon szívleljük egymást. - Nevetek halkan, miközben azért gyilkos pillantást küldök a doboz felé, ami már a húgom kezében van. Amint kinyitja azt, egy pici, fekete cica pislog fel rá. - Remélem tetszik. Gondoltam, jól fog jönni egy kis társaság, hogy ne legyél olyan magányos. Csak nagyon szépen kérlek, az én közelembe ne hozd azt a dögöt, már az első találkozásunknál is szétkarmolt. Most nézd meg. - Húzom fel a kabátom ujjait, hogy megmutassam a bizonyítékát annak, hogy az a dög, nem túlságosan kedvel engem. Bezzeg, a húgom kezében teljesen nyugodtnak és aranyosnak tetteti magát. Sőt még nyivákolva követeli is a figyelmét, és ha megkapja a várva várt simogatást elégedett dorombolásba kezd, miközben pontosan tudom, hogy a fekete lelke legmélyén, az én meggyilkolásomat tervezi. Hülye macskák… sose szerettem őket. - Úgy látszik veled sokkal jobban kijön. - Mondom ezt már újra mosolyogva. Hiszen végül is ez a lényeg. Csak figyelnem kell arra, hogy sose maradjak azzal a döggel egyedül, amikor védtelen vagyok: például, amikor alszom.
Egy családban néha nagyon nem úgy működnek a dolgok ahogy azt az ember szeretné. Sajnos. Én például nagyon szeretném, ha Bátyussal és anyáékkal lehetnék, és a Roxfortba járhatnék én is. Na meg azt is szeretném, ha büszkék lennének rám és nem valami szégyen lennék a szemükben... ráadásul valami olyan dolog miatt, amiről nem is tehetek. Igyekszem erős lenni, de néha nagyon nehéz. Viszont tudom, hogy ez nem olyan dolog amit képes lennék befolyásolni, bármennyire is szeretném. Tytól eltérően varázserő nélkül születtem, így persze nem járhatok vele a Roxfortba. De a történeteit hallgatva kicsit olyan, mintha én is ott lennék vele. Ez is több, mint a semmi. Ez, és a folyamatos üzenetváltás segít, hogy könnyebben tudjam viselni azt, hogy itt kell lennem nagymama birtokán - távol a bátyámtól és a szüleimtől. Könnyebbé teszi, de még így is nehéz. Főleg így, az ünnepek környékén. Elmosolyodom mikor Ty elmondja, hogy Poppy segítségével sikerült meglógnia otthonról és idejönnie hozzám. Örülök, hogy a lány mellettünk van, és remélem, a bátyám is megbarátkozott már a helyzettel, hogy a szüleink eljegyezték Poppyval. - Persze, tudom, tudom! De akkor is... ha tudom, hogy jössz, akkor megpróbáltam volna rávenni Nagymamát, hogy vehessek neked valamit! Nézek rá bocsánatkérő arckifejezéssel, de rögtön felderülök mikor hozzáteszi, hogy már az is ajándék neki, hogy velem lehet. Én is így érzek. Izgatottan veszem kezembe a mozgolódó dobozt, közben pedig nagyokat pislogva figyelem Tyt. Mi az, hogy nem szívlelik egymást? Őt ki ne szeretné? De most komolyan! Amint kinyitom a dobozt és meglátom a benne csücsülő fekete cicát a mosolyom még szélesebbé válik. Egy pillanat alatt leteszem magam mellé a hóba, hogy aztán hálásan megölelgethessem Bátyust. - Nagyon szépen köszönöm, Bátyus! És ne aggódj, nem engedem a közeledbe Karom úrfit! Pislogok fel boldogan a bátyámra, még mindig az ölelésébe bújva. Azt nem tudom, hogy hogy jutott eszembe pont Karom úrfinak nevezni a cicát, ráadásul úgy, hogy még azt sem tudom, hogy tényleg úrfi -e, de sebaj. - Ne menjünk be? Még mielőtt megfázol? Na meg Nagymamával sem találkoztál még... biztosan örülni fog neked! Tynak biztosan örülni fog, Karom úrfival kapcsolatban viszont már nem vagyok ennyire biztos. Nagymama nem igazán szívleli, ha rendetlenkedés van a környezetében, és hát... egy kis állatot valószínűleg, sőt, szinte biztos nem fog meghatni, hogy nagymamának tetszik vagy nem tetszik a futkározása és nyávogása. Na nem baj... hátha rá tudom venni, hogy ne akarja kirakni a házból. Most az a lényeg, hogy Ty is itt van velem, a többin ráérek később gondolkozni.
Vendég
Szomb. Aug. 14, 2021 10:26 pm
Karácsonyi szünet Roquetaillade módra
Az ember egészen addig nem gondol bele abba, hogy egy család mennyire diszfunkcionális is tud lenni valójában: kivéve, amikor olyan dolog történik, amire senki sem számított, és a szülők egyáltalán nem úgy reagálnak, ahogy várható lenne tőlük. Ugyanez volt a helyzet nálunk is. Egészen addig minden idillinek és tökéletesnek tűnt, amíg be nem ütött egy tragédia, aminek hatására nem csak a húgom, de az én világom is teljesen a feje tetejére állt. Azóta is képtelen vagyok megbocsátani a szüleimnek, pláne hogy Séránál kedvesebb és szeretnivalóbb ember nem létezik a világon. - Tudod, hogy így is úgy is mindent megkapok, még azt is, amit nem is kérek. - Vonok vállat, mikor szóba kerül az ajándékozás téma. Tényleg nincs szükségem anyagi javakra, azok mindig is körülvettek, az viszont, hogy időt tölthessek a testvéremmel, az mindennél többet ér. Tudok anyagias lenni - nem tudnám letagadni magamat, ebben nőttem fel, megszenvedném, ha nem lenne lehetőségem bármit megvenni, amit csak akarok -, de ezerszer is inkább szegényként, mindenféle ajándék nélkül élném le az életemet, ha cserébe a húgom boldog lehetne. De azért üres kézzel csak nem akartam jönni, szerettem volna, ha legalább csak egy egészen kicsit, de tudok segíteni azon a végtelen magányon, ami ezen a helyen vár rá. Ezért is döntöttem a macska mellett, akármennyire is idegenkedek minden egyes állattól. Ők sem szeretnek, én sem szeretem őket, ez pedig már bőven elég ok arra, hogy messzire elkerüljem az összeset.
- Karom úrfi? - Kérdezem mosolyogva. Ez a mosoly csak akkor tűnik el, amikor az elégedetten doromboló döggel sikerül megint farkasszemet néznem, miközben ölelgetem a testvéremet. Úgy néz rám, hogy ezer százalék, hogy ha itt alszok, majd zárni fogom a szobámat, különben tényleg gyilkosság áldozata lennék. - Igazán kreatív név. - Ismerem el, miután nagy nehezen sikerül kiengednem a szorításomból. - Bemehetünk, én is régen láttam már az öreglányt. - Mosolyodok el. Tény, ami tény, ha a szüleim elkényeztettek, akkor a nagymamám egyenesen istenített. Én pedig annak ellenére is élvezem ezt a figyelmet, hogy egy idő után azért baromi sok szokott lenni. - Amiatt pedig ne aggódj, hogy mit fog szólni a macskához. Majd én beszélek vele, és utána biztos nem lesz baja azzal, hogy itt lesz. - Biztosítom Sérát, belesimítva a hajába. - Na, hozd azt a dögöt. - Pillantok a fekete kiscica felé, kicsit fintorogva, de habozás nélkül nyújtom a kezem a húgom felé, hiszen ki kell használni minden egyes közösen töltött pillanatot, és ebben még az az utálatos szőrgombóc sem tud megakadályozni.
