Zorgoth & Zora - When the snake meets the deer

Vannak olyan napok, mikor semmi, de semmi kedve nincsen az emberekhez, mert kicsit besokall. Ilyenkor gyakran szokott az erdőben kikötni, s állati alakjában lófrálni, élvezni a szabadságot, élvezni azt, hogy nem hallja valakinek a nyafogását. Nos a mai, az éppen ilyen.
Két napot töltött csupán a szerettei társaságában, mégis úgy jött el onnan, mintha valaki folyton fojtogatta volna. Nincs baja azzal, ha valakinek összejön az élet, s meg tudja osztani mással. Na, de az, hogy a csapból is a szerelem rózsaszín pacsulija folydogáljon.. Azt köszöni, nem kéri nagyobb dózisban.
Lassú és kecses, megfontolt léptekkel sétálgat, mélyen szívja magába a friss, erdei levegőt, mely nem szennyeződött annyira a város forgatagától. Úgy érzi, hogy itt most biztonságban van, itt most nem jöhet semmi, ami kizökkenti, ami rosszabb a családnál az embereknél. Már jól ismeri a járást. Tudja, hogy a muglik hol és miképpen vadásznak, mi az, amit ők tettek ki, mi az, amit a természet adott. Voltak idők, mikor naivan majdnem bedőlt, majdnem oda is lett, de aztán csak megmenekült. Azóta már megtanulta, hogy inkább sétáljon el a könnyű falat mellett – amit amúgy is utál, hát mégis csak ember, hamburger, pizza, meg minden káros sokkal jobban esik neki, mint a fű-.
Lépkedéséből lassacskán szökdelés lesz, egészen addig, míg egy csípő, maró érzést nem érez bal mellső lábát, melynek következtében a hátsókkal veszettül rúgdosni kezd. Tudja jól, hogy ez most nem egy bokor vagy rózsa tövise, hiszen azok bökése következtében nem érezné azt, hogy egyre gyengébb. Erei sajognak, mintha méreg járná át a testét, így mielőtt a földre hullna, alig van benne erő, de valamiképpen sikerül visszaváltoznia, így feje finoman koppan a leveles, füves, dimbes-dombos földön.

Van egy bizonyos ködös állapot az álom és ébrenlét között, amikor csak homályosan sejtjük, hogy mi van körülöttünk. Ilyenkor félig nyitott szemmel öt perc alatt többet álmodunk, mint öt éjszakán át, amikor teljesen csukott szemmel, teljes öntudatlanságban fekszünk. Ilyenkor az ember elég tisztán látja, hogy mi megy végbe lelkében, mely a testtől felszabadultan, hatalmas erővel szökken fel a földről, és száguld időn és téren keresztül. Zora most egy ilyen ködös, álomszerű világnak éli meg, mely körötte történik. Nem tudja mennyi idő telik el a koppanás és aközött, hogy egy fekete alak feltűnik. Ahhoz tudná hasonlítani a jelenlegi állapotát, mikor egy régi, fekete-fehér televízió éppen keresné a képét. Néha bevillan valami, néha érzékel hangot, néha lát árnyakat és néha együtt a kettőt, de nem tudja igazán, hogy mi történik.
Mikor az idegen megemeli, ő esetlen veti át kezeit nyaka körött, s fejét a vállára hajtja. Érzi, hogy szíve most úgy ver, mintha adrenalin löketet kapott volna, mégsem stimmel valami. Végtagjai sajognak, s egyre jobban fájnak, ahogy vére széthordja testében a mérget. Egy pillanatra kinyitja szemeit, de látása nem éles, csak körvonalait látja a másiknak. – Miért bántottál? – hangja rekedt, fáradt és eléggé halk. A képek annyira összemosódtak agyában, hogy azt gondolja, hogy aki éppen karjaiban tartja, az tett vele valamit. – Bal csukló, azt hiszem – az a pont fáj neki a legjobban. Ott érezte a marást, onnan indult ki minden. – Ne bánts – süti le szemhéjait lassan, miután halkan kéri erre a másikat. Ő nem tett semmit, csak sétált. Ő soha nem lenne képes arra, hogy másokat bántson, legyen szó kártékony állatról, avagy veszélyes emberről. Ezért sem érti igazán, hogy miért kapta most ezt az élettől.
- Nem érzem jól magam, mintha nem lenne se kezem, se lábam - szemeit csukva tartja, halkan beszél. - Ez nem túl jó, igaz? - teszi fel naivan a kérdést. Nem is vár erre igazán választ, hiszen pontosan tudja, hogy nincsen szerencsés helyzetben. De azért egy aprócska reménysugár még él benne, hátha.. Hátha szerencséje van, hátha az idegen tud kezdeni ezzel valamit.

A halálfélelem mindig ott bujkál a felszín alatt. A halál gondolata egész életünkben kísért minket, ezért védőfalakat építünk - többnyire a tagadásra alapozva -, hogy megbirkózzunk a láthatatlan fenyegetéssel. Mégsem tudunk szabadulni tőle. Zorában most egyszerre rengeteg érzés kavarog. Fél, mert nem tudja ki fia cipeli és egyáltalán hová. Fájdalma egyre növekszik, egyre kevésbé érzi azt, hogy élne. Olyan mintha minden ereje apránként, minden egyes lélegzetvételével távozna belőle. Eközben pedig mégis szabad. Ennél szabadabb és megkönnyebbültebb talán még sosem volt, ami azért egy kissé jó érzéssel is tölti el. Nem érzi azt, hogy bármit megbánt volna, bármit másképpen csinálna, ha visszamehetne. Valahogy úgy van vele, hogyha itt és most van vége, hát jöjjön, hiányérzete nem lesz semmi miatt.
– Te beszéltél velük - súgja halkan, mintha bárki meghallhatná, mintha ez bűn lenne. Ő soha senkire nem néz rossz szemmel, azért mert más.  Most mégis, hangjában egy kevéske ítélet cseng, egyáltalán nem tudatosan.
– Szerencsés – ízleli úgy a szót, mintha most hallaná életében először. Nem érzi magát szerencsésnek, sőt mi több.. Most érzi magát életében először szerencsétlennek, s nehezen hiszi el, hogy megtörtént ez vele.
– Elise – maga sem tudja miért ezt mondja. Ez is a neve, de soha nem használja, most viszont ez jön hamarabb szájára, miközben szemeit rendületlen csukva tartja. – Páratlan vagyok – válasza talán zavaros, de ezzel fejezi ki, hogy egyedül volt itt, mint a kisujja. Hát menekült éppen a világ elől, nem kellett neki senkinek a nyűge, baja. Meg is érdemeli, hogy szerzett sajátot, legalább ezek után talán átértékel néhány dolgot, ha még valaha kinyitja a szemeit.
– Szeretem az őzeket, te is egy csodálatos őz vagy – emeli fel jobbját, mely nem sérült, s lazán megsimítja a másik arcát.  Mindig is egy laza, mások aurájával aligha törődő boszorka volt, de ebben a helyzetben nem az eddigi életének köszönhető az, hogy meglépi ezt. Zora most kába, úgy érzi, mintha lebegne, s lehunyt pillái mögött, nem a valósággal megegyező képek jelennek meg. Mikor a férfi megemlíti az őzsutát, akkor bizony ő egy rétre keveredik, ahol az erdei állatok úgy járnak körötte, mint Hófehérke körül a mesében. Hiába vészes a helyzet, Zora még a madárcsicsergés is hallja a füleiben, melynek dallamát megpróbálja visszafütyülni, kevés sikerrel. Érdekes ez a jelenség, hiszen a megmentő szerepében tetszelgő varázsló szavait is hallja, csak nem éppen a megfelelő arcot látja. Zorgoth egyszer egy kedves kis mókus, egyszer egy róka, máskor meg őz. Jó cucc ez a méreg, forgalmazni kéne.
- Utazni szoktam és tűvel vésni mások bőre alá – ha fel is fogná, hogy miképpen fogalmaz, talán kirohanna a világból. De képtelen. Most már végérvényesen nem érzi végtagjait, s beszélni sem kifejezetten akaródzik neki, így magatehetetlen, csendben fekszik a másik kezei között.
Halkan felsikít, mikor a másik fogaival érinti a marás helyét. Józanítóan hat rá a fájdalom ezen formája, mintha csak fejbe kólintották volna. Szemei tágra nyílnak, eddigi homályos képzetei egy pillanat alatt foszlanak el, s már nem csak körvonalakat lát a másikból.
– Ez fáj – közli tömören. Nem nyavalyog, nem ellenkezik, csak közöl és tűr, ameddig kell. – Csípett volna meg egy medúza inkább.. Mondjuk nem feltétlen viseltem volna el, ha lepisilsz – csak akkor szólal meg újra, mikor már a másik végez. Jobbjával ráfog a bal kezére, mely sajog és éget, feje pedig lassan jár körbe, hogy felmérje a terepet. – Köszönöm – fordul végül a másik felé, s arcára egy halovány mosoly ül ki.

– Ezek szerint nem csak beképzeltem – nem volt benne biztos, főleg, hogy nem igazán tudja mi az igazi és mi a hamis most. – Csak sétáltam, ő meg elkapott – rázza meg a fejét hitetlen. Sokkal jobban viselné, ha támadóként lépett volna fel, de még csak nem is látta azt a nyamvadék kígyót, hogy égne el egy erdei tűzben.
– Inkább csak add át neki, hogy kösz vagy mi – nem szívesen találkozna mostanában újra kígyókkal. Valószínűleg az erdőket is hanyagolni fogja, legalábbis egyedül biztosan.
– Kellemes? –halkan felnevet. – Haldoklom, hogy így beszélsz? – mindig gyanús, ha valaki túlzottan kedves. Senki nem mondta még a nevére, hogy kellemes lenne, főleg nem ilyen hangsúllyal, tehát biztosan nagy a baj. Ezt még fáradtan is képes felfogni.
Megrázza a fejét. Talán még tanulmányai során említette valaki őket, de mivel nem igazán érdekelte a téma, így nem figyelt oda eléggé. Zora szeleburdi, sose fordított elég figyelmet azokra a dolgokra, melyek egyszer az életébe kerülhetnek. A kígyóktól meg még irtózik is, hiszen nő.. Majdnem minden nő fél a csúszómászóktól, nem?
– Sose találkoztam még beszélő őzzel – még mindig csodálkozva nézi a másikat, aki egyre jobban hajaz Bambira. – A többi erdei állat is beszél? – teszi fel érdeklődve a kérdést, miközben a kezét csak visszahúzza, hogy ne tapogassa már a másikat. – Hófehérke és a Törpék nincsenek itt véletlenül? Mindig meg akartam kérdezni tőlük, hogy melyikük húzta őt meg legelőször – csak tolja a szavakat, mintha muszáj lenni.
– Utazok, mert szeretek világot látni – nyitja ki a szemeit, hogy a másikra nézzen. – Tetoválok, mert rohadt menő vagyok benne és egyedi minden egyes tetoválásom, mivel bűvölt tintával dolgozom – erre az időre teljesen kitisztul és jelen van. Nem csoda, hiszen, ha a munkájáról vagy az utazásról van szó, akkor bármilyen helyzetben képes kijózanodni. – Festek is, bár az nem olyan egyedi, de szeretem a természetet, bár akkor nem, ha ellenem fordul – mint a mai eset. Bár nem a természet, hanem egy élőlény fordult ellene, de a lényegen nem változtat. Most vesztésre áll, csak azért, mert egy kis magányra és nyugalomra vágyott.
– Mert ezt biztosabb, hogy túlélem? – vonja fel a szemöldökét. Hát a medúzacsípések sokkal, de sokkal barátságosabbaknak tűnnek. – Pedig biztos vicces lenne, ahogy körbepisilsz, miközben kígyónyelven kántálod, hogy ez a préda a tiéd – nem érzi a határokat. Nem csak most, máskor sem, így ha véletlenül ezzel nem kellene most viccelnie, nem fogná fel. Ő mindig is ilyen volt, úgy tűnik még egy marás sem változtatja meg.
– Ühm – beharapja az alsó ajkát, miközben halkan nyüszög, mint egy kirakott kiskutya. Próbálja minél jobban tartani magát, hogy a férfi ne lássa annyira elesettnek, de bizony nem olyan könnyű ez. Főleg miközben egyre gyűlnek körülöttük az állatok. Tágra nyílt szemekkel nézi a körülöttük sereglő kígyókra. Nem fél, legalábbis ezt mantrázza magának, miközben lábai úgy remegnek, mint egy újszülött gidának. – Ugye most csak viccelsz? – menni? Oké, hogy nem a lába sérült, de bőven kellene neki még egy kevéske idő, hogy sétáljon, ne adj isten meneküljön.
– Hopp – ugrik egyet szórakozottan, miközben ártatlanul vigyorog a másikra. – Elvileg tudok, dee lehet, hogy most nem fog sikerülni – merthogy ereje a második szívás után sincsen sok, sőt.. Egyre kevesebb, mintha most hagyná el igazán minden tartaléka. Azért megpróbálja, mindent a jól megtanult módon, maradék erejét is összeszedve, hogy aztán körülbelül száz méterrel odébb jelenjen meg. Nem, nem éppen eddig szeretett volna jutni, de úgy látszik ennél nincs tovább. Fáradtan, erőtlen néz a másikra. – Elég közelre sikerült? – nevet fel halkan, még ha tudja jól, hogy ez nem egy vicces helyzet. – Miért is menekülünk? Nem tudod megparancsolni neki, hogy húzzon a fenébe vagy valami? – halovány reménységgel teszi fel a kérdést, még úgyis, hogy tudja, valószínűleg nemleges választ kap. Mindenesetre egy próbát megért a kérdés, akkor is, ha hülyének nézi miatta a másik.
– Most hova is megyünk? – néz érdeklődve a másikra, aki úgy cipeli újfent, mintha maga Superman lenne.. Bár, akkor legalább repülnének és nem a folyó mellett sétálgatnának.
– Tudod.. Más körülmények között, sikítva rohannék el a sötét erdőben meglátva téged.. Már bocsánat a túlzott őszinteségért – mosolyodik el haloványan, majd ficeregni kezd, hogy ezzel jelezze, most már igazán készen áll arra, hogy földet érjenek a lábai.

– Ebben a helyzetben releváns betegségem elméletileg nincsen– legalábbis nem tud róla. Amiről tud, az meg nem idevaló, nevetséges lenne az univerzumtól, ha emiatt lenne nagyobb veszélyben.
– Ha nem bírná őket, nem maradt volna ott. Szóval biztos, hogy volt velük valami.. Szerintem tuti gruppenben nyomták, egyszer kettővel, egyszer hárommal.. de tuti kipróbálta néggyel is. Ezek a hercegnők mind ilyen nagy cafkák szerintem – és ezt teljesen komolyan is gondolja a méreg ellenére is.
– Én nem hagynám… De nem is maradnék velük. Tök fura 7 törpe együtt éldegél az erdőben.. Vagy buzik vagy szociopaták – vagy együtt a kettő, ezen még nem igazán mélázott. De abban biztos, hogy van valami beteges az egész történetben, s nem feltétlenül az, hogy a gonosz mostoha ráveszi a vadászt, hogy vágja ki a lány szívét. Bár.. Kár azért a gyönyörű őzért, őt megsiratta annak idején.
- Ne gúnyolódj, túlságosan jól áll – érzi ám ő azt, hogy a másik szavai mit rejtenek. Hiába nincs teljesen képben, azért még az ilyesfajta interakciókra felfigyel. – Festeni szeretem a természetet és az embereket. Tetoválni meg.. sok mindent, minél eredetibb, érdekesebb, megnyerőbb, annál jobban érdekel. Az én kicsi pónim és ilyesmik szóba sem jöhetnek – nem festi kétszer ugyanazt. Persze ez sokaknak nem tetszik, de ő az egyediség híve, s ebből az elvéből nem hajlandó alábbhagyni senki kedvéért sem.  
– De egy medúza csípés nem feltétlen jár halállal, míg egy kígyó mérge azért sokkalta veszélyesebb, nem? – legalábbis arról még nem hallott, hogy valaki medúzatámadásban vesztette az életét. Bár bizonyosan van ilyen eset a világban, főleg ha csapatostul támadtak a dögök.
– Jesszus, ne, fúj – tiltakozik hevesen. Kihagyná ezt, tényleg nem szeretné, ha a másik körbehugyozná, mert a végén még annyira nevetne, hogy még könnyebben rájuk találna az a dög.
– Tudtad, hogy vannak, akik az ilyesmire gerjednek? – teszi fel csak úgy, szinte a semmiből a kérdést, utalva a harapásra, meg szívásra. Persze ő nem, ő nem olyan, de úgy tűnik azért a méreg még csak-csak dolgozik, ha ilyesmit mer kérdezni. Végül talán éppen azért, hogy erről a kérdésről elterelje a figyelmet, vagy csak mert eléggé szórakozott, viccel egyet. Aztán végül csak újra próbálkozik, sajnálatos módon, sikertelenül.
– Nem is értem, miért gondolod így... - tárja szét a karjait, mielőtt a másik ismét felkapná. Kezdi magát egy zsák krumplinak érezni, ami kifejezetten zavarja, de inkább úgy dönt, hogy ez most nem az a pillant, amikor emancipuncinak kell lenni és kikérni magának a mindenséget. Csak a másikra hagyatkozik, hát mégis ő a férfi és ő néz ki most marha okosnak.
– Nem lenne olyan, amelyik hallgat rád? – őszintén érdeklődik talán életében először ez iránt a képesség és a kígyók iránt. Nem volt még alkalma olyannal találkozni, aki tud velük kommunikálni. Ha tudna segítene, leginkább kikérné magának, hogy tud járni a tappancsain, de elnézve a másikat, nem sok esélyt lát arra, hogy ez érdekelné, így hát kivár addig, míg kell.
– Félős? – nevetni kezd. – Nem, nem nevezném magamat annak – nevet továbbra is, szinte elfelejtve azt, hogy milyen helyzetben is van igazából. – Ijesztőnek se neveznélek, egészen különleges aurád van – közli egyszerűen, őszintén. Nem a köntörfalazó fajta, sokkal jobban szereti az egyenes beszédet. – A kígyók miatt menekülnék.. – persze, hogy nem a férfitól tartana, hanem a körülötte lévő állatoktól. Néhány tetkó, meg sötétség nem rémiszti meg. Látott ő már sok mindent, sőt alkotott is már sok mindent.
– Valami Erőbenő vagy, amúgy? Triatlonista? Vaaaagy a szőke hercegi címre hajtasz? –ezt csak a cipelés, futás kombináció végett teszi fel. Persze nincs ellenére, hogy megmentik, sőt! Majd, ha olyan lesz a helyzet, akkor valami kompenzációt is kitalál, de egyelőre képtelen összetenni ezt az arcot, a segítőkészséggel.
– Van választásom? – néz a másikra kérdőn, szinte nevetve. Ha valamire rájött az elmúlt percek alatt, akkor az az, hogy a férfi ebben a helyzetben sokkal inkább topon van, mint ő. Így hát kénytelen ráhagyatkozni.
- Nem azért, de ez a hely bármennyire is képes megvédeni minket? – muszáj megkérdeznie a dolgot, hiszen jobb tisztában lenni a helyzet nehézségével, mint vígan azt hinni, hogy könnyen túléli a napot. –Vagy mi a terv? – közben halad arra, amerre kell, figyelve minden egyes lépésére. – A hozzád tartozó kígyók megvédenek, vagy ilyesmi? – nem tudja, hogyan zajlik ez, talán most életében először kívánja azt, hogy bárcsak madár lenne az animágus alakja.. Legalább el tudna repülni.. vagy már nem is élne, mert egyben bekapta volna az állat.

– De ha találsz egy menedéket végre, ahol biztonságban érzed magad és úgy gondolod, hogy nem eshet bajod, akkor elvárt, hogy aláfeküdj valakinek? – vonja fel a szemöldökét. – Egy nőtől elvárt, hogy lakhatásért cserébe odaadja a testét? Ha férfi lenne, akkor mi lenne az elvárás? Mert ugye manapság azért nem a férfiaktól vár el ilyet a világ, hanem egy nőtől.. De milyen alapon? – nézzenek oda, csak kijön belőle a feminista énje, aminek a létezéséről nem is tudott. Ez a méreg kezd rosszabb lenni, mint egy erős cucc, s kifejezetten kezdi rosszul érezni magát.
– Milyen száj szaggal találkozhatott, te atyaég! – csattan fel elsőre. – A nekrofil barom, fújj – össze is rázkódik a gondolattól, majd csak elneveti magát, mert ez már tényleg kezd olyan abszurd lenni, hogy ettől a méregtől ittas agya is hányni tudna. – A régi mesék ki vannak színezve azért, hogy a gyermek lelkek ne sérüljenek, de amúgy a Grimm testvérek alkotásai között vannak eléggé durva végkifejletek is.. – most hirtelen nem jut eszébe az, hogy melyik is a legdurvább, de hallott róla, hogy bizony a köztudatban a színesebb, happy enddel végződők vannak jelen, nem pedig a véres valóság. – Mondjuk, nem feltétlen rossz ez, mert legalább nem nevelünk már három évesen pszichopatákat.. Had döntsék el magukról később, ha azok akarnak lenni – mert nyilván kitörölni nem lehet őket, de elkerülné, hogy már kis korban ezt nevelje a jövő nemzedékébe.
– Nem igazán.. Kellett egy kis szabadság, túl sok volt az emberekből, a zajból, mindenből.. – ebbe az erdőbe aligha talált volna bármi ihletet. Túl sivár, fájdalmas és szomorú, ő meg kifejezetten utálja az ilyesmit megörökíteni.
– Egész sokat tudsz a medúzákról, annak ellenére, hogy nem tudsz róluk semmit – neveti el magát. – Milyen szerencsém van, hogy éppen őt kergeted, miközben ő meg engem kerget.. Akkor nekem meg téged kéne kergetni, hogy teljes legyen a kör? Mondjuk eléggé viccesen néznénk ki, ha kergetnélek…mert nem hiszem, hogy az őzsuta énem ijesztő lenne számodra – vagy bárki számára az lehetne, hiszen abban az alakjában tényleg szelíd. Emberként sem az a vad, ijesztő boszorka, soha nem is akart az lenni..
- Hogyne, tiszta nedves vagyok attól, hogy ezt csinálod – nevet fel halkan, miközben a szemeit megforgatja. Ennél jobb pillanat nem is lehetne az eltűnésre, kár hogy csak pár méterre sikeredik.
– Szomorú – már rá nézve az, hogy nem hallgat rá a rúnakígyó. Túlságosan könnyű is lenne a dolog, neki meg soha nem volt ekkora szerencséje az életben. Kissé rossz érzés kezdi el kerülgetni, ahogy az elhagyott területre érnek. A hideg is kirázza, mert kifejezetten nem szereti az ilyen helyeket, ha teheti elkerüli, de nincs választása.
– Vagy csak a méreg érzi a hasonló hasonlót vonz szabályt – vonja meg a vállait, s kissé sem akad fent a farkas dolgon, mert talán igazán fel sem fogja vagy nem akarja felfogni. – Mondjuk, megmagyarázná azt, hogy miért nem akarnék veled találkozni a sötétben… – neveti el magát ismételten, mintha csak most világosodott volna meg úgy igazán.
–Egy nagy kígyó a hölgyeknél hatalmas erény lehet – jó itt van az a pont, ahol végleg elveszítjük a visszafogott és normális Zorát, mintha csak kezdene újfent magához térni.
– Jófej? – néz a másikra összeszűkült szemekkel, s visszafojtja a kitörni készülő nevetést. – Nem kérek kígyókat – jelenti ki határozottan. Elég volt mára belőlük, reméli, hogy ezentúl maximum majd csak rémálmaiban találkozik velük. Egyedül sem akarna lenni, de emiatt inkább nem emel szót, nem akar hisztis királylánynak tűnni, főleg a korábbi hercegnős téma után.
Nincs mit tenni, ráhagyatkozik a másikra teljesen, elvégre kettejük közül úgy tűnik, hogy a férfi ismeri jobban a terepet, a helyzetet. Magabiztosnak tűnik még ebben a kilátástalan helyzetben is, így hát Zorának eszébe sem jut kételkedni. Valószínűleg a legtöbb nőt még egy ilyen helyzetben is zavarná, ha piszkos és saras lesz, de ő szerencsére nem közéjük tartozik. Saját lábain halad, mert már érez magában ennyi erőt. Felfelé, néha azért megtorpan, mert több energiára van szüksége, de felér és még büszke is magára és örül, mert szentül hiszi, hogy nem jöhet az eddigieknél rosszabb. Nyilván téved.
Áll. Némán jártatja körbe a tekintetét, s érzi, ahogy zsigereiben immár a méreg helyett a hűvösség jár-kel. Egy pillanatra úgy érzi, hogy lábai elgyengülnek, s mindjárt összeesik így hát nyúl a lehető legközelebb lévő dologért, hogy azt elkapja. Pechére az éppen az asztal, ahol valószínűleg a csodálatos műtétek, boncolások és egyebek zajlhattak. Krákog egyet, kettőt, nyel és kifúj. Nem hányhat, nem dobhatja ki most a taccsot, mert akkor az eddig felépített kép, mely azt sugallata, hogy kifejezetten ura a helyzetnek és jól tűri az egészet oda. Mondjuk kinek is akar tetszelegni? Kinek akar megfelelni? Hát senkinek, így nincs mit tenni, kidobja az ebédet, éppen a férfi cipőjére, s hogy tetézze a dolgot, száját lazán beletörli a másik talárjába. – Bocs – egyenesedik fel lassan, de már kifejezetten sokkal jobb színben. – Ezt már nem bírta bevenni a gyomrom – tekint ismét körbe a helyen, majd a férfira néz. – Direkt csináltad, igaz? – toppant egyet végül. – Elhitetted velem, hogy te vagy a nap fénypontja, megmentője és a hercege, hogy aztán simán belesétáljak a kezeidbe és idehozhass – toporog továbbra is, s most kezd el igazán kijönni belőle az a hisztéria, amit eddig elrejtett magában. – Biztos, hogy te csináltad ezt is itt – mutat körbe a mindenségen, amelyet rejt a torony. – Csóró ember mit vétett? Véletlenül rád nézett? – mutat a csontvázra, majd elkezd távolodni a másiktól, egészen a toronyablakáig. Kiugrana? Igen, valószínűleg megtenné, de valahogy a lábai nem mozdulnak, mert amikor kinéz, akkor kígyók sokaságával találja szemben magát.
– A nem létező tökömet, hogy ilyen betegállatok vannak a világban – toppant megint, majd lecsúszik a padlóra, s mint egy sebzett kiskutya, összehúzza magát. Nincs nála a pálcája, erőtlen, mint tapasztalta hoppanálásra is maximum pár méterig képes, így hát nincs mit tenni. Lassan beletörődik abba, hogy egy idióta, aki úgy sétált bele egy tökéletes csapdába, ahogy azt illik. Ő egy tökéletes áldozat lett mára, ehhez kétség sem férhet.

– Fúj, Tarzanra se néztem eddig ilyen szemmel, de kösz, hogy elrontottad nekem ezt a mesét.. Basszus, csecsemőként került oda, ne már – megrázza  fejét, hogy az agyament gondolatok sokasága gyorsan elkotródjon a fejéből, s ezzel végre le is zárja a mese témát. Mára eleget  gyaláztak már meg, maradjon máskorra is ilyesmi, hátha Zora még be le szívva, vagy meg lesz mérgezve.
– Ja.. Sok a puhapöcs manapság. Néha férfiasabbnak érzem magamat, mint néhány férfi.. – egyetért abban, hogy puhányokat nevelnek néhányan, de ez ellen aligha tudnak ők ketten bármit is tenni..
– Tudok ám rúgni, elég nagyot és még a célzás is megy, szóval vigyázz magadra – vigyorog ártatlanul rá. Tudja jól, hogy esélye sem lenne, de ezzel most nem foglalkozik.
– Milyen szerencse.. Különben le kellett volna vetkőztetned és kinyalnod avagy ki tudja még mi mást tenned.. S te, mint úriember, ezt ugyebár nem élvezted volna, mert hát melyik férfi élvezné igazán, ha egy meztelen, esetlen nő ott lenne előtte..? – sóhajtva rázza meg a fejét, miközben elfojtja a vigyorát. Ha az ember tud viccelni az nem gond igaz? Akkor nem haldoklik igazán. Bár Zora esetében a halál is valószínűleg úgy fog egyszer eljönni, hogy ő azt fel sem fogja, s egy áprilisi poénnak fogja hinni..
– Semmi, de semmi előítélet nincs bennem.. Nem bántottál, addig minek ítélkezzek? Nem is ismerlek –vonja meg a vállait. Ő tényleg nem annak szánta, s ha majd egyszer lesz idejük, akkor szívesen beszélget erről a másikkal, már ha annak van rá igénye –nem olyannak nézi.-
– Ja, hogy most a nadrágodban lévő kígyóról beszélsz.. Ühm. Így szoktad  hívni? Kígyónak? Micsoda cuki ez…  - neveti el magát, mintha ő nem arra célzott volna. Nyilván erre akart kilyukadni. – Olyan szomorúan hangzik, hogy ilyen nőkkel találkoztál. Megsimogassalak, hogy ne érezd magad szarul? – aztán ezt meg már úgy érti a másik, ahogy akarja, neki teljesen mindegy. Túlságosan magas volt a labda ahhoz, hogy ezt ne üsse le, egy picit csak viccelődhetnek ebben a kilátástalan helyzetben, nem? Úgyis látszik jól, hogy már gyülekeznek felettük a felhők, s alig várják, hogy villámokat szórva lecsapjanak közéjük.
Szemeit forgatja, s hagyja a témát inkább már. Ha a férfi jó fejnek hiszi az irányításmániáját, legyen. Ki ő, hogy ezzel ellenkezzen, akkor mikor veszélyben vannak? Hiába nem tetszik neki a hely, megy, s körbenéz, tapasztal, kiad magából, amit lehet. Nincs kontrollja, képtelen arra most, hogy úrilányként a sarokba vonuljon, hiszen felesleges is lenne ezzel próbálkoznia.
– Bocs – mondja ismét, miközben szájáról még a ruhája ujjába is beletörli a maradékot, már ha van. Ez a hely, az egész eddigi fél – egy óra..vagy ki tudja mióta van a másikkal, egyszerűen ezt hozta ki belőle, s úgy látszik, hogy bizony tartogat még a számukra mást is, hiszen Zorán szépen lassan kezd eluralkodni az őrület, a hiszti, ami vulkánként tör ki, s szabadul el a másikra. Első körben…
– Mindenki hisz a csodákban, te is lehetsz egyszer az életben a fény, nem pedig a sötétség, ami árad belőled – nyújtja ki a nyelvét a másikra, mint egy kisgyerek, amit majdnem el is harap, mikor a másik hirtelen megragadja. Szavai elakadnak, csak úgy mint lélegzete.. Kikerekedett szemekkel néz a másikra, míg lehetősége van rá, aztán már nem lát mást csak a földet.
Ha most ezt valaki kívülről látná, biztosan félreértené. Mi több. Egyetlen egy pillanatig Zora is enged a fantázia világnak és elképzeli, hogy ebből most nem repüléstanulás lesz, hanem más.. S magát is meglepi azzal, hogy kifejezetten beleborzong az egészbe, mintha még érezne is valami keménységet, ahogy neki feszül.. De ez nem tart sokáig, csupán egy pillanatig, addig, míg a férfi meg nem szólal és ezzel meg nem öli a varázst. Zorgoth beszéde közben az, ahogy tudatosul a nőben, hogy mi is történik, minden sötétté válik. Az a pillanat ez, mikor az éjszaka elválik a nappaltól, az alvilág a felvilágtól. S talán más is kettéválik ilyen pillanatokban. Az utolsó másodperc ez, mikor a világi és emberi mélység és magasság, fényesség és sötétség még érintkeznek, mikor a szunnyadók felriadnak nehéz és gyötrő álmaikból, a betegek felnyögnek, mert érzik, hogy vége az éjszaka poklának, s következik az áttekinthetőbb szenvedés; a nappal rendszere és világítása feltárja és szétbontja mindazt, ami az éjszaka sötét zűrzavarában görcsös kívánság volt, titkos vágy, nyavalyatörős indulat. Zora mégsem érez félelmet, ez inkább beletörődés. Arc izmai egész addig nem rándulnak meg, míg a férfi be nem fejezi beszédét. Végül nevet. Olyasfajta nevetés ez, amit talán a hiénák hallatnak az Oroszlánkirályban – maradjunk témánál akkor..- Egész teste rázkódik a nevetéstől, s ez csak akkor hagy alább, mikor Zorgoth végre ereszti, a lábai a talajt érik. Lassú, kimért mozdulatokkal fordul a másik felé, szemeiben sötétség, feladás és őrület egyvelege csillan. A férfiak ismerhetik ezt, legalábbis azok, akik már találkoztak nőkkel, akikből hirtelen olyasfajta hisztéria tört ki, mely most az Eastwood lányból fog felszabadulni, hogy elsöpörje a másikat.
– Tudod vicces, hogy ostoba fecsegésről beszélsz, amikor TE éppen olyan ostoba dolgokról beszéltél, mint én. SŐT! Tetézted is azokat, s hidd el nekem, találkoztam már elég hazug idiótával, így felismerem azt, ha valaki unalomból, avagy ostoba fecsegésből megy bele ilyesmibe, de Te.. Te saját magadat meghazudtolva még élvezted is azt az ostoba fecserészést, talán magadat is meglepve – összeszorítja a fogait, hogy azért mégse hagyja el olyan a száját, melynek köszönhetően valószínűleg mégis kirepülhet az ablakon. Moderálja magát, még jó, hogy megteszi, hiszen nem annyira ostoba, mint azt őfelsége gondolná. – Másodszor.. Ki az atyaúristen kért téged arra, hogy pátyolgass? Senki. SENKI! Szóval ne merd nekem felróni, ne merj nekem itt hisztis kis picsa módjára toporzékolni és játszani a nagymenőt, meg a kurvára okos és jó fej faszt, mert nincs hozzá semmi jogod.. – fújtat egyet. Érzi, hogy olyasvalami robban most ki belőle, aminek amúgy ott sem kellene lenni, de nem érdekli. A férfi okoskodott, hát kap egy jó adag női hisztit, had érezze a törődést.
– Nem gondolod, hogy ezek után még hallgatok is rád és oda felfekszem, ugye? – zárja össze mellkasa előtt a karjait, miközben szavaival ellentétben mozdul az asztal felé. – Komolyan mondom, dobtál volna ki. Vagy, dugtál volna meg ott az ablakban, nem itt az asztalra fektetsz, meg löttyöket öntögetsz belém. Hát eszem megáll – hangulatingadozásban nagyon jó, pedig a méregnek elméletileg már nyoma sincsen. Ha valaki ismeri Zorát, az nem lepődik meg ezen.
–Amúgy Zora a másik nevem, azt jobban szeretem és ha már pálcával böködsz, meg kilógatsz az ablakon és löttyöt töltesz belém, akkor hívj már úgy, légy szíves.. Kösz – ezzel pedig eldől, aztán hagyja, hogy a másik tapizza, meg szadizza, élje ki magát, bánja is ő már.. Ezen a ponton az se lepné meg, ha indák tekerednének a kezeire, s egy hűvös penge hasítaná fel a bőrét. Komolyan. Már semmi se lepi meg mára.

– Szeretnéd kipróbálni, hogy melyikre gondoltam? – néz szelíden mosolyogva a másikra. Megkérdezné szívesen, hogy volt-e már 39-es láb a férfi szájában vagy ágyékában, de nem érzi igazán, hogy mennyire lenne ez 1, helyén való, 2, mennyire értené a másik, hogy ez nyilvánvalóan csak vicc. Zora sajátos szar humora, amit nem mindenki tud preferálni. Néha még saját maga se.
- Úgy tűnik nem játszom eléggé jó a hangommal és nem érzékeled, hogy mi az, amit komolyan gondolok, mi az amit nem.. Tudod, szerintem úriemberek nincsenek, csak a mocskos férfiak, akik el szeretnék hitetni a nőkkel, hogy azok.. – minek is megy megint egy ilyesmibe bele? Talán csak unalomból, talán azért, hogy legalább ébren maradjon. Az is simán lehet, hogy azért jár a szája folyamatosan, mert a méreg dolgozik, s szépen kivár, hogy lecsaphasson. Minden lehetséges. A láthatatlan dolgot a legveszélyesebbek, ezt már jól megtanulta.
– Hát még nem tudtam igazán eldönteni, hogy jól jártam-e a társaságoddal, avagy nem – nem futamodik meg az ilyesfajta csevegéstől, mert ugyan miért is tenné? Lehet, hogy pillanatokon belül összeesik, lehet, hogy fel sem kel holnap. Hát minek tartsa meg mondanivalóját? Badarság lenne, főleg, mikor úgy érzékeli, hogy a másik is partner ebben. Ő tényleg simán elhiszi, hogy a zord külső az csak játék és a szavaknak van most itt ereje. A szavai és modora alapján pedig egész kellemes társaságnak tűnik a férfi. Jó az álcája, kétségkívül.
Nyilvánvalóan nem szorul simogatásra, sem a teste, sem az egója, ennyi lejött neki ezekben a percekben. Csak viccként tette fel a kérdést, de ugyan minek? Ennél fontosabb és kiakasztóbb a tény, ahova kerülnek. Zora nem szereti ezeket a helyeket. Nem csillámpónin lovagoló, szivárványt hányó lány, d e azért szereti a fényt, a rendet és azt, ha tudja, hogy ki és mi jár-kel a közelében. Ez a torony viszont.. ez a torony nem sejtet semmi jót. Kirázza hideg, kedve lenne tényleg leugrani, főleg akkor, mikor a másik úgy dönt, hogy csoda jó lecke kell neki.
Ám a női agy olyan csodálatos, hogy hirtelen olyan dolgokat ránt elő, amikről még ő maga sem tudja, hogy benne van. Így bizony Zora robban. Olyan hirtelenséggel kezd el szavakat vagdalni a másikhoz, hogy ember legyen a talpán, aki felfogja, hogy mi történik körülötte. Igazi természeti katasztrófa tör ki belőle, melyet egy átokkal lehetne csak leszedálni, míg el nem mondhatja, amit akar. Bizony. Zorgoth a lehető legjobb dolgot teszi, mikor meg sem szólal, csak nézi, csak hallgatja és hagyja, hogy őrjöngjön. Még a végén be kell látnia, hogy eléggé okos ez a férfi. Ritka példány, legalábbis, ami a hisztérikus nőkkel való bánást illeti, kifejezetten egyedi, ritkaság.
Zora pedig csak tajtékzik, kikér magának mindent, még azt is, ami meg se történt. Egyszerre hisztérikus, proli és kétségbeesett, bár valószínűleg utóbbi látszik legkevésbé. Csak akkor nyugszik le, mikor már fent fekszik az ágyon.
Nem tekint a másik felé, szemeit lehunyva várja, hogy most mi fog történni. Közben pedig lassacskán tudatosul benne, hogy ez az őrület, mely kitört belőle, csakis a családjának köszönthető, s ha majd egyszer lesz rá lehetősége sűrű esdeklés közepette kér bocsánatot a férfitól. Már, ha találkoznak még. Ugyanis a férfi úgy tűnik távozott, a nő ebből pedig semmit sem fogott fel. Valószínűleg sikerült vagy elaludnia, vagy beájulnia pár pillanatig.
Csak a csend és a sötétség van jelen. Ez a kettősség soha nem hoz magával semmi jót. Zora még éjszaka se szereti a teljes sötétséget, mindig van valami fényforrás, amely közel vagy távol, de pislákol. Nem fél, csupán ezt szokta meg.
Lassan ül fel. Feje és végtagjai sajognak, mintha egy bokszmeccsen lenne túl. Balra fordul, majd jobbra, végül lassan lecsúszik az ágyról, hogy visszalépdeljen a toronyhoz. Óvatosan dől előre, hogy lefelé kémlelje a közel, s távolt, de nem lát igazándiból semmit.
Egy valamit biztosan megtanult az utazásai során. Mindig van egy olyan pillanat, mikor ideje van a távozásnak. S ugyan mikor máskor következhetne ez be, mint most? Minden lelki és testi erejét összekaparja, hogy újra megpróbálkozzon a hoppanálással, de csupán a lépcső közepéig jut, ahol feljöttek.-
– Merlinre - rúgja meg finoman a falat, majd lassan elindul lefelé. Nem bízik semmiben, nem tudja mi vár rá. Terve annyi, hogy egyelőre marad emberi alakjában, hiszen nem tudja, hogy miképpen hatott képességére a méreg. Így két szép lábát használva indul el arra, amerről jöttek. Remélve, hogy hamarabb kitalál ebből a borzalmas erdőből, mint ahogy rátalált néhány órával ezelőtt.