Give me therapy, I'm a walking travesty

Mennyire lenne gyerekes hazáig rohanni? - futott át az agyamon a gondolat újra és újra, ahogyan az ajtó előtt toporogtam, mint egy igazi beszari idióta. Nem az én ötletem volt ez az egész, ezt nem nekem találták ki, ez olyan emberek stratégiája volt a problémáik megoldására, mint mondjuk Carol Dolohov vagy a többi burzsuj aranyvérű, köszöntem szépen, nekem megvolt a magam módszere, amire így nem sokkal az elvonó után még csak gondolnom sem kellett volna. De a kurva életbe, napi huszonnégy órában gondoltam rá. Eszembe jutott, mikor a reggeli kávémat főztem, amikor csináltam a monoton melómat, amikor elszívtam egy cigit és attól vártam a csodát, a legkisebb diszkomforttól sem takarodott az agyamból a vágyakozás, de még sem, amikor egy ágyban voltam életem nőjével, és ez már kibebaszottul szánalmas volt, de tényleg. Az én problémáimon nem segíthetett egy agyturkász, nyilvánvalóan olyan mélyen gyökerezett a probléma - mondjuk a puszta létezésemben, a személyiségem legalapvetőbb gyengeségeiben -, hogy ezt nem lehetett megoldani. Arról az aprócska tényről nem is beszélve, hogy eszem ágában sem volt bármit is megosztani ezzel a nővel. Mégis hogyan érthetett volna meg bármit is? És mégis miért akartam volna elmondani egy vadidegen nőnek életem nyomorúságait? Ekkora faszságot... Miért nem tudtam én nemet mondani Fridának?
Végül bekopogtam, magamban fohászkodtam érte, hogy mégse legyen itt, feledkezzen meg az időpontunkról vagy tököm tudja, csak ne engedjen be ebbe az irodába - Merlinkém, tényleg el kellett volna futnom, mi a szart kerestem én itt -, de nem volt ekkora szerencsém. Az ajtó kitárult és minden várakozásommal ellentétben nem egy konzervatív külsejű, szigorúan fürkésző öregasszonnyal találtam szemben magam, hanem egy feltűnően csinos, nagyjából velem egyidős nővel és ettől legszívesebben hangosan felröhögtem volna. Mint valami szar mugli pornófilm - a megtört lelkű narkós hülyegyerek megnyugvást vár a pszichológustól, akiről kiderül, hogy még dögös is. Ez csak valami rossz vicc lehetett... Ezeknek a gondolatoknak azonban nem adtam hangot, egyrészt, mert továbbra is elképesztően paráztam, másrészt pedig nem voltam egy szexista faszkalap, tulajdonképpen már a gondolatért is pofán kellett volna vágnom magam.
- Én jöttem erre az időpontra vagy valami ilyesmi... De ezt nyilván tudja, szóval nem is tudom minek mondtam - nyögtem ki végül, habár jobban tettem volna, ha egyszerűen belevágom a fejem párszor az ajtófélfába. Szívességet tettem volna vele mindkettőnknek.
Most már nem volt menekvés, pedig tényleg bármit megadtam volna a szabadulásért. Nem akartam itt lenni és úgy éreztem, jogom sincsen rá. Hiszen én magamnak köszönhettem mindent, nem kellett ehhez pszichológus, tudtam nagyon jól, hogy minden szarról végsősoron én tehettem, ami csak megtörtént velem, ezen nem volt mit filozofálni. Ezt nyilván ő is tudta, abban a másodpercben, amikor időpontot foglalt nála két héttel ezelőtt egy rehabról frissen szabadult, majdnem negyven éves ex(?)narkós, aki a tisztán maradásban és az alvási zavarok leküzdésében kért némi segítséget (persze ezt sem én fogalmaztam meg így, Frida szavaival éltem, mert ha rajtam múlt volna, az kurva biztos, hogy sosem kérek segítséget senkitől).
- Bertie... mármint Gilbert Ollivander - nyújtottam végül a kezem, ennyit még én is tudtam az illemről. - De igazából mindenki Bertie-nek hív, szóval...

Legszívesebben hangosan feltettem volna a kérdést: mi a faszt keresek én itt?, ez azonban nem lett volna túl bizalomgerjesztő bemutatkozás. Így sem voltam benne biztos, hogy sikerült jó első benyomást tennem a töketlenségemmel és a majdnem-hisztérikusan-felröhögős fél másodpercemmel a küszöbén állva. Egyáltalán miért éreztem fontosnak, hogy jó benyomást tegyek a pszichomágusra, akihez nem is akartam járni?
Ő viszont csak mosolygott kitartóan, nem emlékeztetett azokra az agyturkászokra, akikkel kötelező volt naponta legalább egyszer beszélnem az elvonón. Vagyis pontosabb lenne az a megfogalmazás, hogy naponta egyszer beültem az irodájukba, ugyanis semmit nem osztottam meg velük. Ők sem törték magukat igazán, egy alulfinanszírozott rehabon kezeltek lecsúszott narkósokat, akiknek a kilencven százaléka alig várta, hogy kikerüljön onnan és újból tolhassa magába, amivel az elvonó előtt mérgezte magát. A helyükben én sem vettem volna túl komolyan a munkámat, ez a nő azonban nem ilyennek tűnt. Biztosan nem az olyan reménytelen esetekhez volt hozzászokva, mint én és azt hitte, hogy csak egy leszek a sok "megmentett lélek" közül. Vajon akkor is így mosolygott volna rám, ha látott volna nem is olyan rég bőgni az elvonási tünetektől, mint egy kisgyerek vagy ha tudta volna, milyen elbaszott dolgokat műveltem? Aligha.
- Persze, tegeződhetünk, nekem nem gond. - Ettől nem éreztem magam kevésbé kényelmetlenül, de azért hálás voltam, hogy nem kellett a tőlem olyan idegen "Mr. Ollivanderezést" hallgatnom. Senki nem szólított úgy, sem pedig uramnak. Mindenkinek egyszerűen csak Bertie voltam, sosem vettek elég komolyan ahhoz, hogy Mr. akárminek hívjanak.
Feszengve foglaltam helyet a kanapén, mint amikor a végigbukdácsolt R.A.V.A.Sz. vizsgáimon ültettek le a tanárok és intettek, hogy kezdhetem a feleletet. Már csak McGalagony szúrós tekintete hiányzott, de ehelyett továbbra is csak csupa kedvességet kaptam. Az emberek azért járnak pszichológushoz, mert az óradíjért cserébe valaki végre kedvesen bánik velük?
- Persze, az ingyen kávét bűn visszautasítani. - Kínos mosolyt küldtem felé, mert mire befejeztem a mondatot, már éreztem, hogy nem is volt vicces. Talán nem is igazán annak szántam, nem is olyan régen még tényleg rászorultam az ajándék kávéra is. Amióta Frida elintézte nekem a jelenlegi melómat a Heliosban és együtt is éltünk, nem voltak olyan anyagi nehézségeim, mint előtte. De volt időszak, amikor macskatápra és narkóra éppen csak jutott, de nekem már kimaradt az evés aznap. És persze az még mindig messze jobb volt, mint amikor utcára kerültem, annál minden jobb volt. - Habár sokan azt mondják, hogy tulajdonképpen a kávé is egy drog, szóval ha belegondolsz, igazából nem túl etikus kávéval kínálni engem. A napi három espressótól már csak egy lépésnyire vannak az intravénás keménydrogok.
Valószínűleg Fri erre gondolt, amikor legutóbb a fejemhez vágta, hogy egy "szarkasztikus pöcs" vagyok és folyton viccet csinálok a problémáimból.
- Amúgy két cukorral iszom és jó lesz a macskás bögre. - Szerettem a macskákat, és az a rohadt bögre eszembe juttatta, mennyivel jobb lenne a macskáimmal otthon lenni. - Ez valami személyiségteszt, hogy melyik bögrét választom? A macskás az aggszűz öreglányoknak van vagy az infantiliseknek?
Már megint túl sokat pofáztam, mint mindig, amikor ideges voltam. Mikor éppen nem a lábam járt, akkor a kezemet tördeltem, bár lehet ezeknek több köze volt az egyre ritkuló, de még mindig elég gyakran rám törő elvonási tünetekhez. A sóvárgás állandó volt, a remegés és fájdalom már csak alkalmanként tört rám. Micsoda teljesítmény, száz pont a Hugrabugnak, bassza meg...

Szívesen közöltem volna vele, hogy amennyiben nem szeretne rossz környezetet teremteni, akkor ezt már rég elbaszta, mikor pszichomágus diplomát szerzett.
- Szerintem elég szubjektív, hogy mi a rossz környezet. - Én például kifejezetten rosszul éreztem magam ebben a szobában, a nő minden igyekezete ellenére is. Mások a Zsebpiszok köz mocskos utcáit ítélték meg rossz környezetnek, ahol én könnyed otthonossággal mozogtam. Az volt a nekem való közeg, nem ez. Szívesebben ütöttem volna nyélbe egy cseppet sem legális drogüzletet kétes alakokkal, mint hogy az anyakomplexusomról vagy mi a faszról beszélgessek ezzel a kedves mosolyú nővel.
- Ha olyan jól tudnék nemet mondani, akkor valószínűleg most nem lennék itt, nem gondolod? - Valóban nehezemre esett elutasítani sok mindent. A drogokat, a szívességeket másoknak, még akkor is, ha tudtam, hogy soha nem viszonozzák majd a kedvességet. Habár a függőségemet sosem erre vezettem vissza, nem azzal volt a probléma, hogy nem mertem nemet mondani. Egyszerűen nem akartam.
Összességében azért értékeltem az érvelését, úgy éreztem, ha egy másik szituációban találkoztunk volna, kifejezetten kedveltem volna őt. Kedves, vicces nőnek tűnt, aki nem csak a szakmája miatt érdeklődik mások iránt, hanem tényleg őszinte kíváncsiság motiválta. Jó emberismerőnek tartottam magam, nem ösztönösen, inkább csak az élet hozta így, megtanultam gyorsan felmérni mások jellemét. Meglepett volna, ha az irodáján kívül egy egészen más személyiséget öltött volna magára, mint amit én társítottam hozzá. Persze mindez nem számított, mert mi itt voltunk ebben a kurva szobában, itt kellett beszélgetnünk, nem pedig egy kocsmában próbáltam körbeudvarolni.
- Honnan tudod, hogy az enyém nem lesz rúzsfoltos? Léteznek sminkelő férfiak. - Ha Frida itt lett volna, már biztosan nyakon vágott volna a vicces kis megjegyzéseimért. A rúzsfoltok említésére pedig felrémlett egy ködös gyerekkori emlék a nővérem királylányos-tündéres korszakából, amikor társaság híján engem vont bele a számomra egyáltalán nem szórakoztató sminkelős teapartikba, de erről inkább nem akartam mesélni senkinek. Nem jó dolog kistestvérnek lenni.
Idegesen kevergettem a kávét, a kérdésére viszont néhány pillanatra megállt a kezemben a kanál. Nem számítottam rá, hogy máris elkezd ennyire személyes kérdésekkel bombázni - igaz, én jelenleg azt is túl személyesnek éreztem volna, ha a reggelim tartalmáról érdeklődik, tehát ez nem volt mérvadó. Különben nem is reggeliztem, túl ingerült voltam hozzá.
- Nem, de már hozzászoktam. Az elvonón azt mondták, hogy ez természetes, ha nem tudok aludni. Habár szerintük a narkózáson kívül minden természetes, szóval elég nehéz hinni nekik. - Belekortyoltam a kávéba. Nem volt túl finom, de nem érdekelt, sosem voltam válogatós, bármit megettem és megittam.
Nem láttam értelmét hazudni erről, hiszen Frida már előre közölte a pszichológussal, hogy akadtak problémáim az alvással.
- De köszönöm a kérdést, ettől eltekintve remekül vagyok. Mindjárt karácsony, a szeretet ünnepe és hasonló faszságok, ilyenkor általában jól érzi magát az ember, nem? - Én biztosan nem, de nyilván akkor nem lettem volna itt.
A tesztek említésére vágtam egy fájdalmas fintort, bár félig-meddig elment egy önironikus mosolynak is. Komolyan, én tényleg kedveltem volna Arlene-t, ha mondjuk egy kellemesebb szakmát választ.
- Egyértelműen a melyik pasi illik hozzám tesztet szeretném - vágtam rá rezzenéstelen komolysággal. - Én Brad Pittre vagy Gilderoy Lockhartra gondoltam, biztos majd a párom és a lányom is megértik a hirtelen váltást.
Alinát semmivel sem lehetett igazán kizökkenteni a lelki békéjéből és eljátszani a bizalmát és szeretetét, de valami azt súgta, hogy erre még neki is felszaladt volna a szemöldöke. Talán.

Nem erre a válaszra számítottam. Sőt, eddig ez a nő semmi olyat nem tett, amit előre elképzeltem, és bár kedveltem az érdekes embereket, most mégis nagyon kényelmetlenül éreztem magam. Nem miatta vagy a viselkedése miatt, sokkal inkább azért, mert nem tudtam annyira utálni őt, mint ahogy elterveztem a szobába való belépés előtt. Szerettem volna gyűlölni ezt az egészet, őt magát is idiótának kikiáltani, aki nem érthet semmit és üres szakszavakkal dobálózik, de eddig semmi ilyesmi nem történt.
- Csak vicceltem, én azért nem szoktam sminkelni - dünnyögtem, mintha ez az információ egyáltalán számított volna valamit vagy valaha is érdekelt volna, ki mit ken a képére és kit dönget unalmas perceiben.
Hosszú másodpercekig csak az arcát fürkésztem, próbáltam rájönni, hogy most komolyan beszél-e vagy ez valamiféle teszt, amin elbukhatok. Miért mondana ilyet egy függőnek, ha nem azért, hogy kiprovokáljon belőlem valamiféle vallomást? Nem úgy nézett ki, mint aki vörösborral önti fel a teáját, inkább olyan délben tejes teát ivó nőnek tűnt. Talán csak azt gondolta, ettől majd elnyeri a bizalmam vagy faszom sem tudja, mi járt a fejében. Ilyeneket tanítanak az Akadémián?
- Nem tűnik túl hatásosnak. Szerintem az intravénás heroin hatékonyabb, de állítólag nem tesz jót az egészségnek, hát ki gondolta volna... Ha ezt tudom, sosem nyúlok hozzá. - Igen, Frida határozottan megtépett volna, ha ezt most végig kellett volna hallgatnia. Merlinnek hála ő nem volt itt és nem is szándékoztam neki elmesélni, hogy az egész terápiás foglalkozás alatt sötét és szar humorom megcsillogtatásával próbáltam magam véglegesen meggyűlöltetni a pszichomágussal, hátha ő is belátja, hogy menthetetlen eset voltam és kár rám pazarolnia az értékes idejét.
Továbbra sem tett fel igazán személyes kérdéseket, de nem bírtam elhinni, hogy ez valóban egy kötetlen beszélgetés és nincs vele semmilyen célja, nem tudok rossz válaszokat adni. Egyáltalán mi volt itt a tét? Abban sem voltam biztos, hogy pontosan mitől féltem ennyire. Hiszen tudtam magamról, hogy nem voltam rendben, valami nagyon komoly baj volt velem születésem óta, amin nem lehetett segíteni, nyilván egy selejtes példány sosem lesz az igazi... Mi aggasztott akkor ennyire? Mit változtatott volna ezen egy hivatalos szakvélemény, ha amúgy sem tartottam magamat többre?
- A fiatalabb a párom unokatestvérének a férje, szóval elég bizarr lenne. Inkább maradok az idősebbnél. - Nem mintha vágytam volna a nyáladzó zöldséggé amneziált idősebb Gilderoy Lockhart lángoló szerelmére.
Elvettem tőle a nevetségesen színes női magazint, de nem nyitottam ki. Nem azért, mert féltem attól a nyomorult teszttől vagy sértette a lelki békémet egy menstruációs görcsökről szóló cikk, egyszerűen csak nem értettem ezt az egész helyzetet.
- Mire megy ki ez az egész? Nem vagyok hülye, tudom, hogy próbálsz belemászni a fejembe és nagy következtetéseket levonni, de nem értem, hogy a szarban jön ide ez az egész... Azt gondoltam, majd beszélünk negyed órát arról mennyire elbaszott vagyok, felírsz valami antidepresszánst vagy tököm tudja, aztán hazamehetek. Hogyan kéne ennek segítenie? - kérdeztem ezúttal már mosoly nélkül, ismét idegesebben a kelleténél. - Mert azt remélem senki nem gondolja, hogy egy vidám beszélgetéstől majd kevésbé akarom belőni magam az első adandó alkalommal vagy több kedvem lesz kikelni az ágyból. Ez biztos bejön a normális embereknél, csak hát valljuk be, én nem vagyok az, nagyon kedves tőled, hogy úgy kezelsz, de ez a tényeken nem változtat és szerintem nem kéne rabolnunk egymás idejét.