Olyan jól alakultak az elmúlt hetek, hogy még nekem is nehezemre esett elhinni. Élveztem a munkámat, a feladataimat, a többiekkel eltöltött időt, a szabad estéimet, amiket olvasással töltöttem otthon, egyszerűen mindent. Jó, persze, hogy nem mindent. Hiába voltak a napjaim sokkal felemelőbbek mint egy-két hónappal ezelőtt, azért bőven akadt még, ami hozott nehézségeket az életembe - de azt hiszem, ez nem is lesz soha másképpen. Kezdetnek ott volt Bertie, aki már fel is emlegette nekem, hogy úgy viselkedek vele, mintha egy hímes tojás lenne, képtelen volt megérteni, hogy aggódom érte, pláne, miután csak annyit válaszoltam neki, hogy legfeljebb záptojás lehet. Aztán ott volt Dante is… olyan szépen alakultak minden, lehet, hogy illúzió volt az egész, de egyre közelebb és közelebb éreztem őt magamhoz, amire egyszerre vágytam és rettentett el nagyon. Hiszen még mindig éltek a gondolataimban azok a bizonyos emlékek, nem is akartak halványulni, és minden alkalommal, amikor Dantéra néztem, másra sem tudtam gondolni, mint arra, hogy milyen érzés volt a karjaiban lenni a pult alatt. Nem a legromantikusabb hely, mégis visszavágytam oda… csakhogy ő nem emlékezett semmire. Le sem tudom írni, mennyire frusztrált ez az egész helyzet, mennyi kételyt ébresztett bennem és mennyire zavart, hogy ő mit sem tud minderről. Ráadásul biztos voltam benne, hogy az életben nem tudna úgy érezni, mint én. Merlinre, mekkora tinipicsa lett belőlem… Végül ott volt a harmadik problémám is: az alvás. Nem, nem ment, továbbra is gyötörtek a rémálmok, ha nem is olyan rendszerességgel, de ott voltak, vagy ha éppen nem, az elalvás pont ugyanolyan nehezen ment. És kezdtem kifogyni az anyagból, amit Bertie most nem tudott szolgáltatni nekem, mert Frida kitekerte volna a nyakát érte, meg valószínűleg az enyémet is. Maradt a másik megoldás, hogy ismeretlentől veszek egy kisebb mennyiséget, aztán ha nem öl meg és működik is, akkor legközelebb tudni fogom, hol kell próbálkozni. Erre pedig tökéletes időpont volt a pénteki bemutató utáni színházi buli, amit tudtam, hogy meg fogunk tartani. Sikerrel zárult az este, mindenki vidám volt, csurrant egy kis vodka ide, egy kis whiskey oda, sör meg detoxba illő mennyiség is. Jól éreztem magam én is, elbeszélgettem Eggsyvel, Bonnie-val, Dantéval még többet, közben a fél szemem azonban az órán volt. Tudtam, hogy tízre ki kell mennem a művészbejáróhoz, ahogy a pasival megbeszéltük, és nem akartam késni, mert egész biztosan nem várt volna rám kedvesen. Úgyhogy pontban tízkor el is mentem "mosdóba", vagyis egyenesen ahhoz az ajtóhoz, aminek a túloldalán már ott állt egy nem túl barátságosan festő alak. Nem mondom, hogy nem fordult meg a fejemben egyszerűen becsukni magam után az ajtót és visszamenni a többiekhez, de aztán belegondoltam, hogy meg fogok őrülni fű nélkül - legalábbis meg voltam erről győződve -, úgyhogy végül csak kiléptem az ajtón. Egy gyors üzlet, semmi több. Ennyi, aztán visszamegyek, mintha mi sem történt volna. Gondoltam én.
z első néhány nap rendkívül kínos volt azután a bizonyos pult alá borulós buli után, azonban ahogy telt az idő, a kínos feszültség is oldódni látszott kettőnk között. Enyhült a bűntudatom a hazugság - na jó, elhallgatott igazság - miatt, egyre ritkábban jutott eszembe, hogy őszintébbnek kellett volna lennem Carollal. Rengeteg időt töltöttünk együtt, persze ezt nem is lehetett volna elkerülni, hiszen Fudge egy szerelmespár szerepét szánta kettőnknek a legújabb darabjában. A próbákon kívül is rengeteget lógtunk együtt: az ebédszünetekben együtt ugrottunk ki az Abszol útra kajáért, továbbra is eljárkáltunk bulizni, elvittem egyszer Carolt egy mugli múzeum időszakos tárlatára is, sőt, még egy izgalmas akadémiai előadást is meghallgattunk együtt a házimanók emancipációjáról. Egyszóval minden tökéletes volt, sosem éreztem még őt ennyire közel magamhoz. Anyukám állandóan kínos megjegyzéseket tett rá, ami mostanra az egész családunk kedvelt szokásává vált. Apa folyton a "szőke hercegnőmmel" viccelődött, a testvéreim viselkedését pedig inkább nem is minősíteném. Annyira, de annyira idegesítőek tudtak lenni... Aztán végre elérkezett a várva várt új Egon Fudge színdarab premierje. Telt házzal játszottunk aznap este, már hetekkel előre elkelt minden jegy, ahogyan az minden Eggsy nevével fémjelzett előadással történni szokott. Jók voltunk, néhány kisebb bakin kívül, amit a közönség valószínűleg észre sem vett, tökéletesen játszott mindenki. Egyértelmű volt, hogy jó kritikákat kapunk majd, nem csoda, hogy az előadás után mindenkinek ünnepelni támadt kedve, még Mr. Scamander is hozott egy üveg pezsgőt. Én nem ittam sokat, fáradt voltam és két napon belül egy elég hosszú beadandót is le kellett adnom az akadémián, nem akartam igazán bulizni. Megittam egy pohár pezsgőt és egy üveg vajsört, mindenkit körbekínáltam anyum csokis kekszével, amit a társulatnak sütött, de ennyiben kimerült részemről a partizás. Beszélgettem egy keveset Eggsyvel egy könyvről, amit mindketten olvastunk, méltattam pár perc erejéig Bonnie szokás szerint zseniális játékát, kérdezgettem egy kicsit Fridát Alina hogylétéről, de az idő nagy részét Carollal töltöttem. Carol eltűnt néhány percre a mosdóban, szinte észre sem vettem, addig is Mr. Scamanderrel beszélgettem az előadás várható fogadtatásáról. Aztán egyik percről a másikra Eggsynek sikerült arcon lőnie (elméletileg véletlenül) Eustace-ot egy megbűvölt pezsgős üveggel, ami a találat után csengő hangon énekelte, hogy "száz pont a Hollóhátnak". És Carol erről lemaradt... Gyorsan letettem az idő közben kiürült vajsörös üvegemet, majd kirohantam a folyosóra, hogy gyorsan megkeressem Carolt, nehogy lemaradjon az éneklő pezsgőről. Szinte biztos voltam benne, hogy még azért nem tért vissza, mert kisurrant elszívni egy cigit a művészbejáróhoz, hiszen Mr. Scamander nem engedett senkit az öltözőkben és a folyosón dohányozni. Igazam lett, Carol valóban odakint állt, azonban nem egyedül. Először nem tulajdonítottam ennek nagy jelentőséget, azt gondoltam, Ollivanderrel beszélget éppen, sokszor láttam őket együtt cigizni - habár nem találkoztam egyszer sem aznap a férfivel, eddig azt gondoltam, hogy ma nem is dolgozott. Carol viszont nem Bertie-vel volt, ez azonnal nyilvánvalóvá vált, mikor a másik alak megpördült és rám nézett... - Carol... te meg mit csinálsz? - ráncoltam a homlokom, hol Carolra, hol a nem túl bizalomgerjesztő külsejű pasasra pislogva. Valami itt nagyon nem volt rendben. - Ő meg kicsoda?
Elég hamar kiderült, hogy legújabb barátom még annál is kellemetlenebb jószág, mint amire számítottam. Gondoltam, majd gyorsan, fél perc alatt megoldjuk a dolgot, odaadom neki a sarlókat, ő a kezembe nyomja a csomagot, aztán mindenki megy a maga útján, ő oda, ahová akar, én pedig vissza a többiekhez. Természetesen ez nem így történt, biztosan azért, mert meglátott engem, egy szőke kiscsajt, akiről azt gondolhatta, hogy könnyű lesz kicseszni vele, úgysem tudja, mit csinált. Rendesen benézte, mert azonnal vitába szálltam vele. - Nem, haver, ez kurvára nem így volt megbeszélve. Most komolyan be akarod magyarázni nekem, hogy hirtelen a kétszeresére emelkedett az ára? Mennyire nézel te hülyének? -Nem a pénzről volt szó, természetesen. Nem éreztem volna meg az eredeti ár sokszorosát sem, volt elég pénze a családomnak ahhoz, hogy a vacsorám többe kerüljön ennél. De nem szerettem, ha át akartak baszni és ha hülyének néztek, ez elvi kérdés volt, és nem hagyhattam magam. Napokig nem tudtam volna tükörbe nézni utána. -Ennyiért kétszer ennyit kapok sokkal jobb minőségben, ne nézzük már egymást hegyi trollnak. Ekkor hallottam meg a nevemet az ajtó felől, ráadásul éppen attól a személytől, akit a legkevésbé akartam, hogy itt lásson, ebben a helyzetben. Mindig nagyon odafigyelve titkoltam Dante előtt, hogy szoktam füvezni, mert tudtam, hogy nem támogatná, sőt egész biztosan elítélne miatta, azt pedig nagyon nem akartam. Még a gondolata is szörnyű volt, hogy hirtelen elveszítsem, pedig nem is volt igazán az enyém. Le is vert most a víz, de pár másodperc alatt rendeztem a vonásaimat. Színésznő vagyok, a fenébe is. - Senki, ne is foglalkozz vele. Csak el kellett intéznem valamit gyorsan, ennyi az egész. -Már az első szónál a pasi kezébe nyomtam a pénzt, amit kért, nem is foglalkoztam vele, hogy még vitatkoznom kéne az áron, csak a kis tasakot akartam. Ki is kaptam a kezéből és azzal a mozdulattal a pulóverem kenguruzsebébe süllyesztettem. Határozottan elfordítottam az embert a karjánál fogva, hogy éppen itt az ideje az angolos távozásnak, én pedig Dante felé indultam, mintha mi sem történt volna és mehetnénk vissza a többiekhez. - Történt valami? Remélem, senki nem ölte meg magát vagy Eustace-t.
z a Carol, akit én ismertem, nem fért össze azzal a Carollal, aki most itt alkudozott ezzel a nem túl bizalomgerjesztő pasassal ki tudja miről. Vagyis... épp ez volt a legnagyobb baj, volt némi sejtésem, hogy miről. Egészen biztosan nem csokibéka-kártyákon vagy antikváriumi könyveken vitatkoztak... Az egész annyira bizarr volt, hiszen én ismertem Carolt - vagyis azt gondoltam, hogy ismertem őt -, és ő nem ilyen volt! Persze, szeretett bulizni, de azért néhány vodka-narancs és eközött bőségesen volt különbség. Csak álltam ott földbe gyökerezett lábbal és próbáltam rájönni, mit kéne most tennem. Vissza is siethettem volna a többiekhez, mintha sosem láttam volna semmit, rászólhattam volna a férfire, hogy takarodjon innen, de végül csak Carolnak tettem fel egy kérdést. Nem tudom, milyen válaszra számítottam, azt hiszem, semmivel sem tudott volna igazán megnyugtatni, legfeljebb azzal, ha valóban felemelt volna egy nagy csomag színes kártyát, amiket valaki csokibékákból gyűjtött össze. Nyilván nem ez történt, Carol pedig azonnal ködösíteni és terelni kezdett. - Azt látom, hogy éppen elintézel valamit - ráncoltam a homlokom cseppet sem elégedetten. Carol pénzt adott a különös férfinek, aki ezután már nem vitatkozott tovább, csak elsietett, és mi kettesben maradtunk, de ebben nem volt semmi barátságos meghittség. Carol meg sem próbált magyarázkodni, azonnal más témára tért át, mintha ezzel kitörölhette volna az emlékeimet. - Ne már, Carol, ne csinálj úgy, mintha nem történt volna semmi - szakítottam félbe a többiekről és Eustace-ról szóló kérdését. - Mit vettél ettől az embertől és miért volt ennyire sürgős? Kérlek, ne nézz hülyének... Nem tudtam igazán, mit kéne éreznem. Dühös voltam és csalódott, hiszen erre sosem számítottam Caroltól és magamról is azt gondoltam, hogy ennél jobban figyeltem a környezetemre. Hogyan siklottam át efölött? Vagy csak ennyire szerettem volna tökéletesnek látni Carolt? Egyáltalán volt bármi jogom dühösnek lenni? Hiszen ami történt vele... De akkor is hazudott nekem, basszus!
Láttam Dante arcán azonnal, hogy ezt most kurvára benéztem. Nem volt hülye, azonnal leszűrte, hogy mi történik az orra előtt, amint kilépett az ajtón. Nem volt nehéz persze, mégis mit csinálhatna egy színésznő a sikátorban egy ismeretlen, rossz arcú faszival, ha nem drogot vesz éppen? Biztosra vettem, hogy neki is ez volt az első gondolat, ami végigfutott az agyán, engem pedig ettől a tudattól elöntött a pánik. Mégis hogyan magyarázom ki magam? Hogyan értetem meg vele, hogy nem vagyok narkós, csak… Csak egy füves, egy közönséges füves. Túl jól ismertem már ahhoz, hogy tudjam, nem fog különbséget látni a kettő között, akármilyen kicsi is az a különbség. Hosszú óráknak tűnt, pedig valójában alig néhány másodperc lehetett, amíg végigpörgettem minden lehetőséget, amit most bevethettem annak érdekében, hogy ne gyűlöljön meg egy életre. A lelkem mélyén éreztem, hogy ennek már úgyis mindegy, mert ebből nem fogok jól kijönni, de mégis a legkíméletesebb módszert kellett választanom. Lemondóan felsóhajtottam és kihúztam a pulóverem zsebéből a kis tasakot egy pillanatra, majd vissza is csúsztattam. Nem akartam, hogy akár megforduljon a fejében, hogy elvegye tőlem. - Csak egy kis adag fű, nem vagyok kemény drogos. Sajnálatos módon, akitől eddig szereztem, már nem tud hozni nekem, úgyhogy kénytelen vagyok kellemetlen szájszagú alakok kevésbé jó minőségű anyagával beérni. -Sokat ért az a gondolkodás és döntéshozatal, ha végül a legnagyobb baromságot csináltam. Határozottan nem fogok jobb fényben feltűnni előtte ezzel a hozzáállással és ezzel az ócska magyarázattal, még akkor sem, ha amúgy teljesen igaz volt minden, amit mondtam. -Nézd, nem jó dolgomban használom, oké? Nem azért szoktam cigizni sem, mert olyan menőnek vagy nagylánynak képzelem magam tőle. Kell ahhoz, hogy ne érezzem egész nap szarul magam és még inkább ahhoz, hogy éjszaka tudjak aludni. Ez kielégítő válasz neked? Idegesen toporogtam egyhelyben, egyik lábamról a másikra állva. Vissza akartam menni, hallottam bentről még a többiek zaját, úgy akartam tenni, mintha semmi nem történt volna most. Sosem voltam jó a konfliktusok kezelésében, ha azok a sajátjaim voltak. A menekülés mindig annyival egyszerűbb volt… De most nem volt utam, ahhoz meg kellett volna kerülnöm Dantét, de egyszerűen nem volt hozzá képem. Úgyhogy egyre frusztráltabban vártam, hogy lépjen valamit, valamerre.
rtékelnem kellett volna az őszinteségét, de nem ment. Hiába kértem tőle, hogy ne nézzen hülyének és ne hazudjon nekem, azt hiszem, a lelkem mélyén mégis jobban örültem volna egy megnyugtató és kevésbé őszinte válasznak. Nem szerettem, ha valaki mellébeszélt, de talán most mégis erre vágytam, magamnak is azt hazudhattam volna, hogy csak félreértettem az egészet, ha nem mondja ki ennyire egyértelműen a tényeket. Bárcsak többre tartottam volna az őszinteségét, bárcsak több megértés szorult volna belém, mert így csakis csalódottságot és személyes sértettséget éreztem, mintha Carol felrúgott volna valamit kettőnk között. Én sem értettem a saját érzéseimet, csak annyit tudtam, hogy valami biztosan nagyon elromlott. - Hogy... mi van? - kérdeztem vissza ingerülten. - Kevésbé jó minőségű? Carol, mi a fenéről beszélsz? Te... te teljesen hülye vagy?! Nem akartam elhinni, amit mondott. Nem is pusztán az borított ki, hogy Carol füvezett - bár ez is nagyon zavart, nekem ez nem fért bele, nem, még művészként sem -, hanem az, ahogyan erről az egészről beszélt. Talán azt még megbocsátottam volna neki, hogy néha elszívott egy-egy spanglit, hiszen sokan tették a színházban, talán csak egy átmeneti idióta szokásnak gondoltam volna, de a szavai egyértelművé tették, hogy nem erről volt szó és egyáltalán nem érezte át a helyzet súlyát. Annak, hogy ő most itt üzletelgetett egy ilyen arccal... - Nem, egyáltalán nem kielégítő. Ha rosszul érzed magad, arra nem ez a megoldás, soha nem ez. Azt hittem, hogy ennél sokkal több eszed van - fakadtam ki. - Hadd találjam ki: eddig Alina apjától szerezted, ugye? Nem is tudom mit gondoltam, nyilván nem teázni szoktál, mikor egy olyan alakkal lógsz, mint ő. Annyira hülye vagyok, nem értem miért nem vettem észre, hogy te ilyen vagy. Igazából nem tudtam, mit takar az az ilyen. Éreztem, ahogy kimondtam, hogy talán túllőttem a célon, nem kellett volna belekevernem Alina szerencsétlen apját - vagy legalábbis nem kellett volna hangosan szavakba öntenem, hogy igazából én nem tartottam annyira "jóarcnak", mint Carol -, és talán Carolról sem kellett volna ilyen élesen véleményt nyilvánítom. De már kimondtam, nem volt visszaút és... és miért nekem kellett volna szégyellnem magam? Nem én vásároltam illegálisan egy sikátorban, nem én hazudtam neki hónapokon keresztül. Érezze magát ő szarul, mert ezt ő rontotta el, csakis ő.
Fogalmam sem volt, mit kéne várnom ezek után. Tudtam jól Dantéról, hogy nagyon ellenzi a drogokat, ez már akkor világossá vált, amikor először váltottunk pár szót Bertie-ről. Én nem tartottam a marihuánát drognak, nekem ez afféle gyógyszer volt, egy szükséges rossz, ami nélkül jelenleg nyomorúságos lenne az életem. De ő ezt nem érthette meg, már hogyan is érthette volna? Nem élte át azt, amit én minden nap, amikor nem tudsz aludni, mert az emlékek és az érzések nem hagynak, és már te is félsz attól, hogy álmodnod kelljen. Mégsem számítottam tőle ennyire heves reakcióra. - Ne beszélj így velem, nem a kutyád vagyok! -csattantam fel, de a szavaim csak üres fülekre találtak és nem is erőltettem sokáig a dolgot. Igyekeztem úgy tenni, mintha leperegnének rólam a szavai, mintha nem érdekelne amit mond és nem fájna minden, amit éppen a fejemhez vág. Nem hiszem, hogy túl sikeres voltam benne, mert hiába voltam színésznő és éltem az életem jó részét úgy, hogy hobbiból megjátszottam magam, akadtak dolgok, amik meghaladták a képességeimet. Például az, ha valaki, akiben eddig megbíztam, akit a barátomnak tartottam és akit menthetetlenül megszerettem, így ellenem fordul. Sosem akartam tudni, milyen az, amikor egy ennyire fontos ember undorodik tőled, márpedig most ezt tapasztaltam. Ilyen. -Ez az egy szó bőven elég volt arra, hogy tudjam, mit gondol rólam őszintén, legbelülről. Merlinre, mennyire ostoba is voltam, ha azt hittem, hogy itt még bármi lehet közöttünk, hogy a pult alatt eltöltött este nem csak a piának köszönhető, hogy az, ahogy mi együtt tudunk dolgozni, többet jelent egyszerű, jó munkakapcsolatnál. Ez a felismerés pedig majdnem annyira fájt, mint a szavak, amiket hozzám intézett. Majdnem. Nem válaszoltam neki azonnal, csak a zsebembe nyúltam, hogy kiszedjek egy szál cigit - rendeset. Remegett a kezem, ahogy a számhoz emeltem és meggyújtottam. Lassan fújtam ki a füstöt, addig is arra figyelve, hogy véletlenül se látszódjon az arcomon mindaz, amit most érzek. - Sajnálom, hogy nem érek fel az elképzeléseidhez és az igényeidhez. Sajnálom, hogy nem az vagyok, akinek gondoltál, vagy akinek látni akartál. Én ilyen vagyok és nem fogok senkiért változtatni ezen, mert ez az én életem, az én jólétem és az én kibaszott dolgom. -Még egyet szívtam a cigiből, lassan elfordulva Dantétól és odébb lépve párat, ahol a lámpák fénye már nem teljesen ért. Innen, hogy háttal voltam neki, nem láthatta a könnyeket az arcomon, amiket hihetetlenül szégyelltem. -Menj vissza a többiekhez, Dante. Ha kérdezik, fáradt voltam és hazamentem.
ehet, hogy igazságtalanul szélsőségesen reagáltam, de Carol felháborodása még annál is jogtalanabb volt. Igen, fogalmazhattam volna óvatosabban. Igen, megpróbálhattam volna több empátiát kicsikarni magamból. Igen, hülye voltam, amiért eddig hitegettem magam Carollal kapcsolatban. És igen, jobban felkaptam a vizet, mint kellett volna. De összességében itt nem én voltam a szemét. Nem én hazudtam neki, nem én bagatellizáltam el valami igazán komolyat és ezért Carol sértettsége minden volt, csak indokolt nem. Szerinte mégis hogyan kellett volna reagálnom? Gyújtsak meg én is egy spanglit és filozofáljunk együtt az élet nagy dolgairól vagy mi? Veregessem vállon, hogy milyen laza csaj? Nem, én nem ilyen voltam és az elveimet nem dobtam félre csak azért, mert neki úgy kényelmesebb lett volna. - Nem beszélek úgy veled. Játszhatod a sértődöttet, Carol, de te is tudod, hogy ez az egész helyzet nincs rendben és nem én vagyok a szar alak - vágtam rá, hozzá hasonlóan a feltétlenül szükségesnél jóval hangosabban. Nem akartam kiabálni vele, hiszen azt tényleg nem érdemelte meg és tudtam, hogy rosszul érintette mindenfajta agresszív fellépés a férfiaktól - az okát is értettem -, de utólag már nem tekerhettem lejjebb a hangerőt. Az enyhe bűntudatom abban a másodpercben elpárolgott, ahogy előkotort a zsebéből egy cigarettát és rágyújtott. Tudtam, éreztem a szagán, hogy csak egy sima cigi, de komolyan éppen most kellett elszívnia egyet? Ennél nem is tehette volna nyilvánvalóbbá, hogy magasról tett a véleményemre és arra, hogy én helytelennek és veszélyesnek tartottam, amit az előbb művelt - illetve ki tudja még hányszor művelt olyan kétes társaságban, mint például Ollivander. - Persze, Carol, senkinek sincs köze az életedhez, igaz? A családod és a barátaid csak nézzék csendben mosolyogva az önpusztításodat, mert te mindent megoldasz egyedül, ugye? Ja, nem, bocs, Ollivander remek társaság és még jobb megoldásokkal áll elő, ha beüt a szar. Nekem ne próbáld megmagyarázni, hogy te ilyen vagy. Ismerlek, és tudom, hogy ez nem te vagy igazából, ez... ez valami felvett hülyeség és azt hiszed, hogy ettől jobban leszel, de ez nem igaz - fakadtam ki. - Persze, takarodjak innen, véletlenül se beszéljük meg, az túl nehéz lenne, ugye? Idegesen megfordultam, hogy valóban visszatérjek a többiekhez, de néhány lépés után megtorpantam. Dühösen rágtam az ajkam, éreztem, hogy a pulzusom az egekbe szökött. A mellkasomba egy kellemetlenül feszítő, ólomsúlyú gombóc költözött - éreztem, hogy mondanom kéne valamit, talán akkor szabadulhattam volna tőle, ha megtalálom a megfelelő szavakat, de azok nem jöttek a nyelvemre. Meg akartam fordulni, de képtelen voltam rá, mert tudtam, hogy csak olyat látnék, amitől még rosszabbul érezném magam. Mardosott a csalódottság és egy érzés, amit nem tudtam megnevezni. Nem bűntudat volt, nem is harag, hanem valamiféle frusztráló fezsültség, mintha a lelkem mélyén tudtam volna, hogy nem látom át az egész helyzetet és emiatt belülről majd' szétrobbantam, mert nem szerettem volna veszekedni Carollal, sem pedig neheztelni rá, érteni akartam őt és azt is akartam, hogy ő is értsen meg engem és ne bántsa magát, de ez most lehetetlennek látszott. Egyszerűen ott tátongott közöttünk ez a szakadék Carollal és lehetetlennek tűnt áthidalni.
Nem akartam reagálni Dante szavaira. Az lett volna a legegyszerűbb, ha egyszerűen csak kizárom őket a fejemből és úgy teszek, mintha itt sem lenne. Igen, határozottan egyszerűbb lett volna, de sajnos nem voltam képes rá, hogy megtegyem. Frusztrált, amit mondott, amit a fejemhez vágott, de még jobban az zavart, hogy mennyire nem is próbálta megérteni azt, hogy nekem ez mit jelent. Nem feltétlenül ő vagy amit mond, hanem a fű, ami most a zsebemben lapult. - Tényleg, bocsáss meg, el is felejtettem. Azkabanban lenne a helyem, mert el mertem szívni egy jointot. Mindjárt önként be is vonulok, hogy vezekeljek ezért a hatalmas bűnért. Végül is, ha nagyapám még élne, akkor úgyis ott bent rohadna, biztos tök jókat beszélgetnénk az emberiségellenes bűntetteinkről. Ő muglikat és sárvérűeket gyilkolt, én meg elszívtam egy cigit. Családban marad, nem igaz? Hogy ilyen szar alakok vagyunk. -Nem tudtam mit kezdeni a gúnnyal, ami a hangomban volt. Le is kellett volna állnom, mert akármilyen mérges is voltam most és akármennyire bántottak is Dante szavai, nem éreztem azt, hogy megérdemelné mindezt. Remegtem az elfojtott indulattól, a tudattól, hogy úgysem fogja megérteni és nem is akarja megérteni, én pedig nem tudok semmit tenni annak érdekében, hogy ez másképp legyen. Mert nem érdekli, mit mondok, nem érdekli, mit érzek, egyedül csak az fontos neki, hogy a szemében mekkora bűn egy füves cigi elszívása. - De igen, Dante, ilyen vagyok, ha tetszik neked, ha nem. Én esküszöm, örülök neki, hogy neked sosem kellett füvezned azért, hogy át tudd aludni az éjszakát és az egész életed kibaszott cukormázban úszik meg apád fagylaltjaiban, de nem mindenki ilyen szerencsés. Persze hiába mondom ezt, mert kurvára leszarod. Tudod, imádom, hogy mennyire előadod a nyitott, művelt, elfogadó embert, valójában pedig ugyanúgy ítélkezel mások felett, mint bármelyik suttyó a Zsebpiszokból. Nem baj, jogásznak remek leszel, oda kell is az ilyen. A következő mondatára nem tudtam nem nevetni. Még mindig háttal álltam neki és nem is állt szándékomban megfordulni, de a nevetésemet akkor sem próbáltam volna leplezni, ha az orra előtt állok.. - Megbeszélni? Most komolyan? Nem tudom, mennyire vagy tisztában az ilyen fogalmakkal, de általában a megbeszélés nem arról szól, hogy csak hajtogatod, mennyire szar alak vagyok és csak neked lehet igazad. De másra úgysem vagy képes. Úgyhogy nem, nem akarom “megbeszélni”. Menj vissza a többiekhez és szállj le rólam. Ha nem megy el, én fogok szó nélkül hazáig hoppanálni, leszarom.
a a színház hideg kőfalának beszéltem volna, talán akkor is értőbb fülekre találnak a szavaim. Carol vagy tényleg nem értette, hogy miért zavart engem az újdonsült viselkedése, vagy nem akarta érteni, mert valahol a lelke mélyén ő is érezte, hogy a cselekedetei nem helyénvalóak. Szerettem volna az utóbbiban bízni, mert az a Carol Dolohov, akit én ismertem és szerettem nem az a lány volt, aki gátlástalanul füvet vett egy sikátorban és utána bizonygatta, hogy ez a világ legtermészetesebb dolga. - Egyáltalán nem ezt mondtam! Nem mondtam, hogy szar alak vagy és nem is értem, hogyan kevered ide a nagyapádat... De nehogy már nekem kelljen rosszul éreznem magam, amiért nem tapsolok örömömben, amiért ilyen dolgokat csinálsz és titkolózol! Mindig is tisztában voltam vele, hogy tulajdonképpen szerencsés körülmények közé születtem. A szüleim szerettek, törődtek velem, biztosítottak számomra mindent, még ha nem is éltünk luxusban, lehetőségem nyílt a tanulásra, a gyerekkoromat egy mesés színházban tölthettem és apa fagylaltozójában, soha nem ért semmi trauma, és minden problémám a túlzott maximalizmusomra korlátozódott, ami néha pánikká nőtte ki magát. De eddig egyszer sem éreztette velem senki sem azt, hogy emiatt rosszul kéne éreznem magam. Igen, tudtam, hogy sok mindenkinek rossz élete volt, sajnáltam is őket, de nem én tehettem róla és nem kellett szégyellnem, hogy nekem ennyi minden megadatott. Ahogy jogom volt a véleményformálásra is, akármennyire nem tetszett Carolnak. - Bocs, majd mindjárt szégyellni fogom, hogy anyám nem lépett le, az apám meg nem szarik a fejemre és nem történtek velem olyan dolgok, mint veled. Igen, képzeld, boldog életem van és én erre büszke vagyok, nem fogom rosszul érezni magam miatta, csak mert rohadtul irigy vagy mások örömére. Tessék, vedd csak körbe magad ilyen Ollivander-féle lecsúszott alakokkal, ők majd biztos megértenek, neki aztán biztos nem "kibaszott cukormázban úszik az élete". Mintha egyáltalán tudnál bármit az én életemről... Menj a francba, Carol - fakadtam ki. - Én sem akarok már semmit megbeszélni veled. Jó füvezést, én most visszamegyek a normális emberek közé. Hiába torpantam meg néhány lépés után, végül mély, szaggatott levegőt vettem és faképnél hagytam Carolt. Az ajtó hangosan csapódott be utánam, a lépteimet túl zajosnak éreztem a folyosón, mintha a cipőm minden egyes nyikordulása a fényesre felmosott padlón emlékeztetni akart volna rá, hogy távolodom Caroltól, a szó minden értelmében. Talán így kellett lennie, nem illettünk össze, ez most teljesen nyilvánvalóvá vált. De ha ennyire egyértelmű, akkor miért fájt ennyire és miért motoszkált a gondolataim között egy gyenge kis hang, ami azt súgta, hogy rosszat tettem?
