Az én szívem sokat csatangolt, de most már okul és tanul

Eresztettem magamnak egy pohár hideg vizet az idegen konyhában, szinte hiányoltam a macskák puha lépteit a konyhapulton. Itt egy darab macska sem volt, legfeljebb Alina utálatos golymókja, de Merlinnek hála Puffancs egyelőre távol maradt a konyhától.
Képtelen voltam aludni, úgy másztam ki az ágyból, mintha kigyulladt volna alattam a lepedő. Boldognak kellett volna lennem, hiszen csodával határos módon éltem, nagyon-nagyon hosszú idő óta először Frida mellett hajthattam álomra a fejem, elméletileg kezdett egyenesbe jönni az életem, de... de nem éreztem jól magam. A bűntudat mázsás súlyként nehezedett rám, képtelen voltam anélkül az alig egy szobával arrébb alvó - már ha aludt - Alinára gondolni, hogy ne jutott volna eszembe a rémület, amit okoztam neki. Vajon dühös volt rám? Csalódott? Nagyon megijesztettem? Megbánta, hogy megkeresett? Fogalmam sem volt, egyszerűen nem volt alkalmam beszélni vele, és bár éreztem, hogy sort kellene rá keríteni, mégsem mertem szóba hozni. Éppen elég kínos volt közölni vele, hogy az anyjával megpróbáljuk feltámasztani hamvaiból a kapcsolatunkat. Mégis milyen apa voltam, hogy nem tudtam megbeszélni valami ennyire fontosat a lányommal?
Persze nem csak ennyiről volt szó, más is ébren tartott ezen az éjszakán. Képtelen voltam aludni, kellemetlenebbnél kellemetlenebb álmok gyötörtek, amelyekben vendégszerepelt apámtól kezdve Amycus Carrow-n át, Adáig elég sok mindenki. Valahol akkor adtam fel az alvásnak még a reményét is, mikor egy delíriumos rémálom közepén Ada közölte velem, hogy jobb is, hogy elvetélt, mert éppen olyan szörnyű apja lettem volna a gyereknek, mint Alinának. Nehéz volt megítélni, hogy a borzalmas álmoktól reszkettem vagy egyszerűen csak túl sok ideje nem jutott egy tizedgrammnyi anyag sem a vénáimba - pedig milyen kibaszott jól esett volna néhány óra intravénás nyugalom, a kurva életbe... Erre nyilván lehetőségem sem nyílt itt Scamanderék lakásán, persze felöltözhettem volna és leléphettem volna, talán fel sem tűnt volna senkinek. Igen, ez egészen fél percig egy nagyon jó ötletnek tűnt, még az is megfordult a fejemben, hogy talán az lenne a legcélravezetőbb, ha vissza sem jönnék, csak szép csendben eltűnnék Frida és a lányunk életéből, tulajdonképpen megváltás lenne mindenkinek, ha meglépném ezt. Nehéz volt szabadulni ettől a gondolattól, igazán csábító volt, csak ki kellett volna sétálnom az ajtón és többet hátra sem nézni, ami például betépve, mint a kurvaélet igazán könnyű is lett volna, és még csak önzőségnek sem titulálhatta volna senki, hiszen tulajdonképpen, ha hosszútávban gondolkodtam, ez volt a legjobb, amit tehettem velük.
Végül csak letettem a poharat a mosogató szélére, erős volt az inger, hogy benyomjam a fejemet is a jéghideg víz alá. Nem bírtam visszafeküdni az ágyba, tudtam, hogy az alvás esélytelen és nem akartam felébreszteni Fridát, bőven ráfért a pihenés azok után, hogy előző éjszaka még mellettem virrasztott a Mungóban.
Ahogy átvándoroltam a nappaliba, úgy éreztem magam, mint egy betörő. Nem tartoztam ide, nem kellett volna itt lennem, ezt anélkül is tudtam, hogy bárki hangosan kimondta volna. Még az öreg Scamander sem szólt semmit, bár úgy sejtettem, ez inkább csak az unokája iránt érzett szeretet miatt volt így. Nem érdekeltek az okok, amíg elkerülhető volt a konfliktus.
Ledobtam magam a kanapéra, nem olyan volt, mint otthon a sajátom, ez kényelmes volt és macskaszőrtől mentes. Elvettem a kanapé előtti dohányzóasztalról - milyen idióta dolog dohányzóasztalnak nevezni valamit, amikor ebben a kikúrt lakásban még egy szál cigi sem volt - egy bekeretezett fotót. Sötét volt a szobában, de így is tudtam mi volt rajta. Alina, nyilván, még az első roxforti útja előtt a King's Cross pályaudvaron, a nagyapjától búcsúzkodott éppen. Vajon én mit csináltam, mikor ez a fotó készült? Milyen érzés lett volna elkísérni a kislányomat a Roxfort Expresszhez? Elvinni az Abszol útra, a nagyapámnál megvenni az első varázspálcáját... De ezeket az elvesztegetett pillanatokat már sohasem kaphattam vissza, és ahogy az elmúlt napok eseményei megmutatták, nem is érdemeltem meg őket. Erre tökéletes bizonyíték volt a bal karomon kirajzolódó két legfrissebb véraláfutás, ami a tűszúrások nyomán maradt - egyet magamnak csináltam, egy a Mungóból származott. De szinte elvesztek a többi ocsmány nyom között, amik otthon, a saját albérletemben olyan természetesnek tűntek magamon, ezek között a falak között viszont szégyelltem őket. Mi a faszt kerestem én itt?
Ekkor lépteket hallottam a hátam mögül, biztosra vettem, hogy Fri jött utánam.
- Mindjárt megyek, nem kell... - De a mondatot már nem fejeztem be, mert hátra fordulva szembesültem vele, hogy Alina állt ott. - Azt hittem Fri az... Ne haragudj, ha felébresztettelek. Csak kijöttem inni, aludj vissza nyugodtan, nem fogok szörnyet halni a nappalitok közepén vagy valami ilyesmi... Bocs, ez szar vicc volt.

Azt gondoltam, sosem lesz kínosabb beszélgetésem Alinával, mint amikor beállított hozzám és közölte velem, hogy ő a lányom. Nem tudom, honnan jött részemről ez az optimizmus, már igazán megtanulhattam volna, hogy mindig volt lejjebb. Ebben esetben ez az jelentette, hogy a szemébe kellett néznem azok után, aminek akaratlanul is kitettem. Ennél milliószor kellemesebb volt döbbenten bámulni az arcába előző decemberben, pedig akkor is kényszert éreztem a magyarázkodásra és bűntudat gyötört, noha akkor még nem volt rá racionális okom. Most volt, és szívesen elcseréltem volna ezt a kínos beszélgetést a világon szinte bármire. Még egy kiadós verés is jobbnak ígérkezett.
Legalább az nem száradt a lelkemen, hogy még aludni sem hagytam. Nem úgy tűnt, mintha hazudott volna, és valóban nem evett egész nap. Tulajdonképpen semmit nem csinált egész nap, amióta visszaértünk Fridával a kórházból, csak aludt. Emiatt aggódnunk kellett volna Fridával?
- Hát igen, éhesen aludni elég szar - adtam neki igazat. Ebben a témában egészen nagy tapasztalattal rendelkeztem.
A kérdésének nem kellett volna váratlanul érnie, hiszen az alapvető udvariassági szabályok ezt diktálták. Ha valaki kórházba került, attól illett megkérdezni utána, hogyan érezte magát. De ez akkor is érvényes volt, ha valaki nem betegség vagy sérülés miatt került oda? Nem tudtam eldönteni és ezen most nem is akartam filozofálni, túl fáradt voltam és túlságosan zavarban éreztem magam ahhoz, hogy az agyam megfelelően funkcionáljon.
- Nem kell aggódnod miattam - tértem ki a konkrét válasz elől. Úgy éreztem, ordító nagy hazugságnak tűnt volna rávágni egyszerűen annyit, hogy "remekül vagyok, köszönöm", a részletekbe pedig nem akartam belemenni. Úgysem érthette meg, nem is kellett megértenie, és legfőképpen nem akartam, hogy megértse. - Nem ez volt az első alkalom, szóval... tudom kezelni vagy valami ilyesmi. A Mungóban mindenkit gyorsan helyrepofoznak, egy ilyen után általában már aznap kihajítják az embert. Én is igazából már tegnap mehettem volna, amerre akartam, csak anyád ragaszkodott hozzá, hogy maradjak bent. Szóval tényleg nem kell aggódnod, megvagyok.
Tényleg nem ez volt az első alkalom, hogy majdnem sikerült megölnöm magam, és ezt amúgy is a helyén tudtam kezelni a kezdetektől fogva. Egyszerű feladat volt, mert rohadtul nem érdekeltek a következmények. Eddig legalábbis, most viszont nagyon is érdekeltek az Alinával kapcsolatos következményei a tetteimnek, és ezt már nem volt olyan könnyű kezelni, mint eddig. Szerettem volna tőle bocsánatot kérni, de annyira értelmetlennek és szánalmasnak tűnt, hogy inkább nem tettem. Mégis mit mondhattam volna? Bocs, hogy majdnem megdöglöttem? Ne haragudj, amiért neked ezt látnod kellett és amiért az apád egy hasznavehetetlen, gyenge szerencsétlen? Bocsi, Alina, az élet szar, de amúgy nagyon szeretlek, bár nem tudom ezt hogyan kéne a tudomásodra juttatnom. Amúgy köszi, hogy nem hagytál meghalni! Nem, ezt nyilván nem mondhattam neki.
- Csinálhatok neked valami kaját, ha gondolod... - próbáltam enyhíteni a kínos feszengést, ami magától nem akart múlni. Erről legalább biztosan tudtam, hogy nem lehet nagy melléfogás és ez egy apa dolga, ha a lánya egész nap koplalt. A lelkem mélyén sejtettem, hogy hozzám hasonlóan ő is menekülni szeretne a szituációból, de nem tehettük meg. Valami nagyon határozottan azt súgta, hogy amennyiben most elkerüljük egymást, az hosszútávon mindenkinek rosszabb lesz. És talán ezt ő is így látta, hiszen nem rázott le azonnal. - El ne áruld Fridának, hogy ezt mondtam, de kettőnk közül mindig én voltam jobb a konyhában.
Igazából fogalmam sem volt róla, hogy ez mennyire igaz, mert nem mostanság történt meg utoljára, hogy Frida főzött rám. Csak muszáj volt jártatnom a számat, mert az csökkentette a szorongásomat.
- És különben is kicsit úgy nézel ki, mint egy vérfarkas telihold után, minden rosszindulat nélkül, szóval lehet nem kéne egyedül ügyeskedned a konyhában... Persze egy igazán elbűvölő vérfarkasra gondoltam, muszáj leszögeznem. - Hiába aludt órákat napközben, nagyon nyúzottnak tűnt és tudtam, hogy ez csakis az én hibám volt.
Felálltam a kanapéról, hátha a mozgás segít leküzdeni a zavaromat. Mennyire szánalmas, hogy a lányom mellett így éreztem magam, és ezt csakis magamnak köszönhettem... Kínosan hosszúnak tűnő másodpercekig toporogtam, valami ott volt a nyelvem hegyén, magam sem tudtam mit akartam pontosan ennyire kimondani, de inkább elfojtottam, nehogy tovább rontsam a helyzetet és elindultam a konyha felé. Alig néhány lépés után azonban megtorpantam, győzött az elnyomhatatlan inger, hogy valamilyen módon a tudtára adjam, mennyire kibaszottul rosszul éreztem magam a történtek miatt.
Csak szorosan átöleltem, reméltem, hogy ebben benne volt minden, amit el szerettem volna mondani neki, de képtelen voltam szavakba önteni. Hogy mennyire sajnálom ezt az egészet és egyben azt is, hogy nem lehettem ott mellette egész életében. Hogy higgye el, nem akartam én rosszat, nem akartam fájdalmat okozni neki vagy bárki másnak, csak túl nehéz volt az élet és én nem tudtam vele máshogy megbirkózni. De igazán szerettem őt, ő volt a legcsodálatosabb dolog, ami valaha történt velem, még ha ezt nem is mondtam neki eddig. Bárcsak mindezt megértethettem volna neki egyetlen csontropogtató öleléssel... Bassza meg, miért ilyen nehéz az élet?

Sok beszélgetést lefolytattam már életemben, amikre nem voltam büszke vagy éppen sosem kellett volna megtörténniük egy egészséges, normális életút esetén. Akadt közöttük bőségesen olyan, aminek még az emléke is fájt vagy dühített, de bármelyiket újra átéltem volna, gondolkodás nélkül, ha cserébe ezt a helyzetet egyszerűen eltörölhetem. Egyszerre éreztem szégyent, zavarodottságot, tehetetlenséget és valahol mélyen boldogságot is, amiért most itt voltam ezen a különös estén Alinával - a kislányommal, Merlin bassza meg -, de nem emiatt kívántam, hogy bárcsak sose kerültünk volna ebbe a helyzetbe. Mert kettőnk közül nem nekem volt ez igazán rossz, hanem neki. Alinának ez nem csak egy újabb elbaszott nap volt, egy újabb felhalmozott hiba, láttam rajta, hogy jobban megijesztettem őt, mint talán eddigi életében bárki.
- Elpusztíthatatlan vagyok, ne aggódj - legyintettem. - Ez ilyen Ollivander-dolog. Nézd meg a nagyapámat, öregebb, mint Merlin, aztán még mindig él és virul, pedig túl van néhány szaron az öreg. Túlélte Tudodkit is, és ennek ellenére vénségére is a magas vérnyomás a legnagyobb baja. Ha mást nem is, ezt továbbörökítette.
Garrick nagyapám biztosan személyes sértésnek vette volna, hogy én, a legelbaszottabb unokája hozzá hasonlítottam magam, de nem volt itt, hogy nehezményezze. Sőt, valami azt súgta, hogy az öreg hátralévő ki tudja hány évében egyszer sem akar majd látni, és ezzel igazából meg is tudtam békélni. Túl sokat sosem foglalkozott velem, és ha gyerekként olykor be is keveredtem a műhelyébe, mindig nyilvánvalóvá tette, hogy láb alatt voltam. Az ő hiánya nem tartozott az igazán fájó pontok közé.
- Igazából, ha engem kérdezel, a főzés sokkal összetettebb. Azt érzéssel kell csinálni, a bájitalok meg... az sokkal precízebb és irányítottabb, nem sok kreativitás kell hozzá. Mármint lehetsz kreatív, csak akkor mindig van rá esély, hogy magadra robbantod a fél lakást. Én már csak tudom, megtörtént párszor... - Ahhoz képest, hogy mennyit kísérleteztem, arányaiban kevés alkalommal sült el katasztrofálisan. Különösen, ha azt is figyelembe vesszük, hogy általában betépve, mint a kurvaélet, tettem mindezt, mert olyankor jöttek a legjobb ötletek - vagy olyankor voltam abban az állapotban, hogy elhittem, jó ötlet lenne kipróbálni valamit, amit amúgy józanon biztosan nem tettem volna meg.
Ha lehetséges, a szavai hallatán még jobban elöntött a bűntudat. Bár nem mondta ki, de számomra egyértelmű volt, hogy miattam nem tudott aludni előző éjszaka. Hiszen mi más tartotta volna ébren, a jövő évi vizsgái miatti aggodalom vagy mi a picsa? Nyilván nem. Én tehettem róla, hogy borzasztó éjszakája volt, ami ki tudja mivel telt. És még az anyját is elvettem tőle, aki talán megnyugtathatta volna. Nem én kértem Fridát, hogy maradjon velem, de mégis a saját hibámnak éreztem, amiért mellettem ült a Mungóban és nem maradt Alinával. Befurakodtam az életükbe, önző módon, amikor korábban megfogadtam, hogy nem fogom megtenni. De én már csak ilyen voltam, amihez hozzáértem, azt végérvényesen elbasztam. Vajon ha még most kiszálltam volna, egyszerűen kiléptem volna az életükből, akkor megakadályoztam volna az általam okozott maradandó károkat?
- Azért a szörnyű elég nagy túlzás. Merlinnek hála inkább anyádra hasonlítasz és nem rám, szóval kizárt, hogy szörnyen nézz ki. - Józan észből hiányt szenvedtem, de önkritikából biztosan nem. Cserébe viszont nagyon értettem hozzá, hogy udvaroljak körbe másokat, akár őszintén kedves szándékkal, akár érdekből. És a közhiedelemmel ellentétben általában előbbi volt többségben, ha kedves akartam lenni, akkor azt komolyan gondoltam és csak ritkán motivált hátsó szándék. Én nem sok dicséretet és kedves szót kaptam életemben, így tudtam, hogy mennyire sokat jelenthet ez másoknak. - Amúgy is minden csak viszonyítás kérdése. Kettőnk közül inkább te nyernéd el a Szombati Boszorkány Legbűbájosabb Mosoly Díját. És nem azért, mert rokonságban állsz Lockhartékkal... Amiről mellesleg próbálok megfeledkezni, mert Hester lassan húsz éve fontolgatja a brutális kivégzésemet és őszintén szólva, minden épeszű ember fosik egy kicsit Hestertől, nem?
Csapongtam az egymáshoz alig kapcsolódó témák között - ez is a páratlan képességeim egyike volt, milyen kár, hogy egy szakmai önéletrajzba nem írhattam bele a nem létező végzettségeim helyett -, csak hogy véletlenül se telepedjen ránk kínos csend.
- Tökéletes, tudok egy kibaszott jó receptet, egy kedves izé... barátom mutatta. Az apja szakács volt egy menő étteremben, szóval megtanított a lányának is ezt-azt, és komolyan, még a roxforti házimanók sem főznek úgy, mint ő. Mindig mondtam neki, hogy eléggé pályát tévesztett aurorként. - Összevissza pofáztam, csak mire a monológom végére értem, akkor nyilallt belém a felismerés, hogy Adáról beszéltem. Adáról, akire most a legkevésbé akartam gondolni, még annál is kevésbé, hogy Alina milyen állapotban talált rám. Hosszú másodpercekre lefagyott az arcomról az erőltetett mosoly. - Mindegy is, igazából nem fontos. A lényeg, hogy baromi jó tésztaszósz és gyorsan meg is van. Kéne hozzá olívaolaj, pár gerezd fokhagyma, őrölt chili, de abból nem olyan sok, friss bazsalikom, petrezselyem és mentalevél, só, bors és nyilván paradicsompüré. Vagyis remélem, mindegyik van itthon. Ha nem, majd kitalálunk valami alternatív megoldást, abban elég jó vagyok.