A meglepetésekkel mindig csínján bántam. Sokszor égettem csak azzal meg a kezem, ha valami változó csöppent az életembe, mert elég korán rájöttem, hogy azokat képtelen vagyok normálisan kezelni. Egyszerűbb volt azt a változót kipöckölni az életemből, hogy soha többet ne lássam. Egyetlen egy esetben azonban hibáztam. Sikerült úgy a bűn útjára lépnem, hogy többször csábultam el ennek a változónak, hogy aztán újabb meglepetésekkel jöjjön az életembe. Az első pillanatban, amikor realizálódott bennem, hogy valakitől lesz egy gyerekem, még egészen félvállról tudtam venni. De amikor egy csúnya viccből fakadóan rájöttem, hogy a gyerek is érdekel meg az anyja is, akkor már nem tudtam olyan őszintén mosolyogni és vállon veregetni magam. Sőt, tovább megyek, sikerült magamat egy olyan mederbe terelnem, ahol a változókat teljesen száműztem az életemből. Mint az újévi kívánságok esetében, amikor fogadalmat teszünk, hogy mit és hogy fogunk a következő időszakban teljesíteni. Aztán persze rájöttem, hogy nem olyan egyszerű a nők nélkül meglenni. Főleg akkor, ha mindegyikben csak egy arcot keresek. Egy arcot, ami hirtelenjében feldereng. De mármint tényleg feldereng. Az Abszol útról sok jót és rosszat lehet mondani, azt biztosan, hogy forgalmas és az év minden időszakában minden helyről érkezett varázslók és boszorkányok árasztják el különféle célokból. Mint ahogy nekem is sétálhatnékom akadt abban a pillanatban, amikor kitettem a lábam a Reggeli Próféta bejáratán. Csak kellett egy kis levegő, megnézni a nyüzsgést, beleszürkülni, szemrevételezni az újabb dekorációkat és a legújabb bolondságokat karácsonyra - fúj, sosem dekorálnám ki az utolsó négyzetcentiig a lakásomat karácsonyi hülyeségekkel, ellenben a leglehetetlenebb dolgokat vásárolnám össze magamnak - és persze megnézni a legújabb képes kiskönyveket az útba eső bababolt kirakatában. Szigorúan csak azt, ugyanis már elhatároztam, hogy akarok egy könyvet írni, lehetőleg nem kitálalásokról és politikai pocskondiázásról, mert azt már épp nyeltem az utóbbi időben eleget. De egyszerűen annyira jópofák azok a szerzemények a mozgó képeikkel, hogy elfeledtetik egy pillanatra a problémáimat. És akkor ne érezzek késztetést, hogy felpofozzam saját magam, amiért már megint Maxie-t képzelgem, most épp a kirakatról visszatükröződve? Szívesen megtenném, ha nem valóság lenne. De ahogy felpillantok a tőlem nem is olyan messze ácsorgó nőre, rá kell jönnöm, hogy a képzelgésem nagyon is valóságos. És a szemmel most már nagyon jól látszódó hasa is. - Szerinted az eltévedt kiskacsa megtalálja a családját? - kérdezem halkan, de ahhoz elég hangosan, hogy ő is meghallja. Viszket a tenyerem, hogy komolyan elbeszélgessek vele arról az ostoba viccről, de érzem, hogy nem szabad így lerohanni. Különben is terhes, ki tudja, hogy mit vált ki már csak úgy a jelenlétem.
Nagyon elszomorodtam, mikor Moira lemondta a mai találkozót, ugyanis a legutóbbi beszélgetésünk óta elég sok újdonságban volt részem. Nem mondhatnám, hogy életre szóló barátságot kötöttem, de jelenleg ő az egyetlen az életemben, akiről példát vehetek - még nem döntöttem el, hogy követendőt vagy elrettentőt -, amiért két gyerekkel is elég ügyesen igyekszik helytállni anyaként. Ráadásul nehezített pályán, mert férje is van. Őszintén örülök annak, hogy idejében kiderült Felix miféle ember. Nem szívesen estem volna pofára akkor, mikor már megterveztem a közös jövőnket, az esküvőt, a családi fészket és mindent, ami egy nő életében valaha fontos lehet. Most sem kerít hatalmába jó érzés, mikor párokat látok, karácsonyi dekorációkat, vagy éppen elsétálok egy ruhaszalon kirakata előtt, akik épp a téli esküvők szépségére hívják fel a figyelmet. Nehéz úgy tennem, mintha nem esne rosszul mindez, de én voltam elég bolond ahhoz, hogy többet gondoljak ebbe bele, mint ami valójában. Hiszen még csak együtt sem voltunk, soha nem kérte meg a kezemet, sőt. Egészen addig azt sem tudtam, hogy újságíróként dolgozik, míg el nem kezdte megmagyarázni a történteket. Persze csak rontott a helyzeten. Én ostoba, naiv kislány, Franciaországból. Biztosan tökéletes alanya lennék egy könnyed játszmának, amiből remek cikk kerekedne, mondjuk az ötórakor teázó, egyébként is egymás életében vájkáló nőknek címezve. Talán mégsem volt olyan jó ötlet úgy dönteni, hogy Moira nélkül is nekivágok a mai délutánnak. Pedig nem volt más tervem, minthogy vegyek néhány holmit, amik még hiányoznak a készletből. A stressz és a Próféta láttán meglóduló gondolataim viszont épp annyira tesznek jót, hogy legalább a gyerek is megérzi a hasamban, hogy újfent sikerült felzaklatnom magam. Szerencsére néhány üzlettel arrébb végre megpillantom azt, ami egyenesbe tudja hozni ezt az elcsúszott délutánt. A kirakat most is lenyűgöz, ilyenkor egy kicsit megmelengeti a szívemet a látvány, még a kezem is a hasamra siklik, hogy éreztessem az aprósággal, hogy minden rendben lesz. Az elején is úgy vágtam bele az egészbe, hogy nem volt mellettem férfi, most sincs rá szükségem. Mégis olyan furcsa érzés kerít hatalmába, ahogy sorra veszem a kirakatba pakolt apróságokat, amit nem tudok megmagyarázni. Egészen addig, míg meg nem hallom a hangját magam mellől, és ki nem ráz a hideg. Nem, nem a hideg decemberi időjárás az oka neki. Sokkal inkább az, hogy a hangjától is rosszul vagyok. - Nem tudom. Szerintem a kiskacsának meg kellene kérdeznie a menyasszonyát, hogy hazamehet-e, ha hiányzik a családja... - szúrom oda neki és még mielőtt bármit is mondhatna, megfordulok, hogy olyan gyorsan tűnhessek el a forgatagban, hogy esélye se legyen utánam iramodni.
Vendég
Pént. Ápr. 02, 2021 10:28 am
Maxie & Felix
Általában egy nagy probléma szokott velem előfordulni, mégpedig az, hogy nem vagyok elég kitartó. Ha lepattintanak, akkor többnyire tudomásul veszem azt. Vagyis igazából nem, mert ha nőkről van szó, ilyen nem fordul elő velem, ha pedig valami teljesen más, akkor addig megyek utána, amíg el nem érem, amit akarok. Makacs vagyok, akaratos és gőgös. Azt hiszem ezek mind olyan tulajdonságok, amik hozzásegítenek ahhoz, hogy még mindig egyedül élek és ilyen életvitelt folytatok. Csapnivaló, ezt is tudom. De jelenleg teljesen összefér minden egy helyen, mert... inkább ne firtassuk, hogy mekkora tapló voltam. Ahogy öregszem, egyre többször tapasztalom azt, hogy figyelnem kell arra, amit mondok, mert komoly súlya van és ott és akkor, amikor nem kellene. Pedig tőlem a változásokat elfogadni igen is nagy dolog, hogy képes lettem volna sutba dobni az összes énközpontú tervemet azért, hogy egyszer megpróbáljak normális lenni valakivel. Nem vette a viccet, ami igazából utólag belátva valóban nem szórakoztató, mi több szánalmasan siralmas. De nem tudok már mit tenni, ha egyszer néhány próbálkozás után is csak zárt ajtókra találtam nála. A nő, akiről valami nevetséges cikket akartam írni, a nő, aki a bűbájával levett a lábamról és aki hamarosan szülni fog. De lehet, hogy én számolom el magam és már meg is történt vagy még nagyon messze áll tőle. Hetek óta nem láttam és nem is próbálkoztam nála. Nem tudom, hogy mire várok, majd változik valami? Esetleg megenyhül? Mert kötve hiszem és ez sokkal jobban aggaszt, mint a legaktuálisabb cikkem. Különben is még nagyon bele kell vetnem magam a politika nehézlovasai közé, hogy valami ütőset tudjak összehozni, miközben Mavist kell istápolnom, mert még zöldfülű. Köszi, Hami! Szóval cseppet sem lep meg engem az, hogy igazából teljesen szétcsúszott az életem és legkevésbé a karácsonyra vágyom, mert sem lerészegedni nem akarok Dashékkel, sem egyedül és unottan nézni a karácsonyfát. Patthelyzet és bármerre nézek is szét a saját kis világában, mindenhol totális káosz uralkodik. Nem lepne meg őszintén, ha egyszer csak bedobnám a törölközőt mert olyanom van, mert hónapok óta egy betűt nem tudtam leírni, mert a könyveim csak a fióknak készülnek mind félkész állapotban. Pedig tudom, hogy minden ott van a fejemben és mégsem. Mielőtt azonban arra gondolnék, hogy majd egy üveg pezsgőt fogok feltekerni egy fényfüzérrel ünnepi dekoráció gyanánt, megpillantom Maxie-t igen csak nagy hassal. Vagyis nekem nagy, nem ekkora volt a legutóbb, vagy az emlékem csal és vak vagyok. Istenem, de vak vagyok. Hirtelen nem is tudom, hogy mit kellene mondanom neki, mielőtt valamivel megint félreértene. Mert kettőnk fogalomrendszere az igen csak ég és föld. És ami azt illeti, nagyon könnyen sértődünk meg a másikra. Akarom mondani ő rám. Nem akarom, hogy elmeneküljön, pedig a zsigereimben érzem, hogy elég pusztán megszólalnom ahhoz, hogy felhúzza a nyúlcipőt. De tudtam, számítottam rá, hogy sarkon fordul. Mi több, a gúnyos megjegyzése már bőven túlszárnyalja az elképzelést is, hogy levegőnek néz. Általában több forgatókönyv létezik a fejemben és szinte számítok mindre. De azt még mindig nem tudom, hogy hogyan békíthetném meg vagy magyarázhatnám meg a történteket vagy a kissé erőszakos viselkedésemet a könyvtárban. Tudom, hogy élvezte, de akkor sem akarta annyira. Ezek mind olyan dolgok, amikkel már nem tudnék mit tenni, mert megtörténtek. - Várj! - finoman húzom vissza magamhoz. De épp csak annyira, hogy megálljon. Nem akarok megint erőszakos lenni vele, ha annyira nem akarja. Én sem tudom igazából mit akarok, csak a gyomrom kavarog, mielőtt még borsónyira zsugorodna össze. Mit mondhatnék erre, kellemetlen? - Az a menyasszony nem egészen úgy van... vagyis sehogy nincs. De szeretnék veled beszélni... kérlek. Csak pár szóra és esküszöm itt sem vagyok. - nem kenyerem a fogadkozás, de alighenem más esetben elátkozna a pokolba, amit tegyük hozzá meg is érdemlek.
Sok minden megtörténhet akkor, mikor egyedül vetem bele magam a csajos programokba. Példának okáért kétszer fordulok be a cukrászdába, vagy megveszem a huszadik - felesleges - kiscipőt is mert nem tudok ellenállni a kísértésnek. Most a gyerekruhák képezik a vágyódás nagy részét, de a babakelengye nagy részét magam készítettem, elvégre varrónő vagyok. Miért adnék ki feleslegesen pénzt bármire, mikor azt a saját elképzeléseim szerint meg is tudom valósítani, ráadásul még csak nem is kell megalkudnom olyankor a kínálattal... A születendő fiam legtöbb holmija egyedi lesz, pont annyira, mint amennyire ő maga is. Szóval valóban sok minden történhet, és most átkozom is magam, amiért végül nem a másik irányba fordultam le, mert hát úgy döntöttem, hogy épp elég nagyra nőtt már a hasam a második szelet mézeskrémes nélkül is. Ha most mégis a cukrászdában lennék, nem lenne az egekben a vérnyomásom, ellenben mindketten jól éreznénk magunkat az édességtől. Most csak zaklatottak vagyunk és menekülnénk. Én menekülnék. Mert persze minden reális esély megvolt arra, hogy összefutunk, ha már firkász lévén erre van a munkahelye, de nem számítottam rá, hogy valóban meg is történik.. Bár az én szerencsémmel? Miért is ne?! - Ne érj hozzám! - húzom ki karomat a markából, mintha tüzes vassal égetnének meg. Épp eleget tett már, épp eléggé tudom gyűlölni miatta, nem kell külön mutatványoznia, hogy a kívánt hatást elérje. - Nem érdekel a menyasszonyod. Az se ha nincs. Nekünk nincs miről beszélnünk. Már a legelején tisztáztam, hogy nem várom el a támogatásodat. Nem kell tőled semmi. Se nekem, se neki. Se most, se később. Ehhez tartom is magam. Jól boldogulok egyedül, sőt sokkal könnyebb minden nélküled... - teszem hozzá, csak hogy érezze, hogy jelen pillanatban is csak megnehezíti az életemet azzal, hogy feleslegesen felzaklat a jelenlétével. Nincs szükségem arra, hogy megpróbáljon apaként viselkedni, mert hát nyilvánvalóan még az is kihívások elé állítja őt, hogy olykor felnőtt fejjel tudjon gondolkodni. Nincs szükségem arra, hogy a hátam mögött kinevessen, hogy kihasználja a köztünk természetes módon jelenlévő kémiát és gerincre vágjon még néhányszor, csak úgy mert éppen ahhoz van kedve. És Merlinre, nincs szükségem arra, hogy pokolian érezzem magam, mert újra bedőltem neki. - Most pedig, ha megbocsátasz, dolgom van. Lehetőleg minél messzebb tőled. - fordítok neki újra hátat. Az emberek már felfigyelnek ránk és ezt utálom a forgalmas utcákban a legjobban. Vagy talán a hangomat is felemeltem hirtelenjében? gyűlölöm kiteregetni a szennyest, de ha a nyilvános megaláztatást választja, hát csak rajta.
Vendég
Pént. Ápr. 02, 2021 11:26 am
Maxie & Felix
Családi drámákból nekem bőségesen kijutott az eddigi életem során is. A szüleim az egész életünket megtervezték már a kezdetekkor, kik leszünk, mit fogunk elérni az életben és miképp visszük tovább a Travers nevet. Tudom, hogy apámnak fontos a család hírneve, nekem már kevésbé. Felőlem lehetnék akár Yaxley, de Weasley, az sem érdekelne. Nem a név teszi az embert, hanem a személyisége. És hiába gondolták úgy, hogy a firkászélet alávaló, enge ez egy cseppet sem zavart az első pillanattól kezdve. Talán megvetnek érte az öcséim, hogy a gyárigazgatást rájuk hagytam. Talán ők sem élnek vele és maradnak a részesedések. Azt sem tartom kizártnak, hogy apám talál mást, mert minden és mindenki is pótolható. Miért lenne más a helyzet akkor, amikor próbálnék normális magánéletet élni? Mert sikeresen mindent elbasztam - dehogy, csak elbaszódott - és méltán érzem úgy, hogy pótolható vagyok. Nem szeretnék az lenni, nem jó érzés. Amíg eddig valósággal a magam ura voltam és mindent a két kezemben tartottam, most úgy érzem, hogy minden kicsúszik az ujjaim közül. Ennek az egésznek sürgősen az elejét kell vennem, csak baromira nem könnyíti meg a helyzetet, hogy a szóban forgó nő keményen beint nekem. Jah, hogy most már ez lesz, kézzel és lábbal tiltakozik és mindent elkövet, hogy lerázzon. - Abban én vitatkoznék, hogy neki nincs szüksége rajtad kívül másra. - csúszik ki a számon, mert igen is bántja az önérzetemet, hogy ennyire levegőnek próbál nézni. Tényleg tetettem arról, hogy valaha is jobb színben tűnjek fel Maxie szemében, mint amilyen szépen én bemutatkoztam neki. Tud a cikkről, tud arról is, hogy letettem róla, mert végül nem éreztem fair lépésnek, ha megírom. Tudja azt is, hogy pöcs voltam, de tudnia kell azt is, hogy megbántam. És tudom, hogy én eljártam azt a bizonyos második esélyt, amikor újra és újra elcsábítottam, miközben tudtam, hogy még neheztel rám. - Jogom van a fiamhoz! - olyan sebesen váltok taktikát, hogy még egy statisztikus is megirigyelné, más kérdés, hogy vajon működőképes lesz-e, mennyire zaklatom még jobban fel és mit vált ki belőle. Igazából fogalmam sincs, hogy beletrafáltam-e, mert a legutóbbi találkozásunkkor hónapokkal ezelőtt csak annyit mondott, hogy egészséges. Másrészt pedig az sem érdekel, hogy mások mennyire megbámulnak minket. Na jó, ez érdekel, mert nem akarom még kellemetlenebb helyzetbe hozni Maxie-t. Így aztán megigazítom a kabátomat és csak a legközelebb álló hitetlenkedő arcot vágó vénasszonyra pillantok. - Nincs itt semmi látnivaló. - hogy nyomatékosítsam, meg is köszörülöm a torkom, egyben pedig beleölöm a kijelentésembe minden frusztrációmat.Mindenesetre gyorsan tovább lendülök, mert még bőségesen lenne mit megbeszélnünk. Csak kettőnknek, lehetőleg nem mindenki mást beavatva. - Tudom, hogy egy ormótlan tréfa volt. Igazából még csak nem is vicces. De nem ignorálhatsz egyetlen gusztustalan megnyilvánulásomért egy életre.
Csak tudnám, hogy miért néhány hónap eltűnés után érzi a késztetést és forr a vére, épp csak a mellkasát nem veri, hogy ő bizony apa akar lenni. Őszintén? Már azt is megbántam, hogy egyáltalán vele kezdtem. Az elején nem számítottam ilyen szintű bonyodalmakra, se gyerekre. Nem akartam én tőle semmit, ezt a jó szokásomat viszont továbbra is fenntartom. - Erősen kétlem, hogy bármi jogod lenne ezt a hangot megütni velem szemben.. - villannak rá szemeim. Eddig még finom és nőies voltam, mert igyekszem nem elragadtatni magam, de egy picit sem segít a helyzeten az állhatatos természete, ugyanis sziklaszilárd meggyőződése van afelől, hogy neki milyen jogai vannak. Nos, a jogai nagy részét elvesztette akkor, mikor úgy döntött, hogy nem csak hazudik nekem, még gúnyt is űz belőlem. Ráadásul úgy, hogy semmit sem tud rólam és az életemről. Utólag bizonyult jó döntésnek, hogy egyetlen titkomat sem bíztam rá, máskülönben talán már nem élnék. - És szerencse, hogy nem vagy abban a helyzetben, hogy vitatkozz velem bármiről is.. - teszem hozzá még. Most őszintén élvezem, hogy egyszer nem én vagyok az, akinek fájdalmat okoznak, bármennyire is gyűlölök más kárán élvezkedni. Felix ezt csak saját magának köszönheti. Ez nem úgy működik, hogy egyik nap joga van a fiához, másik nap a létezését is elfelejti. És végképp nem úgy, hogy egy megbízhatatlan szar alakként szeretne az élete vagy az én életem része lenni. Mégis mire gondolt, hogy majd tárt karokkal fogadom? Nos, attól elbúcsúzhat. Őszintén szólva pedig az sem tesz rám különösen jó benyomást, hogy kezeli a körülöttünk lévő kíváncsiskodókat. - Különben is, mit gondoltál? Mégis miből gondoltad, hogy változott bármi is? Attól, hogy hamarosan szülni fogok, továbbra sem tartok igényt a jelenlétedre. Láthatod, hogy mindent tökéletesen meg tudok oldani egyedül, a te segítséged nélkül is. Ha tényleg nem érted, miért akarlak távol tartani ettől a gyerektől, akkor igazán sajnállak. Nem vagy apának való. Az életviteledet pedig nem arra találták ki, hogy beleférjen egy gyerek. Ez nem gond. De ne akard nekem itt bemesélni, hogy megváltoztál és alkalmas lennél egy újszülött gondozására... - simítom a kezem a hasamra, és egyre csak azt érzem, hogy nem lesz jó vége, ha folytatjuk ezt a párbeszédet. Az elmúlt hónapok nyugalomban teltek, nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy egy békés bevásárlás alkalmával összefuthatok vele és olyan szinten felborzolja az idegeimet az értetlen hozzáállása, hogy menten rosszul is leszek tőle. - Nem egy életre. Majd ha a gyerek elég idős lesz, eldöntheti, hogy meg akarja-e ismerni a seggfej apját... - próbálom rövidre zárni a kérdéskört, ezzel ugyanis elég sok kimondatlan kérdésére is válaszoltam. Nem ábrándozom már arról, hogy egy családként fogunk gyereket nevelni, hogy kiveszi a részét a pelenkázásból vagy hogy hozzánk jár majd haza munka után. Belenyugodtam a ténybe, a saját választásomba, hogy inkább leszek egyedülálló anya, mint egy firkász legújabb hóbortja. - Az én döntésem viszont az, hogy minél távolabb vagy tőlem, annál jobban érzem magam.
Vendég
Pént. Ápr. 02, 2021 10:06 pm
Maxie & Felix
Lehet, hogy az én emlékeim csalnak, de ennyire még soha nem borult ki tőlem Maxie. Azt az indokot pedig egyszerűen nem értem, hogy hol és mi romlott el ennyire. Az is meglehet, hogy összességében sokkolódott ennyire, miután nem kerestem egyáltalán a társaságát. Mit vártam? Hogy ha időt adok neki, akkor megbékél és másképp látja a dolgokat? Mert akkor ez nem csak, hogy nem jött be, még óriási tévedés is volt. Pedig sokaknál bevált. Igaz, Maxie sosem tartozott azon nők közé, akiket valami egyszerűaprósággal le lehet venni a lábáról. Ő mindig kíváncsi volt, láttam rajta, hogy többet akart, mégsem hisztizett, türelemmel volt velem és ha kihagytam napokat, akkor is úgy bújt, mint egy doromboló kiscica. Nem tudja, de nekem nagy dolog, hogy valaki ennyire megkedveljek, aki beenged az ágyába. Mert eljátszottam a gondolattal, hogy beengedem a lakásba, bemutatom a barátaimnak, megmutatom az életem egyes területeit neki. Ezek nekem nagy dolgok, lehet neki nem. Lehet, hogy csak annyit lát, már megint egy erőszakos fasz vagyok. mert az vagyok, mert megint mit csinálok? Kikérem magamnak a gyereket is. A szót is belém fagyasztja azzal a nézésével. És tudom, hogy pillanatnyilag inkább meglep a reakciója, de kimondottan tetszik ez a határozott viselkedés. Úgy érzem, ettől csak még jobban akarom őt és azt, hogy szóba álljon úgy egyáltalán velem. Bár ha haragszik, akkor csak jelent neki valamit az, hogy itt vagyok. - Nem akarok vitatkozni. Félreértesz. - persze sosem hallgat meg, miért is akarna, amikor annyira fújni kezdi a saját véleményét? Mintha csak az lenne az örök érvényű és minden másra tesz magasról. Alighanem rám is tesz magasól, mert azt látom, hogy teljesen mindegy, mit is mondok neki. Alighanem fejre is állhatok, pedig bőven lenne mit mondanom neki. Legfőképpen olyan dolgok, amiket nem ebben a felpaprikázott állapotban kellene megdiskurálnunk. De nem sok választást ad nekem. - Látom, hogy tökéletesen megvagy egyedül. Ahogy ezt tetted azelőtt, hogy megjentem volna. - igen, ezt is belátom, mert nem sok választást hagy. Talán egy kicsit enyhül ha beismerek dolgokat, de lehet, hogy már ez is mindegy neki. Igazából az emberek sem veszik olyan hamar a lapot, hogy odébb lehet oldalogni és tényleg egyre lehetetlenebbnek érzem ezt az elbaszott decemberi délutánt így karácsony előtt. Elég rendesen megkaptam mindent tőle most, hogy aztán ezen gondolkozzak. Nem feldíszíteni fogom azt a pezsgős üveget, hanem felbontani és meginni egyedül. A tudat még csak jobban elkeserít, pedig lehetne másképp is. - Semmit nem tudsz az életvitelemről. - és persze minden másról sem, mert amit elmeséltem, azt nem veheti készpénznek, a többit pedig fogalmam sincs, hogy honnét a jó égből szedi. - Épp ezt próbálom magyarázni neked, hogy képes lennék megváltozni. Szeretnék változtatni az életemen. Azt hittem, hogy ha egy időre csak kiszállok a képből, akkor az elég lesz, hogy oldódj. Nem tudtam, hogy ennyire haragtartó vagy. - tárom szét a kezeimet. Nincs semmi játék, nincs semmi mellébeszélés, csak kiterítem a lapjaimat, mert más már nem jut eszembe. Tudnia kell, hogy engem zavar, amiért kihagy az életéből, de főleg a gyerekéből. Inkább maradjunk annál a verziónál, hogy a közös életükből. - Nem tudom, hogy alkalmas vagyok-e, de szeretnék az lenni. Sajnálom, hogy ennyire rossz embernek tartasz. És azt is, hogy elszúrtam, amikor nem kellett volna. - mindettől függetlenül nem érzem magam rossz embernek, vagyis biztos kellemetlen és vállalhatatlan vagyok sokszor és aláírom, hogy borzasztó lehet velem lakni amiért nagyok az igényeim és vannak elképzeléseim, amik nem férnek össze másokéval. De beismerni, hogy ez így ennyi és inkább hagyjam, nem tudom. A nagy helyzet az, hogy jól megszívattam magam, amiért felrúgtam az elsőszámú szabályomat és töbször is visszamentem hozzá. Lássuk be, nem volt rossz vele, nagyon nem. Ahányszor nála jártam, mindig kellően figyelt rám, annyira, amennyire a családom sosem. - Remélem, hogy a karácsonyod boldogan telik majd.
Megmondom én mi van... Semmi, az ég világon semmi joga nincs ahhoz, hogy most itt álljon velem szemben és megmondja, hogy ki akarja venni a részét a gyerekem, a fiam életéből. Erről a privilégiumról már rég lecsúszott, kár is szót fecsérelni rá. Nem gondoltam, hogy lesz még képe felbukkanni ilyen rövid idővel a szülés előtt, de úgy tűnik ő ez a kiszámíthatatlan fajta alak. Nem mondhatnám, hogy ez a tény különösebben boldoggá tesz. Sőt. - Mondd csak, mit értettem félre? Hazudtál nekem. Így van, vagy nem? Végig félrevezettél.. Így van, vagy nem? Most meg idejössz és eljátszod nekem, hogy a gyereket akarod.. És ki mered jelenteni, hogy jogod van hozzá... Ne tagadd le, épp az előbb mondtad. Nem értek én félre semmit, Felix. Nagyon is jól látom a dolgokat és jól látlak téged is. Lehet, hogy egyszer átvágtál, de én tanulok a hibáimból. Remélem te is tanulni fogsz belőle és nem csinálsz minden utadba akadó nőnek gyereket, hogy aztán megalázd őket, majd közöld, hogy jogod van a kölyködhöz. - vágom hozzá a véleményemet. Nem is foglalkozok azzal, hogy cicomázzak rajta, van bőr a képén, elbírja a kritikát is. Ha pedig nem.. Nos, nem lesznek miatta álmatlan éjszakáim, ebben teljesen biztos vagyok. - Legalább egy dologban nem tévedsz. Láthatod a saját szemeddel, hogy nincs szükségem rád. Jól boldogulok.. - mutatok rá a lényegre. Látja, tudomásul veszi, és ennyire egyszerű az egész. Miért nem tudja azt is így kezelni, hogy a létezésére sem vagyok kíváncsi?! Ennyire még neki sem lehet nehéz a felfogása. - Épp eleget tudok az életviteledről.. Te tipikusan az a pasi vagy, aki nem viszi haza a csajt, mert nem kényelmes, ha bármit is meg kell osztanod magadról. A másikról viszont mindent tudni akarsz... Mindent.. A legapróbb titkát is kilesed, aztán cikket írsz belőle, ahogy azt a profik csinálják... És tudod mit? Lehet, hogy a gyereked egyszer tényleg kíváncsi lesz rád.. De én nem kényszerítem bele, hogy ismernie kelljen téged. - dühöngök tovább a nyílt utcán. Cseppet sem zavar, ha továbbra is akad közönségünk, az se, ha fél London tudomást szerez arról, hogy milyen patkány ez az alak.. A nők meg megköszönhetik, ha nem sodorja vele őket össze az élet. - Ezzel az egyetlen probléma az, hogy a szavadnak semmi hitele nincs már a szememben. Végig hazudtál, kihasználtál, még csak nem is akartad a gyereket, aztán eltelik fél év, te megjelensz, én pedig higgyem el, hogy új ember vagy?! - nézek rá elhűlve, mert lássuk be, ez aztán abszurd feltételezés a köbön. Nekem pedig most már nem csak magamra kell gondolnom, hanem arra is, hogy hamarosan egy gyerekről kell gondoskodnom. Nem érek rá azon filozofálgatni, vajon melyik szavának lehet hinni és melyikkel ver át újra.. Ha pedig tévednék.. Nos, ezzel a lehetőséggel együtt tudnék élni, tekintve, hogy legjobb tudásom szerint próbálom a gyerek érdekeit nézni. - Tudod mi vagy te, Felix? Egy elbaszott ember... - halkul le a hangom a mondat végére, de épp csak annyira, hogy a mondandóm ne a dühtől fröcsögjön, sokkal inkább annak a komolyságát tükrözze. Az én életem viszont nélküle is elég elbaszott. Meg anélkül is, hogy bűntudatot próbálna kelteni bennem. - Ne merd eljátszani a hattyú halálát és boldog karácsonyt kívánni nekem... Ne merd kijátszani ellenem ezt a kártyát Felix, hacsak nem az a célod, hogy még lejjebb süllyedj a szememben. Mert ha így van, akkor nem állítalak meg.. De ha van benned még egy kis tartás, akkor nem játszod el, hogy milyen szomorú lesz a karácsonyod egyedül... - támadom le. Még akkor is, ha jó szándékkal mondta, amit mondott. Az én türelmemnek is van határa és ha nem akar egy pofon boldog tulajdonosa lenni karácsonyi ajándék gyanánt, nem kísérti a sorsát.
Vendég
Csüt. Júl. 01, 2021 7:08 am
Maxie & Felix
Nehéz úgy bizonygatni valamit, ha a másik hallani sem akar róla. Márpedig Maxie nem csak hogy hallani sem akar róla, de mintha egy adott pillanatban elpattanna nála valami és olyan haragot zúdít rám, amire őszintén szólva nem számítok. Már rég nem érdekel, hogy megbámulnak, az sem érdekel, ha tényleg közönséget kapunk. Tudom, hogy ha most rögtön nem csinálok valamit, akkor nem csak hogy egy életre megemlegetem, de nem is fogom látni őket. Márpedig nekem nem mindegy, hogy az a gyerek, hogy nő fel, viseli-e a nevem vagy tudni fog-e valaha a létezésemről. Pedig valaha azt hittem, hogy annál nem lesz nyomasztóbb érzés, mint amikor egy nő teljesen rám kattan. Tudom, hogy nem teljesen százas ez a gondolkodásom, de az vesse rám az első követ, aki azt mondja, hogy apám normális. - Nem elvenni akarom tőled. - próbálok megütni egy olyan hangot, ami vállalható, bár elég nehéz legyűrni azt az idegességet, amit az indulataival táplál bennem. Nem tagadom, hogy rohadtul nem érem magam formában és nem amiatt, mert így kiáll magáért. De még hogy kiáll magáért! Csak magam elé emelem a kezeimet, megadva magam az akaratának, valóban elismertem, hogy jól boldogul nélkülem. Lehet csak hagynom kellene, hogy kitombolja magát. Egy valamit tudok, hogy most nem fog semmit sem belátni, elismerni, sem komolyan gondolni. És ha bármit is mondok, akkor azzal kiröhög. Hol érdekli őt, hogy mennyire elcseszett az életem? Mert igaza van, minden egyes szava igaz és nem is szeretném megvétózni. Egy idő után igazából már csak beharapom az alsó ajkam és csak a homlokom dörzsölök a mutatóujjammal. Nem egy cirkuszt szerettem volna megrendezni a nyílt utcán, ahol többen néznek minket, mint akik elhaladnak mellettünk. Semmi gond azzal sem, hogy esetleg megjegyeznek maguknak, úgysem tudja egyik sem, hogy kik vagyunk. De attól még kellemetlen neki is, nekem is. Belegondolt-e abba, hogy mondjuk ha faképnél hagy, utána bánni fogja ezt a pár percet? Már nem a műsor miatt, hanem mert a jelenetet tulajdonképpen ő maga rendezte. - Én nem akartam megszakítani a kapcsolatot, te zártál ki... - próbálok szóhoz jutni, ha már levegőt vesz. Érzem, hogy igazából elég egy szó ahhoz, hogy ismét egy tornádóvá váljon. De ha azt szeretné elérni mindezzel, hogy megfutamodjak, akkor nagyon téved, mert nem az a fajta ember vagyok. Engem nem lehet csak úgy lerázni. Még akkor sem, ha a kijelentésére csak egy kézlegyintéssel tudok válaszolni. Ezzel nagyszerűen tisztában vagyok, mennyire lettem elbaszott ember. De most nem szeretném, ha rólam szóljon ez a vita, mert nem ezért jöttem ide. Az egyszer biztos, hogy sikerül valami olyanba belelépnem, amibe nem kellett volna. Viszont megüti valami a figyelmemet. Mégpedig az, hogy ezt a tornádót csak egyféleképpen tudom lecsillapítani, ha lépek valamit. Valami olyat, amivel sikerül kizökkentenem. Így aztán igazából nem is foglalkozva azzal, hogy mit óhajtana még a fejemhez vágni, karon ragadom és távolabb húzom őt a bolttól. Attól a bolttól, ahová igazából ő még be szeretne tévedni, vásárolni, vagy mit bánom is én. - Ide figyelj. Tudom, hogy mi a véleményed rólam, nem érdekel az sem, ha világgá kiabálod, nem érdekel még az sem, hogy a legutolsó féregnek tartasz. De azt nem fogom megvárni, amíg lejáratod magad is a bolt előtt. - nem, most az egyszer nem gondolok magamra és ha tetszik neki, ha nem, akkor is megmondom neki a véleményem. Akkor is, ha aztán elátkoz, akkor is, ha utána soha többet tényleg nem látom, mi több, még ennek a helynek a környékét is messze elkerüli. Mondhatnám azt is, hogy épp elég sok dolog miatt fáj így is a fejem és csak jól esett látnom őt még akkor is, ha csak egy pillanatra nem hergeltem fel. - Nem követtelek ide sem, még csak nem is akartam több titkodat megtudni, csak erre dolgozom. Elég otromba elgondolás volt tőlem még a gondolata is... És most mindentől függetlenül tartom magam ahhoz, hogy csak jól esett látni téged. Tudom, hogy elég elbaszott vagyok. És tudod mit? Nem félek attól, hogy egyedül rohadok meg a lakásomon karácsonykor, egy percig sem gondoltam arra, hogy sajnálj. És ne mondd, hogy ismersz, mert fogalmad sincs arról, hogy milyen életem volt. De ha neked úgy kényelmes, hogy beskatulyázva gyűlölsz és becsukod a füled, akkor tedd azt.
Hirtelen úgy érzem a világ összes gyűlölete bennem lakozik és ki is adom magamból. Nem érdekel, hogy ki hallja, ki látja és ki gyalázkodik miatta. Jogom van hozzá, hogy elmondjam a véleményemet neki, és ha nem tudja elviselni, az csak azért van, mert fáj neki az igazság. De rohadtul nem fogom tolerálni, hogy csak úgy felbukkanjon az életünkben és követelőzzön. De nem ám. - Nem, persze, hogy nem. Arra nem is lennél képes, mert úgysem hagynám.. – adom a tudtára, ha eddig magától nem jött volna rá erre az apróságra. Ténylegesen jobban érzem magam attól, hogy kiadtam magamból minden feszültséget, de nem nyugodtam még meg. Ezek után ahhoz talán napok kellenek majd, míg teljesen elfelejtem, hogy egyáltalán összeakadtunk a városban. Ha viszont arra gondolok, hogy ez megismétlődhet, csak újra görcsbe rándul a gyomrom. Nem érdemli meg, hogy legyen egy esélye, amit elbaszhat. Egy gyerekkel nem csinálhatja meg azt, amit bárki mással. A saját gyerekével meg pláne nem. Nos, nem mondom, hogy most először, de megfordul a fejemben a gondolat, hogy tovább kellene állnom. Választanom egy csendesebb kisvárost, ahol békében megszülhetem a fiamat és nem kell tartanom sem Felixtől, sem senki mástól. De ahhoz talán még túl késő van, hogy költözködjek, a mindennapi teendők mellett is jóval fáradékonyabb vagyok. - Még csodálkozol? Felix, te komolyan csodálkozol rajta? – nevetem le magam kínomban. Nem tudom, hová ragozzuk úgy mégis ezt az egészet tovább. Elmondtam neki többször és többféleképpen az okot, az indokot, magyaráztam oda és vissza. Ha firkász létére nem érti meg, hogy hol gyökerezik a probléma és miért nem óhajtom megosztani vele a továbbiakban az életemet, akkor hiába papolnék neki róla, az én számból végképp nem értené meg. De igazán nem akarom neki megadni azt az örömöt, hogy a figyelmemet élvezhesse még hosszú percekig, így amint elmondom a véleményem, amellett is döntök, hogy a bevásárlást máskorra halasztom. Mielőtt azonban faképnél hagyhatnám a karom után nyúlva húzni kezd, amit nem hogy nem díjazok, de a továbbiakban nem is tolerálok. - Megtennéd, hogy leveszed rólam a kezed, amíg még szépen mondom? – húzkodom a könyökömet és legszívesebben azonnal pofon is vágnám. Mégis mit képzel, hogy így bánik egy terhes nővel, mikor semmi nem indokolta ezt az erőszakot a részéről?! Hogy veszi rá egyáltalán a bátorságot, hogy hozzám érjen?! - Nem kértem, hogy avatkozz bele az életembe. Ha akarom, lejáratom magam a bolt előtt. Ha akarom, akkor téged járatlak le az egész városban, hátha a jövőben egyetlen nőnek sem jut eszébe a közeledbe menni. Nekem elhihetik, hogy azzal sokkal jobban járnak.. – szúrok oda még egyet. Nem tudom palástolni a sértettségemet, amit a jelenlétével minden egyes percben táplál bennem. Pedig én akartam, annyira akartam hinni benne. De sokkal jobb érzés dühösnek lenni rá, mint szembesülni azzal, hogy bíztam benne, és keseregni azon, hogy mennyire szarul jártam vele. Nem ez az első fordulópont az életemben, mikor újra kell kezdenem mindent, ezen is túljutok majd. - Tudod mit, Felix? Szeretném, ha nem csak karácsonykor rohadnál egyedül, hanem éreznéd annak a súlyát, hogy mekkora szemétláda vagy. De ez nyilván nem fog teljesülni, mert túl jól el tudod játszani az őszinte és laza pasast, aki betáncol a nők életébe és romba dönti. Én csak azt kívánom neked – nem karácsonyra, hanem a hátralévő életedre -, hogy ha esetleg találsz valakit, aki az elbaszottságoddal és a hazugságaiddal együtt is elfogad, akkor tégy neki egy szívességet és kösd fel magad, mert azt a nőt kurvára nem fogod megérdemelni! – halkítom le a hangomat. Már nem kiabálok, de határozottan beszélek, hogy minden egyes szavamat jól értse. Nem akarom, hogy boldog legyen. Nem akarom, hogy egy pillanatig is úgy érezze, nem baszta el. És nem akarok neki a jövőben egyetlen boldog karácsonyt se!
