If you think this has a happy ending, you haven't been paying attention

Hogy mikor romlott el minden? Több mint 20 éve. Hogy mikor eszméltem rá, hogy más választásom is van, minthogy egész életemben az engedelmes feleség szerepében tetszelegjek ahelyett, hogy végre boldog lennék? Néhány hete érik bennem a gondolat.
- Mostanában kevés időt töltesz itthon... - lépek be a férjem dolgozószobájába és talán most először nem szabadkozom azért, hogy megzavarom őt. Engem is sok minden zavar, ő mégsem kért még ezért bocsánatot. Máskülönben ha elég időt töltene itthon, akkor feltűnt volna neki, hogy mostanában én is jobban elfoglalom magamat. Többször járok el, néha csak a saját szórakozásomra, vagy tovább maradok ki esténként. Általában ő is, így a várt számonkérés nem érkezett még meg. Vagy tud róla, de nem érzi elég fontosnak ahhoz, hogy szóvá tegye, mit művelek?
- Hogy halad a kísérlet? - sétálok be hozzá meglepően könnyed léptekkel. Ritkán zavarom meg a whiskey-be fulladó magánya közben, az ágyban pedig általában nem teszek fel neki ilyesféle kérdéseket. Oda egyébként is aludni jön, nem azért, hogy a kíváncsi neje faggassa őt. És még véletlenül se azért, hogy három percnél többet kelljen vele foglalkozni.
Számtalan kérdés van bennem a következő nagy lépéssel kapcsolatban, de a húgomnak már felvázoltam, hogy mit fogok tenni, innentől kezdve pedig csak még bizonyosabb lettem abban, hogy ez a lehető legjobb döntés, amit csak meghozhatok. A magam érdekében.
Csak akkor állok meg, mikor  egészen az ablak elé érek.
- Bimsy remek munkát végzett még utoljára.. - simítom végig az ablak párkányát, ajkaim apró mosolyra húzódnak közben. Nem azért, mert a sötét faburkolaton egyetlen porszemet sem látok. El sem tudom mondani, hogy milyen csillogó szemekkel nézett rám az apró házimanó, akivel az elmúlt 24 - sokszor keserű - évet töltöttem, mikor a nyakába akasztottam a tengerkék kasmírsálamat és ezzel útjára engedtem ma délután. Ajánlólevelet is kapott, így történetesen bárhová felveszik majd dolgozni, ahová csak útja viszi. Nem mindenki mondhatja el magáról, hogy maga Celeste Selwyn írt neki saját kezűleg ajánlást. Bár Celeste Selwyn sem lesz már sokáig Selwyn. Lélekben pedig sosem nőttem fel a feladathoz, hogy Selwyn legyek. A húgom okosabban házasodott, irigylem érte. Boldognak tűnik. Én is boldog leszek, ha újra Rosier lehetek.

Ugyanaz a kimért hang üti meg a fülemet, mint minden alkalommal. Megszoktam már, hogy hozzám csak közönnyel vagy olyan elánnal beszél, amivel nem éri meg vitába szállni. Már nem veszem fel azt sem, hogy inkább itthon akar időt tölteni, mintsem velem. A szerető, gondoskodó férj mindig is hiányzott az életemből, bár szó se róla, Thaddeus remekül tudott gondoskodni a családjáról, leginkább annak is a jóhíréről, ha az érdeke úgy diktálta. Általában úgy diktálta.
Most először meg sem próbálok úgy tenni, mintha örülnék a kapott híreknek. Már legkevésbé sem érdekel, hogyan tervezi az elkövetkező napjait, mert én nem leszek a része tovább az életének. Felőlem akár be is költözhet az Akadémiára. Bár lefogadom, hogy Devon ezért az ötletért nem rajongana. Meg tudom érteni.
Nem kellene kommentálnom, válaszolnom sem neki, a köztünk beálló rövid csend elegendő arra, hogy megválaszolja a kérdését. Bár nem őt figyelem, szinte látom magam előtt, hogy felhősödik el az arca, mikor rájön mit tettem. Én pedig roppant elégedett vagyok a helyzettel, de legfőképp azzal, hogy végre nem kapaszkodok apró cérnaszálakba, hanem megteszem azt, amit korábban sosem mertem.
- Elbocsátottam.. - mondom mégis halkan. Az, hogy útjára engedtem, jobban megállná a helyét, de a férjem valószínűleg ezzel nagyon is tisztában van. Végigkövetem a mozdulatait és hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem fagy meg az ereimben a vér egy pillanat alatt, mikor meglátom, hogy kimért, lassú léptekkel felém közelít. A szemeimben talán röviden felvillan a rémület, de még mielőtt észrevehetné, meg is acélozom magam. Sokáig vártam a megfelelő pillanatra, és mindent alaposan előkészítettem ahhoz, hogy magam mögött tudjam hagyni az életemet és azt a minden szempontból kiüresedett nőt, akivé váltam.
Bimsy elbocsátása sarkalatos pontja a tervemnek. A férjem nyilvánvalóan azt az eszmét vallja, hogy egy valamirevaló varázslócsaládban  elengedhetetlen a házimanók jelenléte. Az pedig, hogy a nőknek döntési jogosultsága is legyen a vacsora menü összeállításánál komolyabb kérdésekben, sosem volt napirenden. Egy ideje a Minisztériumot érintő kérdéseket is nélkülöznöm idehaza, talán fel sem tűnt neki, hogy szépen lassan, de biztosan teljesen elhatárolódtam tőle. Persze ostoba nem vagyok és meglehetősen jól ismerem a férjemet ahhoz, hogy tudjam, még ezzel együtt sem lesz könnyű őt itt hagyni. Nem azért, mert ne csomagoltam volna már össze a holmimat egyetlen kézipoggyászba, hogy az éjszakát már ne kelljen itt töltenem, hanem mert nem lesz olyan egyszerű ez az elválás, mint ahogy én azt szeretném.
- A ház úrnőjének már nincs szüksége a szolgálataira. - válaszolom egyszerűen és bármennyire vérfagyasztó a tekintete, én állom a pillantását. Gregre gondolok, Devonra, a húgomra, mindenkire, aki fontos nekem és akik miatt már korábban meg kellett volna tennem ezt a lépést. És magamra, hiszen végül magam miatt teszem meg. - Én is elmegyek, Thaddeus. Elhagylak. Nem bírok tovább veled élni. Így élni. El akarok válni. - szakad ki belőlem egyszerre, és végre a mázsás súlyok nem nyomják már a szívemet. Nincs már semmi, amivel maradásra tudna bírni. Ha pedig pálcát kell rántanom ellene, hogy átlépjem a küszöböt, én megteszem. Már egyébként is ott van a kezemben. Még nem is sejti, hogy ez az új pálca sokkal inkább szolgál engem, mint az előző...
Kihasználom a pillanatnyi helyzetelőnyt, és el is indulok az előszoba irányába, mielőtt realizálódhatna benne, hogy mit is mondtam. A lépcső aljában már vár a csomagom, a kabátom pedig egyenesen felém reppen, hogy a kezembe simulhasson. Szeretnék gyorsan távozni ebből a földi pokolból.

Nem ér váratlanul, hogy gyorsan magához tér a sokkból, bár titkon még reménykedtem abban, hogy gyorsan meg tudok futamodni a haragja elől. Ha nevet, az ezerszer rosszabb, mintha dúlna.
- Ez már nem az az idő, amikor ezt nem tehetem meg. Te is tudod, én is tudom. Régen nem tudtalak elhagyni, pedig volt idő, mikor ezzel próbálkoztam. Talán még emlékszel rá. Ma már nem kell attól tartanom, hogy visszahurcolnak hozzád, mert egy rendes asszonynak a férje mellett a helye. Ma már lehetőségem van arra, hogy elváljak és ez semmilyen negatív következménnyel nem fog járni. Mert tudod, inkább vagyok egyedül, minthogy egy olyan emberrel osszam meg az életem, amilyen te vagy... - nézek rá fájdalmasan. Volt idő, mikor megelégedtem ezzel az élettel... A látszólagos boldog családi képpel, és azzal, hogy minden döntésem mögött felsejlett a gondolat, vajon hogy viseli majd a férjem? Elégedett lesz? A kedvére való? Nos, egy ideje érlelődik bennem a gondolat, hogy a kapukon túl még egy magamfajta nőnek is jobbat tartogat az élet.
- Tudod Thaddeus, még ennyi év után sem ismersz... - mosolyodom el fáradtan, bár ahhoz még így is elég élénk vagyok, hogy a pálcámat a kezemben szorongatva felkészüljek arra, ami már jó ideje nem történt meg. Akár ellenem is fordulhat. - Kérhetnél, hogy ne menjek el... Egyszerűen ennyi lenne a dolgod. Megkérni! - a hangom továbbra is nyugodt, beletörődtem abba, hogy ha kell, akkor ma itt vér fog folyni. Az enyém vagy az övé, de változás lesz, méghozzá nagy. - Ez lett volna a dolgod akkor is, de sosem tetted meg. Mindig csak követeltél és elvettél. Én ebben nem veszek rész tovább. - tárom szét a karjaimat. Most is pont ugyanezt teszi, hisz ugyanazt gondolja, mint eddig mindig. Hogy az övé vagyok, és ennyi az egész. Csakhogy nekem elég önálló gondolataim vannak és nem is akármilyenek.
- Ebbe nem sok beleszólásod van. Én már döntöttem. Egy váláshoz elég egy ember, aki el akar válni, márpedig én soha nem is akartam a feleséged lenni. Lehet, hogy évekig pereskedünk majd, de boldogabb leszek, ha nem leszel az életem része! - intézem felé a szavakat, immár láthatóan ingerülten. Nem képzeli, hogy megállít a fenyegetőzéseivel... Ha pedig erőszakhoz akar folyamodni, ahhoz nekem is lesz egy-két szavam. Már nincs vesztenivalóm. A fiaim felnőttek és így vagy úgy, de mindkettő megvet engem. Feladtam, hogy egyszer talán jó anyának tűnjek. Az életemet - már ami még abból hátravan - nem fogom. - Ugyan mit tudsz tenni ellene? Mit tudsz még tenni velem, amit eddig nem tettél meg? A szívemnek kedvesekről gondoskodtam. A fiainkat pedig nem bántanád, de ha mégis, Merlinre mondom, hogy nem akarod megtudni, mit tudok művelni veled... - szegezem neki a pálcámat, bár így jóval bonyolultabb a művelet, hisz varázslattal zárta be az ajtót az orrom előtt. Hoppanálni csak akkor tudok, ha már az előkertig jutottam, máskülönben félő, hogy kitudja hová szándékozom költözni, miután megszűntem Mrs. Selwynnek lenni. - Jobban teszed, ha nem állsz az utamba.

Valóban elhiszem, hogy van esélyem egy jobb életre, csak végre tennem is kell érte, mert különben azon találom magam, hogy az évek elrepülnek felettem, én pedig egyetlen percig sem voltam igazán boldog. Nem is csoda, a férjem egy háborús bűnös, aki évtizedek óta magának tartja - vagy legalábbis meglehetősen jól titkolja - a nézeteit. Itthon viszont nem kell megjátszania magát, én ismerem az igazi arcát, tudom mire képes.
- Azt csinálsz a könyvtáraddal, amit csak szeretnél. A házaddal is. Fel is gyújthatod! Én a helyedben azt tenném, hogy nyoma se maradjon ennek a fertőnek. A miheztartás végett pedig, ha azt hiszed, hogy Annával egy kicsit is hasonlítunk, akkor hazugságban élsz, az ő férje ugyanis megközelítőleg sem olyan, mint te. Én pedig nem vagyok már csitri, hogy higgyek a szerelemben. Nem egy Vronszkij csábít el tőled - bár így lenne... - nevetek fel egy egész rövid pillanatra keserűen. - Mit gondolsz, miért mentem el a Gringottsba a minap? Mert kedvem támadt koboldokkal cseverészni? - vágom hozzá, hátha ráébred, hogy ezt bizony nagyon komolyan gondolom. És előre kiterveltem minden egyes lépést, ami közelebb sodort ehhez a perchez. Csendben kellett volna távoznom, akkor mikor ő nincs itthon, de nem éreztem volna elégtételt. Nem tudtam volna a szemébe mondani azt, ami a házasságunk első napjától kezdve nyomja a szívemet. Most viszont azt is meglehetősen nyugodtan közlöm vele - már a körülményekhez képest -, hogy a vagyonunk feléről az engedélye nélkül rendelkeztem. Talán szükséges volt bevetnem egy kis manipulációt, és nem biztos, hogy teljesen törvényes önrendelkezni a vagyonmegosztásról a válási procedúra lezajlása előtt, mindez nem izgat annyira, hogy figyelembe vegyem. Ugyanis tisztában vagyok azzal, hogy Thaddeus abban a pillanatban keresztbe fog nekem tenni, ahogy kilépek az ajtón. Mérget vennék rá.
- Gyűlöllek! - válaszolom halkan, de annál több érzés vegyül ebbe az egyetlen szóba. Sosem voltam még vele ennél őszintébb, és soha nem néztem rá még ennyire undorodva. Még képes a fiaink életével zsarolni engem.
- Ha csak a gondolat megfordul a fejedben, hogy így állj rajtam bosszút - mindegy, hogy Gregtől vagy Devontól szabadulnál meg -, Merlin legyen a tanúm rá, hogy megöllek. Szépen lassan ízekre szedlek és mikor már minden emberi méltóságodtól megfosztottalak, meg fogsz kérni rá... Én pedig örömmel vágom majd el a torkodat, hidd el nekem! Semmi nem tenne boldogabbá! - meredten nézek rá, de egyre feszültebb vagyok, mert ez már nem üres fenyegetés. A pálcámra is úgy szorulnak az ujjaim, mintha az életem múlna rajta. A Wizengamot felmentene, ha megtenném. Alapos okom lenne rá, hogy most megtegyem és véget vessek neki, de magamért sosem tudtam úgy kiállni, mintha a fiúkról lett volna szó. Néha még értük se. Szerencsére Devonnak több esze volt és korábban itt hagyta ezt a fertőt. Bízom a képességeiben, de még ennek ellenére is aggaszt, hogy Thaddeus milyen elszántan és lélektelenül veszi számításba a lehetőséget, hogy nincs szüksége két fiúra. Annyi szent, hogy ha bármivel előáll, ő már nem éri meg, hogy továbbvigyék a nevét.
A nevetése viszont teljesen kizökkent az elmélkedésből, a szám megremeg, minden idegszálam pattanásig feszül annyira bosszant, hogy még most sem tud komolyan venni engem. Ez mindig is így volt, de soha nem gondoltam még ennyire komolyan, hogy megváltás lenne, ha meghalna.
Most viszont, hogy ezúttal ő is rám szegezi a pálcáját, bármit is teszek önvédelemnek számít, hisz fenyeget. És ki ne hinne nekem?! A férjem ráadásul pontosan tudja, hogy a pálcám képességei megkérdőjelezhetőek. Csakhogy van, amit még Thaddeus sem tud. Ez már nem az a pálca, ami oly' engedetlen volt hozzám, habár ránézésre megszólalásig hasonlít rá, ugyanis kifejezetten azt kértem Grimmwoodtól, hogy még neki is gondolkodnia kelljen rajta, hogy melyik melyik. Nem bíztam a véletlenre a dolgot. Az egykori pálcám magja - ahogy az én lelkem is - folyamatosan sorvadt, mígnem végül teljesen el nem halt. Nehéz ezt elérni a sárkány szívizomhúr magnál. Én pedig nem fogom kivárni, hogy velem is ezt történjen. Így állunk hát egymással szemben, tudva, hogy a férjem egy lelketlen szörnyeteg, aki átkokkal kel és fekszik, én pedig a háború óta nem voltam belekényszerítve, hogy felfegyverkezzek bárki ellen.
- Azt hiszed a kínzás majd jobb belátásra bír? - rázom meg a fejemet hitetlenkedve. Mindig azt gondolja, hogy a megoldásai jók vagy ha nem is azok, hát a célnak megfelelnek. - Most csalódni fogsz Thaddeus, megkínozhatsz, megfenyíthetsz, a döntésem viszont végleges. Ugyan már, te is tudod, hogy nem fogod ezt tenni velem. Mi a terved, ha semmi sem működik? Megölsz? Azért még Greg is meggyűlölne, Devonról nem is beszélve, bár ő már most is megvet téged. Vagy megvárod, míg én végzek magammal? Ezt szeretnéd látni? Előbb öllek meg téged, mint magamat. Csak provokáld ki! - lépek hozzá közelebb, de fejben az ajtóra koncentrálok, aminek a zárja túl nagyot kattan ahhoz, hogy ne vegye észre, hogy kinyitottam. És hogy meglehetősen sokat gyakoroltam ahhoz, hogy erőm teljében legyek, mikor szembe kell szállnom vele. Ha pedig semmit nem tesz, az ajtó ki is tárul mögöttem szép tágasra. Szilárd elhatározásom, hogy távozni készülök, de ha támadni akar, van a tarsolyomban amivel visszavághatok. És ezúttal nem fog nevetni.