On the spectrum of socially awkward | Frankie x Ms. W.

Sosem szerettem sokáig hadban állni valakivel, most mégis úgy érzem, hogy valóságos aknamezőn kell lépkednem. Nem vagyok felkészülve rá, hogy napvilágot lásson kivel randizgatok mostanában, de leginkább nem magam miatt. Az anyám mellett töltött néhány hét alatt újra megtanultam, hogyan rázzam le a negatív kritikát, de egy kapcsolatban - már ha ezt nevezhetem annak - mindig van egy lelkileg gyengébb fél. Jelenleg ez a személy pedig nem én vagyok. Nem én hagytam a hátam mögött egy hosszú évekig húzódó megromlott házasságot, és a két gyerekemet. Bár technikailag ők nem lettek hátrahagyva, de egy válás mindenkit megvisel. Magam sem gondoltam volna, hogy még rám is kihatással lesz, pedig komoly koncentrációvesztéssel küzdök miatta nap mint nap. Nem mellesleg minimum vaknak kellene lennem, hogy ne tűnjön fel, hogy Franklin minden alkalommal igyekszik meglógni előlem. Így alakult, hogy a tanév során még nem igazán volt alkalmam beszélni vele erről a... sajátos helyzetről, amibe kerültünk. A fogam most sem fűlik hozzá túlzottan, hiszen egyértelműen én vagyok a szemében az az álnok nő, aki szétszakította a szüleit, de minél tovább húzzuk, csak annál rosszabb lesz. Ezért is kértem tőle, hogy a beadandóját személyesen hozza el nekem. Furcsa lett volna csupán tőle ilyet kérni, így az egész bandát erre a sorsra kárhoztattam. Persze, ilyenkor az is átok, hogy én tanítom, de legalább az órákon nem teheti meg, hogy nem kommunikál velem.
Lassan nyolc, lassan lejár a határidő. Épp egy pontot teszek a vészesen hosszú és nyakatekert mondat végére, majd a végén aláírom a pergament. A levelet gondosan meghajtom, néhány csepp olvadt viasz is kerül rá, majd az iskola címeres pecsétjével lezárom.
Phoenix eközben az asztalra igyekszik felugrani, amit végül nem sikerül megakadályoznom egyetlen szúrós pillantással. Pedig sosem volt engedetlen róka. Egy sóhaj kíséretében veszem az ölembe, nem tudok rá haragudni.
Kopognak. Sejtem, hogy ki lehet az, csak halkan jelzem neki, hogy befáradhat.
- Jó estét, Mr. Longbottom! - váltok vissza a hivatalos formára, még akkor is, ha a 'Szervusz Franklin!' sokkal inkább a nyelvem hegyén van. - Fáradjon beljebb! - Felrémlik bennem, hogy tavaly ekkortájt még virággal állított be hozzám, mindig másfélével, és szinte biztos vagyok benne, hogy végig azon munkálkodott, hogy lenyűgözzön. A szívem is összeszorul, ha arra gondolok, hogy kényszerből van csak itt és örülhetek, ha nem vágja hozzám azt a tálnyi áfonyás kekszet, amiről tudom, hogy úgy szereti és amivel biztosan meg fogom kínálni.

Talán egy kicsit sem túlzok azzal, ha azt mondom, gyűlölöm ezt az egész szituációt. Unom már, hogy néhány seggfej vagy az anyámról, vagy az apámról tesz keresetlen megjegyzést, ahogy azt is, amikor időnként összesúgnak a hátam mögött. Ki nem állhatom a pletykákat, a drága szüleim viszont épp annyi csámcsognivalót szolgáltatnak, hogy szerintem még a következő évezredben is erről fognak beszélni.
Bezárkóztam. Már nem megyek oda minden emberhez csevegni, és kevesebbszer látnak mosolyogni, vagy hallanak nevetni. Csak azokkal a diákokkal lógok együtt, akik amúgy is közelállnak hozzám. Nem kellenek új barátok. Nem kellenek új csalódások, mert biztosra veszem, hogy ezekkel az emberekkel is úgy járnék, mint Willow-val.
Közel engedtem magamhoz, titkokat és félelmeket árultam el neki, ő pedig elárult. Erre a gondolatra megremeg a kezem, dühödten göngyölítem fel a házidolgozatomat, és vágom a táskámba. Mert természetesen a nagyságos asszony magához rendelt mindenkit, de szerintem ez csak egy trükk, mert olyan gondosan igyekeztem kerülni őt, hogy másképp nem tudna engem elérni.
Eszembe jutott az is, hogy megkérem James-t, vigye el az én beadandómat is, mondván, hogy én rosszul vagyok, de úgy érzem, tőle nem fogadná el. Meg aztán ki tudja, a végén James összecserélné a papírjainkat, és én kapnám a rosszabbik jegyet, ezt pedig nem akarom.
Ennek ellenére addig húzom az időt, ameddig lehetséges: előveszem az imént elrakott papírt, és átfutom a soraimat, rendet rakok a táskámban, pakolászok, útközben megnézem magam az egyik lovagi páncélban, mert utálom, ha rendezetlenül nézek ki, aztán ismét elindulok, megtorpanok egy-két alkalommal, elkanyarodok a bagolyház irányába a gondolattal, hogy elpostázom neki, majd egy kelletlen sóhajjal mégis csak megindulok a nagyságos asszony irodája felé.
A hatalmas kitérőm után megtorpanok az ajtaja előtt, és bár megfordul a fejemben, hogy az ajtó elé dobom a papírjaimat, bekopogok, aztán elfutok. Csakhogy akármennyire is utálom apámat, mégis csak jómodorra nevelt, így grimaszolva ugyan, de bekopogok a professzorhoz.
− Jó estét, Wilkinson professzorasszony! – lépek be az ajtón. Az arcomon semmi nyoma a korábbi kedvességnek, amellyel régebben illettem őt. A mozdulataimból távolságtartás tükröződik, ahogy kimért léptekkel elsétálok az asztaláig, és lassan előveszem a papírjaimat.
− Itt van a dolgozat, ahogy kérte – rakom le szűkszavúan elé a tekercseket. Nem kérdezem meg, hogy hogyan telt a napja, vagy hogy érzi magát. Egyszerűen nem érdekel már, hogy mi van vele, mert egy álnok kígyó a szememben.
− Óhajt még valamit, vagy visszatérhetek a hálókörletembe? – lépek egyet hátrébb, reménykedve, hogy hamar szabadulok innen, bár az asztalon lévő tálka látványától arra merek következtetni, hogy várt engem. Engem viszont nem lehet se kajával, se pénzzel, se semmi mással kenyerezni. Nem vagyok már gyerek, hogy ilyen olcsó trükkökkel hatni lehessen rám.
Ahogy végigpillantok rajta, a szám megtelik keserűséggel, hiszen sok időt töltöttünk együtt. Ha nem is a barátomnak neveztem őt, de mégis közelálltunk egymáshoz, és ezzel a húzásukkal ügyesen lerombolt mindent.
A körmeimet belemélyesztem a táskám pántjába, mélyen beszívom a levegőt, és emlékeztetem magam arra, hogy bármennyire is gyűlölöm most az előttem ülő nőt, mégis csak a tanárom, így nem lehetek szemtelen vele, és nem is hagyhatom faképnél, ha maradásra kényszerít.

A megérzésem beigazolódik, de ugyanekkor a szívem elnehezedik egy pillanatra, mikor meglátom Franlint az ajtóban állva. Sajnos tisztában vagyok azzal, hogy milyen helyzetben vagyunk és a jelenlegi állás nem tesz boldoggá sem engem, sem pedig Neville-t. Mikor először engedtem a kísértésnek, tisztában voltam vele, hogy családja van és a gyerekeivel nem lesz sétagalopp elfogadtatni sem a körülményeket, sem a kapcsolatunkat, de nem arra nem voltam felkészülve, hogy Franklin majd szándékosan is megnehezíti az egészet.
- Köszönöm! – bólintok a tekercsre nézve, de még ezzel sem tudom palástolni, hogy voltaképp szégyellem magam, amiért ebbe a helyzetbe kényszerítettem. Persze ezt neki nem kell tudnia, épp elég ellenszenves vagyok neki enélkül is, ezt le merem fogadni egy sütőtökös derelyében. A dolgozatra érdemben nem nézek rá, nem gondolom, hogy nem végezte el megfelelően a munkát, és ha így volna, nos akkor sem kommentálnám neki azon nyomban. Nem ez a célom. – Ha volna pár perced, szeretnék veled beszélni.. – kezdek neki óvatosan. Még mindig olyan kiszámíthatatlan ez az egész, hogy fogalmam sincs melyik pillanat lesz az, amikor megelégeli, hogy kerülgetjük egymást és egyenesen a képembe mondja a véleményét, de ha egy mód van rá, szívesen kihagynám a lehetőséget. – Mit szólnál, ha helyet foglalnál és beszélnénk a történtekről, mint a felnőttek?! – ajánlom neki a lehetőséget, hátha megenyhül valamelyest, ha megtudja, hogy nem szándékozom gyerekként kezelni ebben a témában, még akkor sem, ha voltaképp még az. És nem mehetek el a tény mellett szó nélkül, hogy nem csak Neville fia, hanem az én egyik tanítványom is.
- Sütit? – pillantok rá és az asztalomra készített tányér felé intek. Nem megvesztegetés a célom, bár nagy eséllyel Franklin ebben a gesztusban semmi egyebet nem lát. Talán bennem is csak a szörnyet látja már.
- Szeretném, ha tudnád, hogy sajnálom, hogy ehhez a módszerhez kellett folyamodnom. Ez nekem is olyan kellemetlen, mint neked… De nagyon szeretném, ha a jövőben nem kerülnél ennyire.. – sóhajtok fel a mondat végén. Végülis ez nem egy utasítást, nem parancsba adom, hogy mit kell tennie, csak megfogalmazom, hogy mit szeretnék.
- Tudom, hogy mérges vagy és minden jogod meg is van hozzá, de szeretném, ha lehetőséget adnál arra, hogy elmagyarázzam a helyzetet. Nem akarom senki védelmében telebeszélni a fejedet, csupán azért van ez az egész, mert nem szeretném, ha bármi valótlant gondolnál. Rég volt alkalmunk kettesben beszélgetni, biztosan okkal döntöttél úgy, hogy a szombat estéidet hetek óta mással töltöd, mint gyakorlással. Hidd el, megértem, ha azt hiszed, hogy leromboltam a szüleid házasságát… Nem tudom mit mondhatnék. Biztosan vannak kérdéseid.. – tárom szét a karjaimat tehetetlenül. Tudnom kellene mi jár a fejében és meg is tehetném, hogy megpróbálok belenézni, de azt végképp nem szeretném, ha visszaéléssel vádolna meg, így kénytelen vagyok arra hagyatkozni, amit az arcán látok. Még akkor is, ha ez nem enged messzemenő következtetéseket levonni.

Ahogy Willow-ra pillantok nem érzek mást, csupán keserűséget és haragot. Egyáltalán nem akarok egy levegőt szívni vele, ezért nem is értem mire is megy ki igazán a játéka. Mármint, nem volt elég tönkre tennie a családomat, még nagyobb nyomorba akart dönteni? Örüljön neki, hogy megírtam az ostoba beadandóját, és elhoztam neki.
Szerintem a helyzethez képest elég udvariasan jeleztem azt, hogy egy percig sem óhajtok vele egy légtérben tartózkodni, de a jóságos Merlin tudja csak miért gondolta úgy, hogy marasztalni akar. Nincs miért.
− Igazság szerint későre jár, és innen még vissza kell érnem a hálókörletembe. – Nem hiába húztam idáig az időt, hiszen ő is nagyon jól tudja, hogy takarodó után nem lehetek idekint. Én pedig erre akartam rájátszani azzal, hogy a legutolsó pillanatban toppantam be hozzá. Nem csupán ő értett a trükközéshez. És még egészen visszafogott vagyok, hiszen máskor már lehet kígyót-békát mondanék rá, de jelenleg csak állok vele szemben felhúzott vállakkal és megvetéssel a tekintetemben.
− Azt hiszem, úgyis lehet felnőttek módjára beszélgetni, ha nem ülök le, professzorasszony – fonom össze a karjaimat a mellkasom előtt, és enyhén oldalra billentem a fejemet. Az utolsó szót úgy nyomom meg, mintha savat készülnék köpni. Még mindig nem tudom elhinni, hogy a bizalmamba férkőzött, és ilyen csúnyán elárult. Azonban egyelőre nem hagyom faképnél, tudni akarom, hogy most éppen milyen hazugsággal készül beetetni. Mert lassan már megkérdőjelezek mindent, amit valaha is mondott nekem.
− Nem kérek – rázom meg a fejemet, és már ott a nyelvem hegyén, hogy „legalább is, tőled nem”, de továbbra is egészen jól kordában tartom az indulataimat. Meglepő ugyan, hiszen manapság elég hamar kiakadok, de tudom, most muszáj moderálnom magamat. Nem tudom meddig fog sikerülni.
− Mármint mit sajnál? Hogy a tanári pozícióját kihasználva, akaratom ellenére iderendelt, vagy azt, hogy ráakaszkodott apámra, és szétrombolt egy házasságot? – csúszott ki a számon, mert azt hiszem, a korábban emlegetett tűréshatáromnak ilyen hamar megütöttük a határát.
− Kellemetlen? Ne kerüljem magát? – nevettem fel keserűen, kiemelve a lényeget a mondanivalójából. Az arcomon még mindig az undor tükröződik, hiszen nem is értem miért gondolja azt, azok után, amit tett, mi még jóban lehetünk. – Talán erre gondolhatott volna egy kicsit hamarabb is – szusszantok fel ingerülten, és még szorosabbra fűzöm a karjaimat magam körül.
− Minden jogom megvan hozzá?! – csattanok fel ezúttal, hiszen nevetséges, ahogy körbetáncolja a témát. Röhejes ez az egész szituáció.
− Igen, minden jogom megvan hozzá, elvégre nem is tudom ki volt az, aki elcsábította az apámat, és lökte a szüleimet a válás irányába! Igen, minden jogom megvan hozzá, mert olyan dolgokat árultam el magának, amiket talán nem is kellett volna. Maga eljátszotta a bizalmamat, a szemembe hazudott és ezek után még úgy gondolja, hogy nekem meg kellene hallgatnom a legújabb hazugságait? Nem, ezt már nem veszem be – rázom meg a fejemet hevesebben, ingerültebb hangon, miközben a szavába vágok. Teszek rá, hogy illetlenség. Az is annak számít, hogy rámászott egy házas emberre, akinek családja van.
Teszek hátrébb egy lépést, ezzel is jelezve, hogy a kamudumája nem fog utat találni hozzám, és bármennyire is bűnbánó arcot vág, ezt már sose mossa le magáról, ahogy én sem fogok megbocsájtani neki.
− Egyébként pedig azzal töltöm a szabadidőmet, amivel szeretném, ahogy maga úgy határozott, hogy a szabadidejét az én apámmal tervezi tölteni – vágom oda sértetten, és ki is kérem magamnak a számonkérését. Azt csinálok, amit akarok, és bizony nem tartozok magyarázattal neki semmiért. Csak még jobban felbosszant, hogy olyan dolgokba akar belefolyni, amikbe nem kellene beleszólnia. Valaki igazán elárulhatná, miért érzi azt, hogy eljött az idő ilyesfajta beszélgetésekhez, amikor már bőven elszúrt mindent.
− Képes vagyok önálló véleményalkotásra, nem egyszerű manipulálni, és bár valóban lennének kérdéseim, nem magától akarok válaszokat kapni. – Csupán a felét hallom meg annak, amit mond, és annak is a nagyrészéről azt tartom, hogy csupán el akarja simítani azt a konfliktust, amit ő maga generált. Ezt pedig nem engedem neki, talán majd legközelebb kétszer is meggondolja, hogy milyen férfiakkal kezd ki.
Ahogy felemlegeti a beszélgetéseinket, talán egy pillanatra én is elszomorodok és kellemetlenül érzem magam, amiért így alakult a kettőnk kapcsolata, de továbbra sem tartom magamat hibásnak ebben. Épp ezért, amilyen hamar elszomorodtam a gondolatra, ez az érzés épp olyan gyorsan csapott át ismét haragba.
Indulni akarnék, mégsem tudok megmoccanni, mert emlékszem hányszor osztottam meg vele a gondolataimat és a félelmeimet ebben az irodában. Ami egykor kellemes és bizalomgerjesztő helynek tűnt, most már inkább csak rossz érzéseket hordozott magával. Elképesztő, hogy ilyen rövid idő leforgása alatt mennyire kifordult magából minden és mindenki.

Komoly reményeket támasztok ahhoz, hogy végre valahára itt az este, itt a határidő és persze ahhoz is, hogy Franklin nem vette a bátorságot, hogy valaki mással küldje el nekem a dolgozatát. Innentől kezdve pedig tudom – vagy legalábbis sejtem -, hogy lesz lehetőségem találkozni vele. Azzal viszont nem számolok, hogy sokkal szörnyűbb a helyzet, mint ahogy azt én sejtettem.
- Majd visszakísérlek a hálókörletedbe vagy írok igazolást, hogy nálam voltál.. – tárom szét a karjaimat. Régen – tavaly – is pontosan így csináltuk, ezt csak nem felejtette el, de ha mégis, akkor itt az alkalom, hogy emlékeztessen rá, hogy ennél ügyesebb kifogást kell kitalálnia ahhoz, hogy elrázzon engem.
- Természetesen lehet úgy is beszélgetni… - hagyom rá végül mielőtt még túl hamar elveszítené a fejét és semmi haszna nem lenne annak, hogy valahogy mégis sikerült idecsalnom. Nevetséges, mégis ez a helyzet. Az évfolyam nem díjazná különösebben, ha a jövő hétre egy hasonló akcióval készülnék és megvallom őszintén, nekem sincs kedvem csak azért házidolgozatokat javítani, hogy Franklinnel tudjak beszélni abban a néhány percben, amikor méltóztatik nem elkerülni engem. Van ennél jobb dolgom is.
- Ha az igazat szeretnéd tudni, azt sajnálom, hogy a kamaszos lázadásod miatt az egész évfolyammal kéttekercses házidolgozatot kellett íratnom, mert másképp nem állnál szóba velem.. – fonom össze a kezeimet hozzá hasonlóan én is a mellkasom előtt, mert bár fel vagyok készülve a legrosszabbra is, mégis váratlanul ér az állítása, miszerint én tettem tönkre a szülei házasságát. Talán egy kicsit elvetem a sulykot, elvégre nem azt terveztem, hogy majd a torkának esem. Elég, ha ő esik az enyémnek.
- Megértem, hogy rosszul érint a szüleid válása, de azt hiszem nem vagy teljesen tisztában a történtekkel. Bár ahogy elnézem, téged nem is érdekel, mert megelégszel azzal, hogy találtál valakit, akire kivetítheted a dühödet. Tudod mit? Nem vagyok rád mérges emiatt, ha a helyedben lennék, lehet, hogy pontosan ugyanezt csinálnám. Ugyanis nem hazudtam neked, Franklin, elég hasonlóak vagyunk és elég hasonlóan látjuk a világot mi ketten.. – rázom meg a fejem apró lemondó sóhajjal. Azt hiszem ez a menet Neville-nek sem lehet könnyű, neki talán annyi előnye van az egészben, hogy az apja, őt ha akarja, akkor sem nagyon tudja elkerülni. Velem más a helyzet, engem ignorál és amíg ezt nem az órákon teszi, minden joga meg is van hozzá.
- Látom témánál vagyunk és tényleg azt gondolod én vagyok a gaz csábító, aki önző módon elcsavarta az apád fejét, aki aztán elvált az anyádtól és most itt tartunk. De tévedésben vagy, Franklin. Nem tagadom, hogy Neville sosem volt közömbös számomra, de mikor ide jöttem, fogalmam sem volt róla, hogy itt tanít. Majdnem húsz éve még csak nem is beszéltünk egymással. Volt egy lezáratlan ügyünk, aminek a végére aztán pontot tettünk és barátok maradtunk. Bár régóta nem találkoztam vele, jó emberismerő vagyok, és egyet biztosra tudok. Apádnak soha nem fordult meg a fejében, hogy megcsalja az anyádat. Még velem sem. Még akkor sem, mikor válságban volt a házasságuk és a kísértés ott volt az orra előtt. Én pedig nem akartam elcsábítani az apádat… Nem azért, mert nem vonzódom hozzá vagy mert nem lenne etikus lépés. Tudod miért, Franklin? Mert az apád egy lelkiismeretes férfi, aki nem tudna elszámolni a lelkiismeretével, ha tönkre tenné a családját… - szakad ki belőlem egy kisebb monológ, bár ezt így igazán nem szerettem volna az orrára kötni, főleg azért nem, mert kamaszként biztos vagyok benne, hogy két pillanat alatt talál benne egy olyan szókapcsolatot, amit könnyedén ellenem fordíthat vagy még ennek ellenére is ignorál. Nála már nem igazán vagyok biztos semmiben. – Szóval nagyon kérlek, hogy válogasd meg a szavaidat, mert bár most nem a tanárodként szeretnék veled beszélni, még soha nem hazudtam a szemedbe.. – teszem hozzá. Persze tudom előre, hogy ez is csak olaj lesz a tűzre, vagy felesleges, mintha a falnak beszélnék.
- A szabadidőmet az apáddal és veletek szeretném tölteni.. – javítom ki őt automatikusan, de bár ne tettem volna. Ha vissza lehetne szívni a kimondott szavakat, most megtenném, de így már csak szépíteni tudok rajta. – Neville és én randizunk néhány hete, de semmi sem a hátatok mögött történik. Lassan haladunk, egyikünk sem fiatal már, ez pedig nem egy tinirománc. És szeretném, ha lenne időtök megismerni engem.. Nem csak professzorasszonyként… - teszem hozzá, bár kétségkívül rosszul esik ez a szó ilyen formában az ő szájából, mikor korábban már tegeződtünk. De még nem is ez a legnagyobb érvágás. Elég csak ránéznem, hogy lássam, hogy a szemében talán most éppenséggel én vagyok az elsőszámú közellenség. Őszintén szólva pedig, ebben a pillanatban még azt is kétlem, hogy valaha megbékél azzal, hogy Neville és én együtt vagyunk. Márpedig ezen még az ő kedvéért sem tervezek változtatni.
- Igen, azt látom.. – jegyzem meg. Bár azzal sosem volt problémája, hogy megtartotta magának a véleményét. Legalábbis úgy hiszem, hogy nem a tavalyi évben kezdett kinyílni a szája. – Ezt természetesen megértem. Édesapáddal úgyis van mit megbeszélnetek, ha jól gondolom.. – teszem még hozzá, jelezve neki, hogy egyértelműen arra gondolok, hogy inkább hozzá intézné az ezirányú kérdéseit. Nem feltétlenül gondolom, hogy ez egyben jó döntés is lenne, mindazonáltal ebben nem kívánok beleszólni.
- Ha tényleg nincs semmi, amire válaszolni tudnék, akkor a világért sem rabolnám a drága idődet. Ha viszont van, főzök egy teát.. – intek a kancsó irányába, amit közben meg is töltök friss forrásvízzel, majd a pálcámat rászegezve felforralom. Tény, hogy ebben nem vagyok olyan jó, mint Neville, de történetesen azt tudom, hogy a citromfű tea nyugtató hatással bír az idegekre nézve. Azt hiszem, az most mindkettőnknek jól jönne.

Elhúzom a számat. Valahogy sejtettem, hogy megint előjön ezzel, de ezúttal nem fogok élni semmilyen lehetőséggel, amelyet ő nyújt a számomra.
− Nem szükséges. Nem akarok kivételezett lenni, és nem is tervezném rabolni a drága professzorasszony idejét. Ha lehetséges, kérem, zárjuk rövidre ezt a beszélgetést, mert hosszú az út a hálókörletemig, és nem kívánok sem testőri kísérettel, sem pedig igazolással élni. – A kezeim még mindig a mellkasomon pihennek, ezzel is egyfajta falat képezve kettőnk közé. Egyszer talán közelengedtem magamhoz, de még egyszer nem fogom elkövetni ugyanazt a hibát. Ezért is mondok neki nemet, és próbálom kerülni őt minden egyes alkalommal. Valaha felnéztem rá, tanulni akartam tőle, most már csak a hányinger kerülget, ha ránézek.
Nem is vagyok hajlandó leülni vele szemben, mert ezáltal megadnám magam, de nem vagyok olyan hülye, hogy bedőljek a játékainak. Talán apámat és a húgomat az ujja köré tudta csavarni, de én nem vagyok olyan egyszerű eset.
− Tudja, nem kellene más diákokat szívatnia, ha az én „kamaszos lázadó” énemet békén hagyná, továbbá, ha távoltartaná magát apámtól. Ne engem akarjon hibáztatni azért, mert a tanári pozícióját kihasználva olyan dolgokra kényszerít, amiket nem akarok – feleselek oldalra billentett fejjel, mert nevetséges, hogy még rám akarja kenni a többiek szenvedését a házi dolgozattal. Ő találta ki. Ő a felelős mindenért, így örülnék, ha nem hárítana állandóan.
Talán nem is csoda, hogy ezek után csak félig figyelek arra, amit mond, és a kis monológja közben már-már kiragadom azokat az elemeket, amiket ellene fordíthatok.
− Valakit? Valakit? – nevetek fel szórakozottan. – Ha annyira tudni akarja, nem maga az egyetlen, akire haragszom. Talán ezzel valamelyest csillapíthatom a bűntudatát, ugyanis magának hála a szüleimre és a nagyságos professzorasszonyra is dühös vagyok, amiért nem képesek helyén kezelni ezt az egész szituációt. Szerintem minden jogom megvan ahhoz, hogy dühös legyek, mert leült bárki is velem meg a húgommal? Nem. Csak rengeteg veszekedés után kézhez kaptam a tényeket, hogy a szüleim válnak, apám másik nővel randizgat, és a jóságos Merlin tudja, hogy anyám mit csinált a háttérben. Én nem csak úgy kivetítem a dühömet, hanem jogosan haragszom minden érintettre! – lépek közelebb az asztalához, miközben az udvariasságot félig-meddig mellőzve rázúdítom minden frusztrációmat. Beszélgetni akart? Hát tessék, ha annyira arra vágyott, hogy a frusztrációtól remegő hangomat hallhassa, hát tessék, hallhatta ezt az oroszlánt üvölteni.
− Persze, fogalma sem volt arról, hogy apám itt van. Annyira jó vicc, hogy már-már kacagok rajta. Engem nem érdekel, hogy mi volt húsz évvel ezelőtt, nem érdekel, hogy mit csináltak apámmal a válás előtt és alatt. Tudja miért? Mert ha apám annyira lelkiismeretes férfi lenne, aki nem akarná tönkretenni a családját, akkor észrevenné, hogy igenis sikerült elérnie azt, amit nem akart! – Az utolsó mondatomnál észre sem veszem, hogy a hangom már bezengi az irodát, mert igenis fáj, hogy a szüleim válását az egész iskola végignézte, igenis fáj, hogy emiatt megannyi kéretlen megjegyzést kapok, és olyan pletykákat suttognak a fülembe, amiktől hányingerem van. És igenis fáj, hogy úgy érzem, a széthulló családomból senkire nem számíthatok, mert a felnőttek hazugok és köpönyegforgatók. Willow pedig hiába akarta mentegetni apámat, ő is tudta, mindenki tudta, hogy ebben az ügyben mindenki sáros volt, és okkal vagyok kibukva.
− Szerintem… − veszek egy mély levegőt, mert már én is éreztem, hogy elvetettem a sulykot, de a jelen állapotomban nem vagyok hajlandó bocsánatot kérni. – Szerintem, soha nem lesz köztünk semmilyen egyéb kapcsolat tanár-diáknál, és ne is álmodjon arról, hogy valaha is anyámként fogok tekinteni magára – lépek hátrébb. Lüktet a fejem, tombolási vágy ég bennem, és most rettentő szívesen megütnék valamit, de tudom, nem szabad. Ehelyett ökölbe szorítom a kezeimet, és a körmeimet a tenyereimbe mélyesztem, hogy ne látszódjon annyira a remegésem.  
− A szabadidőjét töltse apámmal és a húgommal – javítom ki őt, jelezve, hogy nem kívánok vele a tanórákon kívül találkozni. Sőt, egyáltalán nem akarom látni őt. Ezen az érzésen az sem segít, ahogy az apámmal való kapcsolatáról magyaráz, mert nem érdekel.
− Erre gondoltak volna akkor, ha nem egyből a válás után lengették volna be ezt a randizgatást – vágom oda foghegyről, utalva arra, hogy ha talán adtak volna elég időt, akkor nem viselkednék így. Talán még jól is fogadnám, de ez egyszerre túl sok és túlságosan fájdalmas nekem.
− Jelenleg nem tervezek vele beszélgetni. Jobban elvan a kis növényeivel meg a professzorasszony társaságában – vonom meg a vállamat, bár tudom jól, hogy próbálkozik rendezni a viszonyunkat, de olyan gyengének vélem azt, hogy a haragom elsöpri a békülési szándékát.
Látványosan fújtatok magamban, hiszen egyszerűen nem tudom elhinni miként tud higgadt maradni, és hogy képes ilyen nyugodtan kijelenteni, hogy ő most nekiáll teát főzni. Talán még a jobb szemem is rángatózni kezd egy kicsit, és érzem, hogy a fejfájásom is erőre kap. Egyszerűen nem értem ezt a nőt.
− Miért akar mindenáron ennyire jóban lenni velem? – bukik ki belőlem a kérdés, hiszen annak idején, amikor Goldie-nak meséket olvastak, azokban a történetekben a gonosz mostohák mindig tettek a gyerekek fejére. Vajon azt hiszi, hogy ha én lecsillapodok, akkor boldogan élhet apámmal, amíg meg nem halnak? Mert kötve hiszem, hogy az én áldásomra lenne szükségük egy olyan dologban, amelyet már réges-rég eldöntöttek.

Nagyot kell nyelnem, ha nem akarom annak látszatát kelteni mennyire rosszul esnek a Franklintől származó elutasító szavak. Nem is olyan régen még vígan lobogtatta a kézírásommal hitelesített igazolást, ha az azt jelentette, hogy takarodó után is büntetlenül és lopakodás nélkül térhetett vissza a hálókörletébe. Most viszont az az érzésem, hogy bármit is ajánlanék neki, nem lenne rá szüksége, puszta dacból és mert tőlem van.
- Úgy érzem, régóta esedékes ez a beszélgetés, ne aggódj van Rád időm.. - teszem hozzá még, bár kiérzem a szavaiból, hogy bárhol máshol szívesebben lenne, mint nálam. Őszintén sajnálom, hogy ez így van, nem is igazán tudom, mit tehetnék annak érdekében, hogy a kapcsolatunk visszazökkenjen a normális kerékvágásba. Vagy legalább valami hasonlóba. Nem azért vagyok itt, hogy ellenséget gyűjtsek magamnak, bár egy tizenhat éves aligha jelenthet nagy fenyegetést rám nézve, még így is akörül forognak a gondolataim, hogy rendezzem a helyzetet. Neville-nek sem tesz jót, hogy Frankie ennyire zokon veszi az újdonságokat. Én pedig természetesen mindkettejükért aggódom.
- Bizonyára részben igazad van. De akkor sem kellene másokat szívatnom - fogalmazok szándékosan az ő nyelvén -, ha vennéd a fáradtságot és épp annyira felnőtten viselkednél, mint amennyire én mindig is annak kezeltelek téged. - jelentem ki egészen egyszerűen, immár kendőzetlenül vállalva, hogy nem értek egyet azzal a támadó hangnemmel, amivel illet engem. Persze tisztában vagyok azzal, hogy minél hamarabb veszítem el a türelmemet, annál inkább elfelejthetem, hogy itt bármiféle eredményt érjek el. Ennyire könnyen pedig nem adom fel, még akkor sem, ha Franklin valószínűleg sokkal boldogabban távozna az irodámból annak tudatában, hogy többet nem fogok próbálkozni.
- Távol álljon tőlem, hogy bele akarjak szólni, hogyan kellene érezned magadat, de azt gondolom, hogy Te vagy az, aki nem kezeli a helyén a történteket. Őszintén sajnálom, hogy a szüleid a válás mellett döntöttek, de szeretnélek biztosítani afelől, hogy nem állt szándékomban elszeretni apádat az édesanyádtól. Mert minden jel arra mutat, hogy ezt hiszed rólam, mindazok mellett - vagy épp azzal együtt -, amit már egyébként tudsz rólam. - próbálom leplezni, mennyire rosszul esnek tőle a vádló szavak. Nem erre készültünk Neville-lel, pedig mindketten tudtuk, hogy Franklin fogja rosszabbul viselni a hírt. De mivel kedvelt engem, nem fordult meg a fejemben, hogy ez esetleg az ellenkezőjére válthat és én leszek a szemében a mindenképp kerülendő személy. Az elsőszámú közellenség. Ezt a mai napig nehezen emésztem meg. És nehezen koncentrálok arra is, ami miatt egyébként az amerikai minisztérium engedélyezte, hogy a Roxfortba jöjjek. Nem szabadott volna belekeverednem itt semmiféle romantikus drámába, ennek ellenére a közepén találtam magam, mielőtt még belegondoltam volna, hogy talán hibát követek el.
- Nem várhatod el az apádtól, hogy boldogtalanságban élje le az életét, csak mert neked derogál elfogadni, hogy a szüleid már nem együtt képzelik el a jövőjüket! - csattanok fel aztán, bár megfogadtam, hogy a Longbottom-család kálváriájából olyan mértékben maradok ki, amennyire az csak lehetséges. Hannah-val szemben sem lenne fair az a hozzáállás, és bár Neville indította el ezt a lavinát, teljesen egyértelmű, hogy mindannyiuk lelki egészségét a szeme előtt tartva lépett az ügyben. - Mondd, te hallod magad? - nézek rá elképedve. A fejemet rázom csak a szavai hallatán. Tartom magam ahhoz, hogy minden erőmmel igyekszem nem neheztelni rá, hiszen jóval megterhelőbb megélni egy család válását belülről, mint végignézni kívülről, mégis vissza kell fognom magam, ha nem akarok olyat mondani, amit később aztán megbánnék.
- Szóval ettől tartasz? Hogy át akarom venni az anyád helyét? Akkor megnyugtathatlak, hogy nem voltak és nem is lesznek ilyen szándékaim.. - próbálkozom meg ezzel a módszerrel csillapítani. Azt már fel sem veszem, hogy ismét csak elutasítást kapok tőle, egészen a beszélgetés szerves részévé vált, szóval ki sem kellene mondania, egyelőre nem látok sok más lehetőséget. Azt viszont nem árt, ha tudja, hogy nem célom mostantól úgy viselkedni, mintha én lennék az anyja. Nem is tudnék úgy tenni, ha már itt tartunk, bár ennek a magyarázatába inkább nem mennék bele. Még a végén kikötnénk ott, hogy ha másképp döntök, talán valóban az én fiam lenne és nem Hannah-é, arra a beszélgetésre pedig jelen pillanatban egyikünk sincs felkészülve.
- Szerintem pedig az viszi előre a történéseket, ha beszéltek róla. Egyikőtöknek sem tesz jót - sőt, a környezeteteknek sem -, ha Te a mérget hagyod eluralkodni magadon, apád pedig kétségbeesetten küzd azért, hogy egyáltalán szóba állj vele. Vagy az anyáddal.. - tárom szét a karjaimat, majd az imént megígért teával kezdek foglalatoskodni. Talán neki nincs rá szüksége, nekem viszont akkor is kelleni fog, ha végül úgy dönt, hogy letudva a kötelező körét inkább faképnél hagy, mintsem tovább hallgasson. - Ha apáddal nem akarsz beszélni, talán jót tenne egy szakember segítsége, hogy könnyebben túltedd magad a nehézségeken.. - említem meg neki ezt a lehetőséget, bár nem lepődnék meg, ha emiatt újra én lennék a földkerekség legnagyobb árulója. Vállalom a szerepet, ha attól egyszerűbb lesz átvészelnie ezt az időszakot. Mindenkinek könnyebb lenne ugyanis, ha kellene újra és újra nulláról kezdeni nála mindent. Talán Goldie az egyetlen, akivel jelen pillanatban egészséges kapcsolatot ápol, ez pedig nem sok jót jelent.
- Miért ne akarnék jóban lenni veled? Senkivel nem célom hadban állni. Őszintén szólva jelen pillanatban attól is boldog lennék, ha nem gyűlölettel néznél rám. Persze el tudom tölteni a szombat estéimet mással is, minthogy megtanítsalak a sötét varázslatok kivédésének apró rejtelmeire, de én ezt sosem kötelességből csináltam. Nem is azért, mert Neville fia vagy. Nem sok diákkal teszek kivételt, de ahogy a húgod, úgy te is kifejezetten tehetséges vagy, csak épp mindketten másban tudtok kiteljesedni... De gondolom az eszedbe sem jutott, hogy nem eszközként használtalak, hogy közelebb férkőzzek apádhoz.. - húzom el a szám, immár meg sem próbálom leplezni, hogy ez a feltételezése mennyire sértő is a számomra. Tulajdonképpen az egész helyzet az, ugyanis nem érzem jogosnak a felém irányuló dühét, de el tudom fogadni, hogy a nehéz időszak miatt átmenetileg csak a negatívat látja meg az emberekben. Főleg bennünk. Nekünk pedig tűrnünk kell, míg meg nem jön az esze. Nos, Franklin esetében, látva a szemében a masszív elhatárolódást, nem tudom, ez mikor következhet be.

Érzem a levegőben vibráló feszültséget, amely javarészt nekem köszönhető, de jelenleg rohadtul nem érdekel. Épp annyira, mint a szüleim, mint a nagyságos asszony, vagy pedig az a patkány, aki anyám közelébe férkőzött. Jelenleg mind a négyüket elküldtem volna melegebb éghajlatra, de igyekeztem lenyelni a saját sérelmeimet.
− Nem aggódok, professzor, de nem is értek egyet. Biztos vagyok benne, hogy más diákok jobban rászorulnak az Ön drága idejére és figyelmére, mint én – képezek a kezeimmel ismét falakat közénk, mert nem akarom, hogy foglalkozzon velem. Azt akarom, hogy engedjen el, hagyjon békén, és éljen boldogan apámmal, ha már elszerette tőlünk. Engem pedig hagyjanak ki az egészből.
− Szerintem jogom van eldönteni, hogy kivel akarok találkozni, és kivel nem. Nem tartom gyerekes viselkedésnek azt, hogy kerülöm azt a személyt, akit látni se akarok, mert rosszat tett nekem. De bocsánat, hogy a professzorasszony szemében egy gyerekes cselekedetnek tűnik, amikor úgy vélem, a hatalmával való visszaélés azért, hogy egy gyereket iderángasson, inkább vall arra, mint az én viselkedésem – tárom szét a karjaimat, miközben kiforgatom a szavait. Mert mondhat akármit, bármit, én ugyan nem fogok elhinni semmit abból, amit kiejt azon a hazug száján.
− Én nem kezelem helyén a történteket? – nevetek fel frusztráltan, miközben közelebb lépek az asztalához. – Végül is, az én nyakamba lett borítva minden. Ki lett kérve a véleményem? Elmondtak nekem bármit is? Nem igazán. De valóban, én vagyok a gyerekes, aki sértve érzi magát, mert kvázi belekényszerítették egy olyan szituációba, amit a háta közepére nem kívánt. Hát köszönöm szépen tanárnő! – fojtott hangon beszélek, mégis minden porcikámban remegek, pattanásig feszül minden izmom.
− Nem azt várom apámtól, hogy boldogtalan legyen, hanem azt, hogy figyeljen oda a környezetére! – csattanok fel én is. Soha nem beszéltem még így tanárral, de ő provokálta ki, én pedig képtelen vagyok abbahagyni. – De tényleg, derogál nekem elfogadni, hogy a családom darabokra hullott! Biztos én vagyok a szar alak, aki a szüleivel akar kibaszni a viselkedésével! És mi van velem? Mi van a húgommal?! A mi boldogságunk ezek szerint kurvára nem számít, de persze szegény apám, szegény anyám… Akiknek hű de nagy boldogtalanságban kellett leélni az életüket! Mégis mi vagyunk azok, akik ennek isszák meg a levét, nem ők! Mert lehet, hogy Goldie nem mondja, lehet, hogy rajta nem látszik, de ne mondja meg nekem senki, hogy a húgom csak úgy elfogadta az egészet! Nyilván jóképet vág a dologhoz, de attól még nem felhőtlenül boldog! – ordítom le Willow fejét, s magam is megrémülök attól, amilyen szavak elhagyják a számat. Soha nem káromkodok. Soha… Most pedig olyanokat mondok, amiktől még én is elképedek.
Elcsendesedek. Teszek hátra egy lépést, és leszegem a fejemet. Nem vagyok magamra büszke. Egyáltalán nem.
− Nem is tudná soha… − felelem halkan, elfojtott hangon. Mert annak ellenére, hogy haragszom anyámra, amiért ilyen gyorsan talált magának valaki mást, valahol mélyen még mindig szeretem őt. A szentbeszédre már nem is mondok semmit. Élből elutasítom a lehetőségét annak, hogy leüljek velük beszélgetni, mert tudom, hogy ők úgysem figyelnének rám.
− Ja, persze. Aztán akkor még azt is el kezdenék pletykálni, hogy bolond vagyok… Kösz, de nem kérek belőle – horkantok fel. Belátom, hogy segítségre lenne szükségem, de nem akarom, hogy megint rólam, rólunk pusmogjanak az iskolában. Így is elégszer vették a szájukra a családomat, csak arra vágyok, hogy kikerüljünk a rivaldafényből.
− Továbbra is úgy érzem, hogy mindenki csak ki akar használni a saját, önös érdekeire… − morgom halkan, miközben sarkon fordulok, és elindulok a kijárat felé. Elég volt. Nem bírom tovább. Nem akarom látni ezt a nőt. Nem akarok ezekről a dolgokról beszélni, sőt jelen pillanatban nem is akarok önmagam lenni.