Patchwork family

Nagyot fordult velem a világ az utolsó évemre. Olyan dolgok történtek, amikről álmodni sem nagyon lehetett volna, mert hónapokkal ezelőtt, mit hónapokkal, évekkel ezelőtt még annyira távol állt tőlem. Hogy majd ne lánytól lányig masírozzak, hogy rájöjjek, mi érdekel igazán és mit nem akarok, hogy kiderül, a szüleim nem is olyan tökéletes házasságban élnek egymással. És ami a legrosszabb, hogy én érzem a legjobban becsapva magam. Azt hiszem normális, ha még több tiltakozással és szobában kuksolással töltöttem el eddig az őszi szünet első néhány napját. Mert lefoglaltam én magam, hisz az okostelefonon bármit el lehet érni, ameddig van mobilnetem meg kedvem bújni. Tudom, hogy nem zárkózhatok be egész időszakra a szobámba és rángatom be egyesével a testvéreimet, mert én aztán kimenni sem vagyok hajlandó. Vagy ha igen, szabályszerűen levegőnek nézek mindent és mindenkit. Ja, hogy nincs kedvem beszélgetni főleg nem azzal a kis takonypóccal? Tudom, nem igazán fair dolog ez tőlem, de lehet engem is érteni.
Kivételesen az egyik beadandóm fölött gubbasztok az ágyam közepén és szuggerálom az egyetlen megírt mondatomat, miközben próbálom kitessékelni az egyéb gondolataimat a fejemből. Most erre kell koncentrálnom, semmi másra. Ha kiadnak egy szünetet, akkor nem élhetek semmilyen kifogással, hogy eláztatta magát a pergamen, megette a kutya, elkeverte a dilis kisöcsém, felrobbantotta magát, szóval... számtalan lehetőségem lenne újraírni.
Addig gyűröm az arcom az öklömmel, amíg lassan egy shar pei is megirigyelné ezeket a hurkákat, miközben a tollal az államat vakarom, úgysem viszket eléggé a kiserkenő borostámtól. Végül csak a kopogásra pillantok fel és unottan, nagyot sóhajtva dőlök hátra. Apa hangja nem kecsegtet mostanában semmi jóval, mert ahányszor megszólít, minden mondandójában a beszélgetés keresését látom vissza. ARRÓL. Vagyis RÓLA. Eddig nem adtam meg a lehetőséget neki, de tudom, hogy örökké úgysem kerülgethetem a témát. Jobb most, nem? Elnézve a beadandót, mindenképpen.
- Gyere. - válaszolok vissza neki szűkszavúan, miközben tekintetemet az ajtó felé szegezem. Várom, hogy bejöjjön, de nem fogom megkönnyíteni ezt a beszélgetést, én aztán nem kezdeményezek.
- Házit írok...

Szinte megkönnyebbülten fellélegeztem, mikor Leo válaszolt, legalább a bebocsátásért nem kellett könyörögnöm. A hangja nem volt kedves és hívogató, de ezt nem is várhattam el tőle. Haragudott rám, méghozzá jogosan, legalábbis az ő értelmezésében teljes mértékben jogos volt minden irántam érzett dühe. Nem tudta, hogy a történet sokkal bonyolultabb annál, mint ahogyan benne és a testvéreiben lecsapódott. A helyében engem is emésztett volna a harag, hiszen azt hitte, megcsaltam az anyját és most idehoztam az otthonunkba mindennek a bizonyítékát, Ams pedig mindezt kérdés nélkül elfogadta, mint egy igazi, jó aranyvérű feleség. Tényleg így nézett ki, ezt nem tagadhattam.
Lassan nyomtam le a kilincset és tőlem idegen bizonytalansággal léptem be a fiam szobájába. Az Azkabanban lelkesebben fogadtak volna a dementorok, mint ő, és ezúttal a rosszkedvének nem volt köze az előtte pihenő házi feladatához. Más helyzetben talán felajánlottam volna, hogy segítek a beadandójában, de ez most nem az a szituáció volt - valószínűleg úgysem kért volna a segítségemből, elvégre szóba állni is alig akart velem.
- Igen, azt látom. De biztos ráér később is. - Csupán ennyit reagáltam a házi feladatára, nem engedhettem meg, hogy most egy buta esszé miatt kihúzza magát a beszélgetés alól. Nyilván bármikor máskor megírhatta és különben sem úgy nézett ki, mint akit éppen elkapott az ihlet, alig írt eddig valamit a pergamenre. - Tudom, hogy haragszol rám, minden jogod megvan rá. De nem nézhetsz levegőnek az idők végezetéig.
Megálltam a szoba közepén, valamiért taszított a gondolat, hogy leüljek, mintha ez egy átlagos apa-fia beszélgetés lett volna a suliról vagy a lányokról. Pedig most sok mindent megadtam volna azért, hogy inkább a barátnőjéről meséljen és kinevethessem a tinifiús esetlensége miatt. Egyáltalán volt még rá esély, hogy valaha is ilyesmiről beszélgessen velem vagy végleg, menthetetlenül egy olyan pont alá süllyedtem a szemében, ahonnan már nem volt visszaút?
- Sosem beszéltünk ilyesmiről veletek, mert anyátokkal úgy éreztük, hogy szeretnénk titeket távol tartani attól a közegtől, amiben mi felnőttünk. Nem akartunk hazudni nektek, csak azt szerettük volna, ha ugyanolyan gyerekkorotok lehet, mint bárki másnak, ahol nem téma a vértisztaság és Tudodki, vagy az, hogy ki kit szeret. De most már látom, látjuk, hogy nem döntöttünk jól. El kellett volna mondanunk nektek, amint elég idősek lettetek, hogyan házasodtunk össze mi ketten, akkor most ez a helyzet nem lenne ennyire nehéz. - Minden szó után elfogott a félelem, hogy félbe fog szakítani. Leo forrófejű volt és a türelem nem tartozott a fő erényei közé, de most mégis szükségem volt a türelmére, ha azt akartam, hogy végre tisztázzuk a dolgokat. Muszáj volt meghallgatnia, ha nem akarta, akkor is. - Nézd, Leo, nem fogok mentegetőzni Leta miatt, mert nincs is rá okom. Még csak bocsánatot sem fogok kérni, mert ha hajlandó vagy végighallgatni, márpedig kénytelen leszel, hacsak nem átkozol ki a szobádból, akkor te is meg fogod érteni, hogy miért nincs szükség bocsánatkérésre.

Csak egy szisszenésre futja a szavaira. Soha se soha nem volt komolyabb nézeteltérésünk apával és annyira új ez az érzés, hogy egyenesen dühít. De ő okozta, hogy most anyával vagy anya nélkül vagy hogyan, már másodlagos a helyzet szempontjából. De tény, hogy soha nem tudott volna rosszkor jönni, soha nem zavart a társasága és most csak a gondolat is az őrületbe kerget, hogy innét már nem tudok sehová sem visszavonulni. Sarokba szorított és ha leteszem a házit, akkor végképp nem marad semmi közöttünk, csak a tapintható feszültség és a csend. Mert gondolom a válaszomra vár. Vagy csak a figyelmemre, nem tudom. Mindenesetre most minden egyes szava idegesítően hat rám.
- Legalább elismered. De miért is ne nézhetnélek levegőnek? - kérdezek vissza erős szemrehányással a hangomban. Úgy érzem, hogy ez is jogosan jár neki, mi több, csak ez jár jelenleg neki, a figyelmemet pedig inkább másra szentelném.
Odébb tolom a tananyagot és csak felnézek rá, ahogy elkezdi a litániát. Gondoltam, hogy a nagy családi beszélgetés nem csak vallomásokról szól majd, hanem megpróbálja majd kimagyarázni is magát. Az egész csak idő kérdése volt. Haragszok érte rá? Nem, én is megpróbáltam volna. De amit mond, arra inkább nem akarok válaszolni. Tiltakozólag előhalászok egy szál cigit, az ablakhoz lépek és kinyitom azt, hogy a gyomoridegemen némileg enyhítsek. Huh, sohasem volt még ilyen jellegű beszélgetésem vele, de az már valami, hogy anyával ellentétben vele szemben könnyebben tudom tartani magam.
- Ha ti is azt csináltátok volna, mint Tyler szülei, akkor inkább lelépek. De nem, ti nem azt csináltátok. Ti... Te rosszabb voltál. Mégis hogy tehettél ilyeneket? Tudom, hogy milyen nagyapa. De engem csak egyszerűen nem érdekelnek a hülyeségei. - lehet csak azért nagy a szám, mert vénségére nem lehet akkora hatalma. De sohasem meséltek igazán a gyerekkorukról. Csak a háborúról, a nagy csatáról, Voldemortról akinek a nevét sem merik kimondani. Tényleg nem tudom milyen idők lehettek. De ez nem lehet mindenre mentség.
- Ó, szóval akkor mégsem tartod jogosnak, hogy haragszok rád. Egyik szavaddal ütöd a másikat. Gondoltam, hogy neked fontosabb az egód, mint a fiad. - még csak időm sincs rendesen kifújni a füstöt, úgy elkap az ideg a szavaira. Nem tehetek róla, hogy ilyen hatást vált ki belőlem. Igyekszem is visszatartani a felbukó kelletlen köhögést, ami úgy kezd el ingerelni, mintha valaki fojtogatni kezdene. A haragom azonban erősebb és elnyomom az ingert. Csak a bekönnyezett szemem enged már csak következtetni bármire belőle.
- Tudod mit? Megvagyok a bocsánatkérésed nélkül. De még a hülye magyarázkodásod nélkül is. Nem kell, nincs szükségem rá. Én tudom, hogy hogyan tiszteljek másokat és rohadtul nem csinálnám ezt egy nővel sem.
Ezt az elhatározásomat pedig annyira eltérőnek érzem az övétől, hogy most először az is megfordul a fejemben, mennyire különbözően fogjuk fel a világot magunk körül. Mintha hirtelen nem is ő nevelt volna olyanná, amilyen vagyok, mintha két teljesen más világot élnénk meg ugyanabban az időben. És ez ijesztő.

Éppen csak sikerült visszaszívnom egy nagyon meggondolatlan és tőlem tulajdonképpen karakteridegen mondatot: amíg az én házamban laksz, nem tudsz és nem fogsz levegőnek nézni. De még időben észbe kaptam, Merlinnek hála, hiszen én magam sem gondoltam volna komolyan ezt a kijelentést, ami annyira fájdalmasan apámra emlékeztett. Ő szeretett ilyesmivel dobálózni... "Amíg az én kenyeremet eszed", "amíg én iskoláztatlak és ruházlak", "amíg miattam van fedél a fejed fölött", "amíg az én pénzemet költöd" és még hosszasan sorolhatnám, miket kellett végighallgatnunk Rodyval, akárhányszor nem értettünk vele egyet valamiben. Én nem akartam ilyen apa lenni, még akkor sem, ha tulajdonképpen Leo tényleg nem tudott levegőnek nézni, amíg együtt éltünk.
- Megpróbálhatod, de te is tudod, hogy nehéz lesz. Vagy költözzek le a pincébe a kedvedért, hogy látnod se kelljen? - Ha a legrosszabbat nem is mondtam ki hangosan, az iróniába bújtatott sértettségem szintén nem volt a legjobb választás. Én is éreztem, de tenni nem tudtam ellene és utólag magyarázkodni vagy szépíteni sem akartam a stílusomon. Sosem voltam jó a bocsánatkérésben.
- Miért, milyeneket tettem, Leo? - kérdeztem vissza, a kelleténél ingerültebben. - Fogalmad sincs semmiről, mert nem hagyod, hogy elmagyarázzuk. Beállíthatsz engem a hűtlen szörnyetegnek, aki tönkretette a családunkat, de igazából nem érted ezt az egész történetet.
Persze Leo nem fogta vissza magát. Most már nem csak számon kért, hanem sértegetett is, ezt pedig nagyon rosszul tűrtem. Nem azért, mert a fiam volt - habár így különösen rosszul érintett -, egyszerűen csak nehezen viseltem a kritikát, legyen az jogos vagy teljesen jogtalan. A legnagyobb baj talán az volt, hogy Leo szavairól még én magam sem tudtam megítélni, hogy valóban igazak-e vagy sem.
- Ó, most már pszichomágus is vagy, hogy ilyen remekül átlátod a személyiségemet? - horkantam fel. - És oltsd el azt a rohadt cigarettát, büdös van tőle a szobában.
Eddig sosem szóltam neki a dohányzás miatt, álszent, felesleges dolognak éreztem. Most mégis muszáj volt belekötnöm, a nem létező apai tekintélyem visszaszerzését szolgálta talán.
- Mit, Leo? Semmit nem tettem anyáddal, semmit. Nem sértettem meg, nem titkolóztam előtte, tudott mindenről és nem zavarta. Ha végre hagynád, hogy elmagyarázzam és nem csak a hülyeségeidet szajkóznád... Az én egómat kritizálod, amikor éppen te foglalkozol most is azzal, hogy mennyire csodálatos vagy. Szállj le a magas lóról végre, és hallgass végig! - Ha Ams itt lett volna a szobában, most valószínűleg elsüllyed szégyenében miattam, miközben megkérdőjelez mindent, amit valaha is kedvelt bennem, beleértve a józan eszemet, amiért ezt egy használható érvnek éreztem arra, hogy a fiam végre meghallgasson.

Nincs igaza, nem lehet igaza, nem adhatok igazat neki. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok cikáznak a fejemben is anélkül, hogy egyszer is megszólalna. De ha már megszólalni méltóztatik, akkor arra kifejezetten ügyelek, hogy vágjak hozzá egy grimaszt. Jelenleg mindenfajta formában kimutatom felé az ellenszenvet és nem feltétlenül azért, mert csak azért is én szeretném ezt a kört nyerni. Fordult már olyan elő, hogy szánt szándékkal tiltakoztam, fordult elő, hogy nyomattam a hisztit. Ez nem az, abból már rég kinőttem. Most sértett vagyok és igenis haragszom rá. Képes volt évekig - ÉVEKIG! - titkolózni úgy, hogy még Sophie is előbb tudta meg. Tudom azt, hogy előtte egyszerűen csak nehéz titkot tartani, amiért akaratlanul is belehallgatózik mások fejébe, de ez nem mentség a viselkedésre.
- Anélkül is feltalálom magam, ne fáradj. - a hangom még kicsit sem kedves, tényleg működik. Ha egy helyiségben tartózkodok vele, egyszerűen úgy teszek, mintha ott se lenne, vagy nagyon hamar odébb állok. Megoldom én, a kisujját se mozdítsa. Vagy tudja mit? Inkább menjen és keressen fel valami luvnyát. Mekkora tockost kapnék vajon, ha ezt kiejteném a számon?
- Pedig az vagy. - nekem ne jöjjön azzal az álszent dumával, hogy nem volt hűtlen szörnyeteg, sőt ő egyenesen ártatlan és nem tett semmit, csak követte a vágyait. Cöh, lehet, hogy anya elfogadta, lehet, hogy beletörődött, lehet bármi is a háttérben, nekem akkor is egyet jelent azzal, hogy nem tudja anyát megfelelően értékelni és neki több kell. Tudom, hogy milyen az, amikor valaki csak megtetszik és kell. Tudom milyen az, amikor azon gondolkozol, hogy oda mész és felszeded. De én azóta kicsit átértékeltem a dolgokat, hogy van Liv, hogy ő bizony nem hagyta magát, mi több, párszor jól pofára estem, mielőtt igent mondott volna bármire.
Egyszerűen éreztem azt, hogy átlép egy határt. Hogy a feszültség közöttünk pillanatok alatt legalább a kétszeresére nő és hogy ő is megváltozik. Nem védekezik, nem magyarázkodik, hanem átlendül valami irdatlan számonkérő viselkedésbe, amibe nem igazán szokott. Lássuk be, ritkán harapódzott el közöttünk eddig a kapcsolat, de most nagyon. Idegből csak leblokkolok és hüledezve pislogok rá. Érzem, hogy még tovább megy az a bizonyos pumpa bennem és azt is, hogy mondhatok olyat, amit megbánok.
- Minden a te személyiséged körül forog. Minden. - tudom, hogy ez csak félig igaz, mert igazából a mi seggünk volt kinyalva éveken keresztül, mindig azt nézték nekünk mi a jó, de sosem hittem, hogy a háttérben minden sokkal bonyolultabb és árnyaltabb és meglehet, hogy a házasságuk ha sziklaszilárd is, de nem árnyékolják be ilyen szarságok. Csak szerettem volna azt hinni, hogy ők is tök rendben vannak és én mennyire büszke voltam a családunkra, amikor Ty szülei borították a bilit. Hát most kurvára nem érzek büszkeséget. Úgy oltom el idegesen a cigit, mintha gyorsasági versenyt állítanának fel és utána csak még haragosabban nézek apára. Ezzel rohadtul nem nyert meg semmit magának.
- Te komolyan azt hiszed, hogy azért nem hallgatlak meg, mert a saját egómmal foglalkozok? Bocs, hogy én legalább megpróbálom tisztelni a lányokat és nem kamatyolok senkivel a háttérben. Lehet, hogy anya mindenről tudott, lehet, hogy ezt rendben találta, lehet, hogy elfogadta, de az is lehet, hogy közben irtó szarul esett neki. Te foglalkozol folyamatosan a saját igényeiddel, a te egód nem bírja elviselni a kritikát és te nem látsz tovább az orrodnál. Most is csak azt akarod, hogy értselek meg, de rohadtul nem gondolod végig, hogy nekem ehhez az egészhez idő kell. Nem, nem elég, amennyit kaptam, meg sem várod, hogy lehiggadjak, hogy nyissak, hogy kezdjek valamit a nyakamba zúdított helyzettel, hanem elvárod, hogy értselek meg és csináljak úgy, mintha tök okés lenne minden. Titkolóztatok előttem, hazudtatok folyamatosan, azt a képet próbáltátok belénk nevelni, hogy a családunk tökéletes és erre én büszke voltam. Nem tudom, hogy miért csináljátok ezt egymással, de nem egészséges, hogy minket egy idilli képpel altattok, aztán meg beközlitek, hogy ja, amúgy rohadtul nincs így.

A fejéhez akartam vágni, hogy végtelenül gyerekesen viselkedett - de mégis mit vártam tőle, amikor tényleg egy gyerek volt? Még akkor is, ha ő már előszeretettel gondolt magára felnőtt férfiként.
- Nyilván, mindig is kreatív gyerek voltál. Csak reménykedtem benne, hogy a nagykorúság felé közeledve a kreativitásod mondjuk nem az ujjfestéstől a kisgyerekes duzzogásig fog befutni egy fejlődési ívet, mert úgy néz ki, jelenleg az a fantáziád csúcsa, hogy engem hogyan bosszants. Ahelyett, hogy leülnénk és megbeszélnénk, ami a lelkedet nyomja. Tudod, mint a civilizált emberek. De persze nézhetsz levegőnek is, tényleg, felnőttes és bátor húzás.
Sosem fogadtam jól a kritikát, bár ehhez az is hozzátartozott, hogy életem során kevesen kritizáltak. Lestrange voltam, sikeres, gazdag, népszerű, tulajdonképpen a lábaim előtt hevert az egész világ, igen, még most is lehetőségek tárháza állt előttem, mikor a politika megnehezítette a magunkfajták életét. Szerencsés voltam és végtelenül elégedett önmagammal, az egész életemmel. Nem sok alkalom adódott, mikor komoly önvizsgálatot kellett tartanom és kimondanom akár csak saját magamnak, hogy milyen hibákat követtem el és min kéne változtatnom. Tulajdonképpen ennek még a gondolatától is kirázott a hideg. Másoktól pedig nem csupán sértésnek, hanem egyenesen jogtalan, túlzó támadásnak tartottam mindenfajta negatív ítéletet - hát még a fiamtól, aki nem is olyan régen felnézett rám.
- Nem, nem vagyok az. Fogalmad sincs az egész helyzetről, meg sem próbálod megérteni, csak gyerekes sértésekkel dobálózol. - Más elképzelésünk volt a hűtlenségről és ezzel önmagában nem is lett volna probléma, ha legalább megpróbál meghallgatni, ha nem ítél el azonnal. Vagy ha legalább a teljes történet ismeretében alkot rólam nem túl fényes képet. De így csupán egy kamaszfiú hisztijének tartottam a sértettségét, amit afelett érzett, hogy az idilli családunk kis buborékja most kipukkadt. Még csak nem is kellett volna így lennie, ha nem azonnal tragédiaként tekint a történtekre. Egyedül Letát érte tragédia, egyesegyedül, de Leo túlságosan el volt foglalva a saját sebei nyalogatásával.
- Hát hogyne, szegény elhanyagolt Leo Lestrange, borzalmas életed van, amit háttérbe szorítva kell leélned - horkantam fel gúnyosan. - Fogalmad sincs róla, hogy mekkora rohadt nagy szerencséd van neked és a testvéreidnek is. Fogalmad sincs. Minden körülöttetek forog, mindent értetek tettünk, hogy nektek jó legyen és ne úgy kelljen felnőnötök, mint nekünk.
Igazából nem vártam el, hogy szerencsésnek érezze magát. Magától értetődő volt, hogy szeretetben, képességeinkhez mérten a legegészségesebb környezetben próbáltunk gyereket nevelni. Nem kellett volna Leo fejéhez vágnom a "szerencsés" helyzetét, de már késő volt visszaszívni, magyarázkodni és bocsánatot kérni pedig képtelen voltam.
- Senki nem mondta, hogy a családunk tökéletes, lehet, hogy te így láttad, de képzeld, ez a felnőtté válás része. Rájössz, hogy semmi és senki nem tökéletes. Nem hitegettünk titeket semmivel, csak próbáltunk boldog gyerekkort biztosítani nektek, amennyire csak a helyzetünk engedte. A helyzetünk, amit hiába mondanék el neked, akkor sem akarnád megérteni, mert tizenhét évesen azt hiszed, hogy van bármi fogalmad egy házasságról vagy morális elvekről. Hát képzeld el, Leo, nincsen. - Idegesen mély levegőt vettem, majd kifújtam, de ettől sem lettem higgadtabb. - Csak egy kamaszfiú vagy, aki életében először szerelmes és azt hiszi, hogy megválthatja az egész világot. De a dolgok nem így működnek, Leo. Különösen nem így működtek húsz évvel ezelőtt, amikor a kis barátnődhöz hozzá sem érhettél volna, mert mindkettőtöket megöltek volna érte. Gondolj, amit akard, de egyetlen másodpercig se merd megkérdőjelezni, hogy jobban tisztelem anyádat a világon bárkinél és soha, de rohadtul soha nem ártanék neki. Ne akard helyette eldönteni, hogy mi a jó neki.