zerintem neked valójában fogalmad sincs, hogy merre is keressük - dünnyögöm az előttem ugráló, túlméretezett golymóknak, aki a szavaimat egy morgáson kívül mással nem is méltatja, csak megy előre, mintha tudná hova menni. Mintha bármi fogalma is lenne arról, hogy hol van Alex Dolohov. A baj azonban nem az, hogy ő nem tudja, hanem az, hogy én nem tudom. Mikor hónapokkal ezelőtt, augusztus végén megígértem Carolnak, hogy vigyázok az öccsére most, hogy ő már nincs itt, nem hittem, hogy ez ennyire nehéz meló lesz. Nem mintha Alex rossz gyerek lenne, tulajdonképpen egy kifejezetten rendes és csendes fiú volt, a probléma a mardekáros köcsögökkel volt, akik valamiért szent hivatásuknak hitték a Hugrabugosok csesztetését. Amit egyszerűen nem értettem. Miért volt jó valakinek, hogy kedvtelésből szívatott másokat? Nyilván vágtam, hogy ezzel kompenzálni szeretnének valamit - abba inkább nem mennék bele, hogy szerintem mit, az hosszú… vagy éppen rövid lett volna? -, de azért a kurva életbe, mindennek volt egy határa. Egyedüli szerencséjük ezeknek a nyomorultaknak az volt. hogy még sosem találkoztak velem. De talán nekem is, mert akkor lehet Newt nagypapa sorsára jutottam volna és engem is úgy kicsapnak a Roxfortból, hogy a lábam nyoma sem érte volna a földet. És megint sikerült magam felidegesíteni, már csak a gondolattól is, hogy valakik szórakozásból képesek voltak belekötni az én hugrabugosaimba, mert én voltam a rangidős prefektusuk és mégha nem is ez volt a feladatom, felelősnek éreztem magam értük. És a sztereotípiákkal ellentétben jó voltam SVK-ból és nem féltem használni sem! Persze, semmi és senki sem mondta, hogy most valami ilyesmi történt Alexel, de az órák vége óta nem látta senki, ez pedig gyanús volt, mert ez nem volt rá jellemző. Carol kérésének eleget téve figyeltem rá, de nem lógtam a nyakán, nekem is megvoltak a magam dolgai, többek között a R.A.V.A.S.Z.-ra való tanulás és annak kitalálása, hogy mit kezdjek június után az életemmel. Ez utóbbiról egészen fogalmam sem volt. Szóval igen, úgy igyekeztem szemmel tartani a legjobb barátnőm testvérét, hogy ne legyen sok, ez azt hiszem sikerült és még Alex sem panaszkodott, mert tudott a dologról. Nem akartam creep kukkoló lenni, hiába ismertük egymást, így szeptemberben vázoltam neki a helyzetet, már hogy a nővére mire kért, hogy figyelek rá és ha valami baj van, akkor keressen bizalommal, meg ilyesmi. Mégis csak egyszerűbb volt olyan segítségét kérni, aki kéznél volt. Lassan már az egész kastélyt bejártam - miért is volt ez ilyen rohadt nagy, nem mellesleg? -, mikor is Puffancs megállt egy üres, használaton kívüli terem előtt. Nem sok reményt fűztem hozzá, hogy igaza lesz a túlméretezett házi állatomnak, mégis így lett. (Tehát tartoztam neki egy igazi gourmet vacsorával, mert nyilván nem ingyen segített.) - Hát te meg mit csinálsz itt? - léptem be, némileg megkönnyebbülve. Carol nem fog kinyírni, hogy a felügyeletem alatt baja esett az öccsének. Nem mintha azt hittem volna, hogy ilyesmi megtörténhet, de azt se hittem, hogy Runcorn megöli Kyle-t, mégis így alakult. - Jól vagy? - kérdeztem óvatosan, közelebb lépve, mintha könnyek nyomát véltem volna felfedezni az arcán. - Minden rendben? -Nyilván Alina, ez egy világbajnok kérdés volt! Jár a vállveregetés.- Mi történt?
Vendég
Szomb. Nov. 21, 2020 10:32 pm
Alina és Alex
- Hé Dolohov, a mumusod vajon a mágiatöri könyv? – Ez még csak a bemelegítés volt, ezután következtek az igazi sértések. Lestrange, Turner meg a többi idióta attól érzi magát igazán nagynak, hogy engem és a többi hozzám hasonló szerencsétlent piszkálhatják. Mi meg ha akarnánk se tudnánk megvédeni magunkat, hiszen ők többen vannak, sokkal többen mint mi egyedül, így a nagytöbbségünk már elengedte ezt. Csak csendben tűrjük, hogy hozzánk vágják azt a rengeteg mocskot, és aztán megpróbáljuk valahogy elengedni. Nekem ez általában egy kiadós sírást jelent, ami után fényévekkel jobban érzem magam. Amúgy sem ez a legjobb évem, apának elég sok gondja van mostanában. Nincs itt Carol, hogy segítsen nekem, és hiába, hogy Alinára még mindig ugyanúgy támaszkodhatnék nem akarom az ő nyakába szabadítani az összes bajomat. Nagyon szeretem, de nem kell, hogy még az én gondjaimmal is ő küzdjön meg helyettem. Hősiesen tartom magam, míg a mardekárosok be nem fejezik, amit elkezdtek. Amint szabadulni tudok otthagyom őket, vissza sem nézek. Keresek egy üres, régen használt termet, ahol tudom, hogy senki nem fog sem keresni, sem megtalálni. Nagyjából harminc perc alatt jutok el oda, hogy nem tudok több könnyet kifacsarni magamból. Körülöttem gyűrött papírzsepi halom, arcom foltos, szemem vörös, tehát kell még néhány perc, mire kimerészkedhetek a folyosóra. Senki nem tudhatja meg, hogy mit kerestem itt. Ennek azonban szinte azonnal lőttek, hiszen szinte abban a pillanatban, hogy ebbe belegondolok kinyílik az ajtó és egy szőke üstök jelenik meg, hogy aztán a hozzátartozó test is megérkezzen. Alina, hát persze. Carol talán átragasztotta rá a különleges képességet, hogy megtaláljon ha baj van? Az mondjuk elég para lenne. - Semmi érdekeset – vonom meg vállaimat halvány mosollyal, holott tudom, hogy észreveszi, hogy hazudom neki. – Persze, minden a lehető legjobb! Csak a szokásos. Tudod, a mardekárosok elemükben voltak, de nem vészes, ne aggódj. Hogy találtál meg? – Terelem a témát és felteszem a kérdést, ami leginkább érdekel. Ez egy remek taktika, tiszta zseninek érzem magam. Mondjuk nem tudom, mennyire fogja hagyni, hogy tényleg eltereljem a témát, hogy mennyire ragaszkodik majd ahhoz, hogy mondjam el részletesen mi történt.
ifejezetten aranyosnak találtam azt, ahogy Alex megpróbálta elhitetni velem: minden rendben van, holott a terem félhomályában tisztán láttam az arcára száradt sós könnycseppek nyomát. - Segítsek velük vagy inkább megoldod magad? - kérdeztem óvatosan, egyelőre nem feszegetve azt a témát, hogy biztosan csak ez jelent-e gondot. Ahogy azt sem éreztettem vele, hogy hiába fogja azt mondani: megoldja - hiszen Carol sem verte péppé azokat a nyomorultakat, gondolom neki sem engedte, így feltehetően nekem sem fogja -, nem sikerül majd. Nem azért, mert úgy hittem, hogy Alex gyenge varázsló lenne. Igazából… nem tudtam, hogy milyen erős lehet, szerintem mióta ismerem, még sosem láttam őt pálcát használni. Legalábbis nem olyan varázslatot, amivel másoknak ártani kívánt volna. Alex Dolohov nem ilyen volt, ő egy kedves, a világra érzékeny fiú volt, amit - a családját elnézve - nem tudom honnan örökölhetett. - Most azt kéne mondanom, hogy valami rettenetesen menő, hetedéves varázslattal, de igazából ő segített - emeltem kettőnk közé a túlméretezett, kávé színű golymókomat, aki éppen a doromboláshoz hasonló hangokat adott ki. - Nem egy nyomkövető kutya, de ha megvan a kellő motiváció, akkor nagyon ügyes tud lenni nos… mindenben - most pedig tagadhatatlanul megvolt, hiszen eszméletlenül sok és drága kaját ajánlottam neki a szolgálataiért. Azt mondjuk nem kötöttem az orrára, hogy egyelőre fogalmam sem volt arról, hogyan is fogom ezt kifizetni. Nem egy burzsoá aranyvérű voltam, akinek az egész napi vacsorája került annyiba, mint az én egy heti zsebpénzem. - És a szőre is nagyon puha - tettem hozzá mosolyogva, felé nyújtva az állatot, aki - még ha nem is tetszett neki az, amit csinálok - volt annyira jól nevelt, vagy éppen lefizetett, részletkérdés, hogy ne tegye szóvá. A maga módján, természetesen.- Ha szeretnéd, megfoghatod, meg is ölelgetheted, nem törik ám olyan könnyen. Nekem szokott segíteni, ha magam alatt vagyok. Puffancs alapjáraton egy köcsög volt, nem is kicsi. Valódi érdek golymók, ezt mindenki tudta róla. De akadt egy jó oldala is, amit kevesen ismertek, szerintem rajtam kívül senki. Ez a kis szőrös izé volt az, aki mellettem állt a nehéz pillanatokban. Akinek elmondhattam a problémáim, amikor anya nem volt ott és akit tizenegy évesen hosszú hónapokon át öleltem magamhoz minden éjszaka, mert honvágyam volt. Volt neki lelke, csak jól titkolta. - Vagy… ez túl lányos? - kérdeztem mosolyogva. Nem volt öcsém, csak egy nagybátyám, aki hiába volt olyan, mintha a bátyám lenne különbözött Alextől. Nem is kicsit. Kezdjük ott, hogy mint idősebb “testvér” sosem szorult igazán a vigasztalásra. Inkább nekem volt szükségem az övére. - Figyelj… - kezdtem bele óvatosan. - Biztos, hogy csak a mardekárosokról van szó? Ha azt mondod igen, akkor leszállok a témáról. Eskü. De tudod…néha egyszerűbb egy nagyjából kívülállóval megvitatni a dolgokat - vontam meg a vállam. Nem tudtam, hogy ez használni fog-e bármit is, de úgy éreztem, hogy meg kell próbálnom. Nem csak Carol miatt, Alex miatt is.
Vendég
Szer. Jan. 27, 2021 10:05 pm
Alina és Alex
- Megoldom, köszönöm. – Az hiányozna, hogy belekeveredjen. Nem féltem igazából, tudom, hogy elég vehemens és erős ahhoz, hogy megvédje magát, meg akár engem is. De akkor gyávának tűnnék, olyannak aki nem képes egyedül elintézni a problémáit, ami azt hiszem még több abúzushoz vezetne. Az pedig igazán nem hiányzik. Van elég baj így is, nem kell több, mint amennyi tényleg szükséges. Bár persze, ez sem szükséges igazából, de ez még az, amit valahogy túl tudok élni. Nem mindig és nem a legjobban sikerül, de igyekszem azért. Kitör belőlem a nevetés, ahogy az igazságról beszél. Szóval Puffancs ilyenekre is alkalmas. Meg sem gondoltam volna, hogy egy golymók ennyi mindenre jó, d ezek szerint… tényleg csak a kelő motiváció kell nekik, és jobbak mint egy kutya. Törökülésbe húzom a lábaimat, hogy helyet csináljak az állatnak. Elveszem Alinától egy hálás mosoly kíséretében, majd ujjaim eltűnnek a valóban megdöbbentően puha bundában. Nem is értem, most miért viselkedik ilyen jól, legutóbb mikor találkoztam vele majdnem leharapta az egyik ujjam. Talán érzi, hogy szükségem van most rá, és ezért nem próbál meg kibaszni velem. Nevetve rázom meg a fejem, hogy nem, ez semmiképpen sem túl lányos. Sosem éreztem az ilyen dolgokat túl lányosnak, bár lehet csak azért, mert Carol mellett nőttem fel. - Igazából… érik bennem a gondolat, hogy el kéne mondanom neked. Carolon kívül senki nem tudja, és borzasztó, hogy nem beszélhetek senkinek róla, de nem is tudom, tartok tőle, hogy reagálsz majd. – Attól nem félek, hogy továbbadja valakinek. Majdnem annyira bízok benne, mint Carolban, tudom, hogy az én érdekeimet nézi, meg hogy nem fog járni a szája. Mégis, rettegek elmondani valakinek, hogy abnormális vagyok. Rettegek, hogy mi lesz a reakciója, hogy hogy fog reagálni. – Szóval igazából én… nem is tudom hogy mondjam – sóhajtok szomorkásan, mielőtt kimondanám a kendőzetlen igazságot. – Meleg vagyok. – A szavak alig hallhatóan hagyják el ajkaimat, barnáim a padlót fixírozzák, azt hiszem most képtelen vagyok Alinára nézni. Mégis, tudnia kell róla. Épp itt az ideje, hogy legalább vele őszinte legyek. Nem így terveztem elmondani, de megkönnyebbülök, hogy nem kell tovább cipelnem ezt az egészet.
gy bólintással vettem tudomásul Alex kívánságát. Nem terveztem erősködni, ahogy erőlködni sem. Ugyan még nem volt felnőtt, Merlinre dehogyis, de nem hittem, hogy szembe kéne mennem az akaratával. Valahol meg is értettem őt. Az, hogy valaki más védi meg - szemszögünkből egy lány - talán inkább csak rontana az amúgy sem kellemes helyzetén. Nem kizárt - sőt inkább valószínű -, hogy egy ilyen akció után inkább még inkább rá szállnának, nem pedig békén hagynák. Örültem, hogy az este során először mosolyogni látom, még ha ez annak a “különleges” módszernek is szólt, ahogy megtaláltam. Ahogy az is némi nyugodtsággal töltött el, hogy nem titulálta egyből lányos elfoglaltságnak egy puha kisállat ölelgetését. Én se tartottam annak, de nem volt reális összehasonlítási alapom. Nick mindig is bolondult az állatokért legyenek az cukik, ijesztőek vagy éppen undorítóak, a másodunokatestvérem pedig, aki még fiatalabb fiú volt a közelemben, jobban preferálta a könyveket, mint az aranyos dolgokat. De hát kérem szépen, nem lehetett mindenki könyvmoly már attól a pillanattól kezdve, hogy kipottyant az anyjából. Aggódva vontam össze a szemem, amint megszólalt. Elképzelni sem tudtam, hogy mit akarhat mondani. Ezer meg egy féle variáció futott végig a lelki szemeim előtt és mind egyre rosszabb és rosszabb lett. Mi lehetett olyan nagy horderejű, amit így kell bevezetni, hogy csak Carol tud róla? Ha nem Alex Dolodov ült volna előttem, akkor biztosan már a gyilkosság is megfordul a fejemben. De ennyire messzire azért nem kalandoztam. Carol öccse képtelen lett volna bármi ilyesmire, néha abban is kételkedtem, hogy egy bogárnak képes lenne ártani, nem hogy egy embernek. Ahogy Alex kimondta végre azt, amit meg akart osztani velem majdnem felsóhajtottam megkönnyebbülésemben. De úgy éreztem, hogy ő is, csak a helyett, hogy bármi ilyesmit tett volna, inkább a padlót kezdte fixírozni, mintha csak szégyellené magát. Nem, hasított belém a szörnyű felismerés, valóban szégyellte magát, a gondolatra pedig apróra zsugorodott a gyomrom. Hirtelen nem tudtam, hogy mit tehetnék, vagy éppen reagálhatnék. Nem azért, mert zavart volna az, amit Alex mondott, vagy éppen az, aminek vallotta magát. A legkevésbé sem érdekelt, hogy a lányokat vagy éppen a fiúkat szerette. Sokkal rosszabb volt, hogy rá kellett döbbennem, hogy hiába voltunk már a 21. században, a hátunk mögött megannyi szörnyű háborúval és veszteséggel, az emberek még mindig nem lehettek önmaguk. Félniük kellett attól, hogy mit gondolnak róluk az ismerőseik, megvetik vagy elfogadják-e őket. Természetesen tudtam, hogy ez így van, de ezzel szembesülni kiábrándítóbb volt, mint bármi más eddig egész életében. - Hé, Alex - szólítottam meg halkan, miközben az egyik kezemmel óvatosan megfogtam a vállát. - Semmi baj, nyugodtan rám nézhetsz - mondtam, remélve, hogy felemeli a fejét. Nem akartam kényszeríteni rá, de sokkal jobban esett volna úgy beszélgetni, hogy az arcát, nem pedig a szőke üstökét nézem. Elgondolkoztam azon, megosszam-e vele a tényt, hogy egy ideje - pontosabban mióta alaposabban kellett figyelnem rá Carol kérésére - sejtettem, hogy inkább a fiúk, mintsem a lányok után fordul meg. Végül jobbnak láttam ezt az információt megtartani magamnak. A végén még teljesen ráparázna szegény, hogy más is észrevette, nem csak én. - Engem nem érdekel - mosolyodtam el őszintén, biztatóan. - Mármint, nagyon hízelgő, hogy bízol bennem annyira, hogy elmondtad, de ettől nem leszel más ember, az én szememben legalábbis biztosan nem. Hiszen ugyan az az Alex vagy, mint akit tegnap, tegnapelőtt vagy éppen akkor voltál, amikor tizenkét éves koromban először találkoztunk, amikor anya nyáron átvitt hozzátok - jobban mondva Carolhoz. Talán, most jöhettem volna olyan hatalmas életbölcsességekkel is, hogy nem az határozza meg az életét, hogy kit szeret, ez nem része a személyiségének, de úgy hiszem, ő maga is tisztában volt ezzel és szerintem a legjobb barátnőm is elmondhatta neki. Legalábbis, reméltem, hogy Carol mondott valami hasonlót, hiszen az, hogy a nővérétől hallja, mégis csak nagyobb súllyal bírt. Arról nem beszélve, hogy eredetileg a mardekárosokról volt szó és arról, hogy nem hagyják békén, a végén pedig ennél a témánál kötöttünk ki. Ne mondd hogy... - Nem kell válaszolnod, ha nem szeretnél - kezdem óvatosan -, de jól sejtem, hogy ez, amit az imént elmondtál nekem, kapcsolódik valamiképpen a korábbi témához? - kérdeztem rá a lehető legóvatosabban a bennem ébredt gyanúra.
Vendég
Szer. Május 05, 2021 11:18 pm
Alina & Alex
Azt hiszem most épp erre van szükségem. Hogy itt üljek a szőke lánnyal és ölelgessem a kiskedvencét, miközben kiönthetem neki a lelkem. Mióta Carol elballagott nehezen találom a helyem, olyan üresnek érzem az életem. Csúnya dolog, de azt hiszem Alinára kicsit ilyen Carol-pórlékként tekintek. Na, nem mintha nem szeretném saját jogán is a lányt, mert de, egyszerűen szerintem nem lehet őt nem szeretni, csak mégis, sokat ad nekem és fontos szerepe van az életemben, na. Látom rajta, hogy kicsit pánikba esik, hogy mégis mi féle szörnyű tettet fogok itt bejelenteni, és majdnem el is nevetem maga, hogy azért nem kell úgy aggódnia. Pedig amúgy szörnyű, csak inkább a saját életemre nézve és nem a többiekére. - Hát baj éppen van – pislogok fel rá, ahogy megérzem érintését a vállamon. Mert az elég erős túlzás, hogy nincs semmi baj, hiszen mindketten tudjuk, hogy nem vagyok abban a helyzetben, hogy ez ne legyen probléma. Az én családom nem arról híres, hogy hű de elfogadó lenne. Apám kinézi Carol barátját, mert vérfarkas, mit tenne akkor, ha megtudná, hogy a saját tulajdon fia meleg? Szerintem többet nem lenne hova hazamennem. Eddig sem volt kimondottan jó a kapcsolatunk, vigyáznom kell arra a törékeny látszatra, ami kettőnk között végre felépülni látszik. Mert ez egyelőre nem valódi, mély apa-fia kapcsolat, de valami már mintha alakulna, mintha mindketten dolgoznánk rajta. Most nem szúrhatom el, nem okozhatok csalódást. – Tudom, hogy neked nem lettem más, mert te elfogadsz úgy, ahogy vagyok. De mi lenne velem, velünk, ha kitudódna? A családom szégyene lennék, erről cikkezne minden lap, hogy „Levin Dolohov fia deviáns”. Szerinted? – fakadok ki kétségbeesetten. Ő is tudja, hogy ez így sajnos nem működik. Nem szerethetek bele egyszerre egy srácba és maradhatok apám fia. Nem, ez így egyszerűen nem megy. - Legfeljebb annyi, hogy rettegek, hogy egyszer megtudják. Meg hogy ez a kettő lassan felemészt. – Az egyik belülről őrül fel, a másik kívülről, nagy különbség őszintén nincsen. Mindkettő lassan eléri, hogy utáljam magam és az életem, hogy kiforduljak önmagamból és Alex helyét átvegye Alexander. Alex az, aki szeret nevetni, rengeteg barátja van, optimistán néz a jövőbe és mindenkivel kedves. Alexander az, aki magába fordul, ellök magától mindenkit és mindenben a lehető legrosszabbat látja. Nem akarom, hogy eltűnjön Alex. Szeretnék megmaradni annak, aki vagyok.
em tudtam, hogy hogyan és milyen módszerrel magyarázhatnám meg neki, hogy tényleg nincs baj. Hogy azért, mert nem a nőket szeret, nem fog összedőlni körülötte a világ. De ha ne adj isten így alakulna, akkor még ha nem is hiszi el, de van annyire erős, hogy maga körül újraépítse azt. Arról nem is beszélve, hogy bármi is történjék, nem lenne egyedül. Carol sose fordulna el az öccsétől, főleg nem ilyesmi miatt. Én is segítettem volna és egészen biztos voltam benne, hogy Alexnek még számtalan barátja akadt a Roxfortban, akik mellette álltak volna. - Szerintem vegyél mély levegőt - próbáltam kicsit megnyugtatni őt. - Most csak ketten vagyunk, nem hall minket senki - folytattam nyugodtan, hátha ezt egy picit át tudom ragasztani rá is. Merlin se tudta, mennyi ideje nyomta ez a lelkét, megérdemelte, hogy kiadja magából, de nem úgy, hogy közben teljesen belelovalja magát abba, hogy utálni fogják és kitagadják. Az nem segített volna sem rajta, sem pedig a lelkiállapotán. - Alex, minden csoda három napig tart. Lehet ez kicsit kegyetlenül hangzik, de így van. Ha ki is derülne és cikkeznének róla az újságok - amiről nekem személy szerint megvolt a legkevésbé sem pozitívnak mondható véleményem - előbb utóbb kikopna a téma, bár… nem tudom, hogy ez téged most mennyire vigasztal. De hidd el: nem lennél a családod szégyene. Lehet, hogy nem tudnának mit kezdeni a helyzettel, de nem lennél szégyen - ráztam meg hevesen a fejem. - Ami pedig édesapádat illeti, mert biztos vagyok benne, hogy miatta jobban aggódsz, mint a többi, alig látott rokon miatt, talán meglepődne, de nem tagadna vagy dobna ki. Nem ismerem olyan jól, mint te de… szeret titeket, csak a maga végtelenül elcseszett, karót nyelt, aranyvérű módján teszi ezt - állította és ebben biztos is voltam. Tavaly, amikor Kyle meghalt és az aurorok gyakorlatilag meghurcolták Carolt a mostohaanyjuk - akiben véleményem szerint biztosan van némi szociopata beütés - és Levin Dolohov tűzokádó sárkányként taroltak végig mindenkit. Ez pedig, még ha szerették volna a kötelesség és hasonló nagy, hangzatos szavak mögé bújtatni is, a Carolt és atrocitások miatt történt, nem pedig másért. Tehát még ha az apja egy EQ nulla is volt, ettől függetlenül szerette őt. Noha nekem, aki mindössze csak külső szemlélője voltam a történteknek, könnyebb volt ezt kijelentenem és véleményt nyilvánítani, mint annak, aki vele élt és - minden bizonnyal - próbált neki megfelelni. Hiszen valahol minden gyerek erre vágyott, én magam is, hiába tudtam, hogy a családból mindenki büszke rám. - Lehet, hogy ez csak a probléma elodázása lesz, de… én addig nem aggódnék a helyedben, amíg nem találsz valaki olyat, akit úgy érzed, hogy bemutatnál otthon, mert annyira fontos lett számodra. Mármint… én se vittem még haza senki, mert nem is volt olyan, hiába akadt már pár kalandom - amelyek lássuk be: nem tartottak sokáig. Pár héttől egy pár hónapig tartó intervallumban. - Félre ne értsd, nem mondom azt hogy hazudj vagy, hogy mond az apádnak, hogy a lányokat kedveled. Egyszerűen csak ne légy konkrét egészen addig, amíg nem találsz valaki, aki mindent megér. Érted mire gondolok, ugye? - érdeklődtem óvatosan, nem azért, mert butának gondoltam Alexet, hanem mert magam sem voltam benne biztos, hogy most sikeresen adtam-e át a gondolataimat.
Vendég
Csüt. Júl. 15, 2021 10:45 pm
Alina & Alex
Úgy teszek, ahogy mondja, veszek egy mély levegőt, és megpróbálok lehiggadni. Nem tehetek róla, akárhányszor sóbajön ez a téma, mindig nagyon ideges leszek, szomorú és dühös, és nem tudok józanul gondolkodni. Vagyis nem tudom, talán sosem tudok józanul gondolkodni, mert ha tudnék, akkor nem lenne ez az egész. Vagy nem tudom, nem tudok én már semmit sem azt hiszem. Tudom, hogy csak ketten vagyunk, mégis úgy érzem magam, mintha az egész nyomorult iskola kihallgatná a beszélgetésünket. Itt sosem lehet elég óvatos az ember, mert nagyjából szó szerint a falnak is füle van. - Te ezt nem érted. Ez nem három napos csoda. Hanem egy lemoshatatlan szégyenfolt, támadási felület és a Dolohov név eltiprója. Érted ezt? Legfeljebb kényszerházasságban lesz gyerekem és sosem leszek boldog, mert különben tönkretennék mindent, amiért az apám küzd. Ezt nem tehetem meg – rázom a fejem indulatosan. Mert ez az igazság, a megmásíthatatlan és meghamisíthatatlan igazság, amit nem tudok megváltoztatni, akárhogy küzdök ellene. - Lehet, hogy nem tagadna ki, de sosem nézne már rám úgy, mint azelőtt. Most sem jó a kapcsolatunk, de ezután… - örök életre elvágnám magam, az biztos. Esélyem sem lenne megteremteni azt a viszonyt, amiről talán mindketten álmodunk. Vagy nem tudom, lehet túl romantikusak az elképzeléseim, és csak én vágyom végre arra, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz. Már megtettük az első néhány lépést, de a céltól még messze vagyunk, és most megvan az esély, hogy visszakerüljünk oda, ahonnan indultunk. Vagy talán még távolabb egymástól. - Nem tudom, hogy tudom-e tartani magam addig. Ez nem olyan, amit csak így félretolok, hogy ráér később is. Folyamatosan ott bugyog bennem, hogy el kéne mondanom, be kéne vallanom. Értem ettől függetlenül, hogy mire gondolsz, csak nem tudom, tudom-e tovább csinálni – temetem arcom a kezembe. Elegem van, hogy nem tudok mit kezdeni ezzel, hogy egyszerűen nem létezik jó megoldás. Ha elmondom, azzal lövök mellé, ha nem mondom, akkor azzal. Valahogy valamilyen formában mindenképp rossz lesz, ha nem nekem, akkor másoknak. Döntenem kell, azt hiszem.
