Nincs annál felemelőbb, amikor az éjszaka csendjében sikerül kiosonnom az iskolából a parkon át a Rengeteg szélére, ahol végre megszabadulhatok minden göncömtől, hogy eldugjam abban a megszokott üres odúban, ahol szoktam. És mielőtt mindenki azt gondolná, hogy valami furcsa meztelenül a holdfényben fürdőző fétisben szenvedek, farkas alakban eloldalgok a fák között. Még sosem buktam le, hacsak nem számítom azt annak, hogy kimondatlanul is lelepleztem magam Liv előtt. Nem beszéltünk róla ugyan, csak némán tudjuk, hogy a másik ő lehetett. Erről is a macskája tehet és az a furcsa büntetőfeladatos este. De nem számít, ha már nagy sokára megszenvedtem azért, hogy animágus lehessek, akkor gyakorolnom kell. Nincs jobb annál, amikor az ágak roppannak csak a mancsom alatt néha, de amúgy nesztelenül járom az erdőt és nem kell attól tartanom, hogy megtámadnak. Nem néznek védtelen diáknak, én pedig már ismerem a járást. Sosem merészkedtem be az erdő mélyére, a tisztáson túl ritkán megyek, inkább a tó környékét járom be, hogy aztán gondolataimba belemerülve kiszaladgálva magam visszatérjek a suli falai közé. Most nem találkoztam össze Liv macskájával, Mimózával, ami arra enged következtetni, hogy vele sem fogok. Ha nincs kit keresni, nem is indul útra. Miután felöltözök, a bevált úton jutok vissza az épülethez és sietősen, a nyakkendőmet már csak a lépcsőn felfelé haladva igazítom meg, viszonylag ferdén és hanyagul. Gyorsan leellenőrzöm, hogy nem maradt-e faforgács, levéldarab, bármi a hajamban, ami gyanús lenne, hogy aztán beforduljak a következő sarkon és nyomjak is egy satuféket. Egy tilosban kóricáló lány fogad a folyosón, aminek nem kellene meglepnie. De olyan hirtelen jött ez a találka, ráadásul itt, hogy mégis csak meglepő, hogy itt találom. Nem szoktam lefagyni, már ha szoktam olyat csinálni egyáltalán. Most nem is bánom, hogy Liv nem velem van, mert most magyarázkodhatnánk. Vagyis nekem mindegy lenne, én nem szégyellem őt. A helyzetünk azonban ennél sokkal bonyolultabb. Vagyis maradjunk annyiban, hogy jó, ha senki nem tudja, hogy kicsit élek a helyzetemmel. - Hát, szia. Mit keresel kint? - kérdezem kifújva a levegőt, hogy a légzésem stabilizáljam, ha már sikerült ennyire nem számítanom rá. Nehogy gyanús legyen bármi is, mert nem lenne jó, ha kihasználná az elosonás lehetőségét. Ellenben meg kellene keményítenem magam és a szokásosan levonni néhány pontot tőle, hogy aztán elégedetten menvén a dolgomra, visszakísérhessem a klubhelyiségbe. Ja, hogy a saját házam? Hát patthelyzet, de nem engedhetem el semmilyen etikai kódex szerint sem. Francba.
Fogalmam sincs, hogy miért történt. Az egyik pillanatban még vidáman nevettem a barátaimmal az asztalnál, a másik pillanatban pedig kiszaladtam a nagyteremből. És meg sem álltam a hálókörletemig, ott becsaptam az ajtót és sírni kezdtem. Van az a fajta sírás, amit az ember csak akkor enged meg magának, amikor egyedül van. Amikor teli torokból üvölt és sír és mindent össze akar törni maga körül. Sokáig tartott, míg lenyugodtam annyira, hogy már csak szipogjak, de mire a többiek visszaértek, addigra az ágyamban feküdtem és úgy tettem, mint aki alszik. Túl nehéznek éreztem az éjszaka csendjét, a lelkemben háborgó tengerként dúló fájdalom nem akart megszűnni. Úgy döntöttem, hogy sétálni indulok, hátha attól minden jobb lesz. Aludni nem tudtam, túlságosan fájt hozzá minden gondolatom, melyek egyetlen személy körül forogtak: anya. Mostmár emlékszem, mindenki arról beszélt, hogyan várja őket haza az anyukájuk, én pedig nem bírtam ezt a témát. Halkan felöltöztem és kiosontam a hálókörletemből. A sarkon befordulva majdnem összeütköztem egy szembe jövő magas alakkal. Jó, hozzám képest mindenki magas, ez így nem volt meglepő. Vörös, kisírt szemekkel néztem fel, a hangja ismerősnek tűnt. Kicsit szaporán vette a levegőt, biztos kifáradt a nagy megállásban. -Csak sétálni indultam-mondtam neki rekedt hangon- kérlek, most az egyszer engedj el. Muszáj sétálnom egyet, túl hangosan horkolnak a lányok-próbáltam humorizálni. -Vagy esetleg van egy jó füldugód, hogy ne kelljen ezt hallgatnom? Esetleg egy hangszigetelt szoba?-a mondat végére elmosolyodtam. Megpróbáltam kikerülni őt, de nem sikerült, olyan magas volt hozzám képest, mint egy hegyomlás. Hegyet mászni pedig nem tudok, így az esélytelenek nyugalmával felnevettem.
Vendég
Hétf. Nov. 23, 2020 11:53 am
to Zefi
Ha az ember fiát sarokba szorítják, akkor a legjobban akkor ússza meg a sunyulást, ha támad. Márpedig nekem elég jó szimatom van arra, hogy kiszúrjam az apróságokat, amiből végül építkezhetek. Például nem úgy fest a leányzó, mint akit rajta kaptam egy lógáson, épp ellenkezőleg, még közli is, hogy szeretne lófrálni. Arról nem beszélve, hogy akkor miért van ennyire kipirulva? Az tuti, hogy nem zavarba jött, mert az nem ilyen. Sok lányt látva azért tudok különbséget tenni pírok közül és ez pont nem ilyen. Annyi viszont biztos, hogy a szemei pont olyanok, mintha rásírt volna a hagymapucolásra. Hmm, lehet ezzel kellene valamit kezdeni, nem? Csak nem tetszik a stílusa. Én vagyok a prefektus, nem ő, ez még mindig így derogál. - Persze, horkolnak a lányok. A fiúk meg édesdeden durrognak, nem? Nem most jöttem le a falvédőről, Flowerbird. -vágom oda neki foghegyről a szavakat, de csak hogy leplezzem a kényszert, miszerint újra megnézzem, biztos nincs-e levél a hajamban. A francba, hogy nem jutottam el egy tükörig. - Egy hangszigetelt szoba... - állom az útját, mert nem fogom hagyni, hogy csak úgy odébb surranjon, mert nem szeghetünk meg csak úgy dolgokat. Még ha elmondja az igazat, azt mondom menjen, de utálom, amikor hülyének néznek. - Tudtommal te már ismered a disaudio bűbájt, meg még van pár varázslat, ami erre jó. Vagy az órákat is kerülöd, nem csak a kijárási tilalmat? - nem nehéz keresztbe tenni az indokainak főleg akkor, ha felbosszant. Márpedig most felbosszantott. - Ne okozz csalódást nekem, hogy együgyű vagy ezekhez.
Éreztem, ahogyan egyre jobban fel megy bennem a pumpa, tudtam, hogy tilosban járok, de akkor is nagyon idegesített Leo stílusa. Tudom, prefektus meg minden, de az, hogy így beszél velem, nem állapot. Nem képzelem magam kiskirálynak, nem is várom el, hogy úgy kezeljenek, de azért egy minimális tisztelet lehetne benne is. Nem akarok azzal sem jönni, hogy én lány vagyok, nem érdekel, csak az, hogy mennyire idegesítően beszél. Minden egyes szava után gondolatban mély levegőt vettem, hogy ne kezdjek el kiabálni vele. Összehúzott szemöldökkel néztem őt és tudtam, hogy a kezemben van az adu ász. Ha én nem úszom meg, akkor ő sem fogja. Nincs az a pénz, hogy ezt megússzuk mindketten, ezt én is tudtam. Igyekeztem higgadt maradni, de egyszerűen az utolsó mondata után nem tudtam visszafogni magam. Hogy mondhat valakinek ilyet? -Ha még egyszer azt mondod, hogy együgyű vagyok, nem érdekel, hogy ki vagy, de leütlek. Egy. Kettő pedig, hogy jössz te ahhoz, hogy ilyen stílusban beszélj? Három, ha tudod a nevem, akkor azt is tudhatnád, hogy kik a lakótársaim, szóval befejeznéd az ilyen sértegető stílusban való megnyilvánulásaidat. -egy szuszra hadartam végig a mondandómat, nem érdekelt, hogy nem érti a felét sem esetleg, de tényleg nagyon felment bennem a pumpa. Tudtam, hogy nem kéne ennyire szájalni neki, de olyan tenyérbemászó mosolya volt, hogy a saját tenyerem kezdett el viszketni. Dehogy akartam én megütni, de hirtelen jobb nem jutott eszembe. Úgy éreztem, ideje bevetnem az adu ászomat, mielőtt nagyon elvadulnak kettőnk között a dolgok. Akkor abból nem csak pontlevonás lenne, de akár még büntetőmunka is. Nekem friss levegőre volt szükségem, nem akartam egy büntetőmunka kellős közepén penészedni. Anyára gondoltam, arra, hogy miket tanított, hogy hányszor és hogyan szólt rám, hogy ne legyek undok. Hatalmasat sóhajtottam és Leo hajához nyúltam és a tenyerembe zártam az apró ágdarabot, ami benne ragadt. -És mondd csak kedves Leo, erről nem szeretnél velem beszélgetni? -kárörvendő mosollyal néztem rá és széttártam a tenyerem.
Vendég
Kedd Nov. 24, 2020 1:31 pm
to Zefi
Legszívesebben elnyomnék egy látványos ásítást arra, amit mondani kezd. Gondoltam, hogy nem úszom meg egyszerű megdorgálással. Tűzről pattantabb ez a lány és ha nem is olyan gyakran, de már kaptam rajta tilosban járkáláson. Nem hunyhatok minden egyes kóricálás fölött szemet, ezt ő sem gondolhatja komolyan. Felvonom csak a szemöldököm, veszek egy mély levegőt és végighallgatom a mondandóját. Mert olyan kurvára jó fej vagyok és empatikus és egyszer ránk szakad még a plafon, hogy ilyeneket gondolok. - Oké. Egy, nem beszélek olyan stílusban, mint amennyire túlreagálod. Nem tudom, hogy te most épp menstruálsz-e vagy más egyéb bajod van, de ne itt, oké? Kettő, ismerem a szobatársaidat és tudom, hogy egytől egyig mennyire tündérbogyók. Ja nem, de nem horkol egyik-másik. - tapasztalat? Lehet, de azt nem kell tudnia, hogy mennyi lánynál próbálkoztam már be. Már rég nem hencegek ilyenekkel, mert rájöttem, hogy többet árt, mint használ. - Harmadrészt nem most jöttem le a falvédőről, nem kell a kamu. Ha legalább elmondanád, mi a fasz bajod van, akkor én sem vagyok veled ilyen bunkó, vágod? - mindjárt a szájába lépek, ha még egyet megnyikkan szembeugorva. Csak a nagy büdös harci helyzet az, hogy az újabb mondandóm egy pillanat alatt elpárolog, amikor meglátom, hogy a hajamhoz nyúl és egy darab nem ide illő dolgot szed ki. Hmm... akkor játsszunk így. - Kimentem cigizni, mit érdekel? Kint fúj a szél. - vonok végül vállat, mintha tök természetes lenne az egész szitu. - Máskülönben ha azt hiszed, hogy ezzel sarokba szorítasz, akkor dupla házpontot vonok le tőled, bármennyire is a mi házpontunk az. Szóval mi a náthás jó eget mászkálsz kint?
-Hogy te mekkora aljas kis...-összeszorított fogakkal mondtam volna végig a mondatot, de nem akartam feldühíteni még jobban. Meg magamat sem akartam még jobban feldühíteni, így is a sírás határán voltam. Megint. Én pedig nem akartam sírni senki előtt, pláne nem egy ilyen bunkó ember előtt. Az kicsit durva lett volna, nem? -Jó, ki akartam menni sétálni, mielőtt bőgni fogok, oké? -kiabálni akartam, de nem jött össze, elcsuklott a mondat végére a hangom. Éreztem, ahogy a sírás fojtogatja a torkom, ahogy a szemem megtelt könnyekkel. Nem akartam, hogy elinduljon az első könnycsepp, mert tudtam, hogy akkor ezer másik követi. Legalább. Az ilyenfajta érzelmeimet mindig is utáltam mások előtt kimutatni, már nem volt szükségem arra, hogy sajnáljanak. Mert hiába sajnálnak az emberek, semmit sem tudnak tenni, amivel felvidíthatnának. Hacsak nem tudják megváltoztatni a múltat, akkor nem sok esélyük van. -Tudod, nem mindenki olyan vidám, mint te, aki csak úgy cigizget és bunkózik... -mégiscsak kifolyt az első könnycsepp a szememből, éreztem, ahogyan lefolyik a dühtől kipirult arcomon. Égette a vörös színben pompázó pofimat és ahogyan megjósoltam magamban, ezer másik kezdte el követni. Ott álltam rázkódó vállakkal, egyre hangosabb sírással az iskola egyik legnagyobb bunkója előtt. Pontosan ezt a szituációt akartam elkerülni, de ha így beszél, nem tudom visszafogni magam. Túlságosan is feldúlt voltam és ez nem segített. A vállam rázkódott, az orrom eldugult, a könnyeim folytak. Nem hiszem, hogy túl bíztató látványt nyújtottam Leo előtt, de egyátalán nem tudtam őt sajnáni. -Remélem most boldog vagy! -sírni és kiabálni az egyik legrosszabb dolog, mert alig lehet érteni, hogy mit mond a másik. A könnyeim között felnéztem rá és meg akartam bökni a mellkasát, de elvétettem, nem láttam jól őt. Nem is baj, úgyis csak folyton azt tudja ismételni, hogy levonja azokat a kicseszett házpontokat...
Vendég
Szer. Dec. 23, 2020 7:57 pm
to Zefi
Adom azokat a pillanatokat, amikor a másik a beszólásom miatt pukkadozik. Olyankor elégedett vigyor ül ki az arcomra és egy pillanatig sem titkolom, hogy én mennyire élvezem a szituációt. De főleg, ha még egy kicsit jogosnak is érzem a beszólást. Ugyan már, csak csipkelődtem, mit kell ennyire felfújni ezt az egészet? Könnyű elengedni a haragot, ha közben lehet a szituációt fölénnyel uralni is, nem? - Hallgatlak... - na, mi van? Mondjad, most keménykedj és fenyegetőzz, ha már ilyen nagy volt a szád. De nem, csalódottan kell tudomásul vennem, hogy a szórakozottan szemétkedő része a dolgoknak végére ér, ellenben kezdenem kell valamit azzal is, amit mond. Francban. Kelletlenül komorul el az arcom és figyelem egy darabig csak, hogy észre vegyem rajta a blöff legapróbb szikráját is, de nem úgy tűnik, mintha megjátszaná magát. Ez viszont csak egyet jelent, hogy sír. Neeeee, semmi sem borít ki jobban, mint a női hiszti és ez most az. Nem tudom tényleg, hogy mi bántsa, de esküszöm, hogy jobban jártam volna, ha eloldalogtam volna. Nem tudom mit kellene tennem, mert nem akarom megölelni. Legelső épkézláb ötletem csak percekkel később is jelentkezik, amikor már tényleg nem bírom a csönd által generálódott feszültséget. - És nem lett volna jobb elmondani, mi kínod van? - bosszúsan a zsebembe kotrok és hanyagul nyújtok át neki egy használatlan zsepit, hogy még dörmögve pár apróságot hozzátegyek, mint például: - Csak ne sírj, oké? Így taknyosan nehéz érteni, amit mondasz. - megforgatom a szemeimet és megint zavartan a hajamba túrok. Ha normális arc akarok lenni, akkor megkérdezem, hogy mi baja. De nem akarom megkérdezni és belefolyni a dolgaiba. Nem az én problémám. De mégiscsak a prefektusa vagyok. - Rosszul hazudsz. Gondoltam szólok.
Annyira nehéz volt visszatartani a könnyeimet, pedig nagyon igyekeztem. Átöleltem magam a karjaimmal és lerogytam a fölre. Annál mélyebbre úgysem süllyedhetek, nem? Próbáltam nem tovább sírni, de csak nagy sokára sikerült elapasztani a könnyeim folyamát. Hálásan elfogadtam tőle a zsebkendőt és hangosan kifújtam az orromat. Tényleg nem lehettem volna ennél szánalmasabb. -Persze, hogy egyszerűbb lett volna elmondani, de hittél volna nekem, ha azt mondom, hogy kiakadtam? Meg egyáltalán értetted volna a szó jelentését? Nem tűnsz olyannak, aki sűrűn foglalkozna ilyen témákkal. -csendesen szóltam hozzá, nem sok erőm maradt ennyi sírás után, több, mint sok volt ez a mai napra. Az ölembe tettem a zsepit szorongató kezemet, nem tudtam vele mit kezdeni. -Sajnálom Leo. -még én is alig értettem, hogy mit mondok, nem voltam biztos benne, hogy ő meghallotta. Tépkedni kezdtem a zsebkendő szélét, már mindegy volt, hogy kimegyek-e sétálni a parkba megnyugvást keresve vagy a folyosó padlóján üldögélek. Hozzátenném, hogy baromira hideg volt a kő, de valahogy már nem tudott érdekelni. Bár azért reménykedtem, hogy nem fogok felfázni. -Te se hazudsz jobban egyébként. Nincsen cigiszagod… és az olyan szag, amit könnyű felismerni. De nekem tényleg mindegy. -megvontam a vállaimat. -Ha érdekel, az édesanyám miatt sírtam és semmi kedvem nem volt a lányok között feküdni és hallgatni, ahogyan szuszognak. Tényleg rossz volt ott feküdni, de nem tudtam volna megnyílni neki. Leo-nak sem akartam, de ha már látott sírni, nem volt más választásom. Utáltam bárkinek is erről a témáról mesélni, nem lett tőle jobb a lelkemnek, a szívem se lett könnyebb. És a múltat úgysem lehet megváltoztatni, akkor meg minek erőlködjünk? Fáradt sóhajjal néztem fel az előttem lévő fiúra. Nem vártam tőle sem nyugtató szavakat, sem semmi ilyesmit, csak egy bizonyos szintem jól esett a lelkemnek, hogy ott van és meghallgat. Bizarr gondolat az, hogy alig öt perce még sértegettük egymást. -Én… azt hiszem, ennél rosszabb már nem lehet ez a helyzet. Inkább felejtsük is el, hogy mi történt itt, rendben? Szóval a kérdésedre a válasz az, hogy Leo kedves, szükségem van egy kis sétára, mert túlságosan kavarognak a gondolataim. -féloldalasan néztem rá, hátha elfogadja az ajánlatomat. Jó lett volna, ha ez mondjuk úgy tíz perccel előbb is eszembe jut, de mindegy. Ami megtörtént, az megtörtént, innentől már csak a remény maradt arra, hogy megkegyelmez nekem.
Vendég
Csüt. Feb. 11, 2021 3:15 pm
to Zefi
Ha valamivel ki lehet borítani, akkor az egy lány hisztije. És jobban mi sem boríthatna ki, mint mikor látványosan csinálják. Amikor gondolatban legszívesebben a hajamat tépném, amikor meglátom, hogy leguggol, közelebb a földhöz mint hozzám. Utoljára ilyet hat évesen csináltam hisztiből és nem is lett érte köszönet. Hamar megtanultam, hogy így gyakorlatilag nem érek el semmit, legfeljebb szánalmat. És most nagyon igyekeztem nem látványosan lesajnálni a szituációt és tovább feszíteni a húrt, mint kellene. Merlin ments meg! - Hé, nem vagyok hibbant, hogy értsem. Nekem is van egy húgom, meg egy hisztis öcsém, akiket néha szintén meg kell értenem. - belekapaszkodok az egyetlen lehetséges megoldásba, igyekszek tényleg, de rohadtul empatikus lenni. Néha nehéz, amikor az ember egy taknyolós lányt figyel, mert tényleg nem egy guszta dolog. De biztosan én is így festenék, ha bömbölnék. Franc egye meg, hogy most és nálam kell ennyire magába zuhannia. Egy pillanatra még eszembe is jut, hogy nem olyan hideg az a kő? A koronaékszerek biztosan megéreznék. Brr... Inkább csak nyújtom neki a kezem és remélem, hogy észhez tér végre és felkel. - Nem köplek be a házvezetőnél... De szerintem oldd meg a problémáidat, ha akadnak. Mint így kiakadj... - érdekes, hogy tud másképp is viszonyulni hozzám. De az határozottan nem tetszik, hogy így levágja a cigis dolgot. - Anyukád miatt? - nem tudok nem arra gondolni, hogy az enyémek is most kattantak meg. Mi a jó ég van a felnőttekkel? Mintha mindnek lenne valami gikszere vagy nem is tudom. De végül inkább elengedem a dolgot és amit megkérdeznék, nem teszem. Ha mesél, mesél, ha nem pedig azt is elfogadom. Azért az megnyugtat, hogy a végén tök normálisan reflektál, mintha komolyan összeszedné magát. Én csak ennyit akartam. Őszinte választ, mert ha sunnyognak, én is tudok köcsög lenni. - A tónál van egy pad, szép ilyenkor a kilátás az égre. Meg a tájra. De lehetőleg ne akarj leülni kint is a földre, mert komolyan kikötsz a gyengélkedőn. Csak egy jó tanács, vagy valami olyasmi. - vonok végül vállat. Aztán elmerengek azon, hogy tényleg ennyire jellegzetes szagom van? Liv emiatt rágja annyira a fülem, hogy szokjak le? Hiába a parfüm meg a rágó, lehet amúgy semmit nem is ér. Hát ez szar ügy. Nincs rá valami varázslat vagy más megoldás? Mondjuk kár is rágódni, nem hiszem, hogy be akarna bárkinél mártani, ha én már nem teszem meg vele. Mert mire mennék egy síró tinilánnyal az ügyeletes professzor irodájában éjnek évadján?
Valószínűleg egyre szánalmasabbnak tűntem Leo szemében, de ez sem tudott már számítani nekem. Mit számít, ha ő is hülyének néz? Ugye, hogy semmit. Talán ezért sem érdekelt az, hogy mit szól ahhoz, hogy a földön ülve bőgök, mint egy hároméves a rosszabb napjain. Csak azt tudtam, hogy lassan ideje tőle bocsánatot kérnem. Nagyon úgy viselkedtem, ahogyan nem kellett volna, a faszért nem tudom visszafogni magam sohasem, amikor kéne. Következő életemben néma szeretnék lenni, akkor legalább senkivel sem fogok ilyen vitákba keveredni. -Bárcsak a saját húgom hisztijét kéne hallgatnom… Akkor talán megérteném, hogy hogyan érzel most. Tényleg sajnálom Leo. -motyogtam a zsepit tartó kezemnek. Közben pedig magamat szidtam. Mégis hogyan lehetek annyira hülye, hogy pont előtte akadok ki? Miért nem tudtam legalább addig visszafogni magam, amíg visszafordultam volna a hálóterem felé? Azért, mert gyenge vagyok. Remek. Felnéztem a felém nyújtott kezére és a saját kezemet az övébe temetve felálltam. Igaza van, nem kéne ott üldögélnem. Elengedtem a kezét és leporoltam a szoknyámat. Legalább a nagy bőgés után próbáljak meg normálisan kinézni vagy mi. -Hidd el Leo, ha nem lennék teljesen inkompetens néhány dologhoz, megoldanám a problémáimat. Viszont, ha már a cigiről beszélgetünk… Engem nem érdekel, hogy csinálod-e, a te dolgod. Ellenben most úgy érzem, hogy jó lenne egyet elszívni, szóval kérhetnék egy szálat? -nem mertem Leo szemébe nézni, miközben feltettem neki ezt a kérdést. Még a végén abba is belekötött volna. -Mondanám, hogy a nulla érzelmi intelligenciáddal úgysem értenéd meg, de pont most bizonyítottad az ellenkezőjét Leo, szóval már ez a beszólás sem értelmes. Nem tudom, hogy mennyire érdekel a történetem. Megérteném azt is, ha egy cseppet sem. -azt hiszem, itt az ideje visszavenni az arcomból és megmutatni a normális énemet. Hát, megint eltelt egy nap amikor megmutathattam, hogy miért is tett a Süveg a mardekárba. Ilyenkor bezzeg senki nem látja, aztán pedig hallgathatom, hogy miért mardekáros egy ilyen lány. Megráztam a fejem, ennek nem most van itt az ideje. -Köszönöm Leo, jól hangzik. Szeretem a csillagokat nézni. -elmosolyodtam a gondolatra. -És ígérem, ezek után nem ülök le, bár nem tudom, hogy a föld vagy a pad hidegebb. Majd használok valami melegítő bűbájt. Tényleg sajnálom, hogy ekkora galibát okoztam neked, nem ez volt a cél. -megvontam a vállam, de szöget ütött közben a fejemben egy gondolat. -Van kedved csatlakozni hozzám a parkban?
