Rókavörös, narancssárga

Helena-t nagyon sokszor láttam festékfoltosan a folyosókon. Mindig megnéztem, annyira tetszett, hogy nem érdekli, hogy festékes, ugyanúgy csinálta a dolgait így is. Annyiszor láttammár őt így, megszámolni sem tudtam. Viszont észrevettem, hogy egyetlen szín sosem szerepel a festékfoltjai között: narancssárga. Vajon kifogyott neki? Nem is volt? Vagy csak drága? Nem értettem hozzá, sosem kellett festéket vennem.
Még figyeltem egy darabig Helena-t, de továbbra sem láttam rajta a narancssárga színt. Segíteni akartam neki, megérdemelte. Így hát előkerestem a régi levelezéseim közül azt, ahol megtanítottak festékeket készíteni. Nem tudom, miért tanultamén erről, de ez most nagyon hasznos volt. Emlékeztem, hogyan kell, de mivel tökéleteset akartam készíteni, újra memorizáltam a lépéseket. Nem volt sok és szerencsére nem volt túl bonyolult. Először leadtam egy rendelést, az Abszol útról szállították ki nekem a dolgokat. Tégelyt, keverőpálcát, virágmagokat. Néhány növényt pedig a saját készletemből használtam fel, nem sajnáltam semmilyen hozzávalót.
A főzetnek kellett pár nap, míg festék állagúra sűrűsödött, addig azon gondolkoztam, mikor adhatnám oda neki. Sokszor láttam őt órára menet, órán, a nagyteremben, de sosem volt egyedül. Én pedig nem akartam, hogy mások is ott legyenek, amikor átadom neki, nem tartozott rájuk ez.
A tökéletes terv végül az lett, hogy takarodó után kint maradtam azon a folyosón, ahol ő szokott járőrözni. A zsebembe rejtett festékkel vártam Helena-t. Rókavörös, narancssárga, ki minek látja. De hasonló színt tuti nem birtokolt, így ez tűnt helyesnek. Szeretem támogatni a művészeket, akkor is, ha csak ilyen aprósággal.
Vártam rá az ablakpárkányon ülve, reméltem, hogy elengedi a büntetőmunkát, ha meglátja, hogy mit készítettem neki.

Zefina & Helena

ebből baj lesz

Az elmúlt időben rengeteg időt szenteltem a festésnek, ami azt jelenti, hogy egyre gyakrabban mászkálok festékesen. Hogy az arcom, a kezem vagy a ruhám volt éppen tiszta folt és pötty az már ellékes.  A szobánkban már egymás hegyén-hátán álltak a kész vagy félkész képek, aminek a szobatársaim nem feltétlenül örültek annyira. De kellett valami amivel elterelhetem a figyelmem, ami kikapcsol és ami segít abban, hogy nyugodt maradjak. Otthonról semmi jó hír nem jön, a nagyi egyre rosszabb állapotban van és mivel nem akarom senki fejét nem akarom letépni, ezért muszáj hogy ilyeneken vezessem le a frusztrációm. Meg persze az éjszakai járőrözésben. Keményebben vontam a pontokat és osztogattam a büntetőmunkákat mint bármikor azelőtt, pedig már akkor sem épp arról voltam híres, hogy csak úgy elengedném a kis szabályszegőket.
A szokásos útvonalamat járom, balrafordulok a folyosó végén, mikor meglátom hogy egy lány ott ül az ablakban. Nem tudom kicsoda, de nem is érdekel, a legfontosabb, hogy megszegte a szabályt.
– Hát te? Mit keresel kint ilyen későn? – állok meg előtte keresztbe font karokkal. Arcomról süt, hogy nem fogom megsimogatnia  kis színes buksiját amiért láthatólag csak ücsörög itt egyedül és semmi hasznosat vagy fontosat nem csinál. Persze, még mindig jobb hogyha csak itt üldögél mintha mondjuk felrobbantaná a folyosót, vagy eljátszaná, hogy hogyan párosodhatnak a páncélok. Igen, volt már rá példa. Nem, nem akarom újra átélni. Utána eredeti pozícióba rendezni azokat a fránya páncélokat egy fél élet volt, és félig bele is őszültem azt hiszem. De legalább láthattam ahogy utána a büntetőmunkán szenvednek. Így kiegyenlítettük a számlát.  

Az ablakpárkány nem volt olyan kényelmes, mint ahogy számítottam rá, de jobb volt, mint egyedül ácsorogni a folyosó közepén. A tájat néztem, teljesen bele voltam merülve a gondolataimba. Talán többször kéne kiülnöm az ablakba, úgy éreztem, hogy produktív leszek tőle, egyre több és jobb ötlet jutott eszembe. Persze ezek azok az ötletek, amiből sosem lesz semmi, mert egyik pillanatban az ember gondol rá, a másikban pedig el is felejti, mert más jut eszébe vagy megzavarják. Mindenesetre én örültem annak, hogy ott ülök, hagytam száguldozni a gondolataimat, amikor meghallottam, hogy valaki közeledik.
Odakaptam a fejem és megpillantottam Helena-t. Nem tűnt valami vidámnak, az arcáron csak úgy sütött a feszültség. Talán valami más is van a háttérben, amiről senki sem tud...
-Először is, neked is szia Helena. Másodszor is, téged kereslek. Van számodra valamim. -hülyén hangzott ez így, de azt már nem gondoltam ki, hogy mit fogok neki mondani, amikor ideér. Reméltem, hogy a szavaim nem fognak cserben hagyni és értelmes lesz a mondanivalóm. Hezitálva nyúltam a zsebemhez és kitapogattam a festéket rejtő dobozkát.
-Sokszor látlak festékesen és feltűnt, hogy mindenféle szín van rajtad, egy kivételével. Kikerestem, hogy hogyan lehet festéket készíteni és megcsináltam neked. Remélem tetszeni fog. Hát ezt kerestem kint a folyosón, hogy odaadjam neked. Nem kell megköszönnöd, csak támogatni akartalak ezzel. -megvontam a vállam és lekászálódtam az ablakpárkányról. A kezébe adtam a dobozkát, nem volt túl nagy, de úgy ítéltem meg, hogy bőven elég lesz neki.
-Csak koppints kétszer a dobozkára, ha ki akarod nyitni. Aludj jól és fess továbbra is szépeket! -el akartam sétálni, hiszen a célomat elértem, odaadtam neki a rókavörös festéket.

Zefina & Helena

ebből baj lesz

Merlinre, tudja a nevem. Szóval akkor ismerem? De kínos, hogy nem jut eszembe hogy hívják. Nem hiszem, hogy évfolyamtársak lennénk, szóval mégsem kell olyan rosszul éreznem magam. Elvégre nem vagyok köteles mindenki nevét tudni, még azokét sem, akikkel évek óta járok ugyanazokra az órákra. Jó, persze, őket azért illene ismernem, de ha egyszer nem olyan érdekesek… Nem én tehetek róla.
Szóval nem elég, hogy tudja a nevem, de még engem is keres. Azt mondjuk nem értem, hogy miért éjnek évadján akar velem beszélni, de bízom benne hogy nem akar semmi illegális cuccot rám sózni vagy ilyesmi, mert akkor kénytelen leszek nem hogy megbüntetni, de még az igazgatónő elé is el kell cibálnom, amihez úgy őszintén semmi kedvem nincsen.
Hűvös tekintettel veszem el tőle a tégelyt, ha már megkér, hogy ne köszönjem meg akkor nem is fogom. Kicsit mintha nem tudná, hogy hol a helye. Azért álljunk meg egy pillanatra. így beszélni egy prefektussal miután indokolatlanul követett el kihágást… Nem éppen egy életbiztosítás, hogy úgy mondjam. Ha rosszabb éjszakámon csípett volna el, most takaríthatná egy hétig Hisztis Mirtill wc-jét, de szerencséje van, hogy mostanában tök kedves vagyok meg aranyos meg minden. És így nem adok neki ennyire komoly büntetést, de azért nem úszhatja meg. Tanulja csak meg, hogy a nagy szájának is következményei lehetnek.
- Először is, ezt miért nem nappal intézted? 10 pont amiért éjszaka kint mászkálsz – sóhajtok fel, mintha olyan nehezemre esne pontokat vonogatni. Pedig amúgy, én vagyok az egyik legkönyörtelenebb ilyen szempontból. – Másrészt én meggodnolnám hogy beszélek, ezért hogy tanulj belőle még öt pontot vonok le a Mardekártól – villantom meg mézédes mosolyom.

Helena érdekesen nézett rám, mintha nem tudná, hogy mit mondjon. Én hülye, egy pillanatig elhittem, hogy kedves lesz és hálálkodni fog. Lehúztam a szoknyámat, miután felkeltem az ablakpárkányról. Így azért máris egy fokkal magabiztosabbnak éreztem magam. Mondjuk abban eddig sem szenvedtem hiányt, de vele szemben még több kellett.
-Hm, lássuk csak. Miért nem nappal intéztem? Mert ha nap közben kereslek meg, soha nem állsz szóba velem. Másodszor pedig, éjjel mindennek szebb színe van, ezt te tudod a legjobban. Harmadszor pedig, minél előbb neked akartam adni és látni akartam az arcodon, hogy örülsz annak, hogy kaptál ilyen színt. Negyedszer pedig bármily meglepő, nem tudtam aludni.
Ajaj. A mellkasomra néztem, ahol a hajam lógott. Kezdett vörösödni és ez nem volt jó jel. A vörös egyenlő a dühössel. Mély levegőt vettem és próbáltam lenyugodni, mert ha dühből válaszolok neki, annak egyáltalán nem lesz jó vége. Érdekes módon, így csak a hajam egyik fele lett vörös. Még sohasem történt ilyen, eddig az egész hajam változott meg a hangulatomtól függően.
Legszívesebben felvettem volna egy kapucnis pulcsi, hogy ne lássa, de már nem volt mit tenni, ez az éjszakai folyosón is elég feltűnő volt. Pláne egy olyan ember számára, aki imád festeni és lazán megkülönböztet bármilyen színt.
-Én… Sajnálom. -lesütöttem a szemem és elfordultam előle. Tényleg nem akartam kimutatni ennyire az érzéseim, és ezek szerint csak félig sikerült megállítanom a düh hullámait. A tenyerembe hajtottam a fejem és lerogytam a földre. Hideg volt, nem számított, egyszerűen zavarba jöttem. És még pontokat is levont!
-Nyugodtan küldj büntetőmunkára, sajnálom, de nem fogok most tudni innen felállni. -sírás határán voltam, nagyon megijedtem hirtelen mindentől. Úgy éreztem, hogy ezen már semmi sem fog segíteni, még az sem, ha valami cuki dologra gondolok. Például hapcizó kispandákra.

Zefina & Helena

ebből baj lesz

Miért ne állnék szóval vele nappal? Minek gondol ez engem? Vagy miért gondolja, hogy éjszaka kommunikatívabb vagyok, mint napközben? A többi érve se túl erős, de ez aztán végképp totál hülyeség. Néha esküszöm nem értem az embereket. Mármint komolyan, ilyenkor úgy érzem, hogy mindnekibe nagyjából annyi logikusa szorult, mint egy marék döglött molylepkébe. És akkor nm értik, miért nincsenek barátaim. Szerintem nincsenek nagyon nagy elvárásaim, sőt, csak az alapokat várom el úgy gondolom. De úgy tűnik, talán mégis.
Időközben a haja vörösre vált. Szóval dühös metamorfmágus. Értek én mindent is, láttam már ilyet, nem ő az első. Vagy olvastam róla? Néha esküszöm akkor a káosz az agyamban, hogy már magam sem tudom feltétlenül, hogy mi az, amit valóban láttam, és mi az, amit mindösszesen innen-onnan tudok. Csak tudnám, neki mi oka van arra, hogy felkapja a vizet. Belenézhetnék a fejébe, de azt hiszem, az nem lenne kifejezetten etikus. ez az egyetlen dolog, ami visszatart, hogy nem vagyok akkora gerinctelen seggfej, hogy valóban megtegyem.
Azt mondja sajnálja. És még drámaian össze is omlik. Mennyire nem bírom az ilyen túldramatizált jeleneteket, meg az ilyen kis viráglelkű lányokat. Hahó, kapd már össze magad! Ez még nem a világ vége, hogy hülye vagy és valaki megmondja. Ha nem szólna senkit, lehet nem is tudna róla, az meg rosszabb lenne.
Nem hagyhatom így itt. És nem csak azért, mert kötelességem vigyázni a diáktársaimra, hanem mert a szánalom mellett némi együttérzés költözik koromfekete lelkembe. Így a sírás határán esküszöm már majdnem megsajnálom. Kicsit olyan, mint Hether, mikor szomorú. A különbség mondjuk annyi, hogy tíz éves, szóval talán még joggal sírja el magát minden kis butaságon.
- Sírni azért igazán nem kell – dörmögöm orrom alá, ahogy szolidárisan leülök mellé. tessék, nyitok az emberek felé, állandóan erről magyaráznak. Hogy kéne, hogy ne maradjak egyedül.

Hülye vagyok, ezt én is nagyon jól tudom, nem kell rá napi emlékeztető. Általában az is elég, ha reggel a tükörben megpillantom magam. Innentől pedig tényleg nem kell megmondani nekem, egész nap érzem, hogy hülyeségeket csinálok. Egész nap.
Tényleg nem beszélt velem nappal, nem véletlen mondtam ezt neki. Egyszer megpróbáltam, és csak mérgesen nézett rám, úgyhogy annyiban hagytam. Akkor miért ne éjszaka próbálnék meg találkozni és beszélni vele?
Életemben nem voltam még annyira megijedve, mint amikor felfedeztem, hogy csak a hajam fele vörös. A másik fele maradt fekete. Nem tudtam, hogy miért és hogyan sikerült ez, nagyon nem tetszett az nekem, hogy nem vagyok tisztában valamivel kapcsolatban, ami velem történik. Ezért is ültem le a földre.
-Én csak nagyon megijedtem, sajnálom. -motyogtam az ujjaim között. Túl sokszor kérek tőle bocsánatot egy olyan dologért, amiről ő nem is tehet. Tuti, hogy ezért egyszer még számolni fog velem, ha eljutunk odáig, hogy normálisan meg tudjuk beszélni a dolgokat. Lehet, hogy ahhoz egyszerűen csak le kéne nyugodnia mind a kettőnknek.
-Inkább elterelem a figyelmem, rendben? Tetszik a szín? Ha nem, akkor tudok még változtatni rajta… -semmi esetre sem szerettem volna kiönteni neki a lelkem. Nem akartam gyengének tűnni előtte, milyen lenne az már, ha egy mardekáros egy griffendélesnek sírná el a baját? Jó, tudom, pont olyan, mint amikor én sírok Jamie-nek, de az más.
Pláne úgy, hogy én is napi szinten hallottam, hogy senki sem érti, hogy mit keresek én a mardekárban. Hiába mondtam el annyiszor, hogy én sem tudom, mégis mindig azt kellett hallgatnom, hogy jobb helyen lennék egy másik házban. Tudom, rendben? Dühösen eltűrtem egy tincset a szememből, vettem pár mély levegőt és Helena-ra néztem.
-Tudom, hogy lehetett volna nappal, tudom, hogy nem kell sírni, tudom… mindent és mindenben igazad van. -sóhajtottam lemondóan. A hátsó zsebemből elővettem egy zsebkendőt és megtöröltem a szemem. Már nem számított, hogy elkentem a sminkem, úgyis le kéne lassan mosni, nem kéne megint sminkben aludni, különben tényleg hasonlítani fogok azokra a kispandákra. Már csak a hapcizás hiányzott hozzá.
-Remélem nem fogunk felfázni, nem lenne túl kellemes. -szinte semmi előzmény nélkül mondtam neki ezt, nem csodálkoztam volna, ha nem érti és bolondnak tart. Az is voltam. Mégis ki más gondolna hapcizó állatokra annak érdekében, hogy lenyugodjon? -Ezek a szoknyák nem túl vastagok… Azért az ablakpárkányon nem volt ilyen hideg. -persze, hogy az elterelés a legjobb védekezés, de ezt a világért sem vallottam volna be neki.

Zefina & Helena

ebből baj lesz

A probléma az, hogy még egy évet el kell itt viselnem. Pedig kezdem azt érezni, hogy előbb ugrok ki a csillagvizsgálóból, mint hogy még egy évet itt eltöltsek. De muszáj kitartanom, különben az életben nem lesz belőlem semmi, ha nem meg a RAVASZ- om. Márpedig az nem járja, nekem tovább kell tanulnom, hogy aztán sikeres lehessek. De valami taktikát ki kell találnom, mert nem fog ez így menni tovább.
- Semmi baj, semmi baj. – Visszafogom magam és nem lapogatom meg esetlenül a vállát. Azért nem lépünk át egy bizonyos lélektani határt. Amíg csak beszélek addig nem kerülök hozzá annyira közel, hogy az már zavaró legyen. Mármint nem konkrétan fizikálisan, hanem úgy lélekben. Az kéne még hogy azt higgye, hogy nyitok felé. Dehogy is.
Biccentek, hogy terelje csak el. Arra nem számítottam, hogy én is fogok kelleni hozzá, de ha már így alakult, akkor válaszolok. Annyira azért nem vagyok bunkó, esküszöm. – Nem, tökéletes a szín. – Vagy ha nem, akkor is jó lesz. Igazából még csak meg sem néztem úgy alaposabban, hogy milyen, de jó lesz az, tényleg. Valamit biztos tudok kezdeni vele, legfeljebb színkeverésre használom, ha másra nem lesz jó.
Tudom, hogy igazam van, mégsem szólok egy szót sem. Hagyom, hogy magában rendezze le a dolgokat, még ha ehhez hangosan is kell kimondani a szavakat, hogy ő is tud mindent, amit én a szemére vetettem volna. Ennek rendkívül örülök, hogy ő is beismeri.
- Valóban, felfázni nem kellemes, szóval akár el is indulhatnánk, ha kiücsörögted magad. – Mert ezek után persze visszakísérem a Mardekárhoz, nehogy nekem itt elcsámborogjon, ahogy ott hagyom. Az kéne még csak.