A két lány és a torony meséje

A Hollóhát klubhelyisége után az északi torony az egyik kedvenc helyem. Nem túl gyakran járnak ide az emberek, mert nem is hiszem hogy sokan tudná, hogy fel lehet ide jutni. Én azonban rendkívül szeretem fent töltetni az időmet. Egyrészről a magány édes nyugalma adatik meg, nem úgy, mint a mindig nyüzsgő és életteli teli kastély többi részén. Másfelől pedig egyszerűen elképesztő a kilátás. Az egész birtokra rálátni, le egészen a faluiig. Főleg kora reggel és késő este, mikor feljön vagy lemegy a Nap. Elképesztő látvány tud lenni, mikor minden vörös-arany színekben tündököl, rózsaszín felhők úsznak az égen és Nap lassan a horizont alá bukik.
Hátránya is van azonban, mindig óriási a huzat és rendes szigetelés hiányában rendszerint nagyon hűvös van odafent. Így aztán ha az ember arra vállalkozik, hogy megmássza azt a rengeteg lépcsőfokot akkor számolnia kell azzal, hogy mindenképp egy vastag pulcsit vagy takarót magával kell vinnie, hacsak nem szeretne megfázással és huzattal a gyengélkedőn feküdni egy hétig. Márpedig én nem akarok, mert akkor rengeteg órát kéne kihagynom, ami borzasztó lenne, szóval mindig úgy felöltözök, mintha az Északi-Sarkra készülnék, és nem csak egy kis sétára.
Most is éppen felefelé tartok, hogy kiszellőztessem kicsit a fejem. Annyit tanultam ma már, hogy érzem, hogyha nem kapok egy kis friss levegőt, akkor eljöhet a migrénem, amire meg igazán nincs szükségem éppen. Felöltözőm, egyébként is hideg van kint, de számolva az ismert körülményekkel még egy pulcsit magamra veszek, majd gyors léptekkel hagyom el a hálótermet, még mielőtt bárki is megkérdezni, hová indulok. Kíváncsi vagyok, a szobatársaim egyébként mit gondolhatnak, hova megyek vagy kivel találkozom ilyenkor. De amíg nem faggatóznak, addig nem beszélek, szóval még egy ideig nem fogom megtudni a választ.
Egyedül vagyok odafent, ami nem meglepő. Még sosem találkoztam itt senkivel, és remélem, ez így is marad.

A Halkan nyomom le a kilincset, hogyha esetleg van is bent valaki ne zavarjam meg nagyon. Ahogy az ajtó kitárul és a szemem elé kerül bent fekvő lány. lég sötét van, de a holdfény épp megvilágítja az arcát. Ha nem tévedek ez Zefina, évfolyamtársak vagyunk, de elég nehéz megmondani ennyiből.
- Mi? Én csak… - Olyan hirtelen érnek a kérdései. Teljesen zavarba jövök attól, hogy ilyeneket kérdez. Miért szórakoznék vele? Vagy mi van egyáltalán? Nem is értem teljesen, hogy mit szeretne. Mármint miért lennék vicces? És mit fejezzek be? Hogy állok ott az ajtóban? Össze vagyok zavarodva.
Könnyed lépteimmel közelebb sétálok, hátha a holdfény segít valamennyit abban, hogy ő is felismerjen engem. Mondjuk nem volt valami erős a beszivárgó fény így sem, így aztán farzsebemből elővettem a pálcám, hogy egy Lumosszal kicsit erősítsek ezen. Nem árt, ha látjuk egymást és hogy hova lépünk.
- Én… Athene vagyok. Tudod, együtt járunk egy csomó órára. – Persze, nem hiszem, hogy tudja a nevem. Vagyis nem feltétlenül azért, mert tudja, hogy ki vagyok. A legtöbbeknek a vezetéknevem ragad meg a híres szüleim után. Vagy éppen emlékeznek arra, hogy én vagyok az a stréber, aki minden órán tudja a helyes választ. – Azért van rajtam ennyi ruha, mert tudtam, hogy hideg lesz. Nem, nem kérek melegítőbűbájt, köszönöm. Egyébként csak szerettem volna kicsit egyedül lenni – válaszolom meg további kérdéseit is, miután letisztázom, hogy ki is vagyok valójában. Persze, lehet hogy igazából nem is igazán érdekli a válasz, de anyukám azt tanította, hogy minden kérdésre amit feltesznek nekem válaszolni illik.

- Én… Ne haragudj, csak… - Már megint szabadkozom. Állandóan csak szabadkozom mindig mindenért, de ha egyszer folyamatosan mindenért hibának érzem magam… Olyan nehéz ez az egész. De egyébként igaza van, tényleg az én hibám, hogy ilyeneket feltételezek róla. Érzem, ahogy a forróság elönti az arcom, de szerencsére nem látszik, hogy mennyire zavarbajövök a ténytől. Állandóan ez van, hogy valaki mond nekem valamit, én meg annyira zavarba jövök, hogy nem tudok mit kezdeni magammal. Javítanom kéne ezen, de azt sem tudom, hol kéne kezdenem. Talán van néhány könyve erről a könyvtárban, majd egyeztetek a könyvtárossal.
- Nem, nem zavarsz, ne érts félre, sokkal inkább én zavartalak meg, szóval ha szeretnéd inkább én megyek el – válaszolok megszeppenve. Nem is értem, miért gondolja azt, hogy ő zavar engem, hiszen ő volt itt előbb, így nyilván egyértelmű, hogy övé az elsőbbség joga. Ezt otthon megtanultam már, hogy semmi nem lehet az enyém kérdezés nélkül elsőre, főleg ha arra más valaki is szemet vetett már. Ez persze nem egészen ugyanaz a helyzet, de jól importálható erre a helyzetre is. ő volt itt előbb, így természetesen illendő lett volna megkérdeznem, hogy bejöhetek-e egyáltalán. Már megint elszúrtam.
- Én igazán tényleg nem akarlak egyáltalán zavarni, szóval ha gondolod, vagyis érted, szóval nem baj egyáltalán. – Már megint nem tudok egy értelmes mondatot sem összerakni. Miért? Annyira butának érzem magam.
Az arcáról nem tudok egyértelműen semmit sem leolvasni, túl nagy az esélye, hogy tévedek. Ha arra jutok, hogy mennem kéne, holott nem így van akkor biztosan nagyon megsérteném, de ha meg mégsem mutatja, de szeretné ha eltűnnék, akkor meg azért fog megharagudni. Most mit kellene csinálnom?

E lszúrtam. Merlinre, már megint elszúrtam. Én soha semmit nem tudok jól csinálni. Most csak egy egyszerű baráti beszélgetés kellett volna, és én ehhez is kevés vagyok. Mi lesz velem így az életben? Hogy lesznek így rám büszkék a szüleim? Ha még ez sem megy, hogy fogok elhelyezkedni az iskola után? Valamit sürgősen kezdenem kell magammal.
Mindenesetre hagyom, hogy visszasétáljon a kis pokrócához, én pedig a korláthoz lépek. Nem hajolok ki rajta, az nagyon veszélyes lenne, viszont kicsit lábujjhegyre állok, hogy jobban lássak. Nem nőttem túl magasra, a korlát meg viszonylag magasan van, így muszáj, ha tényleg jól akarok látni. Annyira csodás a táj, a látvány és az arcomat simogató hűvös levegő tényleg megnyugtat.
Mögöttem közben Zefi csillagképeket kezd sorolni. Először hátrapillantok rá, majd fel az égre, ahol fürkésző tekintetem szinte azonnal megtalálja az éppen látható csillagképeket. Összeszorul a szívem ahogy hallom, hogy fújja az orrát. Tudom hogy sír, túl ismerős és hozzám közeli ez a hang. Gyakran hallom magamtól is. Együttérzően pislantok rá ismét, mire ő csokit varázsol magának. Okos lány, kétségtelen.
Meghat, hogy megkínál. Nem lenne kötelességé, de mégis megteszi. – Köszönöm, azt hiszem jól esne – lépek hozzá, hogy elvegyem tőle a felém nyújtott édesség egy kis szeletét. Nem vagyok telhetetlen. Megállok ott a pokróca végében, majszolgatom a csokimat, míg ő okfejtést tart a nevemről. Na igen.
- A bátyámat Apollonak hívják, a nővéremet Artemisnek. Így azt hiszem adta magát, hogy én Athene leszek. Tudod, amolyan nomen est omen módon – nevetem el magam halkan. Arról nem kell tudnia, hogy az igazi Athene nem én vagyok. Hogy nem nekem szánták ezt a nevet valójában. Erről senkinek sem kell tudnia. – Biztosan nagyon szép lesz az a tetoválás. Konkrét csillagképet szeretnél? – érdeklődöm kedvesen. Nekem sosem lehet majd tetoválásom, ahogy piercingem sem. Anya szigorúan megtiltotta, hogy ilyen mugli butaságokba keverjem magam.

M osolyogva bólintok aprót és ahogy odébb húzódik leülök mellé. Tartom persze a tisztes távolságot amennyire lehet, ahogy illik. Elvégre nem szabad senkinek sem megsérteni a személyes terét, mert az mindenkinek a sajátja, és aki tiszteletben tartja a másikat az nem tesz ilyen bunkó dolgokat.
- Nem tudom, valójában még sosem kérdeztem rá, hogy miért van ez. – Abban majdnem egészen biztos vagyok, hogy nincsenek görög felmenőink, azt hiszem apáék ezzel csak szerették volna bevonzani, hogy legyünk olyan ügyesek, okosak és szépek, mint a görög istenek és istennők. Vagy igazából nem tudom, ha legközelebb hazamegyek talán megkérdezem anyától, biztos szívesen elmeséli. Remélem. Mióta kiderült az igazság a szüleim egészen távolságtartóak lettek velem szemben. Tudom, hogy miért, de azt is tudom, hogy nem tehetek róla. Nem tehetek róla, mégis valahol magamat hibáztatom érte. Nehéz téma ez.
- Ez egy nagyon jó ötlet! – Hogy én esetleg tetoválást kapjak a születésnapomra? Ki van zárva. Ruhát vagy könyvet, esetleg most, hogy nagykorú leszek valami szép ékszert. De ilyen kicsapongó mugli dolgok szóba sem jöhetnek. Makulátlannak kell lennem, mind kívül, mind belül.
- Ez nagyon szép jelentés szerintem! Nagyon szuper, hogy nem csak azért szeretnéd ezt, mert tetszik, hanem mert jelent is számodra valamit. – Mert ha egyszer lehetne tetoválásom én is biztosan olyan választanék, ami számomra sokat jelent.
- Hát igazából szeretnék, de azt hiszem sosem lesz. – Nem erőszakoskodom, ha nem szeretne beszélni arról a témáról és arról a személyről, akkor nem unszolom, hogy mondja csak. Majd ha szeretné, gondolom úgyis mondja. Mindenesetre a kérdésére válaszolok, még ha nem is úgy, ahogy szerintem szeretné.