Ha ideges vagyok, fáradt vagy éppen csak szimplán pocsék a kedvem kijövök kicsit az üvegházba. Sétálok egyet, vagy ápolgatom kicsit az arra szoruló növényeket és máris sokkal kevésbé látom sötéten a világot. Emlékszem, mikor még kicsi voltam, anyával sokat játszottunk a kertben. Játszva tanultam meg melyik növényt hogy hívják, mi mire jó és mit hogyan kell ápolni. A kiskertjét azóta is ketten gondozgatjuk apával, ő gyakran használ fel belőle alapanyagnak egyes növényeket, míg én ilyenkor kicsit közelebb érzem magamhoz mindkettejüket. Ha otthon vagyok odajárok gondolkozni, vagy ha kell egy kis csend az örökké nyüzsgő házban. Mert néha én is besokallok ez kicsit. Elfáradok, és olyankor nyugalomra van szükségem. Olyan nyugalom, amit semmi más nem adhat, csak a természet. A varázslatos, élő, lélegző természet. Úgy emlékszem, mindig is lenyűgözött ez az egész, minket körülvevő világ, de az biztos, hogy már jó ideje érdekel mind a gyógynövénytan, mint a lénygondozás. Azt hiszem, ezzel szeretnék továbbtanulni, de ott van a fotózás is alternatívaként. Az már biztos, hogy év végén nem lesz egyszerű dolgom, mikor el kell döntenem, hogy az akadémia melyik szakán szeretnék tovább tanulni. Már most okoz néhány álmatlan éjszakát, mi lesz itt később! Ezen gondolkozom mostanában állandóan. Ennek örömére úgy döntök, hogy inkább elterelem a figyelmem legalább egy rövid időre. Lábaim automatikusan vezetnek az üvegház felé, gondolkodnom kell sem, hogy mit és merre szeretnék magammal csinálni ahhoz, hogy lecsendesítsem elmémet. Ezúttal magammal hozom fényképezőgépem is, hogy készítsek néhány felvételt a növényvilágról. Jól esik összevonni a két kedvenc tevékenységem, ami a legtöbb örömet okozza nekem az életben. Természetesen a testvéreim után.
Vendég
Szer. Dec. 30, 2020 4:46 am
Marco & Goldie
Hála annak, hogy most először vagyok úgy igazán szerelmes, kevesebb időm maradt az imádott növényeimre. Eddig még sosem fordult elő az, hogy elhanyagoltam volna a gondozásukat, minden nap szinte óramű pontossággal jelentem meg az üvegházban, volt olyan is, amikor többször is egy nap, de ez most egy hete elmaradt. A szerelem tényleg megbolondítja az embert, kicsit kifordítja önmagából, és olyan dolgokra készteti, amit máskor biztos nem tenne meg. Na rám, ez pontosan ilyen hatással van. Ezért is döntöttem úgy, hogy ma a szívem minden tiltakozása ellenére inkább az üvegházban töltöm az időmet. Hiszen, az sem jó, ha folyton csak Rajta lógok, nem? Amint kilépek a kastély kapuján mosolyogva beszívom a friss levegőt, és gyors léptekkel meg is indulok a jól ismert üvegházak felé. Ő ugyan kicsit hiányzik, de már most érzem, hogy jót fog tenni ez a kis külön töltött idő, nekem is, de neki is. Biztos egy idő után idegesítő lehet, hogy ennyire ráakaszkodom. Neki is vannak barátai, megvan a saját köre, arról nem is beszélve, hogy mivel felettem jár, ezért több beadandója és házi feladata is van, mint nekem.
Mikor odaérek az üvegházak közelébe önkéntelenül is dúdolgatni, majd énekelni kezdek, ami szintén régebben történt már meg, pedig én tényleg mindig minden helyzetben énekelek, ha egyedül vagyok. Azt hiszem mostanában nem is nagyon voltam egyedül. Vidáman lépek be az egyik üvegházba továbbra is felszabadultan énekelgetve. Az ének csak akkor szakad félbe hirtelen, amikor észreveszem, hogy nem vagyok egyedül. - Jaj, ne haragudj! - Jövök zavarba egyből és rossz szokásból a szoknyám szélét kezdem gyűrögetni. - Nem gondoltam volna, hogy bárki is lesz itt, egyedül apával szoktam ebben a napszakban találkozni. - Szabadkozom szégyenlősen. - Nem akartalak megzavarni, csak meg akarom nézni, hogy vannak a növények. - Mondom halkan és már sietek is az emlegetett növényekhez, amiket egyből szeretetteljesen végig is simogatok, hogy aztán rutinos mozdulatokkal kezdjek velük foglalkozni. Nem mintha nem lennének jól tartva, hiába nem néztem rájuk egy hete, hiszen apa biztos hogy mindig ellátja őket a megfelelő dolgokkal, de azért az mégis csak más, mintha én csinálnám. Ezek a növények olyanok, mintha csak a gyerekeim lennének.
Vendég
Szer. Jan. 27, 2021 9:52 pm
Kertész leszek, fát nevelek
Goldie x Marco
Már messziről hallom, hogy érkezik valaki, hiszen énekel. Hangosan. Legalábbis elég hangosan ahhoz, hogy halljam. Különösebben nem érdekel, vagy zavar ha társaságom akad, amíg nem köt bele hogy miért fényképezem a növényeket. Van aki nem tudja magát túltenni ezen az elképesztően megdöbbentő és vállalhatatlan tényen, hogy nekem ez örömet okoz. De úgy látom, a szőkeség nem ez a fajta. Ő inkább az, aki már attól zavarba jön, hogy embert lát. Szegények. - Igazából abszolút nem zavarsz, csináld csak a dolgod, ha nem zavarlak – mosolygok rá kedvesen. Hány éves lehet? Tizenhárom, tizennégy? Elég fiatalka ahhoz, hogy valóban megijedjen tőlem. Mondjuk nem csodálom, a legtöbben valamiért tartanak tőlem. Jó, nem valamiért, hanem mert magas vagyok, tetovált és szeretek mogorva képpel mászkálni. Szóval igen, értem, hogy miért tartanak tőlem egyesek. Néhány percig még a növényekre koncentrálok, de tekintetem minduntalan a kis szőkeségre siklik. Olyan kis bájosan áll ott, remek összhangban a környezettel, hogy szinte viszket az ujjam, hogy róla is csináljak néhány képet. De kérdés nélkül bunkóság lenne, ha viszont megkérdezem, akkor megzavarom. Nehéz döntés, nehéz. Észre sem veszem, hogy percekig bámulom, miközben töprengek. Mindenesetre végül összeszedem magamat, és megkérdezem. Elvégre férfi vagyok, mégpedig magabiztos, életrevaló és önálló férfi. - Figyelj csak, ez most fura kérdés lesz, de nem bánnád, ha csinálnék rólad néhány képet? Csinos lány vagy, és az ahogy a növényekre nézel utánozhatatlan lenne, szóval nagyon hálás lennék, ha beleegyeznél. A kész képeket persze utána megkaphatod te is – teszem hozzá, hátha ez csábítóbbá teszi az ajánlatom. Azt hiszem, ha nem lennék fotós én is, akkor tuti furán néznék bárkire, aki ilyennel jönne oda hozzám.
Vendég
Pént. Márc. 19, 2021 2:23 pm
Marco & Goldie
Az első dolog, amiért zavarba jöttem, az egyértelműen az volt, hogy hallott énekelni. Általában nem szoktam mások előtt, főleg akkor nem, ha nincsenek ott velem a kórustagok, egyedül a családom hallott egyedül énekelni mindig is, így ezeket a szituációkat igyekszem a lehető legjobban elkerülni, de azt hiszem, ez nem mindig sikerülhet. A második dolog az, hogy habár kezdem magamat úgy igazán összeszedni, a magabiztosággal még mindig vannak problémák, így mindig kicsit nehéz idegenek közelében lennem, még akkor is, ha nem tűnnek túl fenyegetőnek. Ő sem tűnik annak igazából, csak… magas. Nagyon magas. - Köszönöm. - Biccentek neki hálásan és még egy apró mosolyt is képes vagyok megereszteni felé, mielőtt teljesen beburkolóznék a saját kis világomba, kizárva a környezetemet. Szerencsére ez hamar sikerül, a növények tényleg mindig jó hatással vannak rám és ez most sincs másképp. Annyira sikerül belemerülnöm ebbe a kis burokba, hogy először szinte meg sem hallom az idősebb fiú hangját, mikor megszólít.
- Te… tessék? - Kérdezem nagy szemekkel, mintha az egészet rosszul hallottam volna, és kell jó pár pillanat, mire képes vagyok felfogni azt, amit mond. Meg a kérdését is. - Öhm… nem igazán vagyok fotogén alkat. - Vallom be zavartan, a szoknyám alját birizgálva. - Csinosnak sem mondanám magam, főleg ezekkel. - Emelem fel az egyik göndör tincsemet, ami egyből visszaugrik a többi, megzabolázhatatlan tincs közé. - De, ha ennyire szeretnél képet csinálni, nem bánom. Csak… ne nagyon mutogasd senkinek. - Kérem meg szégyenlősen. Még a családi fényképeknél is mindig kínosan érzem magam, így hogy egy idegen fiú akar lefényképezni, ez hatványozódik. - És… talán jobb, ha úgy csinálod, hogy nem látom, mert attól csak ideges leszek és nagyon fura képeket tudok vágni, ha tudom, hogy fényképeznek. - Tanácsolom neki, egyre pirosabb arccal.
Vendég
Kedd Márc. 23, 2021 10:29 pm
Kertész leszek, fát nevelek
Goldie x Marco
Hát ez kínos. Persze tudom, hogy nem éppen a legideálisabb, ha rátöröm valakire az ajtót, hogy haló, csinálhatok rólad néhány képet? Meg elég perverznek is tűnhetek, tudom, tudom. De hát ha nem nyitom ki a számat sosem lesznek jó képeim, az meg úgy nem működik, hogy én csak úgy engedély nélkül fotózgatok másokat. Utánanéztem már, igen. Viszont a portfóliómat meg bővíteni kell, ha tényleg fotózással akarok foglalkozni, mert egy jó portfólió nélkül egy fotós, még ha tehetséges is, akkor sem ér semmit. Ha meg mégsem leszek fotós legfeljebb leadhatom pályázatokra, de ahhoz is hozzájárulás kell nyilván, hogy akkora nyilvánosság előtt megjelenjen. - Ne haragudj, nem akarom a frászt hozni rád. Marco vagyok – mosolygok rá. Hátha a bemutatkozás kicsit megenyhíti. Általában azt tapasztalom, hogyha az emberek tudják a nevem, akkor sokkal bizalmasabbak velem szemben, még akkor is, ha amúgy nem ismernek igazán. - Dehogynem! Nagyon szép lány vagy és a hajad is tök különleges, szóval ezen ne aggódj – nyugtatom mosolyogva. Mert tényleg, szerintem egészen fotogén és olyan kis babaarca van. Fhú, ha valaki ilyenkor valaki hallaná az ilyen irányú gondolataimat, akkor tutira úgy gondolná, hogy nekem diliházban a helyen, vagy a börtönben. De hát ilyen ez a fotós élet, nem lehet ezzel mit kezdeni. - Észre sem fogod venni, hogy itt vagyok. – És tényleg, igyekszem eggyé válni az árnyékkal, hogy ne lásson, a gépem pedig annyira halk, hogy alig halható. Ha eléggé elmerül abban, amit csinál, akkor észre sem fogja venni. El is sétálok, lövök néhány képet a növényekről egyelőre. Kivárok, míg azt nem látom rajta, hogy valóban átszellemű, hogy sikerül visszazökkennie abba, amiben épp megzavartam.
Vendég
Szomb. Ápr. 10, 2021 5:57 am
Marco & Goldie
Kicsit elmosolyodok a bocsánatkérésére, és máris sokkal kevésbé tűnik fenyegetőnek. Igazából eddig sem nagyon volt az: egész egyszerűen még mindig kellemetlenül érzem magam idegenek társaságában és nehéz azt feldolgoznom, hogy ilyen könnyedén képes megszólítani. Sőt, becsülöm is benne azt hogy képes ilyesmire, én biztosan halálra izgulnám magam, hogy így egyenesen megkérdezzek valamit mástól. Főleg egy ismeretlentől. - Goldie. - Mosolygok rá barátságosan, miután ő is bemutatkozott. - Nem mondanám, hogy kifejezetten megijesztettél, csak… hogy mondjam, inkább megleptél. Ilyesmire abszolút nem számítottam. - Nevetek zavartan. A bókjaira pedig csak még inkább zavarba jövök. Nem tudok ezekkel mit kezdeni. Ilyenkor mit kellene mondanom? Egyáltalán mondanak bármit is ilyenkor? - Öhm...köszönöm… azt hiszem. - Pirulok el újra, most már sokadjára a társaságában.
- Jó… rendben… akkor… akkor én most visszamegyek a növényekhez. - Próbálom magam úgy ahogy összeszedni és már lépek is vissza a növényhez, amivel az előbb elkezdtem foglalkozni. Az első pár percben még nehéz megfeledkeznem arról, hogy nem vagyok egyedül, az előbbi furcsa történések alaposan rányomják a bélyegét minden egyes mozdulatomra, főleg mivel tisztában vagyok azzal hogy Marco figyel. Ez csak szépen lassan kezd el valahova eltűnni a tudatom mélyére, hogy aztán teljesen átadjam magam a növény gondozásának. Hiszen megérdemli azt, hogy teljes mértékben rá figyeljek, ahelyett hogy zavarba jöjjek, amiért valaki fényképeket akar csinálni rólam. Lassan már nem is érzékelem a körülöttem lévő világot, helyette minden koncentrációmat a növényre irányítom, és arra, hogy tökéletes ellátásban részesüljön, ugyanis ezt megérdemli. Ó, de még mennyire, hogy megérdemli, hiszen akkor fog majd a teljes pompájában kitárulkozni előttünk, ha minden kis apróságra alaposan figyel az ember.
Vendég
Vas. Ápr. 11, 2021 8:08 pm
Kertész leszek, fát nevelek
Goldie x Marco
Úgy érzem, kicsit nyugszik, legalábbis a kellemes, barátságos mosolyából arra következtetek, hogy legalább már nem retteg tőlem. Úgy tűnik, a taktikám beválik, mert már nem olyan mint egy megijesztett őzike. Kicsit bátrabban mosolyog, kommunikál, ez jó hír. Manapság azt veszem észre, hogyha én nem kezdeményezek, akkor a másik fél nem fog. Nem is tudom, azt hiszem kicsit mindenki inkább magába zárkózik, vagy a közvetlen barátaira fókuszál, de nem nyit senki más felé. Rámosolygok, ahogy egyre vörösebb lesz. Édes lány, tényleg. Olyan törékenynek és szeretetreméltónak látszik, remélem a családja, a barátai és egy szerencsés fiú éreztetik is vele, hogy méltó erre. - Úgy legyen. – Biztatom, hogy menjen csak, elvégre ez a cél. Hogy lássam őt a természetes környezetében, ha mondhatom így. Mert azt hiszem, neki is ez a természetes környezete, akár csak nekem. Vagyunk így egy páran, akik itt és ilyenkor érzik magukat. Az üvegház fogságában, elveszve a növények közt. Ilyenkor az idő csak úgy rohan, észre sem veszem és hopp, elszaladt három óra. Olyan, int fotózás közben, nekem legalábbis mindkettő ugyanazt az élményt adja. Eleinte csak a növényeket fotózom. Van rajtuk is bőven mit, a különböző levelek és virágok, különbözőbbnél különbözőbb kompozíciók. Csendben kattogtatok, de félszememet azért a lányon tartom. Tudnom kell, mikor jön el az a pont, amikortól már nem zavarom őt. Látom rajta, nem is, inkább érzem, hogy mikor tűnik el teljesen a saját kis világában. Ekkor irányítom a lencsét először felé. Lassan és óvatosan közelítem meg, nem akarom megijeszteni, ha már idáig eljutottunk. Először csak messzebbről fotózom, a fókuszt a növényeken tartva, mintha csak véletlenül kerülne bele a képbe Goldie. Aztán közelebb merészkedek, állítok a gépen, hogy ő legyen a kép közepe. Csak úgy ragyog, esküszöm.
Vendég
Hétf. Május 03, 2021 4:39 pm
Marco & Goldie
Amikor rábólint a tervre, megint küldök felé egy bizonytalan mosolyt, de aztán már vissza is indulok a növényhez. A szokásostól kicsit eltérően kicsit több időbe telik, mire sikerül teljesen arra koncentrálnom, amiért jöttem, de végül sikerül. Képes vagyok elvonatkoztatni attól, hogy nem vagyok egyedül, és teljes transzba esve foglalkozni az előttem álló feladattal. Ez még kiskoromban is mindig így volt, emlékszem, hogy apával közösen órákig képesek voltunk a kertben tartózkodni, és elfoglalni magunkat, úgy hogy még szavakat sem kellett nagyon váltanunk egymással. Ha bármilyen kommunikációra volt szükség akkor is inkább csak egyszerű mozdulatokkal adtuk egymás tudtára, hogy mit szeretnénk, és ez működött. Mintha csak gondolatokkal beszélgettünk volna egymással, elég volt csak egy célzatos pillantás, vagy egy apró kézmozdulat. Csak akkor léptünk ki ebből a transzból, amikor már kezdett besötétedni, és természetesen mire végeztünk már mind a ketten nyakig sárosak voltunk, de egyikünk sem bánta, és még elfáradni sem fáradtunk el igazán. Amikor a növényekkel foglalkozom, akkor mindig képes vagyok átlépni ebbe a kellemes állapotba, amikor minden probléma eltörpül és csak a kellemes emlékekre és dolgokra tudok gondolni, miközben a kezem automatikusan végzi a rutinos mozdulatokat. Ez most sincs másképp.
A kellemes emlékek hatására önkéntelenül is még nagyobb mosoly kúszik az arcomra, és lassan újra dúdolgatni kezdek, tényleg teljes mértékben megfeledkezve arról, hogy nem vagyok egyedül. A koncentrációmat igazán nem töri meg az, hogy hagyom magamnak hogy az emlékeim között kalandozzak, így nem követek el hibákat. Annyira elmerülök ebben az állapotban, hogy arról is egészen megfeledkezek, hogy a kezeim földesek lettek, így természetes mozdulattal simítom ki a hajamat a szemeimből, hagyva egy kis földet az arcomon is, de… valójában sosem érdekelt, hogy ha piszkos lettem valami miatt, pláne akkor nem, ha nem is vagyok tisztában ezzel a ténnyel. Nem tudom, milyen sokáig vagyok transzban, de végül mindent elvégzek, amit el kell végeznem a növényeim körül. Lassan, de biztosan térek vissza a való világba, hirtelen ráébredve arra, hogy az egész alatt igazából nem voltam egyedül. Abbahagyom a dúdolást, és kissé zavartan Marco felé pislantok, hogy megbizonyosodjak arról, hogy még mindig itt van. Ki tudja, lehet, hogy olyan sokáig elhúzódott az egész, hogy úgy döntött, hogy inkább elmegy. Nem csodálkoznék rajta. Ettől függetlenül remélem, hogy sikerült neki az, amit eltervezett, hiszen tudom, hogy akármennyire is azt mondja, nem vagyok egy fotogén alkat.
Vendég
Szer. Május 05, 2021 11:25 pm
Kertész leszek, fát nevelek
Goldie x Marco
Lenyűgöz, hogy mennyire képes koncentrálni. Hogy hogy tűnik el a saját kis világában, tényleg teljesen kizárva engem. Tudom, milyen az mikor az ember valami olyanra koncentrál, amit szeret, amit nem kell megosztania másokkal, hiszen a növények közös szenvedélynek bizonyultak kettőnknél. Én azonban ennyire sosem vagyok képes elmélyedni, csináljak bármit is. Azt hiszem, a fotós mindig dolgozik bennem, semmiről nem akarok lemaradni, semmit nem akarok elszalasztani, mert lehet, hogyha nem figyelek, akkor életem képéről maradok le. Azt meg nem engedhetem meg magamnak, hogy elszalasszak egy ilyen lehetőséget. Épp ezért, mikor úgy tűnik, hogy koncentrálok, valójában akkor is nyitva tartom a szemem és figyelem az engem érő impulzusokat. Együtt akarok létezni a környezetemmel, és ez nem megy máshogy, csak így. Egyre jobb és jobb képek születnek, ahogy mindketten belelendülünk. Annyira felszabadul, hogy már mosolyog ás dúdolgat, ami csak jót tesz a képeknek. A földtől, ami lassan kezére és arcára kerül csak ág természetközelibbnek látszik. Olyan, mint valami virágtündér, ahogy besüt a nap és megvilágítja szőke tincseit. Beállítva sosem lettek volna ilyen jók a fotók, szóval hálás vagyok, hogy beadta a derekát végül. Biztos vagyok abban, hogy kiállítási darabok lesznek, már ha hozzájárul. Kár lenne, ha nem tenné meg, mindketten bánnánk szerintem. vagyis nem tudom, az én szívem fájna érte. Ahogy látom, hogy lassan végez, leeresztem a gépem én is, és kicsit kifújom magam. Ahogy rám pillant hálás mosolyt eresztek meg felé. – Nagyon hálás vagyok, de tényleg. Szeretnéd esetleg megnézni őket? – mert én szívesen megmutatom, de persze ha nemet mond, akkor nem erőszak. Nem akarom rákényszeríteni, hogy megnézze, mit alkottunk. Mert ez valójában kettőnk érdeme.
Vendég
Csüt. Május 20, 2021 2:43 am
Marco & Goldie
Még mindig kicsit zavarban érzem magam, habár az jócskán segít a tényen, hogy az egészen már lényegében túl vagyunk, és nem fog több fénykép készülni rólam: pláne nem úgy, hogy tisztában is leszek azzal, hogy éppen fényképeznek. Nem tudnám megmondani, hogy miért idegenkedek ettől annyira, talán csak az a tény borzaszt el, mint ilyenkor minden tinilányt. Nem tartom magamat szépnek, sőt, egyenesen átlagosnak mondanám magam, a hajam inkább hasonlít egy bozonthoz főleg amikor ennyire rakoncátlanul göndörödik a szélrózsa minden irányába, és habár nincsenek igazán önértékelési problémáim, azt azért biztosan nem mondhatom, hogy túlságosan magabiztos lennék. Astor ez utóbbiban egyébként sokat segített, az hogy van valaki, aki szépnek talál és kívánatosnak, az határozottan sokat dobott az önbizalmamon, de alapvetően továbbra is azt gondolom, hogy nincs bennem semmi különleges. Ráadásul sminket sem igazán használok, csak nagyon minimálisat, sosem tudtam megérteni azokat a lányokat, akik olyan szinten tökélyre fejlesztették ezt a “tudományt”, hogy órákig képesek szöszmötölni egy-egy remekmű elkészítésével. Nekem már az is problémát szokott okozni, hogy ne szúrjam ki a saját szememet a szempillaspirállal. A rúzsnál pedig mindig attól tartok, hogy olyan lesz a fogam, vagy pedig hogy mindenhol nyomot hagyok. Nyilván tisztában vagyok azzal, hogy erre is vannak kényelmes bűbájok, de sosem érdekelt ez az egész annyira, hogy utána is nézzek, úgy hogy maradt a természetesség. Néhány kivételes alkalomtól eltekintve, akkor pedig általában úgyis kérek valakitől segítséget, hogy csinálja meg a sminkemet.
- Nem tudom, hogy miért vagy ennyire hálás, de azért örülök, hogy segíthettem. - Mosolygok rá Marcora, majd kissé bizonytalan léptekkel bár, de a felajánlására közelebb lépek hozzá. - Lehet, hogy meg fogom bánni, de mutasd. - Vértezem fel magam. Nem attól tartok, hogy ő esetleg rossz fényképeket csinált rólam: nem, egyáltalán nem erről van szó, inkább attól tartok, hogy én voltam kínos, és egyáltalán nem lehetett jó képeket csinálni rólam, még így sem. Tudom, hogy mennyire hajlamos vagyok nem túl előnyös arckifejezéseket vágni. - Ezek… ezek meglepően jók. - Mondom őszinte rácsodálkozással, ha végül megmutatja a képeket. - Ne értsd félre, ezt nem azért mondom, mert nem bíznék a képességeidben. - Szabadkozom, mikor rájövök, hogy ez milyen furán is hangozhatott. - Az igazság az, hogy nagyon régen láttam már magamról ilyen jól sikerült képeket. Minden elismerésem. - Mosolygok fel rá újra.
Vendég
Vas. Jún. 27, 2021 3:24 pm
Kertész leszek, fát nevelek
Goldie x Marco
– Nem mindenki adja ám be a derekát. – Meg különben is, egy jó fotós mindig megköszöni a modelljének, hogy hajlandó volt kamera elé állni, mert így sokkal nagyobb az esély arra, hogy a jövőben is együtt tudnak majd dolgozni. Márpedig én általában olyan modelleket választok, akikkel szívesen dolgoznék együtt a későbbiekben is, szóval... muszáj minden praktikát bevetni, ha ők esetleg nem is akarják beadni a derekukat. Félreértés ne essék, megértem én, hogy a nem az nem, nem is szoktam erőszakosan tukmálni magam, de azért na. Portré fotós alany nélkül olyan, mint a lábatlan futó. Van, de minek. – Szerintem nincs mitől tartanod. – Már a képek készültekor láttam, hogy ezek abszolút jól használhatóak lesznek, ha egyszer odakerül majd a sor. Már látom is magam előtt némelyiket nagyban kifüggesztve egy galéria falára, mint díjnyertes alkotást. Minden álmom nyerni egy nagyobb fotópályázaton, szóval mostanában elég keményen és elég sokat dolgozok azokért a képekért, amik meghozhatják nekem ezt a sikert. Mert addig, szakmai körökben legalábbis, sokat nem érek, míg nem tudok felmutatni valamiféle kézzel fogható eredményt. Sajnos a barátaim két szép szeme és kedves mosolya, mikor a tehetségemről áradoznak, nem nagyon visz előre. – Nem értem félre, tudom, hogy magadban nem bízol. De látod, mégis itt a kézzel fogható cáfolat. – Nem tudom egészen, milyen az, mikor az ember nincs megelégedve magával. Nekem szerencsére nem nagyon voltak önértékelési problémáim, leginkább talán azért, mert a környezetem mindig csupa pozitívat adott, és nem nagyon vettek el. Ez persze egy időben rendesen megártott az egómnak, de azóta helyrebillent nagyjából az egyensúly. – Amennyiben szeretnéd, szívesen odaadom a másolatokat, és akkor neked is meglesznek. – Nekem nem tart semeddig, de neki talán örömet okozhatok ezzel a kis aprósággal is.
Vendég
Kedd Júl. 06, 2021 3:31 am
Marco & Goldie
- Ez azért elég meglepő. Én azt tapasztalom a kortársaim körében, hogy kifejezetten szeretik megörökíteni magukat és a körülöttük lévőket, minden egyes eseményről. - Mondom továbbra is mosolyogva. Számomra ez teljesen érthetetlen, ahogy az is, hogy mi öröm van abban, hogy szelfiket lőnek minden egyes lehetetlen helyzetben. A durva pedig az egészben az, hogy ez még itt is felütötte a fejét, mert habár mobil telefont nem tudnak használni, de a tinik igen csak kreatívak tudnak lenni, ha arról van szó, hogy ne tűnjenek el teljes mértékben a szociális hálózatokról. Engem egyik sem vonz, és habár van telefonom, mert alaposan megkönnyíti az életemet, mint például újabb filmek felkutatása, amit érdemes lehet megnézni a bátyámmal, vagy a térkép használata, az instagram és társai sosem vonzottak és nem is értettem meg igazán a funkciójukat. De azt hiszem én mindig is fura voltam ebből a szempontból. - Szóval én azt gondolnám, hogy van egy csomó lány, sőt akár fiú is, aki örömmel vállalkozna arra, hogy fényképeket csinálj róla. - Fejezem be a gondolatmenetemet. De nyilván ez csak az én véleményem, lehet, hogy neki egészen más tapasztalatai vannak.
- Te ezt könnyen mondod, nem rólad készültek a képek, és nem rólad maradtak fenn a múltból olyan dolgok, amiket legszívesebben elégetnél. - Nevetek zavartan. - Esküszöm, hogy a szüleim sportot csinálnak abból, hogy ki tud minél bénább és kínosabb képet csinálni rólam, aztán később a legváratlanabb pillanatokban veszik elő azokat, mondván, hogy milyen édes, meg cuki voltam rajtuk, amikor meg egyáltalán nem. - Forgatom a szemeimet, de közben mégis szeretetteljes mosoly költözik az arcomra, mert ennek ellenére is imádom a szüleimet. Még akkor is, ha néha tényleg olyan, mintha az lenne a céljuk, hogy az egész világ előtt leégessenek. - De ezek a képek tényleg nagyon jól sikerültek. - Mondom elismerően továbbra is alaposan szemügyre véve a képeket. - Megtennéd? Azt megköszönném, végre lennének nálam olyan képek, amitől nem érezném úgy magam, mint egy troll. - Lesek felé megint hálásan a felajánlására.
Vendég
Csüt. Júl. 15, 2021 11:04 pm
Kertész leszek, fát nevelek
Goldie x Marco
- Itt az eseményeken van a hangsúly, egyébként annyira nem szeretik, ha fotózzák őket. – Nem tudom, mi ez a természetes és veleszületett iszony a kamerával szemben, de kevesebben vannak azok, akik szívesen állnak elém, hogy ők szeretnének szép képeket. A legtöbben úgy vannak vele, hogy nem kell ez nekik, pusztán felesleges hülyeség, meg ilyenek. - Hát akkor kérlek, ha találkozul ezekkel az emberekkel, mondd meg nekik, hogy mindig van számukra egy-két szabad órám. – Persze, csak ha megfelelőnek ítélem a kedves alanyt, mert azért nem mindenkiről készítek ám olyan őszinte mosollyal képeket, mint például most Goldieról. Mert van, aki egyszerűen nem való a kamera elé, és ezt úgy megmondani a delikvensnek, hogy ne bántsuk meg, nos… nehéz. Elég nehéz, mert ez nagyjából mindenhogy sértőn hangzik. Legfeljebb a fényviszonyokra, a háttérre és az időjárásra foghatom, hogy azért nem alkalmas most ezt az egész, aztán pedig szépen úgy tehetek, mint aki nem is ismeri a lányt vagy a fiút, aki épp pózolni akart nekem. Hát na, vannak ilyen nehézségei az életnek. - Úgy gondolod? Szerintem minden család őrizget olyan kínos titkokat és képeket a gyerekek gyerekkorából, amikkel senki nem büszkélkedik. – Legfeljebb a szülők és a nagyszülők. Nálunk legalábbis ez a helyzet, kedves jó apám sokszor nosztalgiázik a nagyiékkal ezek felett a csodás képek felett, amiket ha lehetne elégetnék. A jó hír az, hogy nekem a kistesóimról vannak olyan képeim, amikkel ha felnőnek, simán zsarolni lehet majd őket, mert annyira kínosak. Milyen előnyökhöz nem juttattja az embert, ha nagytesónak születik, és még fotózni is szeret. - Ezesetben még a héten elküldetem őket, a… melyik toronyba is? – Abban biztos vagyok, hogy nem griffendéles, hiszen akkor biztosan találkoztunk volna. Ránézésre egyébként azt mondanám, hogy hugrás, de ki tudja, derülhetnek ki itt még érdekes dolgok is.
Vendég
Hétf. Júl. 19, 2021 1:11 pm
Marco & Goldie
- Hmm… érdekes. - Jegyzem meg hangosan. Főleg mivel nekem tényleg zavaró, amit például a legtöbben az én korosztályomban művelnek, de lehet én azért érzékelem ezt ennyire, mert én alapvetően sem szeretem az egészet, így jobban észreveszem. Csak hogy valami zavarjon. - Jól van, mindenképp így lesz, de azt nem tudom garantálni, hogy kellemes is lesz velük beszélgetni. - Mosolyodok el újra. - Valószínűleg lenne egy csomó megjegyzésük arról, hogy melyik profiljuk az előnyösebb és egy csomó egyéb más dolog, mintha értenének hozzá. - Csóválom meg a fejem. Nem haragszom az ilyen emberekre, egyszerűen csak nem tudom őket megérteni. De mint kiderült, inkább én vagyok a fura azzal, hogy ezt így gondolom. Nem hiába nincsen olyan sok barátom, de ha jobban belegondolok, nem is bánom, hogy ez így van, mert azok a barátok viszont olyanok, akikre bármikor, bármilyen körülmények között számíthatok.
- Igen, ebben igazad lehet. - Bólintok egyetértően, mikor a gyerekkori képekre terelődik a szó. - Nem vagyok erőszakos típus, de azért azokat a képeket szívesen felgyújtanám… - Teszem hozzá, már inkább csak magamnak. - A Hugrabug-toronyba. - Válaszolok a kérdésére mosolyogva. - Te melyik házba jársz? - Kérdezem kíváncsian, ha már ez is szóba került. A végén egészen jól el tudtam vele beszélgetni, még annak ellenére is, hogy teljesen idegennek számított még az elején. Meg kellene tartanom ezt a jó szokást és akkor talán kevésbé lennék különc mindenki szemében. - És mióta érdekel ennyire a fotózás? - Teszek fel egy újabb kérdést, mert végre kezdem megtalálni a bátorságomat, hogy megpróbáljam őt megismerni. - Azt látom, hogy nagyon profin megy, úgyhogy biztos már hosszabb ideje foglalkozol vele. - Mosolygok. - A jövőben is ez a cél?
Vendég
Kedd Aug. 10, 2021 10:35 pm
Kertész leszek, fát nevelek
Goldie x Marco
- Hozzászoktam már a szakértőkhöz – vigyorodok el, mert sokan vannak, akik elhiszik, hogy nálam jobban értenek ehhez. Mármint na, én se vagyok egy hű de nagy profi meg szakértő, vagy nem is tudom, de talán kicsit régebb óta csinálom mindezt, mint ők, meg kicsit gyakrabban is csinálom mindezt, mint ők. Ilyenkor azért megengedően csinálok egy-két képet úgy is, ahogy ők akarják, már ha nem akkora hulla bunkók, hogy kedvem támadna a pofájukat is beverni. Na szóval igen, én tök megengedő vagyok és cukimuki, csak olyan stílusban kell hozzám beszélni, ahogy az emberhez méltó. Mert nem vagyok se kutya, se csicskás, se nem tudom miféle alávaló mocsadék, és ezért szerintem megérdemlem, hogy kulturáltan beszéljenek velem. Halkan kuncogok, ahogy arról mesélj, hogy szívesen felgyújtaná azokat a képeket. Hát azt meghiszem, bár szerintem mindenkinek ismerős az érzés. – Azt sejtettem – biccentek aprót, mert valahogy olyan hugrás kisugárzása van, és bejött a tippem. Hát na, nem meglepő azt hiszem. - Griffendéles vagyok. A fotózás meg… hát nem is tudom, úgy tíz éve érdekel, de nagyjából négy éve kezdtem el komolyan foglalkozni vele – válaszolok meg két kérdését egybevonva. A fotózás olyan nekem, mint egy régi jó barát, mindig az életem része volt, mióta csak emlékszem, és nem tudom konkrétan megmondani, hogy mikoris találtunk egymásra. Különös szerelem ez, valami sosem múló, lassan kibontakozó mély kapcsolat. Ilyen ez, ha az ember megtalálja a hobbiját, vagyis inkább a szenvedélyét, mert ez már túlmutat a hobbi szón. - Inkább a botanikai irányban gondolkodom, de persze ez is megmarad majd, mellékállásnak és hobbinak azt hiszem. – Még mindig nem vagyok valami határozott ezügyben, szóval fogós, ravasz kérdést tett fel nekem.
