Reggeli kávé - Linn x Marco

Kicsit még álmosan kavargatom a magam előtt lévő kávét és még próbálok magamhoz térni. A karácsony közeledtével egyre jobban felsűrűsödtek a próbáim, mindenki lázasan gyakorol az újabb darab előadására, és ez alól természetesen én sem lehetek kivétel. Tegnap is jó későn sikerült visszaérnem a Roxfortba, az egyetlen mázlim az, hogy nekem tényleg külön engedélyem van arra, hogy éjszaka mászkáljak, természetesen szigorúan csak a klubhelyiségemhez vezető útvonalon lehetek megtalálható, én pedig nem is tervezem megszegni a szabályokat. Nem az a típus vagyok, és az sem hiányzik, hogy ne járhassak el többet a próbáimra. Körülbelül négy órát aludhattam tehát az éjszaka, így nem meglepő, hogy még mindig abban az állapotban vagyok, amikor csendben meredek a semmibe és nem gondolok semmire, mert még az is megerőltetőnek számít jelenleg. Pedig én nem vagyok ilyen, általában elég hamar túlesek ezen a kómás üzemmódon és utána pörgök, de ma valahogy ez nem akar összejönni. Ebből a kellemes elbambulásból egy nyafogó Marco zavar meg, aki hirtelen lehuppan mellém.

- Neked is szia, Marco. - Csóválom meg a fejem mosolyogva, de nagy kegyesen elé tolom az eddig kavargatott kávémat, és helyette egy másik bögrét veszek magamhoz. Úgy látszik neki is sürgősen szüksége van a koffeinre.
- Hogy vagy? - Kérdezem csevegő hangnemben, én máris kezdem érezni a kávé jótékony hatásait és én kezdek felébredni. Marco viszont nem úgy néz ki, de muszáj kicsit piszkálnom, mert nagyon édes, amikor hisztizik.
- Ma hányan támadtak le a lányok közül? - Kérdezem töretlen mosollyal, belekortyolva az újonnan szerzett kávéba.
- Tényleg, a múltkori fogadást megnyertem ugye? Én megmondtam, hogy legközelebb Avery fog odamenni hozzád, hogy randira hívjon. Jössz nekem egy forró csokival. - Mondom egyre szélesebb mosollyal.

Olyan kis morcos ilyenkor, imádom. Pont ezért nem is tudom megállni, hogy ne szívjam egy kicsit a vérét, mert egyébként ezt nem gyakran teszem, általában eléggé eltér a természetemtől ez a fajta viselkedés, de Marco mellett már nem tartok attól, hogy ebből a kis viccelődésből bármi probléma is adódna.
- Szarul? Te szarul néznél ki? Ugyan már még most is ellenállhatatlan vagy. - Mondom halkan nevetve, továbbra is kifejezetten élvezve, hogy morogni hallom.
- Főleg ezekkel a fürtökkel. - Teszem hozzá, majd már gyengéden össze is borzolom a haját, hiába tudom, hogy ezzel lehet, hogy aláírtam a halálos ítéletemet.
- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élvezem. - Nevetek megint hallva a kifakadását. Mostanában ritkán van ennyire jó kedvem, sőt, már szinte vissza sem tudok emlékezni, hogy tavaly nyár óta egyáltalán képes voltam így mosolyogni, de most kifejezetten jó a hangulatom, és eszemben sincs hagyni azt, hogy ez kárba vesszen. De végül Marconak sikerül meginnia a kávéját, így pedig már szinte biztos, hogy nem most fogok meghalni, ami határozottan jó hírnek számít a nap további részére.

- Ó, szóval most már érdekel? - Nevetek továbbra is vidáman, nagyon bírom, hogy ennyire koffeinfüggő.
- Amúgy jól vagyok, köszönöm. Kicsit álmos vagyok ugyan, de… közel sem olyan szinten, mint amilyennek te tűntél az előbb. - Mondom mosolyogva.
- Nem igazán történt velem mostanában semmi érdekes igazából. Felsűrűsödtek a táncpróbáim, így általában a legtöbb időt gyakorlással töltöm, vagy előadásokkal, vagy tanulással, nem nagyon volt időm még csak levegőt se nagyon venni, de szerintem pont ez kellett nekem most. - Vallom be egy hangyányival kisebb mosollyal.
- Kellett ez a kis figyelemelterelés a többi problémámról. Na és veled, mi újság? - Terelem el egyből a témát rá, miközben pakolok egy tányérra pár gyümölcsöt és elé rakom, hogy legalább egyen valamit. Lehetőleg egészségeset, az sosem árt.

Képtelen vagyok letörölni a vigyort az arcomról, de ez teljesen érthető is: már elég régóta nem volt ilyen jó hangulatom és tényleg ki akarom használni azt, hogy most Marco kellemes társaságában tölthetem az időmet, arról nem is beszélve, hogy kiélhetem egy egészen picit a szadisztikus oldalamat. Általában nem ilyen vagyok, mindig mindenkivel meg tudom találni a közös hangot és általában kedves vagyok, de Marcot már ismerem annyira, hogy tudjam, a morgása ellenére nem igazán bánja azt, ha kicsit csipkelődök vele: kivéve akkor, amikor még nincs a szervezetében elég kávé, hogy ez megfelelőképp tolerálja. Attól függetlenül határozottan szórakoztató a morcos arcát nézegetni, és úgy kell visszafognom az elő-előtörni készülő nevetésemet.
- Ezt örömmel hallom. Hogy most már érdekellek. - Rebegtetem meg a szempilláimat teátrálisan felé, hogy aztán végül kibukjon belőlem a jóízű nevetés. Említettem már, hogy szeretem piszkálni? Nem? Pedig elég egyértelmű.

- Nem is értem, hogy ez eddig hogy maradhatott el. - Csóválom meg a fejemet a megjegyzésre.
- A legjobb helyet fogom neked lefoglaltatni, és utána hivatalos leszel az after partinkra is. Remélem felkészültél, a többiek imádni fognak. Az összes lány körülötted fog legyeskedni. - Teszem hozzá egy ragadozó szerű mosollyal. Szinte már előre látom, hogy nekem az lesz a feladatom, hogy megszabadítsam a szenvedéseitől és kilopakodjak majd vele a hátsó ajtón, mielőtt szétszednék a táncos társaim.
- Ennyire nincs ötleted? - Kérdezem együttérzően.
- Nem gondolkoztál még azon, hogy a fényképezéssel kezdj valamit? Az olyan jól megy neked. Vagy valamelyik művészeti ágazat esetleg. - Gondolkodom hangosan, reménykedve abban, hogy ezzel valamiféleképpen tudok neki segíteni. Nem akarom igazán én meghatározni, hogy mihez kezdjen a jövőjével, egész egyszerűen csak próbálok tanácsot adni neki arra alapozva, hogy eddig mit láttam tőle, hogy miket szeret csinálni. A fényképezés, pedig határozottan egy ilyen dolog nála. Olyan természetesen áll a fényképezőgép a kezében, mintha csak azzal született volna és a képei is csodásak.
- Én már most is felfogadnálak, hogy promóciós képeket csinálj az előadásunkról. - Kacsintok rá biztatóan.

Még hangosabban nevetek, amikor kinyújtja rám a nyelvét. Azt hiszem, ez már nagyon hiányzott, hogy így el tudjak bohóckodni másokkal. Az életem során amúgy is elég kevés lehetőségem adódik a lazításra, mindig van valami, amivel foglalkoznom kell. A tánc az életem, de a sok gyakorlás, a fellépések azok jelentős részét kiteszik az időmnek, ráadásul ott van még a tanulás is, és természetesen az, hogy próbálok anyának is megfelelni. Ez nagyon sok tud lenni, és általában annak a rovására megy, hogy kevés időt tudok eltölteni a barátaimmal, ezért nekem minden perc számít, amikor erre lehetőségem adódik. Főleg olyan jó barátokkal, mint például Marco: végre megengedhetem egy kicsit magamnak, hogy újra, csak egy egészen rövid időre felelőtlen gyerekként viselkedjek, ahelyett a komoly lány helyett, aki általában ambíciózusan, az idejét betáblázva halad a céljai felé.
- Jól tetted, mostanában olyan érzés, mintha mindent elfelejtenék. - Vallom be egy zavart kis mosollyal, miközben figyelem, ahogy reggelit szed magának. Tudom, hogy nekem is ennem kéne… már nem emlékszem, hogy mikor étkeztem utoljára. Kis sóhajjal az asztalon heverő dolgokra meredek, végül csak magamhoz veszek egy almát és azt kezdek el rágcsálni. Ez megteszi, még a végén anya megint azt mondaná, hogy felszedtem pár kilót. Ami megengedhetetlen.
- Igazából az egyetlen probléma, ami az utunkba állhat, az az, hogy ennyire szigorúak lettek az iskolában a szabályok. Olyan időpontot kell találnunk, amikor esély is van arra, hogy kiengedjenek téged innen. - Mondom egy kicsit elgondolkozva. Ezek a szabályok néha az agyamra mennek, még úgyis, hogy én viszonylag szabadon mászkálhatok a különleges engedélyemnek hála.

- Végül is semmi sem akadályozza meg azt, hogy mind a kettőben elmélyedj. - Forgatom a kezemben az alig megkezdett almát, töprengően.
- Talán az akadémia első évében megpróbálhatnád mindkettőt. Utána pedig eldöntheted, hogy inkább melyik irányba szeretnél tovább haladni. Azt sem elképzelhetetlen, hogy a végén olyan lapnál sikerülne állást kapnod, ami pontosan növényekkel foglalkozik, és akkor a fotózásban is jeleskedhetnél és a gyógynövényekben való tudásoddal is. Plusz a fotózás eléggé… bizonytalan szakma, de szabadúszóként mindig tudnád folytatni, akármilyen hivatásban is fogsz elhelyezkedni végül. - Próbálom végigvenni a lehetőségeket hangosan. Még egyet harapok az almából, majd leteszem a kezemből, pedig még a felét sem ettem meg. Inkább a kávémra kezdek koncentrálni.
- Beszélek a színházzal, szerintem örülni fognak egy ilyen lehetőségnek. Mindig örülnek azoknak a lehetőségeknek, amikor pénzt tudnak megspórolni. - Mondom vidáman.
- Holnap megyek próbálni, akkor mindenképpen felhozom. Ha sikerül a terv, akkor pár napon belül majd hivatalos levelet is kapsz róla. Vagyis én. Amit majd eljuttatok hozzád. A mugli posta nem feltétlenül tudna eltalálni se az iskolánkhoz, se valamelyik bagolyhoz. - Nevetek.
- Ó, igen, baglyokról jut eszembe, ne vedd magadra, ha a baglyom ellenséges lesz, és nagyon figyelj majd arra, hogy megmaradjanak az ujjaid, amikor elveszed tőle a levelet. Nem szeret lényegében senkit. - Mondom mintegy baráti figyelmeztetésként előre.

- Igen… szörnyen öregek vagyunk. Nem is értem, hogy tudtuk megélni ezt a kort. - Nevetek továbbra is vele, alaposan kiélvezve a mostani a helyzetet, hiszen ki tudja, hogy legközelebb mikor lesz lehetőségem arra, hogy ilyen jót beszélgessek megint Marcoval. Ez már nagyon hiányzott: most pedig olyan, mintha hirtelen egy tonna gondot emeltek volna fel a vállaimról, és végre egy kicsit meg tudok feledkezni mindenféle kötelességről, ami még a nap folyamán várni fog rám.
- A szünetekben amúgy is forgalmasabbak vagyunk, hamarosan kezdődik a nyári időszak, amikor majd előadás követ előadást, akkor is elképzelhető, hogy szükségünk lesz rád. - Mondom egyre jobban fellelkesedve az ötlettől. Egyáltalán nem bánnám, ha több időt tudnánk egymás társaságában tölteni, ráadásul találkozhatna pár más barátommal is. Egészen biztos vagyok benne, hogy kedvelni fogják egymást, már érik is egy terv a fejemben, hogy azután a bizonyos fotózás után majd beülünk csapatostul valahova enni, vagy inni valamit.
- Egyébként meg egy pillanatig sem kételkedem abban, hogy képes leszel meggyőzni Bagmant. Elég csak szépen nézned rá, és őt is leveszed majd a lábáról, mint a többi lányt, aki meg van érted őrülve. - Mondom némiképp csipkelődve, de azért továbbra sem rosszindulatúan. Áh, nem, nem erről van szó, csak egyszerűen szeretem húzni az agyát, mert tudom hogy ez a téma morcossá teszi.

- Igen, az elég jó tervnek hangzik. - Bólogatok egyetértően.
- Én sem tudom még eldönteni, hogy milyen irányba fogok elmenni. - Vallom be.
- Mármint, az biztos, hogy táncolni fogok így is úgy is, igazából csak az a kérdés, hogy maradok a mostani társulatnál, és mugli művészeti egyetemen tanulok tovább, vagy pedig az akadémiára megyek. Nem nagyon tudom, hogy mit fogok csinálni… mindkettőnek vannak előnyei és hátrányai is. - Én alapvetően inkább az akadémia felé húzok, de tartok attól, hogy anya hogyan reagálna, ha azt választanám. Ráadásul az egy kicsit olyan lenne, mintha teljesen az alapoktól kezdenék mindent: ismeretlenek között, nem azok között akiket már évek óta ismerek és olyanok, mintha a második családom lenne, hiszen az életem felét velük töltöttem gyakorlással.

- Szinte biztos vagyok benne, hogy belemennek. - Mondom magabiztosan. Pénzspórolás, helló! Ki nem hagynának egy ilyen lehetőséget, amúgy is mindig probléma van azzal, hogy kevés keretet adnak meg a dekorációkra, a jelmezekre, meg úgy mindenre.
- Áhh, ahhoz ő túl picike a te nagy lapát kezeidhez képest. - Piszkálom megint csak barátságosan, amikor szóba kerül a végtelenül goromba baglyom.
- Hm? Ó, nem, nem igazán. - Válaszolom a kérdésére, újra a félig elfogyasztott almára pillantva.
- Az anyám azt akarja, hogy fogyjak, a tánctanárom meg azt szeretné, hogy többet egyek. Kicsit nehezen tudom eldönteni, hogy melyikükre hallgassak. - Vallom be nevetve. Éhesnek nem nagyon szoktam éhes lenni, már teljesen megszoktam, hogy olyan keveset eszek, ami épp, hogy csak elég ahhoz, hogy tudjak funkcionálni egy nap. Van amikor nem sikerül ezt a szintet elérni, akkor gyengébbnek érzem magam, de egyébként már elég jól sikerült ezt a rendszert kiépítenem magamnak. Bár anyám így sem túlzottan elégedett az alakommal.

- Na, járókeretről hallani sem akarok! - Biggyesztem le morcosan az ajkaimat.
- Én még száz évesen is vígan fogok táncolni, mindenféle járásbeli nehézségek nélkül. Nincs más opció. - Szögezem le komolyan, habár pontosan tudom, hogy sajnos nem ez fog történni. Igazából, ez az egyetlen félelmem a jövőre tekintve, hogy túl hamar leszek kénytelen abbahagyni a táncot, pedig tényleg ez az életem. Sajnos, egy bizonyos kor felett már határozottan nem tartozok majd abba a kategóriába, hogy engem akarna bárki is a tánckarba, ez pedig nagyon ijesztő, tekintetbe véve, hogy ez a kor ebben a világban igen csak korán eljön.
- De a nyugger klub jól hangzik. - Ismerem el most már végre újra elmosolyodva.
- Tuti nagyon könnyen szerzünk majd barátokat. Mind a kettőnknek lenyűgöző egyénisége van. - Vigyorgok most már fültől-fülig.
- Szuper, este fel is hozom a témát az illetékeseknek. - Bólintok elégedetten, hogy sikerült egy ilyen jó dealt szereznem.

- Awww, Marco, ne már. - Bököm meg gyengéden, mikor látom elkomorulni az arcát.
- Bóknak szántam! - Pislogok rá a lehető legártatlanabb fejjel. Tartok attól, hogy ezt nem fogja bevenni, de próbálkozni szabad, nem?
- Különben pedig ez tényleg jó dolog, ahelyett hogy kihasználnád, folyamatosan csak panaszkodsz miatta. Pedig azok között a lányok között, lehet hogy ott van az igazi. Erre nem gondoltál? - Kérdezem kicsit felvonva a szemöldökömet.
- Viszont egy jó tanács: te lehetőleg ne szeress bele olyan valakibe, aki veszélybe sodorja az életed. Vagy akiről kiderül, hogy a tanárod. - Nevetek kissé keserűen. Nem nagyon meséltem neki a kialakult helyzetről, most valahogy egy része mégis kibukott belőlem.
- Igen… ez igaz, bár nem tudom, hogy az anyám képes lenne-e nekem valaha megbocsátani, ha nem követném azt, amit ő képzelt el nekem. - Fintorgok.
- Bár tudom azt, hogy nem az ő tiszte eldönteni, hogy mihez kezdek az életemmel, azért… még így is számít az, hogy mellettem áll-e, vagy sem. - Ismerem el halkan.
- Ezt majd akkor mondd, ha nem leszel tele csípésekkel. - Nevetek a megjegyzésére, amikor szóba kerül a baglyom.
- Tudom… a táncpartnerem is mindig arra panaszkodik, hogy alig érzi a súlyomat, és ez nem mindig segít az emeléseknél. - Ismerem el sóhajtva.
- Majd… valahogy igyekszem mindenkinek megfelelni. - Villantok egy vérszegény mosolyt, mert én sem nagyon hiszem el, hogy ez lehetséges. De, hogy legalább jelét adjam az elhatározásomnak, a tányéromra pakolok egy szelet pirítóst, és lekvárral kenem meg. Majd pedig egy nagyot harapok belőle. Istenem, de régen ettem bármilyen édes dolgot!