A tanárok sosem nézték jó szemmel, ha a folyosón használom a deszkám. De hát nem tehetek arról, hogy az udvaron például, ahol sokkal indokoltabb lenne nincs egy szabad felület sem, ahol gurulnának a kerekek. Tök jó, hogy ilyen füves-fás-parkos az egész, csak arra nem gondoltak, hogy itt esetleg valaki nem csak gyalog szeretne közlekedni. így hát a négy kerék iránti szenvedélyem kénytelen vagyok általában a folyosókon kiélni. Mondjuk lehet, hogy kicsit meg kéne húznom magam, mert ez az új tanfelügyelő elég vaskalapos, és nem kéne, hogy kirúgjanak innen, de őszintén… Kit érdekel? Bízom abban, hogy Lestrange prof megértene és megvédene engem ezügyben. Plusz ha nem szerez róla tudomást, akkor nyilván nem utálhat ki, márpedig eddig még igen kevésszer sikerült lebuknom. Egyenruhámat a szobámban hagyva indulok neki az elhagyatottabb folyosóknak. Lábamon kedvenc, mér eléggé elnyűtt deszkáscipőm villog, hozzá farmert viselek és egy fekete feliratos kapucnis pulcsit. A pulcsi ujjai a könyökemig fel vannak húzva, így a balomon lévő tetoválás láthatóvá válik. A kapucnim mélyen az arcomba húzom, hogy akik csak messziről látnak ne ismerhessenek fel. Bár magasságom árulkodó, de mégis, sokkal nehezebb egy elsuhanó árnyat beazonosítani, mintha szabadon hagyom jellegzetes arcom és tincseim. Olyan vagyok, mint aki épp egy bandából szabadult és nagyon élvezem. Kedvemre száguldozok a széles folyosókon, néha még egy-egy trükk is belefér, mikor egy újabb kanyart bevéve koccanok valakivel. A koccanás nem elég erős szó, a csattanás sokkal inkább. A deszka kicsúszik a lábaim alól és hanyattvágódom, de valószínűleg az sem ússza meg kétlábon, akibe belerohantam.
Vendég
Vas. Nov. 15, 2020 2:05 am
Marco & Zefina
A ma délutánt a parkban töltöttem. Kerestem egy nyugalmas helyet, ahol tanulhatok és olvashatok. Sötétedésig kint voltam, hiszen annyira jó volt a friss levegőn, egyedül. Megtanultam mindent, bár a mágiatörténetet kicsit untam. Még a hajszínemet is megváltoztattam, nem tetszett a fekete, túl gyászosnak ítéltem meg egy ilyen szép napon, meg hát nem is igazán illett a színes pólómhoz és szoknyámhoz. Az utolsó órát a parkban egy levél megfogalmazásával töltöttem, édesapámnak írtam, már régen írtam neki, megérdemli, hogy ne hagyjam ilyen sokáig válasz nélkül. Végül összepakoltam a holmim és elindultam a kastély felé, vacsora előtt még lesz időm felmenni a bagolyházba. Legalábbis ez volt a tervem. Sajnos nem jött össze, mert ahogyan a folyosókon sétáltam, valaki nekem jött. Nem tudtam ki az, de hatalmasat estem, lehorzsoltam a könyökömet és felkiáltottam. -Normális vagy ember? Tudod ez mennyire fájt most?-majdnem elsírtam magam, de igyekeztem tartani magam. Nem akartam, hogy lássa a könnyeimet, nem tartozott rá. Össze akartam szedni a kezemből kiesett dolgokat, mikor felnéztem a szemébe. Én életemben nem láttam ilyen gyönyörű szemeket... elpirultam, de szerencsére nem látta meg. -Legközelebb kérlek figyelj oda, hogy merre száguldozol.-szóltam halkan és leragasztottam egy sebtapasszal a felhorzsolt könyököm.
Vendég
Vas. Nov. 15, 2020 4:49 pm
Csattanás a folyosón
Zefina x Marco
Nagy lendülettel csapódom a velem szembe jövőbe, nem csak én koppanok nagyot, de ő is elesik. Persze, gondolhattam volna, hogy őt is fel fogom borítani, de azért reméltem, hogy mégsem. Esés közben a kapucni leesik a fejemről, lehorzsolom itt-ott magam, de semmi komoly. Jobban aggódom szegény lányért, akinek szintén sérülést okoztam. - Ne haragudj rám – kérem megszeppenten. Bársonyos hangom simogatóan csendül a kettőnk közt lévő feszültségben. Persze, tökéletesen igaza van abban, hogy egy felelőtlen barom vagyok, amiért ilyeneket csinálok. hogy is gondolhattam, hogy ha tegnap nem jött erre senki ma sem fog? Néha gondolkoznom is kéne, nem csak ész nélkül cselekedni. De világ életemben ilyen forrófejű idióta voltam, annak ellenére, hogy többször megpróbáltak ezen változtatni. Ha már ilyen csúfos balesetet okoztam legalább annyit megtehetek, hogy segítek összekapkodnia cuccait. Ennyivel tartozom neki. Amúgy sincs valami sok cucc, az a néhány tankönyv meg pergamen hamar az ölembe kerül, míg ő leragasztja a sérült könyökét. Nekem is ilyen felkészültnek kellene lennem, hordanom kéne magamnál sebtapaszt az ilyen esetekre. - Tényleg ne haragudj, nem volt szándékos. Megnézhetem? - kérdezem, miközben jobbommal finoman megfogom a könyökét, míg a cuccait balomban egyensúlyozom. - Nem vészes, mire menyasszony leszel meggyógyul - mosolyodom el könnyedén. Anya mondása volt mindig ez, mikor megsérültünk mindig ezt mondta. Tőle tanultam el én is, és néha észre sem veszem, hogy használom, annyira természetesen jönnek a frázisai. Mert nem ez volt ám az egyetlen, amit tanultam tőle. - Ezek után a minimum, hogy visszakísérlek a klubhelyiségedbe. Vagy esetleg nem oda indultál? - érdeklődöm, miközben visszacsalogatom megszökött deszkám. Nem gurult messzire, így néhány lépés csupán, míg elérek hozzá. Felpattintom jobbomba, így már egy szabad kezem sincsen. Ez legyen a legkisebb problémám.
Vendég
Vas. Nov. 15, 2020 5:20 pm
Marco & Zefina
-Te se haragudj rám, nem akartam bunkó lenni.-elmosolyodtam, ahogy a könyökömet nézte. Kedvesnek tűnt, annak ellenére, hogy felborított. Felnéztem rá, alig értem a mellkasáig, olyan kicsinek éreztem magam mellette. Majdnem ötven centi különbséggel azért nehéz nem alacsonynak érezni magad. -Egyébként Zefina vagyok,-mosolyogtam-és ha szeretnéd, tudok adni neked is egy sebtapaszt, kicsit vérzik a... mindened-nevettem fel. Igyekeztem nevetéssel oldani a feszültséget, hátha nem érzi majd magát annyira kínosan attól, hogy felborított. -A bagolyházba indultam, édesapámnak küldök egy levelet, régen hallott felőlem. Nagyon kedves tőled, hogy elkísérnél, nem nagy kitérő neked? Néztem, ahogy odament a deszkájához. Ami legalább akkora volt, mint fél én. Istenem, emellett a fiú mellett egyre kisebbnek éreztem magam. Egymás mellett sétálva rá kellett jönnöm arra, hogy bizony nem nekem találták ki a futólépést. -Kedves... nem tudom a neved, én elhiszem, hogy te magas vagy meg nagyok a lépteid, de én azért maradnék a lassabb sétánál.-próbáltam nem nagyon undok módon megszólalni, de a fiú lassított. Szóval ezek szerint nem volt vészes. -Ha már úgyis együtt fogunk sétálni, akkor mondd meg a nevedet kérlek.- Reménykedve pillantottam fel, hátha rájövök, honnan olyan ismerős ez a fiú.
Vendég
Szomb. Nov. 21, 2020 10:23 pm
Csattanás a folyosón
Zefina x Marco
- Ugyan, tényleg az én hibám volt. – Amúgy sem volt bunkó velem, szóval nem is értem, miért mentegeti magát. A bunkóság ettől jóval távolabb áll, nem is igen hiszem hogy egy ilyen kis cuki lány képes lenne rá. Bár ha mardekáros igazából semmi nem kizárt, de igazából a legtöbbjükkel nincs semmi bajom. Mármint amíg nem akarnak belém kötni. Bár mióta megnőttem ez egyre kevésbé népszerű program, hiszen tudják, hogy jóval nagyobb vagyok náluk és ezért valószínűleg erősebb is. Ami mondjuk nem feltétlenül igaz, de amíg ők ezt elhiszik addig szent a béke és végtelen a nyugalom. - Jaj ez? Ugyan, semmiség – pillantok le a valóban kicsit vérző karomra. Szerencsére a tetoválásom nem sérül, arra azért igyekszem figyelni, hogy ne legyen komoly baja. Nem azért ültem ott hosszú órákat, hogy egy balfék eséssel tönkre tegyem a remekművet. – Szívesen elkísérlek, igazából nem nagy dolog – vonom meg széles vállaimat könnyedén, miközben a deszka is a kezembe kerül. Jó érzés a kezembe fogni a kicsikémet. Mások a plüssállataikat meg a nem is tudom én milyen személyes tárgyaikat becézgetik, én a gördeszkámat. Tényleg nagyon fontos nekem, legalább annyira, mint a fényképezőgépem és a cserepes növényeim az ágyam mellett. Hányszor kaptam már meg, hogy biztosan buzi vagyok, mert virágokat tartok az éjjeli szerkényemen… Mondjuk sosem érdkelet igazán, hogy ezek az idióták miket pletykálnak rólam. - Jaj ne haragudj, mindig elfelejtem – szabadkozom, miközben érzékelhetően lassítok. Hát igen, van aki képes alkalmazkodni a tempómhoz és van akinek tényleg túl nagyokat lépek és túl gyorsan. Persze nincs ebben semmi rossz, én szívesen alkalmazkodom, csak kell hogy rámszóljanak. - Marco vagyok. Vagyis Marcelino, de az baromi hosszú. – Nevetésem selymesen zeng az üres falak között halvány visszhangot verve. Ha én nevetek azt mindenhol hallják. Általában azt is, ha csak megszólalok, mert a hangom olyan, mint egy nagy bögre krémesen lágy forrócsokoládé.
Vendég
Vas. Nov. 22, 2020 2:46 pm
Marco & Zefina
-Tudtaaam, úgy tudtaaam, hogy ismerős vagy valahonnan! Rólad beszél a fél iskola, hogy mennyire szexi vagy, meg magas, meg mittudomén, tiszta sok mindent hallok rólad. De ezek szerint a fele sem igaz, nem is vagy bunkó... -diadalittasan vigyorgok, miközben mondom a magamét -vagyis velem tuti nem vagy bunkó, elkísérsz meg még lassítasz is. Egyszóval cuki vagy velem és én ezt értékelem. Már megint túl sokat dumálok, úgy érzem, de nem tehetek róla, még mindig kissé zavarban vagyok. Egyrészt, nem kellett volna belenéznem a szemeibe, másrészt pedig még mindig fogta a kezében a dolgaimat és hiába próbáltam tőle elvenni, egyszerűen nem engedte. Pedig én is el tudtam volna cipelni, hiszen a parkba is kivittem őket, de biztos vigyorgott magában, amikor nem tudtam elvenni tőle a cuccaimat. Szerintem annyira nem volt vicces, de örülök, ha neki feldobtam a napját. A gondolataimba merülve sétáltam mellette, azon gondolkoztam, hogyan lehet ilyen magasra nőni és közben nem elesni a saját végtagjaidban. Én tuti elesnék, amilyen béna vagyok. De lehet ő is tud ilyen béna lenni, hiszen végül is egymásnak szaladtunk a folyosón... Elismerem, tényleg sokszor agyalok hülyeségeken. Beszélgetni akartam vele, de nem tudtam, hogy mit mondjak neki, így egy számomra kedves témáról kezdtem el mesélni neki: -Apa már nagyon várja a levelemet, száz éve nem írtam neki semmit, remélem, hogy nem aggódik szegényke annyi. Lehet, hogy még írok pár sort a levelemhez, persze csak akkor, ha nem baj neked, hogy majd egy kicsit megállok a bagolyház előtt. Szeretném még megírni neki, hogy sikerült ibolyát találnom a bírtokon-vidáman mosolygok, mint mindig, amikor édesapám eszembe jut. Hiányzik már nagyon, jó lenne végre megölelgetni.
Vendég
Csüt. Dec. 10, 2020 9:19 pm
Csattanás a folyosón
Zefina x Marco
Lányos zavaromban azt sem tudom, most mit kellene mondanom. Köszi? Vagy faggassam ki, hogy egészen konkrétan miket beszélnek rólam? Áhh, mindkettő baromi kínos lenne, és elég volt már az, hogy belerohantam. Így aztán inkább csak csendben somolygok a halványan elejtett bókra. - Hát általában ilyen vagyok az emberekkel. Vagyis az attól függ, hogy kikkel ugye – pontosítok magamon. Mert néha bizony tényleg megesik, hogy valami olyat szólok oda, amit nagyon nem kéne, ha éppen rossz passzban talál meg valaki valami hülyeséggel. Attól nagyon ki tudok égni, de tényleg, és valószínű az ilyen alkalmakkal terjedt el rólam, hogy amúgy tök bunkó vagyok. Pedig eskü nem is. Annyira. Még szép, hogy nem adom vissza neki a cuccait, elvégre amúgy is ezt diktálná az illem, nem még ilyen körülményke között. Furcsa így találkozni valakivel, de szeretem hogy itt mindenki olyan spontán, hogy egy ilyen szituáció is képes kellemes beszélgetéseket szülni. Aranyos lánynak tűnik, szóval végül is kár lett volna, ha most nem elegyedünk szóba. Egy ideig csend honol közöttünk, nem az a kínos, hanem inkább a kellemes fajta. Látom, hogy nagyon gondolkozik valamin, szóval nem akarom megzavarni azzal, hogy közbepofázok. A lányokat ilyenkor nem érdemes háborgatni, mert amilyen kis vehemensek és én meg rosszkor zavarok akár egy fontos szervem is bánhatja. Meg nettó bunkóság lenne amúgy is. - Csak egészen nyugodtan. Tudom milyen – mosolygok rá melegen. Egészen más fajta mosoly ez, mint amivel eddig megajándékoztam őt, hiszen ez egy olyan, ami igazából a családomnak szól. Ez olyan… más. Semmihez sem hasonlítható, édesebb és kedvesebb gesztus, mint akármi. – Apukáddal élsz? – teszem fel a kissé talán indiszkrét kérdést, de szavaim olyan barátságosan hatnak, hogy eszébe sem juthat, hogy rossz szándékom van az információval, vagy ilyesmi.
Vendég
Kedd Dec. 15, 2020 11:48 pm
Marco & Zefina
Azt mondják, a kék a szomorúság színe. És azt is mondják, hogy a metamorf mágusok hajszíne a kedvüktől függ. Ezt azért meg szoktam cáfolni, sokszor semmi köze a hajszínemnek az aktuális lelkiállapotomhoz. Kivéve akkor, ha eluralkodnak bennem az érzelmek. Oda sem figyeltem, mikor a hajam kékbe váltott át. Volt valami, ami fájdalmassá tette Marco kérdését. Talán a hanglejtése, talán az aranyos mosolya. Pedig sejtettem, hogy nem rosszból kérdezi, hiszen én magam mondtam azt, hogy apukámnak írok. Nem éreztem túlságosan tolakodónak a kérdését, bár magától is tudhatta volna, hogy nincsen kinek másnak írnom. Hiszen konkrétan harmadikban végig sírtam az egész tanévben. Nem hibáztattam, hogy nem tudja, nem is voltunk egy házban. Meg nem vertem nagy dobra, hogy mi történt. Egy idő után senki sem kérdezte meg, hogy miért sírok, azán negyedik év elején javulni kezdett minden és már nem sírtam mások előtt. -Meg szeretném írni neki, hogy mik történtek velem, mert már mással nem oszthatom meg a boldogságomat -mosolyodtam el fájdalmasan. -És igen, mi ketten élünk abban a hatalmas házban, aminek a legtöbb szobája már porosodik, mert nincsen senki, aki foglalkozna vele. Kettő szoba van, ami mindig tiszta, a többibe már én sem nyitottam be egy éve legalább. Igazán nem akartam, hogy lássa a könnyes szemem, így lehajtottam a fejem, és próbáltam nem szipogni. -Sajnálom, ez egy nehéz téma még mindig -motyogtam. -Inkább mesélj te a családodról kérlek… -zsepit kerestem a táskámban, éreztem, hogy az arcom elé hullik a kék hajam. Tényleg a szomorúság jele a kék. -Biztosan vidámabb, mint az én történetem. Végül is ennyi testvér mellett csak nem unatkozhat az ember!
Vendég
Szer. Jan. 27, 2021 9:54 pm
Csattanás a folyosón
Zefina x Marco
Bazdmeg Marco, egy igazi seggfej vagy. Minek kell nekem állandóan ilyen szar kérdéseket feltenni, amikkel beletiporhatok mások lelkivilágába? Kész zseni vagyok, komolyan. Tudhattam volna, ha kicsit odafigyelnék a körülöttem lévő emberekre, de őszintén, mindig volt elég bajom, vagy a barátaimnak voltak problémái, így valahogy nem volt kapacitásom az idegenekével is foglalkozni. Zefivel meg sosem voltunk olyan hű de szoros kapcsolatban, hogy képben legyek az életével. Hát most már képben vagyok. Gratulálok magamnak. - Sajnálom – nézek rá őszintén bűnbánó kiskutyaszemekkel. Nem akartam így átgyalogolni rajta, nem vagyok alapjáraton ekkora paraszt. Kivéve amikor mégis, de azt hagyjuk. Ha szándékkal, akkor megérdemli, ha meg nem szándékosan… legalább bocsánatot kérek. – Tudom. Nekem sem, pedig már mennyi is… két éve – mosolyodom el én, hasonlóképp mint a mellettem haladó lány. Úgy tűnik, megvan a közös pont mindkettőnk életében. A különbség mindösszesen annyi, hogy míg nálunk a gyerekzsivaly állandóan betölti a házat, addig ők ketten vannak mindösszesen. El sem tudom képzelni, hogy milyen lehet. Átnyújtok neki egy zsepit, hogy ne kelljen teljesen kiborítania a táskáját. Elég sok lánybarátom van ahhoz, hogy tudjam, zsepi nélkül sehova. Ezért minden farmeromban és pulcsimban legalább tíz darab van, az egyenruhámról nem is beszélve. - Nem is tudom, mit mesélhetnék. Hatan vagyunk, két idősebb meg három fiatalabb, ebből kettő lány és négy fiú. Gondolhatod apa mit érez néha. Nem elég, hogy egyedül maradt a két öcsém égetni valóan rossz néha, úgyhogy igyekszem én is segíteni megzabolázni őket – nevetem el magam. Könnyebb róluk beszélni, ez kevésbé szomorú, mintha csak édesanyámról lenne szó. – Meg hát ott van Sierra, a legkisebb, még csak két éves, szóval még elég sok a baj. Ha otthon vagyok igyekszem úgy alakítania dolgokat, hogy apának minél több ideje jusson pihenésre, mert tudom, hogy nem könnyű ez neki. – Az iskolában is rajta tartom a szemem a két kis csibészen, de otthon végképp igyekszem én rendet tartani, ha mindannyian hazamegyünk. Apának elég az év többi részében elbírnia Sierrával, nem kellünk még mi is a nyakára.
Vendég
Hétf. Feb. 08, 2021 11:19 am
Marco & Zefina
Merlinre, miért van az, hogy még mindig ennyire fáj anya halála és mindenről ő jut eszembe? Mármint az ilyen hétköznapi dolgokról is, mint egy levélírás. Nem szerettem volna elrontani Marco jókedvét azzal, hogy egy kék hajú, szomorú lányt kell elviselnie. Nem érdemelte meg azt, hogy még azzal is foglalkoznia kelljen, hogy mi nyomja az én lelkem, mert biztos vagyok benne, hogy amikor elindult az útjára, egyáltalán nem erre számított. -Basszus, ezt nem is tudtam… Sajnálom, hogy neked is át kellett élned ugyanazt, mint nekem. -néztem fel rá könnyes szemmel, majd hirtelen ötlettől vezérelve kitártam a karjaimat és átöleltem őt. Számomra ebben semmi furcsa nem volt, azért öleltem át, hogy kifejezzem az együttérzésem… és nekem is szükségem volt egy ölelésre. Az ölelés után hálásan elvettem a felém nyújtott zsebkendőt és hangosan kifújtam az orrom. A csendben egy pillanatra túl hangosnak hatott a zaj. -De izgalmas! Mindig is szerettem volna nagy családot, csak… Tudod. Pedig nagyon szeretem a gyerekeket. Azt hiszem, hogy miattuk is szeretnék medimágus lenni, ha nagy leszek. -azért jó volt látni, ahogyan kivirul, amikor a családjáról beszél. Irigyeltem őt azért, hogy valami vagy valaki folyton lefoglalta a gondolatait otthon, biztos nem volt egy unalmas perce sem. És még azt a szörnyű csendet sem kellett elviselnie, ami a mi házunkat lengte körül általában. -Merlinre, a kislány nagyon cuki lehet. Egyébként, ha szükséged van segítségre, szívesen vállalok gyermekmegőrzést. -mosolyodtam el. Ha valami, akkor a kisgyerekek mindig fel tudták dobni a kedvem. Ennek ellenére a hajam még mindig kékben pompázott, de ez volt a legkevesebb. Jó volt Marco-t hallgatni, ahogyan a családjáról mesélt. Egyáltalán nem volt gond ez nekem, jobb volt így tovább sétálni a lépcsőn, mint csendben szipogni. Szimpatikus volt a fiú, nem is értem, hogy eddig miért nem barátkoztunk. -Szóval tényleg nyugodtan szólj, ha nem bírsz valamelyik gyerekkel, szívesen segítek megzabolázni őket. -felpillantottam rá, nem akartam tolakodó lenni, de mégsem mehettem el a mondata mellett anélkül, hogy felajánlom a segítségemet. Nem csak az illem diktálta ezt, hanem a természetem is. Ha pedig segítségre van szüksége, tényleg bármikor ugrottam volna, kivéve, ha tanulok. De ez szerintem érthető.
Vendég
Szer. Márc. 24, 2021 1:30 pm
Csattanás a folyosón
Zefina x Marco
- Ugyan, semmi baj, nem tudhattad. – Ügyelten mozdulattal ölelem át, vagyis inkább hagyom, hogy ő öleljen át, elvégre mindkét kezem tele van, és így elég nehéz ám megölelni valakit. De jól esik, hogy ilyen kis együttérző. Elvégre ő aztán tényleg tudja, hogy mit érzek. Ez egy elég nehéz téma szerintem, aki nem élte át, hogy milyen az egyik szülőt idejekorán elveszíteni az nem is tudhatja, hogy milyen fájdalommal jár egy ilyen. - És akkor gyerekorvos szeretnél lenni? Az nagyon szép hivatás! – dicsérem meg leendő terveit. Elvégre tényleg mi lehet annál szebb hivatás, mintha az ember gyermekgyógyászattal szeretne foglalkozni. Ha elég okos lennék, szerintem én is szívesen végezném ezt a munkát, de lássuk be, hogy jobb ha csak növényeket bíznak rám. Azokat életben tudom tartani, de igazi hús vér emberekkel és gyerekekkel nem tudom, hogy sikerülne-e. - Csak vigyázz, nehogy szavadon fogjalak – nevetek fel mélyen és öblösen. Az én családommal nem olyan egyszerű ám bírni, mint amilyennek tűnik. Kell hozzájuk olyan birkatürelem, amivel csak kevesen rendelkeznek, de hála Merlinnek, nekem megadatott. Enélkül nehezen tudnám ráncba szedni a kistesóimat, és a végén elkanászodnának nekem itt teljesen. – A két kissrác nem egyszerű eset, Rafinak akkor pofája van, hogy azt esküszöm az óriás polip is megirigyelné, nagyon flegma kiskölyök, Ale meg megy utána, mert hát mégiscsak a bátyja. – Hála az égnek ott vagyok én, aki visszafogja a kis kis idiótát, hogy ne kövessenek el túl nagy baromságokat. Mert tudom, hogy képesek lennének simán olyanokra, amikkel az egész életüknek betennék a kaput. – De Sierra amúgy nagyon cuki, már tök sokat beszél, állandóan énekel, szóval vele szerintem jól meglennél. – A kishugom tényleg olyan, mint egy kis tündérke. Elképesztően édes és zabálnivalóan jó, mintha apát meg akarná kímélni a sors attól, hogy még egyszer át kelljen élnie azt, amit velünk hármunkkal. Egyikünk sem volt egyszerű eset az ikrek után.
Vendég
Hétf. Ápr. 12, 2021 10:34 am
Marco & Zefina
Nagyon jól esett Marco ölelése, akkor is, ha szinte elvesztem a karjaiban. A magassága miatt az én alacsonyságommal úgy éreztem magam, mint egy kisgyermek. Emlékszem, gyerekkoromban pontosan ugyanígy tűntem el anya karjaiban, de Marco ölelése nyilván más volt. Férfias és sokkal erősebb volt. Biztos szeret edzeni, végül is, volt nála egy gördeszka. -Borzalmas, hogy ismerned kell ezt az érzést. Senkinek sem lenne szabad elveszteni az anyukáját. Legalább is nem ennyire fiatalon. -Nem kéne ezen gondolkoznom, nem kéne Marco előtt sírnom. Szerintem így is kiakasztó volt, hogy most találkoztunk, de már így is látta a könnyeimet. Ezzel rekordot döntött. -Hát, remélhetőleg az leszek. Bár nagyon érdekelnek a növények is, de azokat szerencsére tudom keverni az orvoslással, mármint érted, a gyerekeknek tudnék gyógynövényeket adni. -mosolyogva megvontam a vállam. Eztbiztosan megérti ő is. Nem tűnt butának, igazából nagyon okosan is csillogtak a szemei. Ettől máris egy fokkal jobb kedvem lett. Attól pedig egyenesen felnevettem, hogy a szavamon fogna. Így együtt keveredett az ő mély nevetése az én csilingelő hangommal. Aranyosnak hangzott, mint akik évek óta barátok és egy közös poénon nevetnek. Érdeklődve hallgattam, ahogyan a gyerekekről mesélt, csak a kuncogásom zavarta meg a beszédét. Nagyon viccesen mesélt. -Akkor biztosan soha nem unatkoztok. Vagyis ők, ketten vannak a pácban, úgy biztos minden viccesebb. -Szórakoztató volt, már szinte el is felejtettem, hogy nem egészen három perce még sírni akartam. Még azt is észrevettem, hogy a hajam átváltott kékből sárgára. A sárga a vidámság színe, ezt valószínűleg a mosolyom váltotta ki. Merlinre, Marco ért ahhoz, hogy egy lány jól érezze magát. -Mennyire hangzana hülyén, ha meghívatnám magam hozzátok, hogy együtt énekelhessek a kicsi Sierraval? Annyira cukinak hangzik, hogy itt helyben el fogok olvadni. -ahogyan a kislányról mesélt, egyre szélesebb lett a mosolyom. Mindig is szerettem volna egy kishugit a családba, de így csak be kellett érnem a nálam fiatalabb diákokkal. De egy baba teljesen más. Nem, nem szeretnék még sajátot, nekem tökéletesen megfelel az is, ha valaki másét dédelgethetem. -Esetleg van képed Sierráról? Szívesen megnézném a csöppséget. Azt hiszem, hogy Rafit és a bátyját már láttam, de nem vagyok biztos benne. Hiszen elsőre a te nevedet sem tudtam. -kissé elpirultam, ez egy kicsit zavarba hozott. De reméltem, hogy nem fog haragudni ezért az apró bakiért. Viszont nem hagyott egy gondolat nyugodni, tudom, hogy én magam egy kész katasztrófa vagyok és egy nagy szerencsétlenség, aki képes a saját lábában is felbotlani. Ennek ellenére a legtöbbször magassarkúban parádéztam, ki érti ezt? De egy próbát megér, még akkor is, ha továbbra is olyan vörös volt az arcom, mint egy most nyíló rózsa. -Esetleg… meg tudnád mutatni, hogyan kell gördeszkán állni? -szinte suttogtam. Zavarban voltam, na.
Vendég
Pént. Ápr. 23, 2021 5:06 pm
Csattanás a folyosón
Zefina x Marco
- Nem, nem kellene. – Mármint persze, az élet természetes velejárója a halál, de nem mindegy, hogy mikor. Elfogadni és megérteni egy ilyen korai veszteséget szerintem nem lehet, inkább csak megbarátkozni a ténnyel, hogy megtörtént, és ezen változtatni már nem lehet. Meg kell békélni ezzel a helyzettel és úgy formálni a mindennapjainkat, hogy képesek legyünk alkalmazkodni ehhez a szituációhoz is. - Nos, igen, nem árt, ha medimágusként jó vagy gyógynövénytanból – bólogatok egyetértően. Mert engem bár érdekelnek a növények, de inkább botanika, és nem gyógyítás szinten. Nem lenne türelmem annyit tanulni és küzdeni, meg persze annyi emberhez sem, akikkel nap mint nap találkoznom kellene. Nem bírnék ennyi áldozatot hozni és ennyi mindenről lemondani. Nem nekem való, és kész. Nos sikerült megnevettetnem, holott nagyjából két perce még sírt. Ez jó hír, úgy tűnik nem vagyok teljesen reménytelen az emberekkel. Mármint azért na, nyilván nem az én érdemem amúgy, hanem az övé, hogy megnyugodott, de azért jól esik azt mondani, hogy de, abszolút az én érdemem ez az egész. Simogatja az egómat. Nem akarom neki azt válaszolni, hogy nagyon furcsa lenne, helyette csak kedvesen mosolygok rá. – Meglátjuk, mit hoz a jövő – fogalmazok homályosan, de igyekszem abszolút biztatónak látszani. Kedves mosoly, megnyugtató hang, hogy érezze, hogy egyszer lehet róla szó, de nem csak feltétlenül rajtam múlik. – Sajnos most nincs nálam, de majd megnézem legközelebbre esetleg. – Őszintén, halvány fogalmam sincs, hogy elhoztam-e azokat a képeket, amiket a húgom van. Annyit fényképezek, hogy ha akarnám sem tudnám számon tartani szerintem, hogy melyik képemet hova tettem és mikor. Kicsit hirtelen ér a kérdés, de végül is… miért ne? Bólintok, hogy szívesen, a cipelt cuccokat lepakolom egy ablakpárkányra, a deszkát a földre, és biccentek, hogy jöjjön csak közelebb.
Vendég
Csüt. Május 06, 2021 2:33 pm
Marco & Zefina
-Igazából fogalmam sincs, hogy hogyan jött ez az egész. Majdnem a fél gyerekkorom ráment arra, hogy növényeket figyeltem meg. Anyu segített benne, hogyan is érdemes őket kiszárítani, hogy melyik mire lehet jó, érted… -megint túl sokat fecsegtem és ezúttal biztos voltam benne, hogy ez egy cseppet sem érdekli Marco-t. Miért is érdekelte volna, hiszen most vallotta be, hogy szinte semmit sem értene ezekhez. Merlinre, mennyi mindent össze tudok hordani, ami senkit nem érdekel! Sürgősen változtatnom kell ezen a szokásomon. Persze majd csak akkor, ha este egyedül leszek a klubhelységben. Addig kiélvezném Marco társaságát. Ezért is nevettem annyira vele, ettől sokkal jobb kedvem lett. Marco jó embernek tűnt, nem is értem, hogy eddig miért nem barátkoztam vele. Vagy egyáltalán miért hallgattam a pletykákra, amik róla szóltak. Nagyon kis aranyos volt, legalábbis velem és csak ez számított nekem. Legközelebb, ha róla hallok valamit, megcáfolom az egészet, vagy csak megmondom, hogy duguljon el az illető. -Oké, bevallom, ez kissé tolakodó volt, ne haragudj rám. -pirultam el. Igaza van, alig ismerem öt perce, nem kéne a nyárról beszélgetnünk. De azért kitartóan mosolyogtam rá, hátha nem veszi annyira komolyan így a dolgot. Merlire, néha tényleg nagyon hülye tudok lenni. -Alig várom, hogy láthassam azokat a képeket. -a nyakamat nyújtva néztem fel a szemeibe. Hogy lehet valaki ennyire magas? -Biztos kis imádnivalóak vagytok együtt, ebben nem kételkedek. Minden kisgyerek egy cukorfalat. Viszont a saját épelméjűségemben igen erősen kételkedtem. Tényleg, a két lábon járó szerencsétlenség szeretne gördeszkázni? Annyira abszurd volt az ötlet, hogy csakazértis meg kellett próbálnom. Hiszen kaland az élet vagy mi. Mély levegőt vettem és ledobtam a táskámat a földre. Ha ezt megtudja apu, szerintem azonnal hazarendel. De annyi baj legyen, néha élni is kell egy kicsit. Azért vagyok fiatal, hogy hülyeségeket csináljak. Vagy ez nem is így van? A fene se tudja, de abban a pillanatban semmi sem érdekelt. Kicsit bizonytalanul odalépkedtem Marcohoz és a deszkájához, bizonytalanul méregettem. Ugyan, egy kis bátorság! Lehajoltam és kicsatoltam a cipőimet, nem hiszem, hogy ilyen szandálban lehetne deszkázni. Miután kiléptem belőlük, a táskám mellé dobtam őket és felegyenesedtem. -Azt hiszem, készen állok. De ha elesek, ugye elkapsz? -néztem rá vigyorogva. Úgy is el fogok esni, ebben biztos voltam. Nem is én lennék, ha nem taknyolnék el legalább napi egyszer.
