Mindenkinek megvolt a maga feladata a ház körül, ez volt az egyetlen igazán fontos szabály itthon. Ha kaptál munkát, azt végezd el, segíts ahol tudsz és legyél hasznos tagja a falkának. Az igazságos munkamegosztás elvét vallottam, minél idősebb volt valaki, annál több feladatot kapott és kellett bevállalnia, természetesen tekintettel az egyéni problémákra. De azért csak nem várhattam el egy tíz év alatti kisgyerektől, hogy egy egész kosárnyi almát cipeljen be ősszel a kertből, ellenben a majdnem nagykorú kölykök igenis kivehették részüket a nehezebb feladatokból is, még akkor is, ha akadt, aki nagyon utált kecskét fejni. Ma reggel Hunterre hárult a feladat, hogy kiengedje az állatokat az ólakból, szórjon le magokat a tyúkoknak és összeszedje a tojásokat, amíg én rendbeteszem az egyik kölyök legutóbb szerzett súlyos sérüléseit és elkészítem mindenkinek a reggelijét, teával és kávéval együtt. Azonban a reggeli palacsinta már régen készen volt, a kávé is kezdett kihűlni, Hunter pedig sehol nem volt. Ekkor döntöttem úgy, hogy ránézek, nehogy beteg legyen vagy valami még rosszabb, akármi is lehetne rosszabb annál. Ennek ellenére az ajtón benyitva nem egy halálosan náthás Hunter fogadott, hanem egy mélyen alvó páros, aminek az egyik fele valóban Hunter volt, a másik pedig nem más, mint Bertie Ollivander lánya. Nem mondom, egy fél percre megálltam döbbenetemben, hogy éppen ők alszanak most itt együtt, de nem szóltam semmit, nem akartam felriasztani őket. Elég rossz első benyomás lett volna rólam. Mire mindketten felébredtek, már ott várta őket egy-egy forrón tartott kávé és plusz egy adag palacsinta az ebédlőasztalon. Nem tudtam, mennyire akar vagy fog enni a lány, de ez volt a legkevesebb, amit megtehettem, ha már nem tudtam róla, hogy vendégünk lesz. Addig én elrendeztem Hunter feladatait, az egyik kiskecske szokásához híven ott ugrált a konyhaablak alatt, időközönként hangosan mekegve a figyelemért. Titkon elneveztem Bébihunternek, de ezt senkinek nem kell tudnia. - Neked is jó reggelt -kortyoltam bele a teámba. A hangomban nem volt semmi nyoma neheztelésnek, és hiába nem is éreztem hasonlót iránta, ez nem lehetett túl megnyugtató, mert általában nem látszott rajtam az sem, ha éppen nagyon sértett vagy felháborodott voltam. -Szóval ittaludt, értem… Az apja biztosan szívesen kibelezne egy ilyen “ittalvásért”, remélem, tudod. Gyere, ülj le és mesélj. Már kiengedtem az állatokat, nem kell foglalkoznod vele. -Természetesen csak ugrattam az előzővel, nem akartam, hogy rosszul érezze magát, mert elég látványos volt, hogy milyen szar éjszakájuk volt, amikor kivonszolták magukat Hunter szobájából. Nem úgy néztek ki, mint két tinédzser, akik éppen először töltötték együtt az estét. -Kérsz egy teát?
Nem kételkedtem benne, hogy Huntert rosszul fogja érinteni, hogy elmaradt a reggeli teendőivel. Az egyik leglelkesebb és leglelkiismeretesebb volt a kölykök közül, talán éppen emiatt állt olyan közel hozzám, hasonlított a munkamorálunk és sokmindenről hasonlóan gondolkodtunk. Például, hogy a ház körül mindennek rendben kell lennie, az az elsődleges feladatunk. Mégsem akartam, hogy rosszul érezze magát a mostani elmaradása miatt. Nem csinált rendszert belőle, sőt, eddig még soha nem fordult elő. Hibát pedig mindenki követ el, ő is, és én is. Nem tudtam felróni neki, hogy egyszer megtörtént. Megrándult az arcom, ahogy minden akaratommal igyekeztem elfojtani a rám törő mosolyt. Olyan vörös volt az arca mint egy érett fej cékla és szemmel láthatóan nagyobb zavarban volt, mint bármikor máskor az eddigi életében. Nem akartam kinevetni, tudtam, hogy rosszul érintené, pedig egyáltalán nem ellene szólt. Szégyenkezne, pedig nem volt mire, engem pedig egyszerűen szórakoztatott a zavara. Már nagyon régen volt, amikor utoljára én így éreztem, szinte el is felejtettem, milyen lehetett volna az én reakcióm a helyében. - Értem, persze, hogy értem. Ne aggódj Hunter, nem történt semmi. Ülj csak le. -Nem akartam, hogy kényelmetlenül érezze magát, anélkül is eléggé feszengett a kialakult helyzet miatt. Csendesen figyeltem a szemem sarkából Hunter mozdulatait. A palacsinta még friss és langyos volt, hiába készült el már régen. Sejtettem, amikor nem jelent meg időben, hogy sokáig el fog húzódni a reggeli ébredés, úgyhogy mágikusan melegen tartottam neki a reggelijét, szemmel láthatóan szüksége is volt rá. Fáradtnak tűnt, de nem úgy, mint máskor, mintha valami mérhetetlenül nyomasztaná, és nem csak a kínos ébredés miatt. Nem voltam teljesen biztos benne. - Bertie a Szent Mungóban van? -kérdeztem vissza, leplezve a meglepettségemet. Nyilvánvalóan tisztában voltam Ollivander káros szenvedélyeivel, de nem gondoltam volna, hogy ennyire rossz nála a helyzet. Az elmúlt napokban mondjuk nem beszéltünk, bármi történhetett, ami miatt megtette, amit megtett. Mindenesetre nem volt szükségem magyarázatra, hogy miért került a Szent Mungó egy nem túl otthonos kórtermébe, éppen ezért nem is kérdeztem rá. Szó nélkül készítettem neki is egy teát, amiről egy percre eszembe jutott, hogy éppen olyan, mint amit az ispotályban is adnak a bent fekvőknek. Döbbenetes mennyiségű cukor van benne, olyan édes, hogy az már gusztustalan, de Hunter így szereti, én pedig így is készítem el neki. - Sajnálom szegény lányt. Biztos lehet benne, hogy Bertie-t mardossa most a bűntudat, nagyon szereti a lányát. -Persze ez nem mentette fel a tette alól és hogy ezzel éppen azoknak ártott, akiknek a legkevésbé kellett volna. De nem akartam ítélkezni, én sem voltam jobb semmivel. -Jobban lett azután, hogy beszéltél vele?
