- Merlinre, hogy téged mennyire nehéz utolérni! - Kiáltok fel a folyosó kellős közepén mikor végre elkapom az egyik szaktársamat, de ehhez legalább vagy negyed órán keresztül kergettem az akadémia egész területén. Kell neki ennyire magasnak lennie… meg mindenki másnak is, hozzám képest. - Ezeket a teremben hagytad. - Nyomok a kezébe pár füzetet. - Ó, köszi. - Mosolyog rám a fiú hálásan, mire elégedetten szusszantok, mert még mindig csak igyekszem kifújni magam. - Semmiség. Holnap találkozunk! - Köszönök el tőle magamra erőltetve a régi energikus énemet, majd már indulok is meg az ellenkező irányba. Azt tervezem, hogy a délutánomat a könyvtárban töltöm. Igen, én a könyvtárban, mert igazából semmi sem tud örömet okozni a tanuláson kívül. Tudom… egyáltalán nem hangzik olyannak, mintha én, én lennék, de… képtelen vagyok visszatalálni önmagamhoz, olyan érzés, mintha elvesztettem volna a másik felem, ami egyben hordozta az összes boldogságomat és energiámat, ami nélkül most már csak ilyen… meh vagyok. Még lassabbra veszem a lépteimet, miközben próbálom egy kicsit megzabolázni a kócos hajtincseimet, de annyira elvagyok a magam kis világában, hogy amikor befordulok egy másik folyosóra, akkor véletlenül nekimegyek valakinek.
- Jaj, bocsánat, nem figyeltem, ne hara… - A mondatom közepén elhallgatok, mert pontosan abba a személybe kellett beleütköznöm, akit eddig minden lehetséges módon próbáltam elkerülni. Eddig sikerült is. Ahhoz képest, hogy már egy hónapja elkezdődött az akadémia, és jó párszor láttam már a folyosókon, eddig mindig sikerült elkerülnöm azt, hogy szemtől szembe álljunk egymással, és amilyen gyorsan csak lehetett elmenekültem a helyszínről, még akkor is, ha ez azt jelentette, hogy teljesen másik irányba mentem, mint amibe éppen tartottam. Még akkor is, ha közben legszívesebben nem hátat fordítanék neki, hanem rohannék hozzá, és soha többé nem engedném el, de… Ő nem akarja. Én pedig nem akarok még ennél is szánalmasabbnak tűnni. - Öhm… - Nyögöm ki pár pillanatnyi kínos hallgatás után, és próbálok megint menekülő utat találni. Kétségbeesetten. - Szia. - Mondom végül szinte suttogva, és kényelmetlenül toporgok egy helyben, erősen gondolkozva azon, hogy egyszerűen kikerüljem és elmenjek, de… nagyon régen voltam már ilyen közel hozzá, és képtelen vagyok rá. Nem megy. De az sem megy, hogy normális ember módjára beszéljek vele.
Nyilván az én hibám volt, hogy sikerült ennyire elaludnom. Ha nem lézengek fent hajnali fél háromkor, mert nekem feltétlenül edzenem kell, akkor kialszom magam és nem negyed órával az óra kezdése előtt készülök el otthon. Megvannak az új lakás előnyei is, Ezekiel az első a családban, aki a családi múltja ellenére nem követi a hagyományokat, nem érdeklik úgy az eszmék és - szerencsémre - nem érzem végre egyedül magam ezzel az érzéssel. Egy férfilakásban azért nem olyan egyszerű mégsem, mert teljesen fordított életet élünk. Én éjszaka vagyok nagyon aktív, ő nap közben borzalmasan elfoglalt. Mondjuk én is, amióta elsőévesek tesztjeit javítom az auror-parancsnokságon némi aprópénzért cserébe. Jelenleg ez is megteszi, mert így van időm tanulni és készülni az órákra. Ez jelen esetben annyira nem jellemző rám, mert úgy érzem, hogy teljesen szétcsúszok. Még valahol messze eljutnak a tudatomig az ismerős szavak, de a még ismerősebb hang gazdáját már csak a jókora csattanás után realizálom. Teljesen szanaszét hullanak a cuccaim a kezemben egyfajta kegyelemdöfésként és egy nagy sóhaj kíséretében elengedem, hogy én beérjek az órára. Van még így értelme sokszor elnézést kérve felhívni magamra a figyelmet, amikor egy mappát képtelen vagyok a kezemben megtartani? - Szia. - köszönök én is szűkszavúan neki, miközben megeresztek egy félszeg félmosolyt. Amióta elkezdődött neki is az akadémia, nem is láttam őszintén szólva. És most egy kissé zavarban is vagyok, nem tehetek róla. Nem számoltam azzal, hogy összefutok vele, mondjuk azt sem tartottam mindig szem előtt, hogy itt van. Igazából eleinte amolyan tudat alatti berögződésnek vettem, hogy érdekel, hisz már rég szakítottunk. A francokat is, alig tudtam feltalálni magam a nyáron, annyi mindent kitaláltam vele. Mert kivel, ha nem vele? Nem akartam haza menni, ami meg a barátokat illeti... igazából akkor éreztem meg igazán, hogy hiányolom a legjobb barátom és ettől rohadt magányos voltam. Csoda, hogy elköltöztem egy nagyjából idilli családi házból egy kevésbé idilli lakásba, ahol legalább hasonló felfogással élnek? Sokat segített. Meg ha nem lenne az anyám, aki állandóan keresett és nógatott, akkor most nem lennék eltökélt, legalább a tanulás menjen rendben. Mert még mindig meg akarom mutatni az apámnak, hogy nem vagyok egy eltaposandó pondró. - Hogy tetszik az akadémia? - egyenesedek fel végül az utolsó papírt is a mappába igazítva, gondosan a helyére, ahogy azt elraktam reggel. Legalább egyik sem cipőnyomos vagy koszos, ez is valami. Most először pillantok rá Domira hosszasabban, hogy alaposan megfigyeljem a vonásait. Mintha változott volna, mintha komolyodott volna vagy csak annyira rég láttam, hogy egy gyermekibb oldala maradt meg nekem? Nem tudom, de kész nő, nem lepne meg, ha körbeugrálnák a szaktársai. Vagy bárki más.
✧ Megjegyzés ✧ Zene ✧ Miegyéb ✧
Vendég
Kedd Jan. 19, 2021 12:54 am
Devon & Dominique
Még mindig nehezen tudom összeszedni magam attól a ténytől, hogy pont Vele sikerült összefutnom, pedig eddig olyan jól működött az, hogy elkerüljem! De nem, nyilván Devvel kell összeütköznöm, mikor már így is elég fájdalmas, hogy távol kell lennem tőle. Ez a szituáció pedig csak egyre rosszabb és rosszabb lesz. Nem tudom, hogy képes leszek-e vele kellemesen elcsevegni bármilyen témáról is, mikor legszívesebben hátat fordítanék neki és elmenekülnék. Viszont azt is tudom, hogy túl sokáig nem lehetett volna húzni azt, hogy ne is lássam őt az akadémiai éveink alatt, így talán jobb lesz, ha most le tudjuk ezt a kellemetlen kis epizódot és tovább lépünk. Legalábbis én erre próbálok törekedni, mióta sikerült kimásznom a mély depresszióból, hiába tudom, hogy nem hiszem hogy mást valaha is úgy fogok tudni szeretni, mint ahogy őt még mindig. Az első sokk után, ezeknek a gondolatoknak hála végül összeszedem magam és még segítek is neki némi fáziskéséssel összeszedni a papírjait. - Sajnálom, hogy beléd mentem, nem figyeltem. - Kérek bocsánatot, most már rendesen, kicsit megkeményítve a hangomat, hogy ne remegjen meg egy pillanatra sem, akármennyire is érzem magam nyomorultul még mindig. - Szokáshoz híven. - Teszem ezt hozzá szinte alig hallhatóan, sóhajtva egy kicsit mellé.
A kérdése után megint egy viszonylag hosszabb szünet következik, mert erősen próbálok olyan szavakat találni, amivel nem mutatom ki számára, hogy mennyire nem vagyok önmagam, de aztán rá kell jönnöm, hogy felesleges megjátszanom magamat. Visszaadom neki a papírokat, amiket nekem köszönhetően elejtetett, és megint sóhajtok. - Tetszik. Szeretem, hogy azt tanulhatom, ami igazán érdekel és nem kell töltelék tantárgyakkal foglalkoznom. - Válaszolom végül neki őszintén, de hiányzik az az igazi lelkesedés a hangomból, ami egykor megvolt, amikor az akadémiáról áradoztam neki. - Nincs órád? Nem fogsz elkésni? - Kérdezem meg végül őszinte aggodalommal és kivételesen nem azért, mert meg akarok szabadulni a társaságától. Jó vele beszélgetni, annak ellenére is, hogy fáj, és azért kíváncsi vagyok rá, hogy hogy van, hiszen mindig az életem része lesz, akár szakítottunk, akár nem. - Mert akkor nem tartalak fel tovább. Így is túl sok idődet vettem el. - Mondom egy apró, keserű mosoly kíséretében. Nem gúnyos felhanggal mondtam, hanem csak egyszerű tényként, amit így fogadtam el magamban. Nem tudom, mennyire volt azzal tisztában, hogy mennyire nincs önbizalmam annak ellenére, hogy mennyire szerettem mutatni az ellenkezőjét, ahogy kétlem, hogy tudott volna arról, hogy milyen szinten ostoroztam és hibáztattam magam mindazért, ami kettőnk között történt. Nem tudom, hogy mennyire látszhatott az, hogy utálom magam, és lényegében ezért változtam át hisztis fúriává. Nem hiszem, hogy tudná… én magam sem voltam vele teljesen tisztában, amíg el nem vesztettem és nem kellett szembenéznem a démonaimmal, amik aztán majdnem le is győztek. - Egyébként hogy vagy? - Bukik ki belőlem a kérdés, annak ellenére is, hogy a józan eszem erősen tiltakozott ellene.
Nem vall rám, hogy elalszok. Ahogy az sem, hogy utána bepánikolok. Na jó, de, ez utóbbi elég gyakori vendégem volt még a Roxfortban, de amióta kinyílt előttem a világ, saját magamon tapasztalom a változást. Az elhatározás, hogy kiszállok a toxikus légkörből és a saját lábamra állok, a tudat, hogy jó vagyok valamiben és csak idő kérdése, hogy az irodában is valaki értékelje azt a rengeteg papírozást, amit plusz munkában vállalok a suli mellett. Mert lássuk be, hogy teljes állásban majdhogynem lehetetlen lenne vinni az auror szakot a sok gyakorlattal, de legalább a kevés elméleti óra dolgozatainak kijavításából is csurran meg cseppen. Nem kell félteni, ha fel kell találnom magam, most pedig hogy Domival állok szemben, semmi érdekes mentés nem jut eszembe. Lehet, hogy igazából nem is akarok sarkon fordulni, pedig annyira rohantam órára. De igazából mindegy, hisz még egyszer sem hiányoztam egyről sem. Van az egész lényében valami más, amit nem tudok hová tenni, nem tudom, hogy miért és mitől érzem így. Megváltozott. És ez egy kicsit lezsibbaszt. Annyira lezsibbaszt, mint ahogy a múltkor is történt, amikor azt a srácot pesztrálta a folyosón, én pedig frusztrálttá váltam és ahelyett, hogy csak tovább mentem volna, őket bámultam egészen addig, amíg el nem tűntek a folyosóról lekanyarodva. Tiszta gáz. És tudom, hogy kimondottan jót tett a szakítás mindkettőnknek, mert nem rándul görcsbe a gyomrom és nem azt nézem, hogy mikor min veszünk össze. A nagy béke és nyugalom közepette hiányzik, ezt pedig be kell látnom. Kínos mosoly helyett a megjegyzésére csak egy picit elmosolyodok és érzem, hogy oldódok egy kicsit. Legalább a papírok megvannak egytől egyig. Nem figyeltem meg, hogy mik szálltak szanaszét, de egy dolgozat sem hiányozhat, ha akadt köztük. Szóval egy halk köszönömre is futja tőlem. És hogy tetézzem a dolgokat, még visszakérdezek. Furcsa lenne úgy elmenni mellette, hogy nem érdeklődök felőle, hisz mennyi minden történhetett vele, amióta csak itt van. Le merem fogadni, hogy vannak például új tetoválásai! Oké, Devon, tessék most már elengedni a fantáziálgatást, mielőtt... - Öhm, de, de már elkéstem így is. - nyilall belém a fájdalmas felismerés, ami egyszerre ül ki az arcomra az elengedés tudatával. Szóval ilyenkor már vér ciki lenne beállítani, nem? Mármint a sok szempár mind rám szegeződik és ha nem is az apám órája, de biztosan a tanár is jól megjegyezne. Erre pedig semmi szükség. - Majd beteget jelentek. Már mindegy. - momdom meg végül őszintén. Nincs menekvés most már, ezzel tisztában vagyok, mégis eldobom az utolsó kártyát. A suli nagy részében jóban voltunk, sokat köszönhettem neki és csak mostanában nem működtünk úgy, ahogy kellett volna. Mi van akkor, ha megváltozott? Nem odázhatom el a lehetőséget, hogy megnézzem, különben maradnak a távoli kukkolások és a nyomor a köbön. - Megvagyok. - a kérdése őszintén meglep, mert előbb lép egyet, mint én. Az lehetséges, hogy ugyanazon jár az eszünk? - Kibékültem anyával... És elköltöztem Joneséktől. De megvagyok. Dolgozatokat javítok ki zsebpénz gyanánt. Anya azt akarja, hogy hazamenjek, de nem tudom... Nem akarok apám elé állni, hogy meggondoltam magam, mert nincs így. - tusja, hogy mi volt a legutóbbi helyzet és ahhoz képest nem sok minden változott. - Rupinak hiányzol.
✧ Megjegyzés ✧ Zene ✧ Miegyéb ✧
Vendég
Szomb. Ápr. 10, 2021 3:55 am
Devon & Dominique
Egyből elönt a bűntudat, amikor bevallja, hogy már alapból elkésett. Ezt nem szerettem volna… megint csak a bajt okozom neki, pedig csak véletlenül futottunk össze. Tipikus. Elég már csak a jelenlétem és ő issza meg a levét, mint mindig. Igyekszem minél előbb elterelni a keserű gondolataimat, de ez nehéz, miközben itt áll előttem és szokáshoz híven a szemei teljesen elvarázsolnak, és ha nem lenne ennyire furcsa az egész közöttünk lévő helyzet, akkor biztosan nem tudnám megállni, hogy ne bámuljam a végtelenségig. - Biztos? Nem akarom, hogy bajba kerülj. - Vallom be halkan, szinte már-már suttogva. - Főleg nem miattam. - Teszem még hozzá. De valamiért mégis úgy érzem, hogy igazán nem akar elmenni, ez pedig egy egészen kicsit megnyugtat engem is. Ismerem már annyira, hogy tudjam, hogy ha el akarna menni, akkor senki és semmi sem állíthatná meg ebben, még én sem, bár most már nincs is befolyásom rá. Semmilyen szinten, ami azért lássuk be, szomorú. Nagyon szomorú, mert még mindig annyira szeretem, hogy fáj a szívem csak a gondolatra is, hogy nem nyúlhatok többé hozzá, hogy nem simíthatok bele a hajába, hogy nem ölelhetem át, hogy nem hallhatom többé olyan részletesen a gondolatait, mint régen.
- Örülök, hogy sikerült kibékülnöd anyukáddal. - Mosolygok rá kedvesen, őszintén örülve annak, hogy ez így történt. Devnek szüksége van valakire, akire számíthat, és tudom, hogy a családja mindig is fájó pont volt az életében: ez legalább azt jelenti, hogy kezd egy kicsit normalizálódni a viszonyuk, legalább az anyukájával. Ráadásul most már én sem lennék akadályozó tényező, hogy újra összejöjjön a családjával, habár tudom, hogy alapvetően az elvei is megakadályozzák ezt. Büszke vagyok rá, hogy ilyen messzire eljutott, onnan ahonnan indult. - Nekem is hiányzik. - Halványodik el egy kicsit a mosolyom, mikor a kis mosómedve szerű lényre gondolok. Hosszú pillanatokig nem szólalok meg, csak egyik lábamról a másikra állok zavartan, hirtelen nem tudom, hogy mit mondhatnék, de ekkor ránézek és valami… valami felülkerekedik rajtam. Talán a hiánya, talán az, hogy még mindig borzasztóan szeretem, talán az, hogy ez lesz az utolsó lehetőségem arra, hogy így beszéljek vele, hogy egyáltalán megpróbáljam rendbe hozni azt, ami anno elromlott köztünk. Meg kell próbálnom, még akkor is, ha elutasít majd. Elsétálhatnék azt mondván, hogy dolgom van, de nem fogok. Nem, felnőttként fogok viselkedni, és nem fogok elmenekülni a fennálló problémák elől, amik nem fogják magukat megoldani.
- Te is hiányzol. - Mondom ki végül teljesen elengedve minden visszatartó tényezőt, ami azt sikítja a fejemben, hogy: Ne csináld! Most már nincs visszaút, akkor is végig fogom mondani, amit akarok, ha a fene fenét eszik is. - Annyira, hogy azt nem tudom szavakba önteni, mert még mindig szeretlek. Valószínűleg ez így is fog maradni, akár szakítottunk, akár nem. - Folytatom csendesen, és most bátran még a szemeibe is nézek, mert szeretném, ha tudná, hogy minden egyes szavamat komolyan gondolom. - A legjobb barátom vagy… voltál, azon kívül, hogy beléd szerettem, te voltál az a személy az életemben, aki ott volt mellettem, mindig, még akkor is, ha lehetetlenül viselkedtem. Szinte éreztem, hogy végül az lesz a vége, hogy el foglak üldözni magam mellől, de… de fájt. Nagyon. Nem mintha nem érteném meg, hogy miért tetted. - Jelenik meg egy szomorú mosoly az arcomon. - A nyáron volt időm alaposan átgondolni az életemet és azokat a hibákat, amiket valaha is elkövettem. - Mély levegőt veszek, mert olyan dolgokba fogok belemenni, amit egyedül Vic látott rajtam a nyáron és egyáltalán nem vagyok rá büszke, de tudom, hogy ki kell mondanom, különben ott fog lebegni a fejem felett és az senkinek sem lesz jó.
- Őszinte leszek, voltak nagyon sötét pillanataim. Olyan sötét pillanataim, amikre nem gondoltam, hogy valaha is képes leszek, mégis így volt. De talán pont ez kellett ahhoz, hogy rájöjjek, igazából mennyire függtem tőled, és mennyire természetesnek vettem azt, hogy mindig mellettem leszel. - Sötétség költözik a szemeimbe egy egészen rövid pillanatra, azzal fenyegetve, hogy megindulnak a könnyeim, de összeszedem magam és tovább folytatom, sírás nélkül. - Nem tudom, hogy valaha lesz-e esélyünk folytatni azt, ami még akkor elkezdődött első szerelemként. Nem tudom, hogy képes leszel-e valaha megbocsátani nekem, amiért úgy viselkedtem, mint egy hárpia és minden lehetséges módon próbáltalak a lehető legtávolabb lökni magamtól. Nem mondom, hogy a jövőben sokkal könnyebb lenne, mert ismerem magam és tudom, hogy szörnyű tudok lenni, ahogy azt is, hogy semmi… semmi indokom nincs arra, amiért úgy viselkedtem ahogy, az sem mentség, hogy ha azzal magyarázom, hogy mennyire nem voltam biztos magamban. - Sóhajtok szomorkásan. - Szeretlek. Csak ennyit tudok biztosan. Akárhogy is legyen majd a későbbiekben szeretnék rád szép emlékként gondolni, olyan valakire aki olyan sok boldog pillanatokat okozott, olyanra, akit mindig megőrizhetek a szívemben. Szeretném, ha boldog lennél, ha elérnéd az álmaidat, még ha ez azt is jelenti, hogy én nem leszek az életed része. - Mosolygok rá, továbbra is inkább szomorúan, mint boldogan. - Csak… csak ennyit akartam mondani. Muszáj volt kimondanom ahhoz, hogy képes legyek egy nap tovább lépni, és elengedni téged. - Fájdalmas kimondani ezeket a szavakat, de tudom, hogy ki kell mondanom ahhoz, hogy végleg el tudjam engedni, akármennyire is törik össze még jobban az amúgy is meggyötört szívem.
Miért vonjam magamra a figyelmet? Mármint úgy tényleg. Nem sokat szoktam amúgy sem hiányozni, mert az órák zömén igyekszem ott lenni, de szégyenszemre bekullogni a sokadik perc késéssel teljesen más. Inkább ne tűnjek fel a tanárnak, mint igen. Másfelől azért be kell vallanom magamnak, hogy jól esik látni Domit nem csak messziről, kerülgetve mintha leprás lenne. - Azzal jobban magamra vonnám a tanár figyelét, ha bemennék. Majd megmondom, hogy dolgom volt. - vonok vállat. Nem túl gyakori, hogy szabályt szegek, az azonban igen, hogy sokat segédkezek az aurorparancsnokságon és tudják, hogy ha nem érek rá, akkor általában ott vagyok. Ez egy eszméletlenül furcsa kiskapu, de még soha senki nem szólt érte. Még annyit sem, hogy az akadémiát nem kellene elhanyagolnom miatta. Másrészt pont ezért nem tudom Domit okolni, mert nem tehet arról, hogy elaludtam. Csak egy kétségbeesett próbálkozás volt a részemről, hogy felhúztam a nyúlcipőt, hátha összejön. De nem. Annyira nem szeretném beavatni a mindennapjaimba és mégis. Érti ezt valaki, hogy miért van? Vagy esetleg köze van ahhoz, hogy nekem is hiányzik és valahol érdekel az is, hogy vele mi van? - Az túlzás, hogy kibékültünk. De leültünk ebédelni és beszélgettünk. - az is túlzás, hogy sokat, de ami történt még mindig több, mint a semmi. És a kezdeti teljes elzárkózás valamelyest feloldódott. Franc essen bele, hogy én nem tudok olyan mesterien blöffölni és rideg lenni, mint a bátyám. Greg néha meg van áldva ezzel, esküszöm. Rupi egy olyan téma, akit akkor sem tudnék megkerülni, ha akarnék. Akármennyire is tágas a mostani lakás, akármennyire is oda vackolja be magát, ahová szeretné, folyamatosan Domit keresi és ha rájön, hogy sehol sincs, akkor a még tőle elcsent pólót megragadja és vonszolja magával. Rossz, nagyon rossz ilyenkor. De nem tudok mit csinálni vele, ha egyszerűen nincs ott és nem is lesz. Csak hümmögök a válaszára. Nem számítottam másra tőle sem, hisz legalább annyi időt töltött el vele, ha nem többet. Ha még én is csalogattam magunkhoz, ő foglalkozott vele többet, mondván gyakorlásnak az akadémiára teljesen jó lesz. Aztán csak kiejti azt a száján, amiről érzem, hogy nem szabadna. Ismét a szemeibe nézek és legszívesebben én is viszont mondanám, de megállom. Ismerem magam és tudom, hogy meg tudom makacsolni is magam, ha kell. Ez most egy olyan szituáció, amikor ilyet nem mondok. Leginkább nem válaszolok, megpróbálnám figyelmen kívül is hagyni, ha hagyná. De nem hagyja, inkább folytatja. És amennyire folytatja, úgy jövök rá arra, hogy valahol én is hasonlókat érzek. Tényleg nem találom a világban a helyem. És az is valami, hogy belátja, ő hibázott. De tényleg nem akarok még egy ilyen időszakot. Soha többé. - Én csak... azt nem akarom, ami volt. Borzalmas volt, hogy állandóan veszekedtünk. És ha valamit mondtam, akkor nem hitted el. És csak rágörcsöltél mindenre. - a szavaim összeszedetlenek, mert nem számítottam mégsem egy ilyen monológra. Az, hogy az övé ennyire összeszedett, azt jelenti, hogy biztosan sokat gondolkozott rajta. Igazából én is rajtunk és ezért is olyan nehéz azt mondani, hogy én ezt nem akarom. Most sarkon kellene fordulnom, miután elköszönök tőle. De nem tudok csak úgy. - Ezt most meg kell emésztenem. - nyögöm végül csak ki szűkszavúan, mert nem akarok olyat mondani, amit megbánok, ugyanakkor nem akarok semmibe sem fejest ugrani, sem ígéretet tenni. Rövid hallgatás után végül csak megalkuszok magammal. - Majd kereslek. Most megyek. - és ezzel tényleg el is köszönök tőle, hogy a tanbterem helyett arra vegyem az irányt, amerről jöttem.
