It’s important to be organized and ruthless. Three piles, I always say. The stuff you wanna keep, the stuff you might need later that you put in storage, and the stuff you have to destroy.
Balzac & Fiona
Nem szerettem a megszokottat, a monotonitást és az unalmasat. Jobban élveztem az életet, ha a napjaim egyfajta “rendezett káoszban” teltek, ami elég csúnya oximoron, de másképpen nem tudnám leírni. Könnyebben mozogtam a mindennapokban, ha spontán akadályok kerültek elém és olyan különös eseményeknek lehettem szemtanúja vagy akár aktív résztvevője, mint egy kocsmai verekedés egy trollal vagy Sir Nicholas de Mimsy-Porpington legutóbbi kimúlásnapi partija, amik sosem gondoltam volna, hogy az életem részét képezik majd egyszer. Persze mindez csak addig volt élvezhető és szórakoztató, amíg a káosz közepén sem veszítettem el az uralmamat a helyzet felett. Az utóbbi időben azonban úgy éreztem, mintha kicsúszna a lábunk alól a talaj, amióta az az újságcikk zordóként megjelent az életünkben. Azóta semmi nem ment úgy, ahogy azt terveztük. Ma kijöttem az Abszol útra, mert nem tudtam, mi mást tehetnék. Nem bírtam a feszültséget, mérhetetlenül frusztrált a tehetetlenség érzése és kivételesen a férjem általában nyugodt természete sem tudott némi megnyugvást adni. Jelenleg még egy veszett animágusra is előbb mondtam volna, hogy zen, mint Levinre… De megértettem. Tudtam, mi okozza ezt, sejtettem, mit élhet most át és gyűlöltem, hogy nem tudok segíteni neki. Biztos jelenleg is Pollux Black begyakorolt politikusmosolyát élvezheti, ami még rosszabbá tesz majd mindent. Ki kéne tekerni Hamilton Meadowes nyakát. Kint voltam tehát az Abszol úton, a tömegben, és nem is igazán néztem, hogy merre megyek és mik vannak a kirakatokban. A tekintetem megakadt olyan, számomra szükségtelen szórólapokon, mint a “Kertitörptelenítés olcsón!” vagy a “Kövesse Ön is a legújabb süvegdivatot!”, pedig én aztán soha nem hordtam süveget, a kertitörpöket meg elintézték a kutyáink. Persze nem is igazán ezekre fókuszáltam, a gondolataim továbbra is máshol jártak. Éppen az egyik ablak mögött ügyködő, meglepően divatos házimanót figyeltem, nem is igazán foglalkozva vele, hogy ki az és mit csinál, amikor kitört a pánik. Először nem értettem, mi a sikolyok és a fejvesztve rohanó emberek problémája, de ösztönösen nyúltam a pálcám után. Ekkor még nem tudtam, hogy úgyis képtelen lennék használni, mert nagyon különös, jeges borzongás futott végig a gerincemen, amikor megláttam az égen a koponyát a kígyóval. Valaki most gúnyt akar űzni belőlünk? Mert akkor retteghet attól a perctől, amikor megtalálom. A következő pillanatban nekem jött valaki, hatalmas varkoccsal a fején, aztán még valaki és még valaki, én pedig bármennyire is próbáltam, nem tudtam megtartani magam (a kis termet legnagyobb hátránya), így a földön kötöttem ki, elgurult varázspálcával és a legrosszabb: összepiszkolódott ruhával.
[/i][/u][/i][/u]
Vendég
Csüt. Dec. 17, 2020 11:00 pm
Fiona & Balzac
Frusztráltan sóhajtva haladok előre az Abszol Úton, miközben halkan bosszankodok magamban, amiért az így is hirtelen nyakamba szakadt feladatok mellé még ide is el kellett látogatnom. Nem tudom, hirtelen mi történt de az akadémián az összes tanár veszett animágus módjára halmozott el minket különféle beadandókkal és egyéb rajzolnivalókkal, biztos érzik, hogy közeledik a félév vége, és azt akarják, hogy ne egyedül szenvedjenek, hanem mi is. Ez mind szép és jó, hiszen életem az alkotás, de lássuk be, jó pár olyan terület van, ahol nem jeleskedem még igazán, a holdborjúk rajzolása pedig kifejezetten ebbe a kategóriába tartozik. Ha pedig ez nem lenne elég, amíg épp azon igyekeztem hogy kihozzam magamból a maximumot, kifogyott a készletem. Ami olyan szempontból problémás, hogy a festékeimre kifejezetten finnyás vagyok, mint egy lány, így nekem nem jó az iskolai készlet. Ó, nem, nekem speciális festék kell, amiért el kellett látogatnom ide, és amihez annyi kedvem volt, mint amikor Alva a nevemben regisztrált pár mugli társkeresőre, hogy teljesen le hozzon az életről. Olyan kedves, mint egy fúriafűz sokszor.
Szóval, összegezve, nem túl jó hangulatban próbálok előre jutni az utcán, igyekezve figyelmen kívül hagyni a nevetséges hirdetéseket a kirakatokban, és csak az úticélomra koncentrálni, hogy megszerezzem végre a nyavalyás festékeimet és folytatni tudjam azt, amit elkezdtem. Aztán kitör a pánik, és először fogalmam sincs, hogy miért próbál mindenki letarolni hirtelen, mikor azt általában én szoktam. Csak akkor veszem észre, hogy valami gáz van az égen, mikor már az ötödik ember próbálja elérni azt, hogy közelebbi ismeretségekbe kerüljek a földdel, és először nem is igazán jut el a tudatomig, hogy mit látok. Én életem során nem igazán folytam bele a háborúba, ahogy a szüleim sem, külföldi varázslóként maximum csak az aggasztó hírek maradtak meg, amikről a szüleim később beszéltek, így nem meglepő, hogy kell pár perc, amíg felismerem azt a jelet, amit nem olyan rég az ehető sötétjegyen láttam igazából először. Ez viszont semmi jót nem jelenthet. Komoran meredek a jelre, teljesen megfeledkezve arról, hogy hova is igyekeztem, aztán egy újabb járókelő majdnem fellök, így úgy döntök, ideje újra megindulni.
Csak akkor veszem észre a szerencsétlenül járt nőt, aki a földön kötött ki, valószínűleg a kis termetének hála, én pedig egy pillanatig sem habozok, hogy a segítségére siessek. Nem hiányzik az, hogy valakit agyon tapossanak, a nagy pánik közepette. - Jól vagy? - Kérdezem miközben felé nyújtom a kezem, hogy felsegítsem a földről. - Ez kezd lassan rosszabb lenni, mint a koboldlázadások - Csóválom meg a fejem inkább csak magamnak, miközben igyekszem minél jobban ellenállni a tömegnek, és szerencsére ez sikerül is nagyjából, még jó, hogy most a balszerencse sorozatom valamiért elkerül. Már ha ezt lehet annak nevezni: hiszen lényegében megint olyan történik velem, ami nem megszokott. Nem is én lennék. - Mindened megvan? Senki sem lépett rád, vagy ilyesmi? - Kérdezgetem, és közben már én is előveszem a pálcámat, ki tudja, hogy mi történhet még ezek után.
