hogy kiléptem a Szent-Mungó kapuján elfogott a remegés, tettem pár lépést, ugyan, de meg kellett támaszkodnom az egyik villanyoszlopban. Mély levegőket vettem és próbáltam visszanyelni a feltörni készülő zokogást. Haza kellett volna mennem, anya azt mondta, hogy oda menjek, akartam is, de… nem ment. Egyszerűen hányinger kerülgetett már a gondolattól is, hogy úgy teszek nagyapa és Nick előtt, mintha minden rendben lenne, holott semmi sem volt rendben. Berte… apa… behunytam a szemem és összeszorítottam a szám, nem engedtem meg magamnak, hogy azok a képek ismét megjelenjenek előttem, de késő volt. A félelem, hogy meghalt, hogy máris elvesztettem ismét olyan elemi erővel söpört végig rajtam, mint akkor, mikor megláttam őt a lakásának padlóján feküdni. Éreztem, amint a könnyek végig folynak az arcomon, levegőt is alig mertem venni, attól tartottam, hogy tényleg elsírom magam. Félszegen a kórház épülete felé pillantottam, a halványan pislákoló kórtermi fények hidegnek tetszettek az éjszaka sötétjében, mégis hívogatóak voltak; nem akartam egyedül lenni a gondolataimmal, az emlékképekkel. Ellenben haza sem akartam menni. Lassú, egyenletlen léptekkel indultam meg előre. Barátaim voltak ugyan, de élték az életüket. Murphy Írországban érezte jól magát azzal a vén, rokkant és nem mellesleg pedofil kecske barátjával - aki a tanárunk -, Carol pedig Dantéval volt valamelyik bulin a sokból, amire rendszeresen eljártak. Írhattam volna nekik, de… nem akartam megzavarni őket. Meg amúgy is… mit tudtak volna tenni? Murphy messze volt, Carol pedig minden bizonnyal minimum részeg. Egyik sem tűnt ideálisnak. Bonnie, jutott még eszembe a nagynéném, de őt is elvetettem. Mégis csak a bátyjáról volt szó, talán nem a hisztérikus állapotban lévő unokahúgától kellett volna értesülni a történtekről… talán. A telefonom váratlanul rezdült meg a zsebemben, ez adta az őrült, mégis működőképesnek tűnő ötletek. Hogy mi okozta a rezgést, azt nem tudtam volna megmondani, nem is akartam, egyszerűen csak megnyitottam a telefonkönyvet kikerestem a nevet és vártam. Egy teljes örökkévalóságnak éreztem a lassú, csörgést jelző hangokat, míg egy kattanás nem jelezte: felvették. - Hunter - a hangom még számomra is szokatlanul mélynek, karcosnak tűnik. Mintha nem is én beszéltem volna. - Szükségem van rád, én… én igazán nem tudom, hogy most kit… kit hívjak. Senkit nem akarok terhelni, másnak meg… meg nem nekem kéne szólni. De... én nem fogom bírni... nem akarok egyedül lenni és arra... arra gondolni - gyakran szakítottam meg a mondataim, bármennyire is próbáltam visszafogni magam nem ment, az utolsó mondat végét már zokogtam a telefonba, ha nem az utcán vagyok, akkor lehet még térdre is rogytam volna. - Tudnánk találkozni? - kérdeztem sokkal kétségbeesettebben és könyörgőbben, mint azt szerettem volna. Noha valahol mélyen tudtam, hogy Hunter nem fog elküldeni, főleg nem így - hiába múlt éjfél is -, mégis megkönnyebbültem mikor azt mondta, hogy persze. Aztán valahogy, Merlin se tudja miért, sikerült kiejteni azokat a furcsa szavakat a számon, hogy majd én odatalálok a kis eredi lakóhelyükhöz. Persze, ez akkor a lámpák fényében, a kihalt utcán remek ötletnek tűnt, de rá kellett döbbennem, hogy ez nem megy, nem így. Próbáltam nem sírni és világítani a telefonommal, azonban túl sötét volt, az erdő pedig túl ismeretlen. Akármennyire is nem akartam, még mindig remegtem, könnyeztem és a szememet törölgettem, hogy lássak is valamit, küzdenem kellett magammal, hogy ne egyfolytában a történteken járjon az eszem. Ez viszont magával vonzotta azt is, hogy mindenre figyeltem, csak az útra nem, ami egyszer csak eltűnt, én pedig bent voltam az éjszakai erdő sűrűjében és fogalmam sem volt, hogy merre menjek. Minden egyforma volt. Nem pánikoltam, valahogy túlságosan tompának éreztem magam ehhez, aztán hirtelen meghallottam egy ág reccsenését, majd az avar hangját. Valaki közeledett. Gyorsan rántottam pálcát - a telefonom a földre esett, kicsúszott a kezemből -, remegő kezekkel, két kézzel tartottam magam elé és… fordítva. Ekkor tudatosult bennem: ha nem Hunter az, lehet hogy meghalok.
emegve álltam szemben egy apró állattal. Nem tudtam volna megmondani, hogy ez micsoda, tulajdonképpen csak azért tudtam, hogy egy kecske, mert valahonnan - talán Carol mesélte, talán Hunter írta egyszer - tudtam, hogy a farkasok ilyen állatokat tartanak az erdőben. Elképzelésem sem volt, hogy mennyi ideig bámultam döbbenten a kecskére, aki békésen legelészte a füvet, ügyet sem vetve arra, hogy én is létezem, mi több: ott állok tőle. Egyedül akkora kapta fel a fejét, amikor ismét valami neszre lettem figyelmes, a pálcám csak úgy, mint az előbb, a magasba emeltem, készen a védekezésre. Noha, még mindig fordítva tartottam. Azt hiszem, a kecske felbukkanása után meg is felejtkeztem ilyen paróságokról. Merlin, vagy franc se tudja ki, de most is mellettem állt, mert a fák és bokrok sűrűjéből Hunter bukkant fel, egy Lumossal megvilágítva a terepet. Egy másik szituációban biztosan korholtam volna magam, hogy ez nekem nem jutott eszembe, vagy nem, mert eszembe jutott volna, most azonban semmi ilyesmire nem futotta. Ahogy néztem a sziluettjét és hallgattam a hangját, amint hozzám beszél erőtlenül engedtem le magam mellé a kezem, a pálcám is kicsúszott a szorításomból. Tompa puffanással ért földet, talán kicsit sáros is lett, de nem foglalkoztam vele. Egy megkönnyebbült sóhaj, mindössze ennyit szerettem volna, de mire észbe kaptam, már hangosan és szaporán vettem a levegőt. A látásom elhomályosult, a könnyek ismét utat találtak maguknak, én pedig nem tudtam megállítani őket. - Majdnem meghalt, de megtaláltam - néztem fel suttogva Hunterre aki a kezét nyújtotta felém. - Azt hittem halott - folytattam, noha tudtam: semmit sem értett abból, amit összehordtam itt. Remegtek az ajkaim, nem akartam zokogni, nem akartam a frászt hozni rá, nem voltam ura önmagamnak. Mire észbe kaptam átszeltem a köztünk lévő alig pár méteres távolságot, majd megöleltem Huntert, az arcom a vállába fúrtam, nem törődve azzal, hogy össze könnyezem a felsőjét. Szükségem volt rá. Szükségem volt bárkire, akit megölelhettem, akinek érezhettem a teste melegét, akiről tudtam, hogy él. Biztosan él és nem kell azért aggódnom, hogy halott. De önző is voltam, hiszen nem kifejezetten Hunter volt ez a személy, tulajdonképpen bárki megfelet. Bárki, akiről tudtam, hogy ebben az időben elérhető és ugrik nekem, segít neki. Az önzésem határtalan volt és csak remélhettem, hogy egyszer, ha ezt fel tudom már mérni és bocsánatot kérek, akkor meg is bocsát majd. De most nem voltam ebben az állapotban, nem foglalkoztam ezzel, csak örültem, hogy végre nem kell erősnek mutatnom magam, nem kell úgy tennem, mintha jól lennék. Nem kell attól félnem, hogy még jobban leterhelem anyát. - Falfehér volt és a földön feküdt. És hideg is... kihűlt - zokogtam a felsőjébe, nem lehettem benne biztos, hogy érti amit mondok, noha abban sem voltam teljesen biztos, hogy akarom-e, hogy értse. Neki mondtam egyáltalán vagy magamnak? - És ott volt a tű. Meg az üveg. És ott feküdt, a macskák meg nyávogtak körülötte. Éhesek voltak, talán. Én tényleg azt hittem, hogy halott, hogy megölte magát. Szerinted direkt volt? Ugye nem hiszed, hogy direkt adagolta túl magát? - kérdeztem kétségbeesetten, mert amikor megláttam ez volt az első gondoltam és féltem, rettegtem tőle, hogy anya előtt kimondjam. Tudtam, hogy veszekedtek, nem mondták, de érezni lehetett, hogy valami nincs rendben közöttük. Féltem, hogyha kimondom, ha megkérdezem anya magát fogja okolni, az pedig nem lehetett, nem omolhatott össze ő is, hiába nem mutattam szükségem volt rá. Nem tudom, hogy mit csináltam volna egyedül. Ahogy most sem tudtam volna. Csak abban voltam biztos, hogy hosszú percekig álltam az éjszakában és zokogtam, nem törődve mással, csak azzal, hogy végre nem voltam egyedül. Hogy vére nem kellett erősnek lennem. Ez pedig jól esett. Lassan, de biztosan a testemet rázó zokogás is egyszerű sírássá szelídült. - Sajnálom… én... egy tea - dünnyögtem valamivel nyugodtabban, hátrébb is lépve, némileg zavarban -, egy tea talán tényleg jól jönne - utaltam a korábbi kérdésére, mely csak jelentős fáziskéséssel jutott el hozzám.
em tűnt fel, hogy a frászt hoztam Hunterre, hogy valami olyasmi logisztikázik össze, ami nem létezik máshol, csak az ő fejében. Semmit sem vettem észre ebből, én csak görcsösen kapaszkodtam a felsőjébe, amit a könnyeimmel szégyentelenül áztattam át egyre jobban és jobban, de bárhogy is próbáltam keresni, a megnyugvás egyszerűen nem akart jönni. Mindig, amikor azt hittem, hogy vége, elfogtak a könnyek, jött egy újabb hullám, egy újabb képe, egy újabb érzés és máris sokkal jobban zokogtam mint előtte. Az egész egy ördögi hullámvasút volt, amire felültem és hosszú ideig egyszerűen képtelennek bizonyultam leszállni róla, hiába is próbálkoztam vele. Aztán valahogy csak sikerült. Már nem voltam vigasztalhatatlan és bár rendületlenül kapaszkodtam Hunter felsőjébe, miközben a fejemet a vállának hajtottam - mert egyszerűen túl cikinek éreztem, hogy vörösre zokogott szemekkel farkasszemet nézzek vele - már a saját súlyom egy részét is én tartottam, amit sikerélménynek vettem. Még ha csak aprónak is. - Nem vagyok benne biztos, egyáltalán nem - suttogtam nagyokat nyelve. A könnyeim még folytak, ahogy néha hüppögő hangot is hallattam. - Nagyon sokan lesznek öngyilkosok úgy, hogy közben tréfálkoznak és vidámak. Mosolygó depresszió a neve, egy könyvben olvastam róla - és ezért is aggódtam ennyire. Ezért is rettegtem a gondolattól, hogy bár baj volt - ezt tudtuk -, nem vettük észre, hogy ekkora. Hogy hagytuk és a mi hibánk volt. Ez a gondolat pedig, még Bertie tetténél is fájdalmasabbnak tűnt. - Oké - hagytam jóvá egy apró bólintással a tea ötletét, miközben Hunterbe kapaszkodva követtem őt a ház felé. Valahogy minden annyira csendes volt és megnyugtató, noha az erdőről sokaknak nem ez az első, ami eszébe jut. Alapvetően én is így voltam ezzel, most mégis jól esett hallgatni az állatok neszelését, a minket követő kecske mekegését és érezni, amint Hunter fogja a kezemet és húz maga után. Zavarban kellett volna lennem, mégis biztosan a sokk miatt, de az egész furcsán természetesnek hatott. Egyszerre volt különös és elbűvölő látni azt az erdőben kialakított kis gazdaságot - mert voltak itt állatok, növények, s mi egy más -, ahol a vérfarkasok a mindennapjaikat tengették. Nem féltem attól, hogy bajom eshet. A kecskék nem voltak veszélyesek az emberre - jobb esetben -, a telihold pedig még csak a jövő hét után volt esedékes, azt hiszem. Titkon, még ha hangot nem is adtam neki, csak némán sétáltam hol fűben, hol pedig kitaposott ösvényen, örültem, hogy nem találkoztunk senkivel. Semmi kedvem sem lett volna ilyen állapotban magyarázkodni és azt sem akartam, hogy Hunternek is ezt kelljen tennie. Noha volt már barátnője, szóval biztosan nem én voltam az első lány, aki haza hozott. Bár olyan, aki azért szaladt hozzá, mert az apja majdnem túladagolta magát, egészen biztosan én voltam az első és remélhetőleg az egyetlen is. - Köszönöm - engedtem meg magamnak egy apró, félszeg mosolyt, amint leültem az egyik szabad székre és elvettem tőle a dobozt, hogy válasszak. Az előre gyártott teafiltereket nem volt nehéz beazonosítani, a sajátokat annál inkább. Párat meg is szagoltam, mire kivettem egyet, majd Hunter felé nyújtottam a dobozzal együtt, enyhén remegő kézzel. Most, hogy már valamennyire képes voltam összetettebb gondolatokra is, biztosra vettem, hogy nem engedné, hogy én készítsem el a teámat. - Citromfű, Longbottom óráin azt tanultuk, hogy nyugtató hatása van - vontam meg a vállam, kicsit megmagyarázva a választásom, amire bár nem volt szükség, én mégis úgy éreztem, hogy igen. Valahogy, nem tudom miért, de már nem tűnt olyan jó ötletnek az, hogy idejöttem. Biztosan megzavartam Hunter és a többi farkas - még ha nem is találkozzunk velük - éjszakai pihenését. Lehetett volna több eszem is… - Mármint? - kérdeztem, még magamat is meglepve a rettentően karcos és végtelenül gyenge hangommal. - Azt tudja, hogy… hogy mi történt, bent van vele a Mungoban - képtelen voltam kimondani, hogy konkrétan mi is történt. Nehéz volt és túl valóságos, nem mintha amúgy nem lett volna az. - Azt viszont nem mondtam neki, hogy ide jövök, haza kellett volna mennem, de… nem ment. Nagypapának nem nekem kellene elmondanom, arra pedig képtelen voltam, hogy úgy tegyek, mintha mi sem történt volna - haraptam be az alsó ajkam, ezzel megakadályozva, hogy megint sírásban törjek ki. Nem akartam egy vigasztalhatatlan hisztérikának tűnni, még úgy sem, hogy valójában igencsak annak éreztem magam. - Igazából… - kezdtem el halkan suttogva, a hangomban jól hallható bizonytalansággal - sajnálom, hogy felkeltettelek éjszaka és bele rángattalak. Nem akartam csak… nem tudtam, hogy kihez fordulhatnék - hiszen bár a látszat azt mutatta, hogy sok barátom van, kedvelnek az emberek ez csalóka volt. Csak igen keveseket engedtem valójában közel magamhoz. Talán túlságosan keveseket is. - Carol éppen Dantéval valami buliban, Murphy otthon, a nagynéném pedig nem biztos, hogy tőlem kellene értesüljön a bátyja állapotáról én pedig… nem igazán tudtam, hogy kihez fordulhatnék, hogy ne legyek egyedül - sütöttem le a szemem, miközben valahol örültem neki, hogy a sírástól még vöröslött az arcom, mert így Hunter írhatja annak a számlájára, nem pedig azéra, hogy valójában mennyire is szégyelltem magam a viselkedésem miatt. Nem is mertem ránézni, a padló és a földes cipőm, valahogy izgalmasabb látványt nyújtott.
n… én nem hittem, hogy… hogy az én hibám -azt hiszem -, csak attól féltem, hogy szándékosan tette - azt hiszem, de hirtelen már semmiben sem voltam biztos. Lehet, hittem ezt, lehet hangosan ki is mondtam, Hunter pedig ezért próbált meggyőzni az ellenkezőjéről. - Vagy… szerinted miattam volt? - Lehet azért próbálta ilyen elkeseredetten elhitetni velem, hogy nem az én hibám, mert valójában az? Amilyen állapotban voltam, amilyen instabilnak éreztem magam, ha valaki ezt vágja a fejemhez, elhittem volna. Hirtelenjében a kósza gondolat formájában létező ötletet is képes voltam elhinni, mely szerint ez az én hibám, én tehetek róla. Noha ha megkérdeztem volna magamtól hogy hogyan, nem találtam volna rá a választ semmilyen formában. A házig vezető út jót tett, a friss levegő és a séta kellően kiürítette a fejemet ahhoz, hogy másra is tudjak gondolni, mást is lássak a szemeim előtt, ne csak a történteket. Azt mondjuk nem állítottam, hogy nyugodtan képes lettem volna aludni, de úgy éreztem, hogy ez akkor és ott nem volt fontos. Csak egy kis társaságra vágytam, nem akartam itt aludni, még úgy sem, mint minden meglepően nyugodt és családias volt. Annak ellenére is, hogy egy erdő közepén voltunk. - Rakhatsz, együtt még nem kóstoltam őket, de az ízük nagyon jó lehet - próbáltam én is visszamosolyogni, hátha így Hunter feszült tartása is enged kicsit. Hátha így már nem fog attól félni - amitől én -, hogy ismét vigasztalhatatlan zokogásban török ki. Noha, amennyiben valaki rákérdezett volna, egészen biztosan rávágom: kizárt, hogy megint sírjak. Úgy éreztem, hogy elfogytak a könnyeim. Mintha csak alaposan kifacsartak volna, mint egy citromot. - Aranyos ez az…. izé - mutattam a kikészített bögrére. - Milyen mágikus lény? Newt nagypapa még sosem mesélt róla. Lehet nem is ismeri - tűnődtem, mert tényleg nem láttam még hasonlót korábban. - Neki szóltam először. Nem tudtam kit hívhatnék, vagy ki mást ismernék rajta kívül, aki tudja mit kell tenni - sóhajtottam és örültem, hogy nem kell titkolóznom és magyarázkodnom, hiszen Hunternek már meséltem anya múltjáról. Arról, hogy mik is történtek vele a születésem előtt. Még most sem szégyelltem, de nem voltam olyan állapotban, hogy nyugodtan tudjak róla beszélni. Valójában semmire sem akartam gondolni, aminek köze lehetett a drogokhoz és bármilyen más hallucinogén szerekhez. - Nem lennék teljesen egyedül, hallgatnám ahogy nagyapám alszik vagy tesz-vesz otthon - noha mind a ketten tudjuk, hogy ez nem oldotta volna meg a problémám, nem az én dolgom volt a felnőttekkel felnőtt dolgokról beszélni. - Nem tudom… erősnek tűnt, de amikor ott voltunk én is próbáltam az lenni. Támogatni és erősnek mutatni magam, hogy ne kelljen még miattam is aggódnia. Szerintem ő is valahogy így tehetett. Biztos zaklatott, de végig azt mondta, hogy minden rendben lesz. Akkor is, amikor eljöttem a Mungoból - válaszoltam, miközben kicsit hátrébb dőltem a széken. Hirtelen mintha ólomsúlyú fáradtság zuhant volna rám, amit nem tudtam mire vélni, még ha a miértjét értettem is. Próbáltam nem sértettem felhúzni az orrom a megjegyzésére, mégsem sikerült. Inkább egy feltétlen reflex volt ez, mint bármi más. Nem voltam én hülye, kikérem magamnak! - Nem azért segítek az embereken, hogy utána nekem segítsenek - tiltakoztam végül, túllépve azon az apróságon, hogy Hunter hülyének nevezett, ami még mindig nem voltam. - Csak… szeretek nekik ott lenni és meghallgatni őket - vontam meg a vállam. - Nem várom el senkitől, hogy viszonozza, ezért sem akartam Carolt megzavarni a buli közben. Végre jól érzi magát… nagyjából, csak ismét lehozta volna az életről, ha meghallja, hogy mi történt apámmal. Mióta alibit kamuzott neki egészen jóban vannak -és lehet apám a dílere is, de ezt nem tettem hozzá, nem volt róla bizonyosság és most nem is volt fontos. - Nincs szükség arra, hogy még mélyebbre kerüljön, annyira is nehezen állt talpra, amennyire most azon van - ráztam meg a fejem. Mert ehhez ragaszkodtam, még a legnagyobb nyomor közepette is képes voltam annyira racionálisan gondolkozni, hogy másokat helyezzek valamennyire magam elé. Ez pedig, amennyire lehetett nemes, annyira volt ijesztő is. - Úgy gondoltam te stabilabb vagy ilyen térem mint ő, de ettől még nem akartam megzavarni az estédet - dünnyögtem halkan, mert sejtettem, hogy Hunter azt fogja mondani, hogy nem zavarom, ami egyértelműen nem volt igaz. Másnap edzése is lehetett, ha pedig nem, akkor pihennie kellett volna, hogy fitt és nett legyen akkorra. Tehát mindenképpen zavartam, bármit is próbált beadni nekem, vagy éppen saját magának. - Ez esetben egyszer ellátogatok ide emberibb állapotban is. Érdekes helyen laktok. Mennyien éltek itt, egyébként? - pillantottam ki az ablakon. Valójában az éjszakai erdő ijesztő volt, még a legapróbb kecske is hatalmas szörnynek tűnhetett. Mégis érdekesnek találtam ezt az életformát, azt, amit itt kialakítottak. Noha én magam képtelen lettem volna így élni, túlságosan hozzászoktam az Abszol út nyüzsgéséhez, a boltok közelségéhez és a kevés bogárhoz. Ez utóbbi is fontos volt, nem is akármennyire. - Köszönöm - pillantottam rá hálásan, amikor lerakta elém a teát. Valóban hálás voltam, nem csak a teáért, hanem mindenért, amit értem tett az éjszaka. Ő maga talán nem érezte sokanak, nekem mégis itt és most mindennél többet jelentett. A kérdésére nem válaszoltam egyből, nem azért, mert nem akartam, hanem mert végig kellett gondolnom az eseményeket. Az elmúlt huszonnégy órát, ez pedig nehéznek bizonyult. Mintha egy teljes élettel, nem pedig csak pár órával korábban lett volna. - Nem nagy történet - kezdem bele végül - nem válaszolt az egyik levelemre, ez pedig nem volt rá jellemző. Amikor anyánál rákérdeztem, ő nem tudott semmit, mert összevesztek. Én pedig elkezdtem aggódni ezért elmentem hozzá, az ajtó zárva volt, de elég volt csak kicsit megnyomnom, hogy kinyíljon és akkor találtam meg ott fekve, mellette a tűvel. Tűkkel? Ebben nem vagyok biztos. A többit pedig sejtheted… - fejeztem be elhaló hangon. Nem sírtam, de amint megfogtam a bögrét észre kellett vennem, hogy a kezem remeg.
iztos? - kérdeztem bizonytalanul, már magam sem tudtam, hogy mit higgyek vagy éppen gondoljak. Ha Hunter azt mondta volna nekem, hogy vérnyúl vagyok, akkor azt is készséggel egyetértettem volna. Hiába tudtam normális esetben, hogy a vérnyulak nem léteznek, csak a mi viccünk az egész. - Mármint… végül is gondolj bele: egyik pillanatról a másikra borítottam fel az életét, jelentem meg a lakásának ajtajában és közöltem vele, hogy van egy lánya. Egy olyan felelősséget akasztottam a anyába amit talán…. talán... - remegtek meg az ajkaim a visszafojtott sírástól - nem volt képes elviselni. Nem hosszú távon. Sose ringattam magam abba a tévhitbe, hogy Bertie normális életet él, mert tudtam, hogy nem. Voltam a lakásán, nem lehettek illúzióim, mégis felém mindig a jobb arcát mutatta. Sosem láttam betépve vagy éppen igazán rossz állapotban, ha mégis, akkor remekül titkolta és inkább a Helios színpadán, nem pedig a színfalak mögött lett volna a helye. Pont ezért nagyon könnyű volt eltemetni a tényt, hogy drogfüggő és ha rossz napja van, ha igazán rossz napja van, akkor bármi történhet. Bármi olyasmi, ami most meg is történt. Az pedig, hogy miért van rossz napja, már rejtély volt. Mert nem jutott anyaghoz, nem tudott enni, megverte a főbérlő, vagy…. csak rájött, hogy túl nagy rajta a felelősség. Nem tudom mire vélni Hunter nevetését, valahogy képtelen voltam osztozni a hirtelen jött örömében, bármi is okozta azt. De haragudni sem haragudtam, ahogy rossz érzésem sem volt, végül is az, hogy nekem pokolira sikerült az estém, nem kellett magával vonzza azt, hogy másnak is az legyen. Legalább egyikünk talált valamit, ami képes volt jókedvre deríteni. - Aha - bólintottam némileg szkeptikusan, miközben hol Hunter arcát, hol pedig a Pikachunak nevezett, valóban aranyos lényt fürkésztem. - Majd… egy jobb napon esetleg megmutathatnád, ha van kedved - próbáltam kipréselni magamból valami mosoly félét, de igen nehezen ment. A kérésem, már ha nevezhettük annak, mindenesetre őszinte volt, biztos voltam benne, hogy egy jobb napomon, amikor nem én találom meg a majdnem halott apámat, őszintén tudott volna érdekelni ez a Pokeizé dolog. Arról nem beszélve, talán ideje lett volna úgy is összehozhattunk volna egy találkozót, hogy mindenkivel minden rendben van. Már amennyire egy életben rendben lehettek a dolgok. - Az - értettem egyet szűkszavúan - nélküle… egyszerűen nem tudom mit csináltam volna, ha nincs anya - ráztam meg a fejem elhessegetve azokat a gondolatokat, amelyek ezt a kérdést taglalták. Ha nincs Anya, akit oda hívhatok, aki mondja, hogy mit és hogyan csináljak, lehet Bertie már halott lenne, mivel én magam nem értettem a túladagolásokhoz. Sosem drogoztam, nem vágytam rá, arról nem is beszélve, hogy Anya szerintem ott helyben kinyírt volna, ha rájön, hogy akárcsak a gondolata is felébredt bennem. De nem kellett e miatt aggódnia, olyannyira nem, hogy még annak sem néztem utána, hogy akkor mit kell tenni, ha valaki elveti a sulykot. Pedig ismertem Bertie állapotát. Olyan buta vagyok, ennyit igazán megtehettem volna! - Ne! - tiltakoztam Hunter ötletét hallva a kelleténél talán kicsit - na jó sokkal - hevesebben. - Nem szükséges. Most… nem szeretnék még több ember még több kérdésére válaszolni - szuszogtam halkan, kissé rekedtem. - Tudom, hogy csak jót akarsz, de… most nem igazán vágyom plusz társaságra - valójában már a gondolattól is rosszul voltam, hogy egy idegen érdeklődjön. Legalábbis egy számomra idegen, hiszen mind Hunter, mind Bertie ismerték ezt az Eddie nevű vérfarkast és jóban is voltak vele. Én viszont… nekem csak egy sokat hallott név volt, akinek a társaságára most legkevésbé sem volt szükségem. Még akkor sem, ha ez egy végtelenül önző döntés volt, hiszen nem rólam kellett volna szóljon a történet, hanem az apámról. De… ennyi még megengedett volt, nem? - Carolnak akkor is rosszabb - bizonygattam és hittem is azt, amit mondok. - Tényleg nem lökhetem vissza oda, ahonnan éppen csak kikecmergett - kötöttem az ebet a karóhoz. Carol ellökte Huntert, így nem ő csinálta végig vele az utóbbi heteket és hónapokat. Nem ő látta, amint a legjobb barátnője tompa tekintettel bámul a világra, és nem ő volt ott, amikor Danténak és ezeknek a kétes buliknak köszönhetően kezdett visszatérni annak az életkedvnek egy része, amit Kyle Briggs elvett tőle. Ez pedig még annyira új és annyira törékeny volt, hogy nem vehettem el. Nem tehettem ezt vele. Nem lehette ennyire önző. - Ez nem kihasználás ez csak… csak… - kerestem a szavakat, de igazából nem tudtam mi lehetett. Hűség? Törődés? Túl nagy szavaknak tűntek. - Nem tudom mi, de nem kihasználás - ráztam meg a fejem ezzel lezárva a témát. Nem akartam, hogy Hunter Carolt hibáztassa, vagy éppen ő maga tápláljon irányába ezért negatív érzéseket a lány irányába. Tudtam, hogy a szakítás ellenére neki is fontos - nagyon fontos! . Éppen elég pusztítás történt már ezen az estén, többre igazán nem volt szükség. Vitába akartam szállni, hogy márpedig biztosan zavarom, nem kell finomkodni, de volt valami a hangjában vagy éppen a tekintetében, esetleg mind a kettőben, ami miatt nem tettem. Meghátráltam. Inkább csak némán bólintottam, bár nem hittem neki. Nem teljesen. Csendben a bögrémet fogva, élvezve a belőle áradó meleget, hallgattam azt, amint Hunter a falkájukról mesélt. Volt abban valami megnyugtató, ahogy az élet itt zajlott. Ahogy minden ment egyenesen előre a maga egyszerű, természetes mivoltában. Még úgy is, ahogy amikor Bertie megint szóba került, kicsit megfeszültem, talán a hideg is kirázott egy pillanatra, de már nem akartam sírni. Egy zokogó- vagy éppen pánik roham sem fenyegetett miatta, az említésétől. Nem hinném, hogy túl voltam rajta, szerintem egyszerűen lelkileg és testileg is túl fáradt voltam már az ilyesmihez. Mintha kicsit üresnek éreztem volna magam. - Szegény gyerekek - suttogtam hitetlenül. Nem volt ugyan gyerekem, de el sem tudtam képzelni, hogy valakit utáljak vagy éppen megvessek, esetleg kidobjak azért, mert vérfarkas lett. Az esetek többségében nem ők akarták maguknak ezt az állapotot. Sokkal inkább elszenvedői, mintsem élvezői voltak. - És mik a szabályok? - érdeklődtem csendben, aprókat kortyolva a még mindig meleg teából. Egyszerűbb volt erre fókuszálni, nem pedig a kidobott árvákra. - Én… azt hiszem, hogy az adrenalin tette, vagy nem tudom. Egyszerűen… nem volt időm pánikolni - próbáltam visszaemlékezni arra, hogy mi történt. Mit éreztem, de nehéz volt. Érzetre olybá tűnt, mintha hetek, nem pedig órák teltek volna el azóta. - Csak tettem, amiről úgy gondoltam, hogy tennem kell. Így belegondolva… én se tudom, hogy hogyan voltak akkor épkézláb gondolataim, pedig volt, nem is kevés - sóhajtottam. - Minden akkor lett igazán szörnyű, amikor egyedül maradtam. Akkor szakadt rám az egész teljes valójában. Bár ez sem volt százszázalékosan igaz, hiszen valahol én választottam, ha azt mondom anyának, hogy ott maradok vele, akkor biztosan megengedte volna, de nem akartam. Nem tűnt jó megoldásnak, sem akkor, sem pedig most. Azt hiszem… képtelen lettem volna Bertie szemébe nézni. Azt se tudom mit mondtam volna neki. - Lehet bár… biztosan nem ez volt az első ilyenje, ne legyünk naivok - nyeltem egy nagyot, miközben ittam még egy kis tehát, hátha a melegség hatására abbamarad a remegésem. - Ez most miért lenne más? - kérdeztem keserűen, nem törődve a szemeim sarkában gyűlő könnycseppekkel. Hát maradt még belőlük? Azt hittem, már régen elfogytak. - Egyébként finom lett a tea. Igazán ügyes vagy, köszönöm - váltottam hirtelen témát. Azt hiszem, ezen az estén ez lett a specialitásom.
ármennyire is akart minden érző, lélegző, fájdalommal telt sejtem hinni Hunter szavainak, egyszerűen nem tudtak. Egy zsigeri, megmagyarázhatatlan érzés szorította a gyomrom olyan kicsire, hogy ha ennem kellet volna, bizonyosan képtelen lettem volna rá. - Hát… ha te mondod… - válaszoltam végül, nagy nehézségek árán, mert nem akartam Huntert sem megbántani. Tudtam, nagyon is jól tudtam, hogy a szavaival csak nekem szeretne segíteni, megnyugtatni, vigaszt nyújtani, egyszerűen csak támasszá vallani. Valami olyasmit tenni, ami Carollal nem sikerült. Szörnyen éreztem magam - vagy mondjuk úgy még szörnyebben, pedig Merline, nem hittem benne, hogy ez lehetséges volna - már csak azért is, mert ez a gondolat úgy egyáltalában megszületett a fejemben. Olyan érzést keltett, mintha elárulnám akedvességét és törődését. Nem kellett volna ezt és Carol helyzetét összehasonlítani, főleg nem Hunter szemszögéből, hiszen… hiszen annyira más volt a kettő. Carol akkor a barátnője volt, akivel szörnyű, kimondhatatlan dolgok történtek, míg én… csak a barátja, úgy nagyjából… azt hiszem. Voltaképp fogalmam sem volt róla mijei is voltunk a másiknak, sosem deffiniáltuk úgy igazán, hiszen bár ismertük egymást majd’ öt éve, egy csapatban kviddicseztünk, egy ház tagjai voltunk, a baráti körünk bizonyos tagjain is osztoztunk, ha úgy adódott pedig egészen jól elbeszélgettünk, de mindig is ennyi maradt. Ezt a nyarat leszámítva sosem találkoztunk kettesben, mindig ott volt Carol, egy csapattag vagy valaki, amolyan összekötő elemként. - Jaj én nem úgy értettem, igazán kedves ötlet volt. Csak… Sajnálom - sóhajtottam, annyira katasztrofálisan viselkedtem, annyira labilisen és hisztérikusan, hogy nem is értettem Hunter miért nem dobott még ki innen jelezve, hogy amúgy zavarom a pihenését -, én nem akartalak megbántani - hiába sikerült mind ezt elérnem a reakciói alapján. Meglepett, hogy Hunter ilyen kemény szigorúsággal fordult Carol felé. Tőle vártam volna a legkevésbé, hiszen ő… mi voltunk azok, akik a történtek után minden percben támogattuk, hogy ne érezze magát egyedül. Még a klubhelyiségünkbe is beszöktettük, hogy Kyle és csapata biztosan ne találja meg és bánthassa megint. Mondjuk… előbb rúgtak volna ki minket a házirend megsértése végett, minthogy ezt hagyjuk neki. Pontosan ezért, az együtt átélt pillanatok, a közös nehézségek miatt logikátlan volt, hogy ezt gondolja, így gondolja. - Nem tudhatod, annyira… instabil még mindig. Néha jól van, néha pedig…. nem - nyögtem ki nagy nehezen, küszködve a megfelelő szavakkal. Figyelnem kellett arra mit és mennyit mondok, ne fájjon Hunternek is még jobban - a fű, a bulik és Dante után -, hiába volt mind ez rettenetesen nehéz, mert ugyan éppen nem zokogtam, de a gondolataim kuszák voltak, ezer felé száguldottak és mindenhol jártak, csak ott nem, ahol kellett volna nekik. Voltaképpen… mit vártam, hol is kellett volna járjanak?- De majd beszélek vele. Tényleg. Csak nem most, nem ma - ráztam le magamról a témát és őszintén reméltem, hogy Hunter is ennyiben hagyja. Értettem, persze hogy értettem miért mondja, amit, de… egyszerűen képtelen lettem volna azzal a tudattal élni, hogy még ha közvetve is, de én lökök az egyik legjobb barátnőmön még egyet. Néha, bár Hunternek sosem vallottam volna be, én magam sem értettem, hogy egyensúlyozott még a peremen; hogy nem zuhant bele abba a végeláthatatlan, fekete szakadékba, amiből ha volt is kiút, egészen biztosan nem könnyen. És legkevésbé sem úgy, ahogy azt Bertie tette. Kirázott a hideg; kicsit meg is borzongtam. Nem akartam erre gondolni. A testére. A fehérségére. A hangosan nyávogó macskáira. Én… azt hiszem leginkább semmire sem akartam gondolni aminek köze lehetett hozzá, a történtekhez, a fel-fel bukkanó emlékképekhez. Pont ezért kellemesen idilli volt a kép, amit Hunter lefestett a kis falkájukról. Az állatokról, a szabályokról és a közös munkáról, kicsit olyan volt, mint egy kommuna… vagy nem, ez tulajdonképpen pontosan az volt, egy modern kommuna. - Ezt senkinek sem kéne megszoknia - ráztam meg a fejem, noha sejtettem: nem pont így működött ez. A varázslók túlnyomó része félt a vérfarkasoktól - már a kormánymozgalmak előtt is, az csak rásegített erre. Azok pedig, akik féltek, kegyetlenek és gonoszok tudtak lenni, hiszen ítélkezni és gyűlölködni mindig is könnyebb volt, mint megismerni és megérteni. A történelem legalábbis újra és újra ezt bizonyította, én magam nem értettem ezeket az embereket, nem láttam bele a fejükbe, de… talán jobb is volt ez így. Biztosan nem tetszett volna az, amit ott találok. Inkább ismét beleittam a teába, már nem volt sok belőle, éppen csak egy kevés a bögre alján. - Én is lesokkoltam. Volt egy pillanat, azt hiszem csak annyi, mégis végtelenül hosszúnak tűnt, amíg nem tudtam mit tegyek, kit hívjak, merre mozduljak, aztán… valahogy minden nem tudom, csak így ment. - Próbáltam megmagyarázni, hogy mi is zajlott le bennem a telefonhívás és a rátalálás között eltelt másodpercekben. Fáradtam, fáradnom kellett, mivel hiába figyeltem Hunter monológjának minden szavára, nagyon nehezen sikerült csak összeállítanom egy teljes egésszé. Kétszer is neki kellett futnom a válasznak, mire az valóban sikerült. - Persze, értem - fogjuk rá… -, csak… nem hiszem, hogy ez így működik. A függőség más, és… bármennyire is szeretném tagadni, ahogy igazából eddig tettem, de Bertie… az Apukám drogfüggő, már tizenhét éve is az volt, amikor Anyával együtt voltak és ez azóta sem változott. Lehetnek jobb pillanatai, erősebb napjai, viszont… - vettem egy mély levegőt, pislogtam párat, óvatosan az alsó ajkamba haraptam, nem akartam megint elsírni magam, ennél erősebbnek szerettem volna látszani, ha már valójában nem tudtam az lenni. - Soha nem fog teljesen leszokni, nem azért mert nem szereti Anyát vagy engem, egyszerűen csak… - vontam meg a vállam, nyitva hagyva a mondatot. A múltkori, Temze parti beszélgetésünk után úgy gondoltam Hunter pontosan értette, hogy mire utaltam. Szerette őt is az Anyukája, ahogy az én Apukám is engem, egyszerűen csak… nem voltak elég erősek, nekünk pedig az a kereszt jutott, hogy ennek a tudatát cipeljük. - Majd egyszer főzök én neked akkor, nem vagyok egy nagy séf, de a bájitalokhoz azt mondják elég jó érzékem van, nem lehet nagyon más a kettő - bár jelenleg hálás voltam, hogy nem ételt ajánlott, ha bármit is le kellett volna erőltetnem a torkomon, biztos hogy hamar viszont láttam volna némi gyomorsav társaságában. - Figyelj… mi lenne ha inkább most mutatnád meg azokat a pokemicsodákat? Tudom, hogy kínosan késő van már, és így is többet tettél, mint bárki várta volna, mint érdemeltem volna, de… nem igazán akarok most hazamenni - nyögtem ki kénytelen kelletlen, holott tudtam, hogy ez nem helyes; mégis, most egy egészen kicsit önző akartam lenni és érezni még az itteni csendes nyugalmat, nem pedig visszatérni a valóságba, kérdések és vallomások kellemetlen kereszttüzébe.
