- Amikor Édesapátok hazaér, mindent elmagyarázunk - mondom magamat is meglepve nyugodt hangon - és persze szépen, artikulálva, hogy Sophie le tudja olvasni a szavakat -, miközben az értetlen, kérdő tekintetű, roxforti egyenruhát viselő gyermekeim után belépek a kúria ajtaján. Biztosan ezer meg egy kérdésük van, kezdve azzal, hogy miért jöttek - jöhettek - haza most, a hét közepén, nem mellesleg teljesen váratlanul. Egyik pillanatról a másikra. Már nem remeg a kezem, mint órákkal korábban, amikor berontottam Benny irodájának az ajtaján és a sírás sem marja a torkom azzal fenyegetve, hogy bármikor kitörhet. Mielőtt beléptem az igazgatónő irodájába, hogy elhozzam a gyermekeim, azt hittem baj lesz, hogy nem fogom tudni megállni, azonban amikor megláttam őket valami megváltozott. Hirtelen valami különös határozottságot éreztem, valami olyasmit, amit csak egy anya ismerhetett, más nem. - Nem kell félnetek - engedek meg magamnak egy halvány mosolyt, miközben megsimítom a hozzám legközelebb álldogáló Thales vállát, hátha az, hogy az anyjukat nyugodtnak látják rájuk is pozitívan hat. Legalább még egy kicsit hadd legyenek abban a biztonságos, tökéletes világról alkotott buborékban, amit Bennyvel szét kell robbantanunk. Szavakba nem tudom önteni mennyi féltem őket, a kis világukat. Vajon mennyire lesz megrendítő, amit hallani fognak? Vajon... továbbra is bíznak majd bennünk?- Nem… - halt meg senki, akarom mondani, ám nem jönnek ki szavak a torkomon, hiszen nem lennének igazak. Glória makacs volt és büszke, ezért meghalt, ezzel felborítva mindenki életét. - Nem esett senkinek sem baja, aki fontos lehet. A családból mindenki rendben van - alakítom át végül a mondandóm, hogy tükrözze az igazságot és ne keltsen aggodalmat. - Amíg várjuk Bennyt, szerintem üljünk le a nappaliban és meséljetek, milyen az új Roxforti tanév; raktam ki friss süteményt is, reggel sütöttem - még mielőtt megkaptam volna azt az ominózus baglyot, az ominózus üzenettel. Ezt persze nem teszem hozzá, inkább csak az említett helyiség felé terelgetem a gyerekeket, nehéz, félelemmel és keserű izgalommal zakatoló szívvel. Nem tudom eldönteni, hogy várom a férjem érkezését vagy inkább félem a pillanatot. Talán mind a kettő.
Vendég
Vas. Nov. 15, 2020 9:30 pm
to Családi kupaktanács
Fogalmam sincs, hogy miért hívnak ki öt perccel az óra vége előtt, amikor amúgy is mindjárt jön a szünet. Az évfolyamtársaim tekintetében keresve a választ pillantok körbe, de ugyanolyan értetlenül néznek mind vissza rám a tanárral együtt. Átsuhan a fejemen, hogy esetleg valami rosszba nyúlhattam bele, valakivel túlságosan is köcsög voltam és felnyomott, de valamiért sem a csapatkapitányi, sem a prefektusi kötelezettségeimben nem találok egyetlen egy értelmes magyarázatot sem, hogy miért hívnak most be. Előbb vagy utóbb megkapom a választ. Utolsóként csatlakozok a testvéreimhez a megmozduló jókora griff szobornál, hogy egymás után lépjünk be az igazgatónő irodájába. Talán csak egyetlen egyszer jártam itt, amikor sürgősen hazakértek egy családi esemény miatt – már nem is tudom, hogy temetés, vagy más volt-e -, de most kapok az alkalmon és alaposan körbepillantok. Ez a helyiség első benyomásra is pompás és lenyűgöző, magában rejti azt a bűvös mágikusságot, amivel tényleg képes az embert megbabonázni. Azonban ahogy tekintetem találkozik anyám gondterhelt szempárjával, elfog a rossz érzés. Miért jött ide és miért visz mindannyiunkat haza? Aggodalmasan sandítok a húgomra, de kérdés nem hagyja el a számat. Itt úgysem fog semmit sem mondani, ismerem már anyámat. Így csak bólintok és igyekszem magamban tartani a szavakat. Nehéz, hogy azt sem tudom, mégis mi a fészkes fene történt. De ha azt mondja, hogy nem történt semmi olyan, akkor mégis mi? Mert most már tuti biztos, hogy nem velem volt a gond. Hazatérni most nem egy megnyugtató érzés, ahogy végigmasírozok iskolai talárban a nappaliig, hogy aztán megálljak a kanapé mögött. Eszem ágában sincs leülni, egészen eddig ültem az órán. Ellenben az jobban aggaszt, hogy anya magyarázkodik, mielőtt bármire is gondolnánk. Ha azt hiszi, hogy ezzel beetethet, akkor nagyon téved. - Jó lesz itt nekem. – válaszolom végül szűkszavúan és a sütire sem kapom fel úgy a fejem. Pedig normális esetben már csapnék le az édességre, ellenben csak megszorítom az öcsém vállát, amint leül elém. Mi a fészkes fenét titkol anya ennyire? És miért kell apát megvárni vele? Mi nem tehettünk rossz fát a tűzre, a rokonokkal nem történhetett nagy baj, akkor mégis mi a csudáról akar velünk így sok szem közt beszélni? - Hány perc még, hogy apa megjön? – kérdezem inkább türelmetlenül, mielőtt még alaposan felidegesítem magam azzal, hogy azzal az átkozott süteménnyel jön. Valaki igazán elárulhatná, hogy miért kellett az óra kellős közepéről – na jó a végéről – eljönni haza, amikor se szünet, se más ünnepi esemény, szülinap, ilyesmi közelben sincs. Még ha valami a nagyapánkkal történt volna meg, de ennyire nincs szerencsénk, hogy megszabaduljunk a pokróc modorától.
Vendég
Pént. Nov. 27, 2020 9:53 pm
To: Lestrange family
Napok óta nem hagyott nyugodni egy gondolat, ami úgy befészkelte magát az agyamba, mint egy undok élősködő. Talán amiatt alakult ki bennem, hogy megtudtam mi történt Leta anyukájával. Amióta abban az óvatlan pillanatban kiderült számomra, hogy Ő is egy a testvéreim közül, máskép nézek rá, de azt hiszem ez természetes. Viszont ha őszinte akarok lenni mégsem éreztem valósnak a dolgot. Most viszont, hogy apán kívül nem maradt más, így kénytelenek leszünk ezt belátni elég hamar. Amikor Singh professzor megjelent a bájitaltan teremben, hogy magával vigyen, az addig érzett feszültségem egyfajta beletörődésbe csapott át. Nyilván nem tudhattam, hogy mi vár rám, ránk. De abban biztos voltam, hogy most fel fog fordulni az életünk és egy darabig biztos téma lesz ha apa félrelépésének ténye nyilvánosságra kerül. - Mrs. Lestrange! - szólalt meg az új mugliismeret professzor, amikor megjelentünk az igazgatónő irodája előtt, jelezve, hogy az egyik "csomag" megérkezett. Gyanítom, hogy anya sem így tervezte, hogy viszont lát majd minket. De az életet sajnos nem lehet előre megtervezni. Emiatt is annyira furcsa érzés, hogy a testvéreim közül csak én tudok arról, hogy van egy húgunk. Ami pedig még bizarrabb, hogy képes voltam védeni apát a fiúk előtt. Emiatt alighanem, lesz némi mosolyszünet köztünk, de majd meglátjuk. Ameddig megérkeztek a többiek, szinte meg sem szólaltunk. Anya gyanítom el volt a saját gondolataival, én pedig hát… reménykedtem benne, hogy annak ami most jön nem lesz olyan következménye, ami kijavíthatatlan csorbát okozna a családunk életében. Kérdések néma sokasága lengi be az igazgatónő irodáját. Szinte vágni lehet a feszültséget és a tanácstalanságot. Ahogy a tekintetem találkozik Leo tekintetével, látom benne, hogy fogalma sincs arról miért is vagyunk itt. Mirefel ez a nagy hercehurca és a hírtelen jött hazalátogatás lehetősége. Megértem, hiszen az ilyen dolgok sosem hordoznak magukban semmi jót. De így, hogy én némi belsős információ bírtokában vagyok könnyebb szívvel várakozom az elbocsátásunkra. Gyűlölöm ezt a feszültséget és azt, hogy ennyire tehetetlennek érzem magam. A nappaliba lépve, egyenesen a kanapé felé veszem az irányt és nem törődve a rajtam lévő iskolai egyenruhámmal, bekuckózom. Az ölembe veszem az egyik díszpárnát és úgy szorongatom, mintha képes lenne megvédeni az elkövetkezendő érzelmi vihartól. - Nyugi már, Leo! Ne stresszeld magad, mert megárt a szépségednek. Amúgy meg biztos nemsokára itthon lesz. – cukkoltam egy kicsit a bátyámat, hogy ezzel oldjam egy kicsit a feszültséget. Az mondjuk már más tészta, hogy én is szeretném, hogy apa itthon legyen végre és túlessünk ezen az egész hercehurcán.
Bevallom egy kicsit izgatott voltam, mert ma megígértem, hogy segítek valakinek a háziban, de mielőtt vidáman mehettem volna a dolgomra a folyosón elcsípett az egyik professzor és arra kért, hogy menjek vele az igazgatónőhöz, mert engem keresnek. Nem tudtam rosszra gondolni, mert elméletileg semmi rosszat nem csináltam az elmúlt napokban, ma meg pláne nem. Különben is, prefektus vagyok, nem tudnak elkapni semmi rosszon vagy legalábbis ezt gondolom magamról, amíg tényleg normális utakon járok. Természetesen egy kicsit kínosan érint amikor az igazgatónőnél meglátom a nővéremet is. Vajon mind rossz fát tettünk a tűzre és ezért vagyunk itt? Amikor még Leo is megjelenik végkép nem tudom hová tenni ezt az egészet. De amíg a rövid ismertetőt hallgatom arról, hogy anyánk hívat haza valami miatt, részben megnyugszom. Semmi rosszról nem lehet szó, legalábbis nem tudok olyasmiről, ami rossz lehetne. Ha hazaérünk akkor anya közelében állok meg, mintha onnan hamarabb rá lehetne jönni, hogy miért is vagyunk mind itthon. Nem nagyon értem ezt az egész helyzetet, mindenesetre én igyekszem nem túl dramatizálni a helyzetet, ellentétben Leo-val aki annyira nyugtalan, hogy még leülni sem képes. Komolyan úgy cikázik egyik sarokból a másikba, mintha Olivia csókjaival fizetnék meg őt ezért. Na mindegy. – Van süti??? – oké, ez egy kicsit hirtelen jött reakció tőlem, viszont a lelkesedésemet sosem lankaszthatja el a váratlan esemény, legyen az ennyire idegesítő, hogy semmit sem tudunk, a süteményre még most sem lehet nemet mondani. Én elhiszem, hogy Leo-nak rossz a kedve, de ha nem kér a sütiből, hát több marad nekem! Nem jó üzlet? Amíg Sophie a kanapéra költözik, addig én szépen helyet foglalók az asztalnál, ha még mindig kilométer hiánya van a bátyánknak, hát csak tessék, én egy kicsit lustább vagyok és süteménykedvelő. Főleg ha anya süteményeiről van szó. Nem mintha a Roxfortban rossz sorsunk lenne, de ha a kedvenc süteményem kerül az asztalhoz akkor, a valódi ok amiért ide hívtak minket már kevésbé számít. – Apa meghallgatta a könyörgésemet és kapok egy igazi sárkánytojást? – kíváncsiskodom anyától miközben elemelek egy sütit és beleharapok. Bár mondjuk ha így lenne, akkor nem értem miért kellett ekkora cécó érte. – Na jó, csak vicceltem. – megpróbálom elnevetni a végét, hogy mégse legyen ilyen nyomasztó legalább az én közelemben lenni. Én azt hiszem örülök, hogy itthon vagyok, jó alkalom arra, hogy esetleg elvigyek magammal valamit amit itthon felejtettem, szóval ha másért nem is érte meg hazajönni, akkor legalább azért a dologért igen. Fel is fogok menni szerintem a szobába, ha kiderül, hogy miről is van éppen szó. – Főzhetek le valami teát? Azt hiszem jól jöhet még. – továbbra is igyekszem mosolyogni és minden tőlem telhetőt megtenni, hogy nyugodt maradjak. Azt hiszem, most ez az amit tennem kellene, még akkor is ha iszonyatosan kíváncsi vagyok.
Vendég
Szomb. Jan. 16, 2021 10:01 am
Nem akartam egész életemben titkolózni a gyerekek előtt. Járt nekik annyi, hogy tudják az igazságot, de nem most. Bármennyire is érezték az ellenkezőjét, még mindig csak kisgyerekek voltak, méghozzá olyan gyerekek, akik az egész életüket egy biztonságos buborékban élték le. Nem tudták, hogy alig néhány évtizede mit jelentett aranyvérűnek lenni, nem tudtak semmit, és ez így volt jó. Nem sok koncepciónk volt annak idején Ams-el a gyereknevelésről, de egy valamiben az első másodperctől fogva biztosak voltunk: a mi fiaink és lányunk szabadon fognak felnőni. Nem vár rájuk elrendezett házasság, ostoba elvárások, korlátok és béklyók, nem fognak egy aranykalitkában vergődni. Egyszerű, átlagos kissrácok lesznek, csak nagyobb jómódban élnek majd a társaiknál. Valóban eszerint az elv szerint neveltük őket, így nem is várhattuk el tőlük, hogy megértsék ezt a mostani helyzetet, hogy megértsék a szüleik házasságát. Most viszont nem halogathattuk tovább, bármennyire szerettem volna. Letának hozzánk kellett költöznie, nem volt más, aki gondoskodhatott róla és nem is engedtem volna. Az én felelősségem volt, éppen annyira, mint Leo, Sophie és Simo. Akkor is, ha ezzel felforgatta az egész életemet, sőt, a családunk életét - csak reménykedhettem benne, hogy a másik három gyerekem képes lesz megbocsátani ezért. Amint Ams elmondott mindent, az első dolgom volt elvinni Letát Rodyhoz és Richardhoz. Náluk jó helyen volt, amíg otthon elsimítottuk a dolgokat, az öcsémnél jobban egyedül Amsben bíztam meg. Biztosított róla, hogy minden rendben lesz és képesek kezelni a helyzetet Richarddal, mikor eljöttem tőlük, már éppen forrócsokit és süteményt próbáltak Letára erőszakolni. Emiatt kellett a legkevésbé aggódnom, még csak most jött a legnehezebb rész. Mire hazaértem, a kúria már nem volt üres, Ams egy ideje hazahozta a gyerekeket. Nem léptem be azonnal a szobába hozzájuk, még éveknek tűnő másodpercekig álltam a folyosón, az egyik falra függesztett családi képet bámulva szapora légzéssel - Thales még épp csak togyogó pelenkás volt rajta az anyja karjában, Leo a nyakamban ült, Sophie pedig a világ legbájosabb mosolyát villantotta bele az objektívbe. Összeszorult a szívem, tudtam, hogy akaratomon kívül muszáj lesz fájdalmat okoznom nekik. Vettem egy mély levegőt, magamba szívva minden bátorságot, többet is, mint amennyinek valaha hittem, hogy birtokában voltam... és beléptem a szobába. - Itt vagyok, siettem, ahogy tudtam - hajoltam oda Amshez egy gyors üdvözlő csókra, hogy legalább még néhány másodpercig egy normális családnak tűnjünk. Összeborzoltam a hozzám legközelebb ülő Simo haját - pont ugyanúgy álltak szét a sötét hajtincsek a feje tetején, mint nekem és az öcsémnek, milliméterre pontosan. Valamiért ez a nem is új felismerés csak még inkább elszomorított. Amsre pillantottam. Átbeszéltünk mindent még az irodámban, de most, itt az otthonunkban már nem tűnt annyira egyszerűnek belekezdeni. - Valami fontosról kell beszélnünk veletek. Szeretnénk, ha előbb végighallgatnátok minket és nem szakítanátok félbe, utána azt zúdítotok ránk, amit szeretnétek, annyi kérdést tesztek fel, ahányat akartok. Csak kérlek, hallgassatok végig minket...
Csak egy sóhaj, pontosan ennyit engedek meg magamnak Leo dacos megjegyzésére, hogy neki jó ott, ahol van. Sejtettem, mi több, pontosan tudtam, hogy nem mind fogják jól fogadni a váratlan hazajövetel és a belengetett titok tényét, a feszültséget, amit tapintani lehetett. Noha pontosan megjósolni is képtelen voltam a reakciókat. Hiába ismerem őket nagyon jól - talán már ennyi idősen, nem állítom, hogy mindenkinél jobban -, még mindig tudtak újabb és újabb meglepetéseket okozni. Hálásan mosolygok a lányomra, amikor megpróbálja leállítani a bátyját több-kevesebb sikerrel. Azt hiszem, hogy ebben a szituációban most ő a legnagyobb szövetségesem, szövetségesünk, hiszen tud Letáról, talán sejti is, hogy ez lesz a téma, hiszen okos lány. Azt viszont nem tudom, hogy az édesanyjával történtekről tud-e, hiszen Glória csak ma reggel hunyt el, nagyon friss az információ. Talán még nem terjedt el a Roxfortban. - Nem tudom - rázom meg végül a fejem -, még van egy kis elintézni valója, összefüggésben azzal amiről beszélni szeretnénk veletek, de hamarosan itthon kell lennie… remélem - pillantok az ajtó felé, igyekezvén elrejteni a hangom remegését, kevés sikerrel. Benny előbb Letával beszél, úgy gondoltuk, jobb ha az édesapjától hall először a történtekről, nem pedig egy tanárától, esetleg még rosszabb: valamelyik érzéketlen hivatalnokról. Egyik verziót sem engedhettük, ellenben pont ezért, a férjem érkezése kiszámíthatatlan volt, tulajdonképpen Leta reakciójának hevességén múlott minden. Azon, hogy ebben a helyzetben mennyire lehet vele beszélni és röviden vázolni neki, hogy mi fog történni. Én pedig nem hibáztattam volna azt a kislányt, ha hosszan kíván az apja vállán sírni, megérdemelte, joga volt hozzá. Még ha ez most azt is jelentette, hogy mi hosszabb ideig várunk. - Nem - mosolyodom el a mai nap folyamán talán először őszintén a legkisebb fiam kérdésére -, még mindig nem tarthatsz sárkányt - emeltem égnek a tekintetem, nem hozzátéve, hogy reméltem, viccelt. Kellett most ez a bohókás viselkedése, hogy egy kis fényt és vidámságot csempésszen ebbe az alapvetően sötét és gyászos napba, aminek még nem volt vége. - Persze szívem - simítom meg a fejét -, amit csak szeretnél. A sárkányon kívül, persze. Ahogy meghallom a bejárati ajtó jellegzetes nyikordulását, gyorsan, összeszoruló gyomorral és hevesen zakatoló, a bordáim majd áttörő, szívvel kapom oda a pillantásom, mégsem érkezik senki. Eltelik egy másodperc, majd még egy és követi egy harmadik is. Már-már kezdem elkönyvelni, hogy a stressz és az izgalom hatása így csapódik le rajtam, tulajdonképpen meg sem lepődnék, amikor Benny belép a nappaliba. Szégyen, nem szégyen, hiába a helyzet, mégis elárasztanak a megkönnyebbülés hullámai, hogy immáron nem egyedül kell helytállnom, ketten cipeljük ezt a terhet a gyerekeink előtt. - Örülök, hogy itt vagy, de nem sietettelek, annyi időd volt, amennyit akartál - suttogom neki még az utolsó pillanatokban, amíg mi és a gyerekek is egy normális, teljesen hétköznapi aranyvérű családnak láthattuk magunkat. Ahogy a férjem a gyerekeinkre majd rám néz reflexszerűen, a maga megszokott természetességével nyúlok a keze után, hogy a nem túl erős szorításomba vonjam azt, erőt adva ezzel neki és magamnak is. - Igen, bármilyen nehéz is lesz, kérlek, hallgassatok minket végig - bólintok, amit Benny befejezi. - Még annyit tudnotok kell, hogy nem magunk titkoltuk eddig azt, amit most el szeretnénk mondani, hanem… - akadok meg egy pillanatra, keresem a megfelelő szavakat. - Hanem, mert azt hittük, így a legjobb nektek. Így élhetitek a legboldogabb, legteljesebb és leggondtalanabb életet. Idővel, ha már felnőttek vagytok, elmondtuk volna, nem akartunk örökre titkolózni, de... néhány dolog átírta a terveinket. Talán hibáztunk, de akkor, hosszú, végeláthatatlan beszélgetések után ez a megoldás tűnt a legjobban, ebben mind a ketten egyetértettünk - ]nem mentegetőzöm, még csak magyarázkodásnak sem nevezném. Inkább azt próbálom megértetni velük, hogy mi csak védeni próbáltuk őket és a gondtalan gyermekkorukat, a fejlődésüket, az apjukról kialakított képüket. - A helyzet az, hogy van egy negyedik, féltestvéretek… egy húgotok - teszem hozzá, hogy egyértelmű legyen, miért is volt ez eddig titok, miközben egyre erősebben szorítom Benny kezét, ugyanis innentől övé a szó, ő dönti el, hogy hogyan tálalja a maradék információt.
Vendég
Hétf. Feb. 08, 2021 9:51 pm
to Családi kupaktanács
Elég néhányszor anyára néznem, hogy elfogjon a rossz érzés. És nem az a fajta rossz érzés, amikor megosztja velünk, hogy apa épp nem ér rá a családi programra, nyugtalankodik valami minisztériumi hercehurcán és még sorolhatná. Nem, ez teljesen más. Amikor a szemeibe nézek, nyugtalan és szomorú egyszerre. Az aggodalma pedig egy pillanat alatt képes visszapattanni rám egyfajta öngerjesztő mechanizmusként. Én pedig vagy teszek ellene és felmérgesítem magam, vagy kivárok tétlenül. Előbbi jellemző rám, mert nem szeretek tökölni dolgokkal, nem szeretem a tétlenséget és az őrületbe kerget. Lehet, hogy néha képes vagyok meggondolatlanul cselekedni, de az is jobb, mint várni a... mit is? - Haha, de viccesnek gondolja magát valaki. - vágok egy undok grimaszt a húgomnak, ahogy végre méltóztatok leülni én is a kanapéra. Nem bírok egy helyben ácsorogni, mert akkor csak mehetnékem lenne. De ha meg leülök, akkor rám tör a rá akarok gyújtani most azonnal érzés. Anya még nem tudja, vagyis biztos vagyok benne, hogy sejti, mert ilyet nem lehet örökké parfümfújkodással és egyebekkel elfedni. De még nem mondtam úgy el neki. Valahogy úgy érzem, hogy nem most jött el annak az ideje, valami teljesen más történik. Különben miért lett mindenki összetrombitálva? Thales idióta kérdésére pedig csak felszisszenek. Hé, itt mindenki meghibbant most? Az öcsém egy sárkányt akar, anya semmit nem szól, Sophie pedig annak ellenére szinte beleépül azzal a nevetséges párnával a kanapéba, hogy rám szól. Miért is ne tenné egyébként? Aztán végül megérkezik apa is. Nem tudom nem észre venni azt a pillantást közöttük, ami csak még jobban nyugtalanít. Olyan, mintha valamit lekommunikálnának, amit nekünk nem kellene vagy legalábbis nem lenne szabad hallanunk. De inkább bár ne hallanám, mert egy pillanat alatt szárad ki a szám a hallottaktól. Csak az dübörög a fülemben, hogy csak hallgasd végig őket, csak hallgasd végig őket, mégis kezdem úgy érezni, hogy apa kicsit sem érdemli meg, hogy figyelemre méltassam a szavait. Tessék? Most ő, aki a legfőbb erkölcs-csősz.... nem, rosszul kezdem. Ő, akire felnéztem, aki az én példaképem, összefeküdt valami ki tudja honnan szedett nőcskével, megcsalta... nem is, egyenesen megbántotta anyát és most mégis úgy tesznek, mintha minden okés lenne és amúgy teljesen normális, hogy ilyen témáról beszélgessenek velünk? - Nekem nincs még egy húgom. Sophie az és pont. - olyan hirtelen és megvetően szaladnak ki a szavak a számon, hogy meg is bánom. De egyszerűen nem bírok magammal. Mégis mi a jobb, ha inkább ordibálnék magamból kikelve vagy az, hogy ennyire kimérten és gyűlölettől ittasan mondom ki azt, ami először eszembe jut? Mintha csak magam előtt tagadásba lépnék és úgy tennék, mintha az iménti csak egy rohadt vicc lenne? Tudom, hogy nem az. Mégis ezek után úgy állom apa tekintetét, mintha azért fizetnének, hogy még csak ne is pislogjak.
Vendég
Vas. Feb. 14, 2021 3:22 pm
To: Lestrange family
V alamiféle íratlan szabály mindig is arra kötelezett, hogy a testvéreim mellett álljak ki. Most mégis úgy érzem magam, mint aki kettős ügynököt játszik. Abból ahogy anya rám pillantott, tudtam, hogy a gyanúm igaznak látszódik. Tényleg Leta lesz az a téma amin miatt haza kellett jönnünk. Mindezek ellenére mégsem tudom hogyan kezeljem a helyzetet. Thales sárkánytojásos megjegyzése viszont mosolyt csalt az arcomra. Annyira gyerek még, ha azt hiszi, hogy valaha is megengedik neki, hogy sárkányt tartson. Őrültség és nem utolsó sorban veszélyes. Egy sérült gyerek épp elég egy családba, sőt… - Undok vagy! – vágtam vissza a bátyámnak. Tudom, hogy érzi azt amit én is éreztem mielőtt rájöttem volna Leta létezésére. Ugyanolyan rossz érzésem volt mint amilyen gyanítom most neki is van. Pontosan emlékszem arra a nyári estére. Leo és Thales fogalmam sincs már mit csináltak, de azt tudom, hogy anya és apa a dolgozószobában beszélgettek. Az évek alatt már hozzászoktak ahhoz, hogyha a közelükben vagyok akkor óvatosabban beszélnek, hiszen a szájról olvasást már profi szinten űzöm. Viszont azzal nem számoltak, hogy új képességekre is szert tettem a Roxfort falain belül. Így engedve a kísértésnek, a dolgozó ajtajához settenkedve gyakorlás gyanánt belehallgattam egy-egy gondolatukba. Ekkor pillantottam meg apa elmélyében az ismerős arcot, a húgom arcát. Persze akkor én is kiakadtam, ugyan úgy ahogy a fiúk is, és kérdőre vontam Őket. Nem volt mit tenni, muszáj volt színt vallaniuk. De megígértették velem, hogy nem mondom el senkinek. Én pedig persze jó gyerek módjára belementem. Bár mostanra már nem vagyok benne annyira biztos, hogy tényleg ez volt a helyes döntés. Talán még tíz perc sem telt bele, és immáron apa is ott ált a nappaliban. Láttam rajta, hogy meggyötörte az ami Leta anyukájával történt és annak a gondolata ami most fog rá várni. Szóval küldtem felé egy bátorító mosolyt amit csak Ő láthatott meg ha felém pillantott. Ahogy apa és anya elkezdték, hálás voltam, hogy azt a részt kihagyták a történetből, hogy én tudtam a dolgokról. Nem azért mert félnék a testvéreim haragjától, hanem azért mert Ismerem a testvéreim. Főleg Leo-t aki azt fogja gondolni, hogy összeesküdött ellene a világ. Okolni fogja apát, szegény Letát és az anyukáját is. Ha megtudja, hogy én is szerepet játszottam ebben az egész színjátékban akkor méginkább kiborul és Merlin tudja mikor fog bárkibe is újra megbízni. - Leo… - ejtem ki hallkan a szavakat. Fogalmam sincs mit is mondhatnék amivel könnyebbé válnak a dolgok. Megértem azt amit most érez, hiszen én is éreztem. Csalódottság, hitetlenség, megbántottság és még napestig tudnám sorolni. Viszont neki is meg kellene érteni, hogy mennyire nehéz is lehet apának erről beszélni. - Hallgasd végig amit mondani akarnak. Biztos vagyok benne, hogy megvan a magyarázat mindenre. – pillantottam a szüleimre reménykedőn. Nem hiszem, hogy ezzel sokra mennénk, de próbálkozom. Amolyan villámhárító féle lenni ebben az őrült beszélgetésben.
Egy kicsit lebiggyesztettem az ajkaimat, amikor kiderült, hogy nem egy sárkányt hagynak jóvá anyáék. De amíg nem hallom ugyanezt a nemet viszont apától is, addig még van némi reményem! Képzeljétek csak el! Sárkányháton érkezni a Roxfortba! Valószínűleg mindenkire a szívbajt hoznám és kicsapnának az iskolából, de akkor is… életem legvagányabb élménye lenne! Odatettem a teát főni, inkább, mint útban legyek. De vissza is ültem az asztalhoz, mert egyszerűen vonzott a süti. Anya mindig tudja, hogyan járjon a kedvünkben! Lehet, hogy ma most Leo nem értékeli annyira, meg talán Sophie se, de én ugye nem ők vagyok! Elvettem már vagy a harmadik sütit is – amíg Leo nem veszi észre, addig nem fog plusz köröket futtatni velem a kviddics miatt – amikor apa végre megérkezett. – Apa! Végre hazajöttél! – lelkesen csillogni kezdtek a szemeim, mert egyre nagyobb esélyt láttam arra, hogy végre kiderüljön mire fel ez a nagy összejövetel. Talán ha kiderül, akkor végre Leo is megnyugszik és hajlandó lesz sütit enni; vagy sem. Természetesen tőle sem úsztam meg a „törődést” és összeborzolta a hajam. Most már tényleg kezdem azt hinni, hogy egyre esélyesebb az a sárkány, anya meg csak direkt mondott nemet, hogy ne lője le a poént. Csendben és kíváncsian figyeltem, hogy mire kellene odafigyelnünk és miért kellene végighallgatni őket. Azt mondták, hogy legyünk türelmesek és csendesek, szóval én tényleg csak ezt tettem. Kérlek, kérlek, kérlek, egy sárkány legyen az! Már nagyon izgultam, és amikor már végre rákerült volna a téma, hogy bejelentsék mire megy ki ez az egész – gondolatban már rá „Ez az!”-oztam erre az egészre – kiderült, hogy előbbre hozták az április elsejei tréfát. Kíváncsian néztem egyet, hol anyára, hol apára, aztán meg Leo-ra is, főleg mert ő jelentette ki, hogy neki nincsen másik húga csak Sophie. Én meg azt hiszem sokkal jobban örültem volna annak a sárkánynak. Kirázott ugyan a hideg a hír hallatán és nem tudtam eldönteni, hogy ezt most tényleg komolyan mondták-e vagy csak színészkednek, de túl nagy volt a hatásszünet ahhoz, hogy ne legyen igaz. Hirtelen felpattantam a székből, mert közben elkezdett sípolni a teáskanna is és mivel én tettem oda, az én gondom volt. De ezt vehették akár úgy is, hogy azért álltam fel, mert megsértődtem és hallani sem akarok ilyesmiről. Csak amíg Leo hangot ad az ilyesminek, addig én magamban tartom és ez a különbség kettőnk között. Most legszívesebben felfutottam volna a szobámba, de volt egy olyan érzésem, hogy ezt muszáj végig hallgatnunk, akármennyire kényes téma is legyen ez.
Vendég
Csüt. Júl. 15, 2021 10:59 am
Sosem hittem, hogy egyszer a kisebbik fiam lelkesen csillogó szemei kellemetlen érzéseket ébresztenek majd bennem. Most sem kellett volna így éreznem, nem is Thales hibája volt, egyszerűen a helyzeté, azé a megmásíthatatlan tényé, hogy perceken belül le fog fagyni a mosoly az arcáról és eltűnik majd a tekintetéből ez a kisfiús rajongás, ahogyan csak egy boldog gyerek tud nézni az apjára. Adott némi megnyugvást, ahogy Ams keze a tenyerembe simult. Tudtam, hogy történjék bármi is, mi együtt voltunk ebben és minden másban is. Attól a perctől fogva, hogy egymás mellé ültünk a Roxfort Expresszen, tényleg mindenben egymás mellett álltunk. Ezen a szoros köteléken nem változtathatott egyetlen háború, kényszerházassági ajánlat, a mi esküvőnk, a gyerekek - a nem közöseket is beleértve - és semmi más sem. Ez a kötelék ennél sokkal mélyebb volt, amit ez a tragédia sem téphetett szét. Viszont a gyerekeinktől nem várhattuk el, hogy mindezt megértsék, ahogyan azt sem, hogy ne legyen bennük semmi harag és csalódottság. Tulajdonképpen nem okozott egyikük sem meglepetést, mindhárom gyerekünk éppen úgy reagált, ahogy elképzeltem a haza vezető úton. Leo dühös volt, azonnal tagadott, bár a tagadása inkább hatott támadásként a hangjába költöző haragos éltől. Sophie csitítani próbálta, mindig ő volt hármuk közül a legmegfontoltabb, leggyengédebb, most is ezt tette, szinte próbált a testvére dühe és közénk (közém?) állni, nyilván minimális sikerrel. Thales pedig hallgatott, az arcáról is alig tudtam leolvasni, mit érezhetett most - döbbent volt, nyilván, és a korábbi gyermeki boldogsága is elpárolgott, akár csak a mosolya, de nem bírtam megítélni, hogy ő is forrongott-e belülről vagy inkább csak a döbbenet késztette hallgatásra. - Leo, kérlek, hallgass végig minket - próbáltam nyugtatni, bár minden igyekezetem ellenére sem tudtam azt a gyengéd hangnemet megütni, mint Ams. Belőlem hiányzott ez a képesség, szinte azonnal átragadt rám Leo dühös feszültsége. - Ez nem az, aminek tűnik. Legalábbis nem teljesen az. - Talán most kellett volna megragadnom az alkalmat, hogy beszéljünk nekik azokról a dolgokról, amelyektől eddig olyan nagy gonddal védtük őket. Most, ebben a helyzetben már nem tűnt olyan jó ötletnek, amiben korábban magabiztosan egyetértettünk Ams-el. Hogyan is érthettek volna meg mindent a mi boldog buborékban nevelt gyerekeink? És az az igazság, hogy nem is voltam benne biztos, hogy szeretnék velük beszélni a házasságunk alapjairól vagy éppen a háborúról. - Letának hívják, tizenkét éves és az édesanyja meghalt. Nincs hova mennie, nincs senkije rajtunk kívül. Bár megígértem nekik, hogy magyarázatot kapnak, most ezt a részt mégis nemes egyszerűséggel ugrottam át. Tudtam, ahogy kiejtettem ezeket a mondatokat, hogy rossz döntés volt, csak még zaklatottabbak lesznek, amiért tények elé állítom őket, ignorálva a kimondatlan kérdéseiket. De Merlin szakállára, nekem sem volt könnyű vagy éppen ismerős ez a helyzet...
Ha megkérnének, hogy bökjek rá arra a pillanatra, amikor minden félrement, képtelen lennék csak egy, konkrét mozzanatot megnevezni, hiszen ez a történet megannyi helyen kellett félremenjen, hogy most ott tartsunk, ahol. Talán már akkor és ott elromlott, amikor igent mondtam a férjemnek, tudva azt, hogy sosem lesz hűséges. A szó hagyományosan vett értelmében, legalábbis. De talán csak ma, amikor Glória meghalt. Őszintén nem tudom, de a gyermekeim elnézve nem is számít igazán. Csak az számít, hogy tudom: a nyugodtáguk, az örömük és világba vetett hitük már nem sokáig marad az, ami. Ebbe a gondolatba pedig a szívem sajdult bele és életemben először egy egészen kicsit utáltam Bennyt azért, aki volt. Nem magam miatt hanem a gyerekek őszinte mosolya miatt. Bár máskor zavarni szokott, most mégis mosolyt csal a testvéri civódás, nem is szólok bele. Csak még pár percnyi idill, mielőtt minden elromlana. Látom Leon az árulás döbbenetét, a szeméből tükröződő düh és hitetlenség keverékét, ahogy a Thales arcán végigfutó érzelmek sem maradnak rejtve előttem, noha nem is próbálja titkolni őket. Letaglózza őket a hír, ami nem csoda. Nem erre számítottak, egy egyértelmű. Sophie az egyetlen, aki nyugodtnak látszik és próbálja magára venni a villámhárító hálátlan, nehéz szerepét, hátha ezzel segít fenntartani a darabjaira tört békét. Drága kicsi Sophie, nem látja még, hogy ez édeskevés most, ennyire sajnos nem egyszerű ez a helyzet, mégis megeresztek felé egy hálás mosolyt. Értékelem, hogy segíteni próbál, még ha szélmalomharc is ez, semmi több. - Maradj, kérlek - szólok finoman Thales után, amint indulna a konyhába, hogy levegye a fülsiketítően sípoló kannát. - Majd a manó elintézi - bármennyire látom rajta és a testvérein is, hogy szabadulnának ebből a szituációból, még nem engedhetem őket, amiért utálom magam. Noha hallva a férjem szavait, azoknak élét, már-már parancsoló csattanását úgy érzem: jobb lett volna engedni. Szeretem Bennyt, de hiba volt átadni neki a szót, azt hinni, hogy higgadtan elmondja nekik azt, amit elkell, megmagyarázza a megmagyarázhatatlant. Csak… olajat öntött az amúgy is magasba csapó tűzre. - Igen - sóhajtok fáradtan, próbálva a minimálisra csökkenteni a károkat, összeszedettnek kell maradnom, nem kaphatom fel a vizet, mint a férjem és Leo -, a húgotok neve Leta Whitman, tizenkét éves, ő is a Roxfortba jár, Hollóhátas - osztok meg velük minden információt, amit én magam is tudok. Nem érzek neheztelést irányába, soha nem is éreztem, nem ő tehetett arról, hogy hogyan és miként született meg. A szülei ostoba felelőtlensége nem az ő bűne volt. - Az édesanyja ma reggel elhunyt, elő rokonai pedig már neki sem voltak, csak Leta - próbálok több részletet megosztani velük, kicsit magyarázni, hátha elnézik, hogy Benny ezt oly’ egyszerűen ugrotta át, mintha sosem szólott volna erről a fáma. - Egyedül az édesapátok maradt neki, ha ő nem vállalja, jobb esetben lelencházba, rosszabban az utcára kerül - nézek végig rajtuk, nem szigorúan csak jelentőségteljesen, hogy értsék: nincs választásunk. Nekik és nekünk sem. Hinnem kell benne, hogy olyan gyerekeket neveltünk, akik maguk sem juttatnának egy tizenkét éves kislányt olyan kellemetlen körülmények közé, amelyek akkor várnának rá, ha mi lemondunk róla. - Itt fog lakni, az életünk, a mindennapjaink része lesz, de… nem kell szeretnetek, gondoskodnotok róla vagy a húgotoknak tekinteni. Ha úgy a kényelmes, figyelmen kívül is hagyhatjátok őt - mondom nyugodtan Bennyre pillantva, hogy ha mondana is valamit, most mélyen hallgasson, ezt bízza rám. Bármit is gondol, kemény szavakkal és jeges tényekkel, no meg a vérségi kötelék hangsúlyozásával, ahogy azt az előbb tette, semmire sem fogja rávenni a gyereket, csak a dacos ellenkezésre. A való világban, ahol nem Benedict ‘Énvagyokalegnagyobbjampi’ Lestrange volt, hanem egyszerűen csak Apa, ez nem így működött. - Ellenben utáljatok most bármennyire is minket, a helyzetet, Letát, arra nyomatékosan szeretnélek megkérni titeket, hogy úgy viselkedjetek azzal a kislánnyal, ahogy egy embernek kijár, itthon és az iskolában is. Éljetek és élni hagyjatok - masszírozom meg az orrnyergem. Merlinre, bárcsak a végén járnánk már ennek a napnak!
Nem akartam egész életemben titkolózni a gyerekek előtt. Járt nekik annyi, hogy tudják az igazságot, de nem most. Bármennyire is érezték az ellenkezőjét, még mindig csak kisgyerekek voltak, méghozzá olyan gyerekek, akik az egész életüket egy biztonságos buborékban élték le. Nem tudták, hogy alig néhány évtizede mit jelentett aranyvérűnek lenni, nem tudtak semmit, és ez így volt jó. Nem sok koncepciónk volt annak idején Ams-el a gyereknevelésről, de egy valamiben az első másodperctől fogva biztosak voltunk: a mi fiaink és lányunk szabadon fognak felnőni. Nem vár rájuk elrendezett házasság, ostoba elvárások, korlátok és béklyók, nem fognak egy aranykalitkában vergődni. Egyszerű, átlagos kissrácok lesznek, csak nagyobb jómódban élnek majd a társaiknál. Valóban eszerint az elv szerint neveltük őket, így nem is várhattuk el tőlük, hogy megértsék ezt a mostani helyzetet, hogy megértsék a szüleik házasságát. 
