Amikor nem mellékesen megjegyeztem apának, hogy milyen rég vacsorázott nálunk már Eggsy, egészen határozott célom volt. Egy tökéletes szituáció, amiből nem menekülhetett el, mert karácsony óta úgy került, mintha csak minimum az összes fertőző nyavalyát magamon hordoznám. Pontosan tudtam az okát, de ez egyáltalán nem mentség. Sose bírtam elviselni, ha mellőztek, egyszerűen feszített belülről valami, amikor nem figyeltek rám.
Természetesen felkereshettem volna a színházban, vagy otthon, ám az túl direkt lenne, és azt még jobban utálnám, ha én futnék utána. Ó, nem. El fogom érni, hogy képtelen legyen arra, hogy levegőnek nézzen, és semmi másra ne tudjon gondolni, csupán egy estére. Egy kicsit részeg, családias, meleg éjszakára, ami sehogy se juthat eszébe, mert igazán sose esett meg, amit szeretne éppen elfelejteni. Ezt azonban csak én tudtam. Apa olyan kevés időt töltött otthon, hogy bárki feleslegesnek gondolhatná a hatalmas házat a vendégszobákkal, de én szerettem, hogy bármikor nála alhattam. Eggsy valószínűleg karácsony óta kevésbé gondol hálásan erre a lehetőségre. A zuhany alá álltam, bár ma már fürödtem, tökéletes fogadtatást terveztem a férfi számára. Abban szinte teljes mértékben biztos voltam, hogy apa későn jön, hiszen a Briggs botrány, és a Levinről megjelent cikk után még mindig rengeteg dolga volt a szerkesztőségben. Ha nem lett volna határozott célom, mellette görnyednék én magam is az anyagokkal, de így megnyugtattam, hogy én majd szórakoztatom régi cimboráját, amíg haza nem ér. Gyors mozdulatokkal tessék-lássék megtörölköztem, majd felvettem az egyértelműen nem rám szabott fürdőköpenyt, ami a méretéből adódóan elég sok mindent megmutatott belőlem. Nedves hajamon még csillogott a víz, de ez így volt tökéletes, így csak leültem a nappaliba, és egy apa által már félig kitöltött keresztrejtvényt kezdtem el folytatni. Amikor hallottam, hogy a férfi nemes egyszerűséggel beengedi magát, amin meg se lepődtem, hiszen valószínűleg még a vásárlásnál is jelen volt, és amúgy se ismertem szívbajos embernek, akkor félretettem az újságot, és a hallba indultam. - Szia! - Köszöntem rá, azért nem szerettem volna halálra ijeszteni. - Korai vagy, apa még nem ért haza. Kedves mosolyom mögött egy kis büszkeség rejtőzött, imádtam, amikor mások rajtam felejtették a tekintetüket, hízelgő volt. Tudtam, hogy mit akarnak, pontosan az volt a célom, hogy akarják, máskülönben celofánban is járhattam volna. Eggsy esetében viszont a reakcióit imádtam, hiszen karácsonyig kislány voltam számára, egy gyerek, akit néha pátyolgatott, ha épp úgy tartotta kedve. Én azonban már elég régóta nem voltam kislány, és erre elég egyértelműen kívántam számára is rámutatni. - Megkínálhatlak egy kis borral, vagy inkább valami erősebbet? - Ártatlan kérdés volt, közben pedig kisöpörtem arcomból egy nedves tincset, amitől a fürdőköpeny még többet megmutatott. - Nappali, vagy étkező? Mindegy volt, merre vesszük az irányt, már nem futhatott el, hiszen akkor meg kellene magyaráznia az apámnak, miért tette. Mondjuk arra a beszélgetésre kíváncsi lennék, de minden bizonnyal nem leszek soha a fültanúja. Kár. Mondhatnám, hogy a hóbortos szerelem miatt próbáltam befűzni, azonban magamnak nemigen hazudhattam, azt hiszem csak utáltam, hogy gyerekként kezel. Másokkal ellentétben velem mindig kedves volt, apával egészen máshogy beszélt, mint velem, és talán közel húsz év van közöttünk, én már nem az a kislány vagyok, akinek megkérték, hogy legyen a keresztapja. Sok mindent tud rólam, még se ismer, bár ez közel mindenkire igaz, akikkel csak kapcsolatban állok...
Tavaly karácsony óta nem jártam a Meadowes-házban és ez olyan szokatlan volt, hogy csodálkoztam is, amiért Sonki egyszer sem tette szóvá - bár ennek valószínűleg csupán annyi volt az oka, hogy az átlagosnál is jobban maga alá temette a munka és észre sem vette a környezetében beálló változásokat. Eddig sem ő hívott magához legtöbbször, mentem magamtól, úgy engedtem be magam a legjobb barátom otthonába, mintha húsz éve házasok lettünk volna és mi sem lenne ennél természetesebb. Úgy jártam-keltem náluk, ahogy kedvem tartotta, és elég gyakran éltem is ezzel a lehetőséggel. Sok ember vett körül, szívesen jártam társaságba, de mégsem ért fel senki az én régi öreg barátomhoz... és a lányához. A lányához, akire eddig babázó kislányként gondoltam, hiába cseperedett felnőtt nővé. Elvégezte a Roxfortot, az Akadémiát, munkát vállalt, külön életet kezdett, de a szememben valahogy megmaradt játszadozó kisgyereknek, aki rajongott a rögtönzött meséimért és akit annyiszor hagytam nyerni a társasokban. És mégis... Nem tudtam megmondani, mi történt tavaly karácsonykor. Nem emlékeztem semmire, de tényleg az égvilágon semmire, beállt a szalagszakadás és csak elmosódott képeket tudtam felidézni a szépen megterített vacsoraasztalról, a karácsonyfa színes égőiről, majd egy kényelmes ágyról, ahol nem egyedül ébredtem. Amikor másnap reggel megláttam magam mellett Kalliopét, erőteljes késztetést éreztem a hányásra - nem csak a másnaposságtól, kivételesen -, a menekülésre, a koponyám módszeres felnyitására egy komódsarok segítségével vagy egy drámai harakirire. Végül csak a hányás történt meg, bár ez is fél órával később, amikor bevonultam a fürdőszobába annak a reményében, hogy ha hideg víz alá tolom a gondolatoktól és ipari mennyiségű bortól zsongó fejemet, akkor felébredek és kiderül, hogy ez az egész csak egy rossz álom volt. De nem az volt, habár azt nem tudtam, hogy akkor pontosan mi a fene történt, rákérdezni Kallie-nál pedig nem bírtam. Mégis hogy nézett volna ki? Így hát az egyetlen lehetséges utat választottam: olyan messziről elkerültem őt, mintha dementorrá változott volna. Mikor Sonki meghívott magához vacsorára, nem utasíthattam vissza és meg is nyugtattam a lelkem azzal, hogy a lánya bizonyára úgysem lesz ott, hiszen ugyan miért is aludna éppen akkor az apjánál Kallie. A hat órai meghívást szokásomhoz híven szabadon értelmeztem, már ötkor megérkeztem egy üveg borral - a saját kedvencemet hoztam, mindig olyat vittem ajándékba, amit én magam szívesen ittam -, majd beengedtem magam a házba. Felakasztottam a kabátomat, ledobtam a cipőmet a többi közé és el is indultam a konyhába, hogy kiszolgáljam magam egy pohár borral, amíg Hami hazaér, de ez a tervem nagyon hamar meghiúsult. - Merlin szakállára, te itthon vagy? - pördültem meg rémülten az ismerős hang hallatán, majdnem az üveget is elejtettem. Nem voltam sem gátlásos, sem tétova, azonban a látvány, ami fogadott, még engem is zavarba ejtett. Kallie akár meztelenül is elém libbenhetett volna, az sem takart volna belőle kevesebbet. A tekintetem hosszú másodpercekig elidőzött rajta és nem az amiatt érzett aggodalom miatt, hogy megfázhat, amiért vizes hajjal mászkált egy fürdőköntösben. Merlin bassza meg, szándékosan csinálta ezt vagy én lettem egy kiéhezett vénember? - Tudod mit? Legyen valami erősebb - nyeltem egy nagyot. - Mindegy, jó lesz a nappali. Nem fázol? Rossz rád nézni... Meg a nagy fenét volt rossz ránézni. Lázasan kattogott az agyam, milyen indokkal menekülhetnék el anélkül, hogy az gyanút ébresztene Sonkiban, de ezúttal cserben hagyott a kreativitásom, amire máskor olyan büszke voltam. - Sonki mikor ér haza? - ültem le az egyik fotelbe, szándékosan nem a kanapéra, hogy véletlenül se huppanhasson le mellém. - Nyugodtan csináld csak a dolgod, nem kell szórakoztatnod...
"Asszony ha játszott velem hitegetve: hittem igazán – hadd teljen a kedve!"
Vissza kellett fognom magam, hogy ne legyen túlságosan önelégült a mosolyom, valami ilyesféle reakcióra számítottam. Sose neveztem otthonomnak ezt a helyet, bármennyi időt töltöttem is apával, valahogy mindig csak apa háza maradt. Tőle viszont olyan természetesnek hatott, mintha valóban itt nőttem volna fel, minden helyiség őrizne egy kis emléket belőlem, és számára minden bizonnyal így volt, elvégre anyánál nemigen találkoztunk.
- Bocsánat, megijesztettelek? - Kérdeztem ártatlan aggódással az arcomon. Ebben mindig jó voltam, azt hiszem a vonásaim és a szőke tincsek sokat segítenek, hogy ártalmatlannak tűnjek. Még akkor is, ha egész egyértelműen nem kellett volna annak látszanom, elvégre még sem apáca fityulában libbentem be éppen. A nedves tincsek kicsit csiklandoztak, azonban semmi esetre se szerettem volna egyelőre megszárítkozni, némi kényelmetlenség tökéletesen belefér azért, hogy minden kifogástalan összhangban legyen. Az arckifejezése pedig kárpótolt mindenért. Szinte látszott a szemén, ahogy keresi a menekülési lehetőségeket, de nem sok lehetőséget hagytam számára, már-már megsajnáltam. A legtöbb amolyan “célpontommal” szemben vele tudtam szimpatizálni, egyáltalán nem volt célom a megsemmisítése. Eleinte azt hiszem csak egy jó játéknak gondoltam azon az estén, olyan részeg volt, a lábán alig állt, először láttam olyan állapotban, másnap viszont úgy menekült el, hogy esélyem se volt kiélvezni a kis akciómat. Szóval most kamatostul behajtok minden kis morzsát, aztán lehet megkímélem… vagy nem, elvégre hónapokig levegőnek nézett, ez pedig elfogadhatatlan, még tőle is! - Akkor töltök egy kis whiskeyt! - Feleltem mosolyogva, nem az első eset volt, hogy töltöttem neki egy italt. - Nem, szerintem elég meleg van… Mintha zavarba jöttem volna, úgy fordultam a nappali irányába, és lassan a bárszekrényhez sétáltam, hogy kitöltsem az italát. Azt hiszem se apa, se Eggsy nem sajnálta a pénzt, ha alkoholról volt szó, én annyira nem szerettem az ízét, így csak akkor ittam, ha a helyzet megkövetelte. Ebben a szituációban viszont eszembe sem volt, józanul akartam végig nézni, ahogy harcot vív saját magával, mit tegyen, vagy éppen mit ne. Szívesen olvastam volna a gondolatai között, bizonyosan szórakoztató eszmecsere lenne, sokkal értelmesebb volt, mint a legtöbb beszélgető partnerem. Sajnos munka közben nemigen válogathat az ember lánya. - Parancsolj! - Nyújtottam felé a félig töltött poharat, miközben nemes egyszerűséggel a fotel karfájára ültem. Biztos voltam benne, hogy azért választotta ezt a helyet, nehogy túl közel legyek, azonban eszem ágában se volt megadni neki ezt a lehetőséget. Igazából ez még jobb volt, hiszen felhúzott lábamról szinte teljesen lecsúszott a köntös, meztelenül hagyva combig. - Mikor is? Amikor utoljára hagytam egy nagy kupac iratot próbált éppen időrendbe állítani, de biztos vagyok benne, hogy néhány óra, és hazaér. - Kettőre legalább becsültem volna, ha már ő hívta ide, de amikor nagyon belemerül a dologba, akkor még ez se különösebben számít. Gyerekként nehéz volt ezt megértenem, azonban most kifejezetten kapóra jött. - Óh… már nem kötlek le, mivel mindent láttál? - Kérdeztem csendesen, félre fordított fejjel, mintha valóban kicsit szomorú lennék miatta. Sose csinált belőle titkot, hogy szereti a nőket. Előttem természetesen nem kérkedett ilyesféle dologgal, a beszélgetéseink sokkal ártalmatlanabb történetekből, vagy éppen vicces visszaemlékezésekből álltak, de nem voltam vak, sem hülye. Az újságok is foglalkoztak vele, és szinte minden bemutatón másik nő volt az oldalán. Arra viszont megesküdtem volna, hogy nekem sose mutatta be egyiket sem, vagy csak nem emlékeztem rá, mert sose kötöttek le a kis hódításai. - Nem bírsz már rám nézni, Egon? - Azt hiszem ez az első alkalom, hogy így szólítottam, azonban így sokkal jobban érződött a komolyság a szavaimból. Én se fordultam felé, biztos mosolyognék, ha a kétségbeesettséget látnám rajta, pedig most nem szabad. Még nem.
