Mostanában kicsit hektikusan telnek a napjaim, pedig már
Hóborc sem tud fenyegetni azzal, hogy migrént okozzon. Helyette okoznak az életemben felmerülő problémák, amik nem hogy eltűnnének, hanem helyette megint kezdenek felhalmozódni. A végén
annyian lesznek, mint a Weasley-k, és aztán végképp maguk alá temetnek. A családban is folyamatosan történnek dolgok, a bandával is, arról nem is beszélve, hogy a szerelmi életem, nos… mondjuk azt, hogy bonyolult. Egyszerűbb lenne az
Azkabanban csókolózni, mint az, hogy kibogozzam mi is van pontosan köztem és Mavis között, azon kívül, hogy igen gyakran keressük fel egymás társaságát, és nem úgy, mint régebben. A legjobban talán úgy tudnám leírni az egészet, hogy barátság extrákkal, a gond nem is azzal van hogy
varázslóviagrát kellene használni, hanem ott, hogy lehetséges hogy kezdek valamit érezni iránta. Ami bizony probléma, ha figyelembe vesszük, hogy Rosieval mi történt. Ilyenkor pedig mi máshoz menekülnék, ha nem egy békés bárba, ahol magamban boronghatok ezeken a hülyeségeken, miközben
jeget iszok dupla Lángnyelv Whiskyvel. Ez általában segíteni szokott, kicsit elvagyok magamban, aztán visszatérek a mindennapi kis életemhez. Legalábbis ez volt a terv egészen addig, amíg hirtelen be nem özönlik egy rakás, már nem szomjas ember, és elég hangosan mindenki tudtára hozzák, hogy legénybúcsú van folyamatban. Remek. Ennyit a nyugis estéről.
Érdeklődve kezdem figyelni a pultnál ülve az eseményeket, mikor az egyik alig idősebb férfi nagy diadalmasan ledönt magába egy újabb adag alkoholt, pedig már amúgy is látszik rajta, hogy
egy korsó vajsörtől is képes lenne berúgni, és kétlem, hogy hiányzik neki még egy adag, de ki vagyok én, hogy beleszóljak? Főleg az előttem lévő whisky miatt.
-
Szerinted szívtak már mandragórát? - Kérdezem pusztán kíváncsiságból a tőlem jobbra ülő magányos hölgyeményt.
-
Ahogy elnézem az állapotukat, szerintem eléggé nagy az esélye. - Gondolkozok tovább hangosan, nem túlságosan törődve azzal, hogy talán egy
Durrfarkú Szurcsókot se érdekelne, hogy mit hordok össze. Már épp folytatnám a szövegelést: mert ahhoz nagyon értek, mikor a társaságból az egyik illuminált állapotban lévő úriember - aki a
legújabb süvegdivat egyik rózsaszín példányát viseli, és feltételezem ez jelzi, hogy ő lenne a vőlegény - , felmászik a közöttünk lévő székre.
-
Szóó… szóval az a helyzet, hogy…. azt a feladatot kaptam, hogy szerenádot kell adnom valakinek. - Magyarázza, miközben veszélyesen dülöngél a bárszéken. Egészen közel hajol a fiatal nőhöz, majd fülsértően hangosan és hamisan bele is kezd
Celestina Warbeck "Vággyal teli üst a szív" című örökzöld slágerébe. Igyekszem nem hangosan röhögni. Tényleg. Ezért csak szolidan vigyorgok a háttérben, és kíváncsian várom azt, hogy vajon az áldozat, milyen lépéseket tervez tenni a részeg vőlegény ellen.
