Halkan dúdolgatva, és a mostanában rám jellemző boldogság ködben lebegve sétálok az utcán, néha megcsodálva egy-egy különösen szép színekben pompázó falevelet. Épp az egyik ilyen rácsodálkozásom közben esek át majdnem egy macskán, és csak az utolsó pillanatban tudok megragadni egy fatörzset, mielőtt orra buknék. - Nicsak, ki van itt. - Csillannak fel a szemeim egyből, mikor észreveszem, hogy egy kifejezetten szép macskával van dolgom. Biztos vagyok benne, hogy nem kóbor, ahhoz túlságosan jól van tartva. - Remélem nem McGalagony igazgatónő vagy macskaként, mert még mindig félek tőle. - Guggolok le az állathoz és simítom végig a selymes bundáját. Mivel nem néz rám megrovóan, sem úgy, mint aki azt sugallná, hogy ”egyél csigát”, egyszerűen csak elveszettnek tűnik, ezért az előbbi teóriámat hamar el is vetem. - Most mit csináljak veled? - Kérdezem továbbra is simogatva, miközben magamban végig veszem a lehetőségeket. Haza nem vihetem, Dev már így is eléggé ki van akadva, hogy annyi háziállatom van, hogy azt még Hagrid állatsimogatóját is felülmúlja, pedig ha rajtam múlna, a roxforti tóban lakó óriáspolipot is rendszeresen ölelgetném. Épp kezdenék kétségbeesni, mikor a nagy simogatás közben bele akad a kezem a cica bilétájába.
- Hogy én milyen ostoba vagyok! - Sóhajtok fel, de már el is kezdem jobban tanulmányozni a talált kincset. - Ó, szóval Pityóka a neved. A gazdád eléggé vicces hangulatban lehetett. - Csóválom meg kicsit a fejemet, majd mivel egy címet is felfedezek, megörülve annak, hogy megtalálhatom szegénykémnek az otthonát, már veszem is fel a karjaimba és némi toporgás után elindulok a szerintem megfelelő irányba. Jó sokáig bolyongok, még egy olyan kocsma mellett is elmegyek, ahol biztos, hogy trollal verekednek, legalábbis a hangok alapján, amikor végül nagy nehezen elérek a bilétán szereplő címhez. - Jól van, Pityóka, itt is vagyunk. A gazdád már biztos nagyon hiányol téged. - Simogatom meg újra a cicát, aki csak fáradtan nyávog egyet. Ezt jelnek veszem, és nem is tétovázok sokat ahhoz, hogy bekopogtassak. Felveszem a legszebb mosolyomat, és amikor nyílik az ajtó már bele is kezdenék a legjobb mentőakcióba a világon, amit még a szexuális felvilágosítás a Roxfortban sem tud űberelni, de Pityóka megakadályoz ebben. Ugyanis, telibe hányja szerencsétlen ajtónyitót. - Öhm… hát ezt nem így terveztem… bocsi, tiszta macskahányás lettél. - Mondom zavartan. Még köszönni is elfelejtek az események hatására. - Viszont jó hír, megtaláltam a macskád! - Próbálok javítani a hangulaton… nem tudom mennyi sikerrel, de gyanítom nem sokkal.
A pezsgőnek undorító íze van. Pontosan olyan, mintha az ember egy rozsdás kerítést nyalogatna istenes beleéléssel, és ezt mondhatom tapasztalatból is, mert már próbáltam. Na, persze nem egy korsó vajsörtől rúgtam be akkor, amikor ez megtörtént, de legalább most már volt mihez hasonlítanom a pezsgők gusztustalanságát. Tegnap este mégis ittam pezsgőt, bár addigra már nem igazán figyeltem, hogy mi megy végig rajtam, az alkoholszintje több volt mint 4%, az biztos. De egy tucatnyi jég dupla lángnyelv whiskeyvel után az ember már azon is meglepődik, ha egy holdborjú mentális képességeit eléri. Ezzel pedig járt a mérhetetlen másnaposság. Nem vagyok biztos benne, hogy én hánytam hajnalban vagy csak az utcán borultam bele egy jó adag macskahányásba, de igazság szerint mindkettő opció volt. Nem igazán emlékeztem a történtekre, így nem is volt lehetőségem visszaidézni, hogy melyik a valós történés vagy nem. De ez nem is érdekelt, szétrobbanó fejjel, émelyegve másztam be a zuhany alá, közen Celestina Warbeck “Vággyal teli üst a szív” című örökzöld slágerét dúdoltam, annak reményében, hogy ez a borzalom majd eltereli a gondolataimat a szívverésemmel egy ütemben doboló, kivételesen nem Hóborc okozta migrénemtől és a hányingertől, amit még a bubis víz is aktivált volna. Ezek után lerohadtam a nappaliban a kanapéra egy pohár édes vörösborral. Mondhat bárki bármit, a másnaposságra egyetlen jó gyógyír van, az pedig a bor. Mindig segített, és most apám sem volt itthon, hogy ítélkezzen, amiért kora délután már alkoholt fogyasztok. Aztán persze ez a relaxációval tervezett nap sem sikerült, mert hirtelen csöngettek. Úgy kongott bele a fejem is, mintha Aberforth Dumbledore kecskéi ökleltek volna fel. Baráti. Azért kicsoszogtam az ajtóba, kinyitottam azt, és az egyetlen, amit láttam, egy tátott szájú, sugárban rókázó macska és egy lány voltak. Nem éppen az, amire az ember egy nyugis délutánon számít. Hosszú másodpercekig csak álltam ott és meredtem rájuk, az agyam alapból lassabban működött ma, ezt a látványt pedig még feldolgozni is fel kellett, pláne a pólómon virító friss gyomortartalmat. - Hát… azt hiszem, ez most egész biztosan macskahányás -dünnyögtem inkább magamnak mint neki, magamban egész jót szórakozva az irónián, hogy reggel meg fogalmam sem volt róla, kinek a maradványai kerültek a ruháimra. A zavarodottságomon nem segít a kijelentés: az én macskámat. Az én macskámat? Soha nem is volt macskám. Igazi kognitív disszonancia, akármit is jelentsen az. - Hát… nagyon cuki, hogy elhoztad nekem… Pityókát -szóltam, félig röhögve az utolsó szón. Nem tudom, ki ad ilyen nevet a macskájának, de imádom és szeretnék a haverja lenni. -Csak nincsen macskám. Egyáltalán, soha nem is volt, meg a családomnak sem. Biztos, hogy ez a jó cím? -Miért kell nekem másnaposan ezzel foglalkoznom?
Vendég
Vas. Dec. 13, 2020 4:21 am
Apollo & Dominique
Nem túl nehéz észre vennem a szerencsétlen ajtó nyitón, hogy nem éppen a legjobb pillanatban sikerült megtalálnom: pontosan úgy néz ki, mint aki Hóborc okozta migrénben szenved. Az sem nagyon sokat segíthetett a kialakult helyzeten, hogy Pityóka fogta magát és telibe hányta. Vannak napok, amikor az ember egész egyszerűen nem lehet szerencsés. - Miért, más hányás is volt rajtad? - Szakad ki belőlem a kérdés önkéntelenül is, nem mintha bármi közöm lenne hozzá. Az sem igazán az én dolgom lenne, ha elszívott volna egy mandragórát vagy ilyesmi… mindenkinek joga van eldönteni, hogy mivel mérgezi magát. - Nincs macskád? - Nézek rá meglepetten, majd a kezemben szorongatott állatra, aki a hányás után már sokkal elégedettebbnek látszik. - Hát ez elég kellemetlen. Majdnem annyira, mint választ találni arra, hogy hogyan szaporodnak a dementorok. - Mosolygok kínosan, habár nem tudhatom, hogy ismeri-e a dementorokat. Talán jobban járok, ha meg se hallja, hogy mit magyarázok, vagy elkönyvel egy őrültnek.
- Azt hiszem, hogy igen… - Válaszolom a kérdésére és megint alaposabban megszemlélem a bilétán szereplő címet. - Ez az a cím nem? - Kérdezem biztos, ami biztos alapon a fiú felé mutatva az említett bilétát. - Nem lenne meglepő mondjuk, ha eltévesztettem volna a címet, nem arról vagyok híres, hogy jó lenne a tájékozódó képességem. - Vallom be, viszont ezzel most nem oldódott meg a probléma. - Nem szívesen hagynám egyedül Pityókát - Mondom sóhajtva. - Ha pedig hazavinném a barátom biztos kitenne macskástul az ajtón, mert szerinte már így is túl sok állatom van. - De ezt már inkább csak magamnak mondom. - Na mindegy, valahogy megoldom. Ne haragudj, hogy zavartalak. Meg hogy Pityóka lehányt. Egy kis bubis víz csodákat tesz a folt ellen. - Ajánlom jóindulatúan.
