Sylvester & Tweety

Amíg a jó idő tartott, addig sokszor töltöttem el az időm odakint a kellemes napsütésben. Nam nem azért, mert annyira jó dolog a fűben tanulni, hanem mert amikor a színjátszó kör odakint próbált, néha azt figyeltem a könyveim mögül. Nem mondanám, hogy érdekel, de valahogy mégis. A fene se tudja, hogy miért volt annyira nagy hatással rám a nyár folyamán az a kis kiruccanás a színházban. Valahogy kedvem támadna nekem megmondani, hogy te barom, ne röhögd el a jelenetet, hanem kis komolyságot vigyél bele. Mindegy is. Sok a mindegy is, amivel nem akarok foglalkozni, de nekem jobban esik csak elhessegetni az ilyet.
Most azonban az idő komor és a kedvem is, miközben az utolsó délelőtti órámról kiszabadulva a folyosóra sodródok a kifelé tartó tömeggel együtt. Végre két lyukas óra és egy ebéd van hátra, mielőtt még felkészülhetnék az újabb bájitaltan órára. Kicsit megcsúsztam a leckével, ezt bevallom, de csak azért, mert túl sokat fantáziálok minden másról. Nem hiszem, hogy az évfolyamomon egyedül lennék azzal az érzéssel, hogy én már fél lábbal kilógok a Roxfort falai közül, ez pedig annyira nem motivál, hogy kész csoda, hogy még mindig prefektus vagyok. Addig jó, amíg élvezhetem az előnyeit – na és persze a hátrányait is.
Aztán a sok elképzelésem szertefoszlik előttem, amikor megpillantom a folyosó végén azt a harmadéves suhancot, aki apám lányát – igen, nehezemre esik kimondani, hogy a kishúgom – zaklatja. Már megint. Párszor már láttam, de akkor általában más közbelépett, vagy csak egyszerűen nem akartam foglalkozni vele. Nem számolom, hogy mennyire visszatérő a kölyök, de most kedvem támad valakit megrpötetni, így aztán amint pálcát húzok, már lebegni is kezd, mire sipákolva körbenéz.
- Hé, engedj el. – próbálkozik kétségbeesetten, amikor megpillantja a kezemben a pálcát, mire csak megvonom a vállam.
- Ahogy akarod. – azzal le is esik a földre, hogy aztán lassan felkecmeregjen. Még segítek is neki. Úgy kapom fel a karjánál fogva a földről, mintha csak egy emberi bábút állítanék fel.
- És még fogsz nagyobbat is zakózni, ha nem kopsz le. – egy darabig utálattal méregetem a gyereket, aki nagyban bólogat, majd elslisszol, amint lehetősége adódik rá.
- Te meg megtanulhatnád megvédeni magad. – vágom oda foghegyről a Letának, aztán már ott sem vagyok. A kanyarban eltűnve már azt forszírozom, hogy melyik üres terembe tudnék beülni megírni a beadandóm, mert arra még a fejemet veszik.

Leo & Leta

Néha nem volt egyszerű elkerülni az embereket a Roxfortban. Általában mindent megtettem, hogy ne kerüljek azoknak a szeme elé, akiktől semmi jót nem várhatok, de ez még ebben a hatalmas kastélyban is kihívásnak tűnt. Azt gondoltam, hogy soha nem lesz gondom itt az elbújással, hiszen annyi folyosó volt, annyi szoba, terem és rejtett zug, hogy minden gyerekre jutna legalább kettő. Hát, nem lett igazam, mert iszonyú nehéz volt megtalálni a tökéletes sarkot, ahol Regun kívül senki nem fog felfedezni, ez pedig azt jelentette, hogy rendszeresen kellett új helyekre átvonulnom. Tavasszal és ősszel ez nem okozott nagy gondot, bármikor kimehettem a hatalmas birtokra egy fa alá könyvet olvasni vagy belelógatni a lábam a tóba, de télen ha akartam sem tudtam volna kimenekülni a kastélyból, mert olyan hideg volt kint, hogy egész biztosan jégszoborrá változom már az ajtóban. Nem bírtam túl jól a fagyos időt és nagyon utáltam is.
Ma is felfedezték a rejtekhelyem, pedig a könyvtárban találtam rá, ami mindig csendes és nyugodt volt, így azt hittem, ott majd senki nem fogja megzavarni a nyugalmamat. Csak levelet akartam írni Apának, napok óta nem válaszoltam neki, mert nem tudtam, mit írjak. Nem szerettem hazudni, de azt sem mondhattam neki, hogy semmi nincs rendben és haza akarok menni a kutyusomhoz. A hazugságnál még az is rosszabb lett volna, ha aggódik értem.
A folyosón sétálgatva, keresve az új helyemet végig azon merengtem, hogyan is írjam meg végül mindezt Apának, hogyan fejezzem be úgy a levelet, hogy úgy tűnjön, jól vagyok. Talán éppen ezért nem figyeltem oda eléggé és nem volt időm elkerülni azt a harmadikos fiút, akit a leginkább kellett volna. Mindig bántott, mindig élvezte, ha sértegethet, bár nem tudtam miért. Egyáltalán nem ismertem, csak annyit tudtam róla, hogy olyan buta volt, mint egy fadarab, mert nem tudott még egy Borzalmast sem összehozni a dolgozatain, és azt, hogy nagyon gonosz volt. Nem csak velem, sok mással is, talán ezért nem kellett volna gondolkodnom rajta, hogy miért. Senki nem adott okot neki erre, egyszerűen csak gonosz volt.
Némán álltam a folyosó falánál. Pár perccel ezelőtt még a könyvemet és a levelemet szorítottam a mellkasomhoz, remélve, hogy akkor nem fogja bántani őket. De persze ki kellett vernie a kezemből, biztosan az lehetett a baja, hogy nem sütöttem le azonnal a szemem, hanem egyenesen az arcába néztem. Én csak próbáltam bátor lenni, ahogy azt Regu tanította, de nem ment. Aztán szerencsére megjelent valaki, aki végre segített nekem és elüldözte őt. Nem mertem levenni róla a szemem, amíg el nem tűnt a folyosó végén, ezért csak az utolsó pillanatban vettem észre, hogy a testvérem volt az, aki kiállt most értem. Szerettem volna elhinni, hogy nem csak azért, mert prefektus volt.
- Nekem az nem megy -válaszoltam lassan, pár másodperc után. -Köszönöm szépen, hogy segítettél. -Mire ezt kimondtam, már méterekkel odébb járt.
Felkapartam a padlóról a könyvem és a gyűrött, cipőtalpnyomos levelet (át kell majd írnom egy új pergamenre) és rövid hezitálást követően a bátyám után futottam.
- Öhm… Leo… te írtál mostanában Apának? -Nem tudom, miért mentem utána és miért kérdeztem rá erre, pláne nála. Tudtam, hogy nem kedvel, hogy soha nem is fog. Nem esett jól, de mit tehettem volna? Csak egy betolakodó voltam az életében. Mégis próbálkoztam, mert… ki tudja.

outfit | szószám | zene | izé

Az életben soha semmiből nem éreztem hiányt, az önmegvalósítást pedig mindig maximális vállszélességgel támogatták a szüleim. Az ember azt gondolná, hogy szerencsésebb nem is lehetnék, egy szerető és összetartó család egy olyan világban, ahol ez igazán ritka, akkor jön az arcul csapás, hogy semmi sem lehet tökéletes. És miért pont a mi családunk lenne az, ahol még a nagyszüleim a halálfalókat támogatták, a nagybátyámat kitagadták és a szüleim is még részesei voltak a második varázslóháborúnak? Ha azt gondolták, hogy majd megbékélek, amikor az otthoni környezetből visszatérek a Roxfortba és elfogadom az egész helyzetet, mint botlást, akkor tévedtek. Hogy tudnék úgy tenni, amikor nap mint nap összefutok apám botlásával? Mert nem terveztem kicsit sem megismerni közelebből, sem a nevén szólítani, a bátyjaként pedig végképp nem akartam viselkedni. De egy Lestrange ne hagyja már magát mások abuzálásának... és ez a szituáció egy pillanat alatt képes amúgy is puskaporos hangulatomat meggyújtani. De csak, hogy ne gondolja magát egy pillanatig sem fontosnak, úgy hagyom ott, mintha meg sem álltam volna segíteni neki. Segíteni? Nálam az nem itt kezdődik, ez csak egy szívesség... most ő jön nekem.
Nem is tudom mi dühít jobban, hogy újabban megint annyi dolgot aggattak a nyakamba, a felelősség, hogy még valakiért is én felelhetek vagy pusztán a gondolat, hogy ahányszor találkozok vele, még nagyobb lesz a haragom, amit nem tudom, miképp oldjak meg, csak megfullaszt. És az még jobban felbosszant, hogy aztán mellettem terem. Hé, ki kérte, hogy csapódjon hozzám?
Kinézek egy üres termet magamnak és ledobom az első padra a táskám, hogy aztán kikereshessem a tartalmát: egy könyvet, egy üres pergament és az írókészletet. Mert attól még a házi nem írja meg magát, nem vagyok Rita Vitrol, hogy szóba diktáljak.
- Nem. És nem is érdekel. - próbálom először figyelmen kívül hagyva a témát rövidre zárni a beszélgetésünket, de ahogy csak leülök és felnyitom a könyvet, azon kapom magam, hogy nem is akarom olvasni, csak lapozom.
- Miért érdekel téged ez? Csak ránk kettőnkre tartozik. - egy pillanatra őt figyelem méregetve, aztán tovább folytatom a lapozást. Szerencsére eszembe jut az oldal száma és gyorsan oda is forgatom a lapokat, hogy a kezembe vehessem a pergament. Le kell nyugodnom ahhoz, hogy megírjam ezt a szart. De inkább frusztrál most már engem a saját nyomorúságos érzésem, mint a tény, hogy itt van velem. Egyáltalán miért kellett ennek az egésznek megtörténnie? És miért normális az, hogy ők meg ennyit leveleznek? És miért zavar ez engem ennyire?
- Tudom, hogy neked most ő a hősöd... - sóhajtok végül egy nagyot. Tudom, hogy milyen érzés az, én most a pokol legmélyebb bugyrába kívánnám őt legszívesebben. Nem vagyok biztos benne, hogy melyikükre haragszok jobban, de abban sem, hogy Letára haragszok-e igazából, vagy csak kivetítem rá minden frusztrációmat, ami mostanában ér. Csak egy kislány és nem kellene megint megbőgetnem egy újabb beszólással.

Leo & Leta

Nehezen tartottam vele a lépést, sokkal magasabb volt nálam, a cipőmérete pedig ránézésre akkora volt, hogy csónaknak is használhattam volna. De nem akartam feladni, tanácsra volt szükségem. Más esetben nem felé fordultam volna, hiszen a tyúkszemét jobban kedvelhette nálam, de ha Apáról volt szó, Regu nem tudott segíteni, ahogy a tanáraim sem. Nem maradt más, csak valamelyik testvérem, és bár Mrs. Lestrange azt mondta, Sophie-t kéne először megközelítenem, Leo volt most a legközelebb. Nem azt mondom, hogy bátorságot gyűjtöttem, csak így nem volt időm túl sokat gondolkodni. Regu mindig mondta, hogy néha túlgondolom a dolgokat.
- Nem azért kérdeztem -ráztam meg gyorsan a fejem, amitől a hajam az arcomba hullott. Zavart mozdulattal tűrtem vissza a fülem mögé. A tekintetem szigorúan a cipőm orrára szegeztem, lassan fejből fogom tudni a varrások számát. -Csak régen nem válaszoltam neki, félek, hogy megbántottam vele. Nem szeretném, ha így érezne és arra gondoltam, hogy hátha neked leírta… Butaság volt, mindegy is.
Sarkon akartam fordulni, hogy elmenjek, de Leo következő mondata megállásra kényszerített. Nem tudom, miért esett rosszul, amit mondott, talán azért, mert ő is beállt a sorba, ahol gyakorlatilag az összes ember állt, és mindegyik csak egy ostoba gyereknek nézett. Gyerek voltam, igen, de nem ostoba. Nem szerettem, ha így bántak velem. És az is bosszantott, hogy nem látott mást belém, csak bajba jutott kishercegnőt. Nem. Vagyok. Hercegnő. Bár bajba jutni könnyen tudok.
- Nem a hősöm -vágtam rá némi sértettséggel a hangomban, bár a saját határozottságom annyira meglepett, hogy ahogy jött, úgy illant el. Utána már csak remegni tudott a hangom, mint mindig, amikor zavarba jöttem. -De nekem csak ő van, mert az anyukám meghalt. Tudom, hogy te ennek nem örülsz, és hidd el, hogy én is boldogabb lennék otthon Anyuval. -Mást is mondani akartam, de mintha valaki a számra tapasztotta volna a kezét. Helytelennek éreztem, hogy így beszélek vele, nem lett volna szabad. Hiszen végzős és prefektus is. Nem akarok bajba kerülni.

outfit | szószám | zene | izé

 Máskor nem zavarna annyira a jelenléte, ha mostanában nem koslatna ennyit utánam. Márpedig állandóan szembe jön velem a folyosón és mindig bosszant már pusztán a jelenlétével is. Pedig akárhogy nézzük, igaza van a lányoknak abban, hogy nem ő tehet a történtekről. Csak folyamatosan emlékeztet apa hűtlenségére és sokszor nekem ennyi elég, hogy felmérgeljem magam. Lehet, hogy nem figyelek mindig oda arra, mit és hogy mondok, de néha nem megy. Néha csak a kis csiripelőjét is be kellene fognia és békén hagynia. Annyit segítene vele, most mégis megint utánam koslat.
Most komolyan azért faggat, hogy apa megharagudott-e rá, amiért nem válaszol? Én karácsony óta nem válaszoltam neki és nem is tervezek.
- Az én rekordom nagyobb. Hetek óta figyelembe se veszem a leveleit. - nem is tudom hirtelen, hogy írt-e azóta újat vagy inkább feladta. Azt tudom, hogy anya próbált kérni egyszer, hogy válaszoljak neki. Nem jött össze.
Még engem is meglep a hirtelen válasza. Nem tudom eldönteni, hogy a határozottsága vagy az, amit mond döbbent meg jobban, de sikerül egy kicsit kizökkentenie a nagy haragvásomból. Nem is tudom hirtelen mire véljem ezt az egészet, de most hajlandó vagyok tényleg megállni és felé fordulni. Mi a franc ütött belém? Nem is kedveli annyira apát? És miért oszt meg pont velem ilyeneket? Mit kezdjek most ezzel? Sophie, hol a francba vagy ilyenkor, amikor szükség lenne rád?
- Miért nem a hősöd? - ez most jobban érdekel, mint bármi más, jobban, mint hogy itt hagyjam és elengedjem ezt az egészet. Fogalmam aincs, hogy ez miért válik fontossá olyan hirtelen, csak tudni akarom. Most.
- Ugye nem kezdesz el most sírni? - kérdezek vissza bizonytalanul. Még ha a múltkor végig is asszisztáltam, ahogy Zefi előttem sírja el magát, mert majdhogynem leszartam, csak nem akartam, hogy előttem bömböljön. De ha Leta teszi azt, akkor nem tudom mit kezdjek vele. Eleve egy kislány, akit nehezebb megnyugtatni, másrészt nem lenne jó, ha a család többi tagjához eljutna ez az egész. Francba is már, hogy nekem kell foglalkoznom vele.
- Miért nem írtál neki? - szegezem neki a kérdést foghegyről, határozottságot erőltetve magamra. Ez tényleg jobban érdekel és csak bízom benne, hogy elterelem a figyelmet az anyjáról. Tényleg szar vagyok vigasztalásban. Arról nem is beszélve, hogy nem akartam ezzel az óriásbébivel foglalkozni.

Leo & Leta

Ha mindezeket a gondolatait hangosan mondta volna ki nekem, egész biztosan visszakérdezek, hogy miért, mire számított, majd láthatatlanul közlekedek a Roxfort folyosóin? Vagy hanyatt-homlok menekülök, ha véletlenül meglátnám a birtok másik végében? Nem éreztem volna ezt reálisnak, pláne, hogy amúgy sem szóltam hozzá minden egyes alkalommal, amikor valamiért találkoztunk. Nem mindig volt mondanivalóm neki és az ő arcáról is sütött, hogy a legkevésbé sem kíváncsi rám. Minek erőltessem?
- Oh… akkor azt hiszem, te sem tudsz többet nálam. -Kissé csalódottan néztem le a kezemben szorongatott pergamenre, mert semmivel sem jutottam most előrébb. Nem ismertem olyan jól ezelőtt ezt a kellemetlen bizonytalanságot és hogy nem tudtam eldönteni, mi lenne a legjobb megoldás. Nem is igazán tetszett, sokkal jobb, amikor azonnal tudom, hogy mit kell tennem. Vajon ez most egyre ritkább lesz? Mert akkor inkább beleugrok a roxforti tóba, nem szeretem, ha valami nem úgy alakul, ahogy én szeretném.
Nem gondoltam, hogy vissza fog kérdezni, így nem is válaszoltam azonnal a kérdésére. Egy kis ideig csak néztem rá, mielőtt elfordítottam volna a fejem.
- Nincsen szükségem hősökre ahhoz, hogy tudjam, mi helyes és mi nem. Egyébként is, a hősök mindig csak csalódást okoznak. -Ahogy Anya is. Ő volt az egytlen ember, aki megközelítette azt, amit én hősnek neveztem volna, mindig arra vágytam, hogy olyan legyen felnőttként, amilyen ő is volt. De mégis milyen hős az, aki magára hagyja a gyerekét és egy ilyen helyzetbe kényszeríti? Jelenleg nem tudtam másképpen tekinteni erre, mint árulásként.
Olyan haragos tekintettel kaptam vissza felé a fejem, amilyennel nem is tudtam, hogy tudok nézni. De mégis miért kell neki is ezzel jönnie? Mindenki állandóan azzal piszkál, hogy sokat sírok, erre most még neki is el kell kezdenie!
- Nem, nem fogok sírni. Soha többet ne kérdezz tőlem ilyet! -Nem is értem, miért bosszantottam fel magam ezen ennyire, hiszen annyit hallottam már, olyan sok embertől… és mindig csak az lett a vége, hogy tényleg sírni kezdtem. Leoval mégis más volt, nem tudom, miért, talán csak azt akartam, hogy ne kezeljen ostoba kisgyerekként, legalább ő ne, ha már a nyári szünetben is egy tető alatt kell élnünk.
- Mert nem akartam hazudni neki -válaszoltam némi hezitálás után. -Nem akartam megijeszteni sem, de azt sem akartam hazudni neki, hogy minden a legnagyobb rendben van. Szeretek őszinte lenni másokkal, főleg Apával. Úgyhogy halogattam, egyre tovább és tovább, és most már nagyon régen nem írtam neki. Félek, hogy ez még rosszabb, mintha hazudtam volna vagy megijesztem az igazsággal. Biztosan megsértődött és rosszul esett neki, hogy nem válaszoltam neki.

outfit | szószám | zene | izé

 Mindenki legnagyobb bánatára nem csak otthon folytattam hadviselést apa ellen, de a suliban is. Tudom, hogy egyszer pattanásig feszítem a húrt, de érezze csak, hogy igen is haragszok rá és nem helyes az, amit csinál. Akkor sem, ha tudom, hogy nem fogom megváltoztatni őt. És hiába néztem fel rá eddig, olyan sarkalatos dologban csalódtam benne, amihez nekem idő kell. A kézzel fogható bizonyítékához pedig még több időre van szükségem, mert hiába tudom, hogy nem helyes, ahogy viselkedek vele, nem tudok másképp tekinteni rá jelenleg. De azért más ne csesztesse, mert fel fogom kötni a Griffendél klubhelyiség tornyára, aztán leshetnek.
Furcsa kettős érzésem van, ahogy észlelem, hogy nem kopik le, hanem hosszasan mellém verődik. Nem szokott ilyeneket csinálni, főleg nem velem. Máskor elég, ha csak csúnyán ránézek, most pedig... Áh nem értem.
- Miért engem kérdezel, hogy levelezek-e vele? - nem tudom, hogy érdekel a válasza, de én megpróbálok nem végtelenségig bunkó lenni vele, tessék. Különben meg most olyan elanyátlanodottnak tűnik... A szavaiból kisüt a csalódottság. Vagy nem volt eddig az, vagy nem tűnt eddig fel nekem. Hé, ő most haragszik apára? Nyilván másért, biztos nem lehet egyszerű megszokni valami tök mást. Mondjuk a mi házunkat.
A legtöbb lány vagy fegyverként használja a sírást, vagy oda menekül. Nem tudom eldönteni, hogy melyik, de ezzel az egyel lehet igazán kiborítani. Kiborít, mert nem tudok vele mit kezdeni és inkább visszaszívok mindent, csak ne sírjanak. Monsjuk most már kezdem tanulni, hogy mit tegyek vagy mit ne. Mondjuk ne azonnal szívjam vissza a szavaimat. Melgep a dac, ami kiül az arcára. A haragos tekintete Sophie-ra emlékeztet. Pedig annyira más, annyira kevés van benne apából...
- Ritka, hogy ezt hallom egy lánytól. - nem is tartom magamban a véleményem, mert még mindig nem a Máltai szeretetszolgálat vagyok, de legalább elismerem, hogy kivételes helyzetben van. Becsülje meg vagy ilyesmi.
- Az őszinteség jó. Én azóta nem beszélek vele, hogy tudok rólad. - ha ő az, akkor én is az vagyok. És vegye ezt úgy, hogy akkor most nem pisisként kezelem, hanem úgy, mint aki ezekkel az információkkal meg is tud birkózni. Nem vagyok én sem végtelenségig seggfej, ha látom, hogy a másikat is valami zavarja. Eszembe jut Sophie zsörtölődése és az is, hogy talán tényleg nem rajta kellene levezetnem egy olyan dolgot, amiről ő nem tehet.
- Mármint nem miattad, hanem azért, amit anyával csinált. - mielőtt még félreértené a szavaimat, hogy én most igazából csak és kizárólag miatta haragszom. Mert nem. Most már arra is teszek, hogy apa mit csinál házon kívül. De azért remélem tudja, hogy nem áll jól a szénája.

Leo & Leta

Ha tehettem, mindig kerültem Leot. Elég egyértelműen a tudtomra adta, hogy mennyire nem szeret engem, sőt, egyenesen utál. Szeretném azt mondani, hogy nem értettem, miért van így, mert csak egy kisgyerek vagyok, ugyan hogyan érteném… De sajnos tudtam, miért ilyen velem. Már fel tudtam fogni, hogy nem vagyok több egy fekete foltnál, ami a családján esett, akinek nem is kéne ott lennie. Itt az iskolában Lestrange professzor többször is beszélgetett velem, próbálta elmagyarázni, hogy én is rendes családtag vagyok, de nem hittem neki. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy ha olyan elfogadó a családja, mint amilyennek állítja, akkor ő miért van leégetve a családfáról. Pimasz voltam, bűntudatom is lett utána, de nem adtam hangot neki - ahogy ő sem tudott mit válaszolni erre. Úgyhogy már egy ideje tudtam magamról, hogy mennyire rossz helyen vagyok, a különbség csak annyi, hogy amíg a professzor saját döntése volt, hogy szégyenfolttá váljon (asszem, így hívják az ilyet), addig én nem tehettem róla. És rettentően bosszantott, hogy nem is tudtam semmit tenni ellene. Nem volt igazságos.
- Mert… nem tudom -válaszoltam csendesen. -A fia vagy, reménykedtem benne, hogy többet tudsz, mint én. -Most már beláttam, hogy rossz ötlet volt, ennek ellenére nem adtam fel. Ha jobban belegondolok, már az első percekben rájöttem, hogy hiába vele találkoztam a folyosó kellős közepén, várhattam volna még, hátha véletlenül belebotlok Sophie-ba, ő mindig kedvesebb volt velem. De elhatároztam már magam és Regu is mindig mondta, hogy nem szabad csak úgy megfutamodni, hát akkor nem is fogom ezt tenni. Most nem.
Nem tart tovább a bosszúságom ennél a néhány mondatnál, de amit mondtam, ahhoz továbbra is ragaszkodni akarok. Úgyhogy tényleg erőt veszek magamon, hogy ne is akarjak sírni, nem mintha most ezen gondolkodnék.
- Hát most hallottad… -Nem tudtam, hogy minek szánta a szavait, de én igyekeztem jó dologként felfogni. Mégis, inkább úgy válaszoltam, hogy abból ne hallatszódjon, mit érzek most. Még a végén okot adnék neki, hogy kinevessen vagy kigúnyoljon miatta.
Némán rágódtam a szavain egy ideig. Értettem, miről van szó, hallottam ilyet a tévében, amikor Anya mugli műsorokat nézett. Megcsalásnak hívták és tudtam, hogy rossz dolog, de mégis… Mrs. Lestrange-en sosem láttam, hogy ez rosszul esne neki, sosem volt szomorú vagy csalódott és velem is mindig kedves volt. Ha utálná Apát és Anyát is ezért, akkor engem is kellene, nem? Hiszen Leo ugyanezt tette. Meg fog fájdulni a fejem.
- Sajnálom, hogy ez történt -válaszoltam végül, mert nem tudtam, mi mást mondhatnék. Mérges volt Apára, nem beszélt vele, ennél többet nem fogok megtudni tőle. Mégsem akartam szó nélkül felállni és itthagyni. -Nem akartam belerondítani az életetekbe. Hidd el, ha tehetném, én is inkább otthon lennék Anyával. De Anya meghalt, nincsen többé, én pedig túl kicsi vagyok a felnőttek szerint, hogy egyedül maradjak, pedig biztosan meg tudnám oldani. Szóval… majd igyekszem láthatatlan maradni. Abban jó vagyok.

outfit | szószám | zene | izé

 A mi testvéri kapcsolatunk bonyolultabb annál, hogy csak úgy nyissak felé. De lehet elsősorban inkább nem is vele kellene szembenéznem, hanem apámmal, a saját büszkeségemmel és a makacsságommal. Csak eszembe jutnak Sophie múltkori szavai, ahogy kiosztott a francba. Immár sokadjára és ha nem is változott szinte semmiben sem a véleményem, azért nem vagyok fafejű, hogy ne jussanak el hozzám azok a szavak. Hiába az, hogy már jó ideje nálunk tartózkodott, hiába szkhattam otthon a társaságát, hiába minden igyekezetem, mert egyszerűen nem tudtam tovább lépni. Haragomban nem is akartam, mert azzal csak rosszabb lett volna minden, ha szálka marad bennem. Most mégsem tudtam mit kezdeni vele, pedig egyértelműen lekoptattam róla azokat a suhancokat. Nem értem, hogy miért kell mindig rászállni a kisebbekre, hogy miét lesz valaki attól tökös nagy. Az ilyeneknek biztos gond van az önértékelésével vagy szimplán egy nettó paraszt, akit basztak megnevelni. Néha én is az voltam, de vagy okkal, vagy jobbára már sehogy. Az utóbbi időben gyökeresen változott meg sok mindenben a felfogásom és bizonyítottam be azt is, hogy tizenhét évesen még rengeteget változik az ember.
- Annyit sem beszélek vele, mint te. - hanyagul vonom meg a vállam a megjegyzésére. Nem rejtem véka alá, hogy haragszok apára, bár nem tudom, hogy úgy igazán megértené-e a miértjeimet ennyi idősen. Tudom, hogy nem kellene lebecsülnöm őt, mert annyira fiatal, de tanácstalan vagyok egy kicsit ebből a szempontból. Sophie egyből utánam jött és Thales sem sokkal fiatalabb nálam. Velük működött az összhang és amiről feltételeztem, hogy megértik, az úgy is volt. De egy tizenegy-két forma kislányről nem tudom eldönteni, hogy érti-e mi történik most nálunk a családban.
Be kell vallanom, azért nem gondoltam volna, hogy ennyire összeszedett lesz ez az apróság. Mármint egy kislány sírós és kétségbeesett, ha valamiben elveszettnek érzi magát. Leta mégsem viselkedik így és ez számomra teljesen új. Most vagy vaksi voltam eddig, vagy csak nem akartam figyelembe venni, hogy tulajdonképpen mennyire is erős ő. Hisz nemrég meghalt az anyja, mi pedig itt marakodunk fölötte.
- Hát... én is szerettem volna ilyen bátor lenni ennyi idősen. - nem tudom tényleg mit mondjak neki, de nem tudok ebben a helyzetben annyira undok lenni, mint szeretnék. Azt hiszem ez nem az az alkalom, amikor annak kellene lennem. Azért tapintatlan nem vagyok. Nem tudom, mit kezdtem volna magammal, ha anya meghalt volna, amikor én akkora voltam, mint Leta.
- Most már nálunk van az otthonod. - ha a világ legseggfejebb bátyjának kellene adni a titulust, akkor talán eddig a pontig ringbe szállhattam volna. De most hallgatva a szavait, hogy tényleg őszintének tűnik a sajnálata és az, amit mond... De a hangnemem még mindig nem az igazi, még a kételkedés kihallatszik belőle. Mert kár volt tagadnom, hogy zavart, ha összefutottam vele. De máshogy zavart, nem tudnám körülírni.
- És ajánlom, hogy összeszedd magad, mert Sophie engem fog elővenni, ha valami bajod lesz. Ha otthon, ha itt... remélem tudod, hogy szívességet tettem neked. De azért szólj, ha basztatnak... jó? - a totális káosz zavara ömlik ki belőlem, ahogy próbálok normális arc és undok paraszt lenni egyszerre. Még nem döntöttem el, hogy melyik mellett döntöttem, igazából most elég vegyes. És nem is tervezem sokáig fenntartani, mielőtt még jobban megoldódok. A francba is, nem tudok igazán szót érteni a kislányokkal és ez zavar. Úgy fordulok sarkon tőle, mintha részemről ez lenne a végszó. Menjen és keresse meg azt a kis Black gyereket, majd vele megvédhetik magukat.