Az őszi szél még a nyár melegét hordta körbe az utcákon, miközben sárga leveleket pörgetett. Lassú léptekkel haladtam, mellettem Hókuszpók sétált, hatalmas termete miatt az emberek egész messzire húzódtak, pedig általában a tömegben alig lehetett haladni. Ezúttal azonban egyáltalán nem bántam, hogy a békés kutya kinézete kicsit elrettentett másokat. Sok minden járt a fejemben, és így kicsit kevésbé kellett arra figyelnem, nehogy elsodorjon valaki, vagy éppen fordítva. Egyrészt örültem, hogy Titit rávették a rehabilitációra, másrészt nagyon magányosnak éreztem magam, arra kellett rájönnöm, hogy felnőtt életem során még sose éltem egyedül. Ijesztő volt. Másoknak talán természetes, a felnőtté válással egyenértékű, mellett viszont mindig ott volt Herbert, aztán most itt volt Titi, megnyugtatott a tudat, hogy van kihez hazamenni. Épp ezért talán túl sok időt is töltöttem a színházban, sokszor már Mrs. Fortescue egyenesen hazazavart, és bár imádtam Kormit és Cirmit is, azért hiányzott a bátyám, nagyon is. Aztán szép lassan, ahogy a napok hetekké nőttek, azt hiszem megszoktam, és már csak az járt a fejemben, hogy nem jöhet egy ilyen helyre haza. A Zsebpiszok köz pontosan az a közeg, ami egyáltalán nem segítene rajta, csupán a visszaesést gyorsítaná meg, így elkezdtem lakásokat nézegetni Londonban. Végérvényesen egyik mellett se döntöttem, Linie véleményét szerettem volna kikérni, mert ez végre olyan otthon lehetett volna, ahová ő is bármikor eljöhet, nem csupán felnőtt kísérettel. Biztos voltam benne, hogy ez számára most talán még fontosabb, azt hiszem képtelen igazán haragudni az apjára, bármekkora hülyeségeket is csinál, le se tagadhatnák egymást. A park kapujában csak az szakított ki a gondolataimból, hogy Hókuszpók kicsit erősebben kezdett húzni. Elmosolyodtam, olyan volt, mint egy nagy gyerek, rengeteg időt töltöttünk a szabadban, mert szüksége volt a mozgásra, és a legtöbb gazdit és kedvencet már ismertük, akik szintén ilyenkor jöttek sétálni. A hatalmas keverék kutya először persze ijesztően hatott egyesekre, de aztán hamar rájöttek, hogy egy hangosabb csivava is halálra rémíti ezt a jámbor óriást, és ez nem csupán hasonlat… Mosolyogva intettem az ismerős alakok felé, az eddig is izgatott, ám határozottan viselkedni tudó Hókuszpók pedig ezt a pillanatot választotta megfelelőnek, hogy egy nagyobb rántással kitépje a kezemből a pórázt, és nekiiramodjon. Hitetlenkedve pillantottam utána, kezemet dörzsölgetve, sose csinált még csak hasonlót sem, ezért kissé ijedten iramodtam utána. Még csak nem is a többi kutya felé szaladt, akikkel máskor olyan önfeledten játszott, mintha határozott célja lett volna. Kifulladva próbáltam útolérni, de persze esélytelen voltam, sokkal gyorsabb volt nálam, a következő pillanatban pedig már letepert valakit az út melletti fűbe. - Merlinre, Hókuszpók! - Nyúltam utána, és próbáltam lehúzni a pórul járt férfiról a hatalmas állatot. - Szörnyen sajnálom, ne haragudjon! - Pihegtem, még mindig a kutyát fogva, hátha valamennyire menthető az idegen ruhája. Egyszer láttam csak, hogy így vetette rá magát valakire Hókuszpók, bár akkor is csak engem akart megvéde Herberttől. Egy pillanatra lefagytam, és jobban szemügyre vettem a kutya alatt elterülő alakot, azonban megközelítőleg sem emlékeztetett rá. Az addig benntartott levegőt megkönnyebbült sóhajjal engedtem útjára, ráadásul Hókuszpók úgy nyalogatta, mintha évek óta ismerné, és a legjobb barátok lennének. Felocsúdva végül leráncigáltam a férfiról. - Tényleg borzasztóan restellem, sose viselkedik így, nem is tudom, mi ütött belé! Máskor úgy fél az idegenektől, mint macska a víztől… - Motyogtam a végét szinte már csak magamnak, miközben a kutyát a nyakánál ölelve próbáltam csitítani. - Kárpótolhatom valamiképpen? Az én hibám, hogy nem fogtam szorosabban a pórázt. - Ha határozottabb lennék, vagy erősebb, ez biztosan nem történt volna meg.
Igazán számíthattam volna rá, hogy ha Aaron azt ígéri szabaddá teszi a napját a számomra, az csupán annyit jelent, hogy megpróbál nem elfeledkezni az érkezésemről. Nos, ez nem mindig jön neki össze, így a régóta húzódó találkozásunkat ismét elnapoltuk. Nem mondom, hogy bánom, hogy van egy kis időm berendezkedni a hotelben – bár valljuk be nem sok mindent hoztam magammal, hogy sokat kelljen pakolásznom, és általában a bőröndömből öltözöm -, de jobban örültem volna, ha megiszunk egy sört a Sohoban és megtárgyaljuk az élet nagy igazságait. Egy roxforti tanártól azért valami hasonló fogadtatásra vár az ember, főleg, ha a rég nem látott bátyja jön látogatóba ebbe a mindig esős és ködös országba, amit egyébként sem szeret. A mai napig meggyőződésem, hogy Aaron teljesen idióta, amiért lelépett az államokból, hogy itt taníthasson. Mennyivel jobb lenne, ha nem üldözni kellene, hogy végre a család felé dugja az orrát. Nyilván nem csak azért nem bírom Angliát, egyszerűen a légkörrel van a baj. Az emberekkel. Persze ez a lista az idő múlásával egyre csak bővül, ha most Lorna nem vesz rá, biztosan nem itt kaptatom a folyosó kárpitját, hanem valahol Chicagoban vagy talán Tampában. A franc se tudja. Lássuk be, új ember lettem, bár kellett hozzá két év, néhány üveg whiskey meg egy pár őrült ötlet. Például az, hogy jót fog tenni, ha egyedül utazom végig Perut és mindenhol szembesülök azzal, hogy van még élet a szakítás után. Sokkal rosszabb lett volna, ha a nászutat bóklásztam volna végig egyedül. Azt Aaron se úszta volna meg. Bár talán így sem fogja. Elég csak belegondolni abba, hogy milyen adrenalinfüggő lettem az elmúlt években… Nem sokszor fordul elő, hogy én határozom meg az időrendemet, de most a felszabadult délutánnak köszönhetően csakis rajtam áll, mihez kezdek. Kösz, tesó! Szóval irány a belváros, aztán meglátjuk. Van néhány utca, ami ismerős, a környék nem sokat változott, így zsebre vágott kézzel sétálgatok, miközben igyekszem úgy nézni ki a fejemből, mintha nem lennék totál érdektelen a látottakra. Épp csak arra nem számítok, hogy a semmiből hirtelen felém száguldó jókora kutya majd két vállra fektet. Egy pillanatra minden porcikám megdermed, de harapásnak nyoma sincs, sőt… Miután a legújabb szőrös kis barátom az arcom minden szegletét végignyalta, erős késztetést érzek arra, hogy segítségért kiáltsak. Vagy legalább kimásszak alóla. - Szevasz, cimbora! Jól van, jól van.. – túrok a bundájába, így próbálom levakarni magamról az ebet és csodák csodájára a rosszkedvem is kezd elpárologni. Na nem azért, mert hozzá kívánok szokni a mellkasomon terpeszkedő súlyhoz, sokkal inkább, mert egy lágy, ámde mégis ijedt hang közeledik felénk. Az iménti nyalogatás miatt összeszorított szemeim ellenére is látom magam előtt a csodás hangú gazdát, de mikor a szemeim kinyitva is a sötét fürtös gyönyörűségre fókuszálnak, egy pillanatra újra lemerevednek a tagjaim. Nem vagyok benne biztos, hogy végül kibököm-e hogy semmi gond, vagy valami egészen más, artikulálatlan nyögés szakad csak ki belőlem, ahhoz ugyanis túlzottan lefoglal a mellettem pihegő gazdi szemügyre vétele. Tényleg nem hiszek a szememnek. Persze eddig is biztos voltam benne, hogy él ez a nő, de szent meggyőződésem volt, hogy csak az én fejemben és a papíron, amire megírtam a történeteit. Álmomban sem gondoltam volna, hogy majd véletlenül belebotlok. - Kegyed … – kezdem bizonytalanul a mondatot, de hirtelen azt sem tudom mit akartam mondani. - … biztosan boldogul egy akkora jószággal? – kérdezem aztán jelentőségteljesen végig nézve rajta. Akaratlanul is mögé téved a tekintetem, a távolban keresve a férfit, akihez mindketten tartoznak, még mielőtt teljesen őröltnek gondolnám magam a pillanat törtrésze alatt. Nagyon próbálkozom, hátha sikerül úgy fordítanom a fejem, hogy ne legyen ennyire nyilvánvaló a hasonlóság. A kutya, akit persze még mindig önkéntelenül simogatok, jó ürügynek bizonyul, míg összeszedem magam, hogy az Ő szemébe nézzek. - Egy ilyen bájos teremtésnek hogy lehetne egyáltalán hibája? - gondolkozom, vagy ezt már hangosan is kimondtam? Csak az arcát figyelem, közben elnyúlik az enyém és előre elképzelem, hogy hozzám vág valamit, vagy ezúttal szánt szándékkal ereszti el a pórázt, hogy a benga kutyája tényleg kiharaphasson belőlem egy darabot.
Igazán sose gondoltam bele, hogy mennyire kellene szigorúnak lennem Hókuszpókkal, mert már felnőttként került hozzám, és őszintén szólva soha semmi gond nem volt vele. Az első perctől fogva türelmesen várt arra, hogy sétálni vigyem, egyetlen foggal se ért bútorhoz, hogy vagy bármilyen tárgyhoz, mindig csupán a saját játékait rágcsálta. Bár félt a vihartól, a villámlás hangjára olyan kicsi lett, mint egy nyuszi kölyök, de egyszer se fordult elő, hogy valamiben kárt tett volna. Kicsit talán ezért lepett meg az, hogy kitépte magát a kezemből. Mindig úgy gondoltam rá, mint aki nagyon is érzékeny a környezetére, próbált megvigasztalni, ha szomorú voltam, mellettem állt, és figyelmes volt, ilyesmi egyszer se történt. Sajnos egyáltalán nem értettem az állatok nyelvén, és a fejébe se tudtam belepillantani, hogy rájöjjek, mi lelte, egyszerűen csak próbálok féket szabni eszeveszett izgatottságának. Fejemben több forgatókönyv is lejátszódott, ilyen esetben mi történhet. Az első gondolatom, hogy kiabálni fog, teljesen jogosan, persze, elvégre senki sem örülne neki, ha negyven kiló szaladna keresztül rajta, összepiszkolva a ruháját. Az egy elég drága öltöny lehet! Fel kellene ajánlanom, hogy kitisztítom, vagy inkább tisztíttatom, a hozzáértők mégiscsak könnyebben és ügyesebben oldanák meg. Merlinre, annyira sajnáltam az egészet, sokkal jobban oda kellett volna figyelnem, az én hibám ez az egész! - Persze! - Vágtam rá habozás nélkül, csak aztán döbbentem rá, hogy pont az előbb igazolódott be ennek az ellentéte. - Tényleg, igazán kezes és jámbor kutyus, fogalmam sincs, miért lett ilyen izgatott. - Csóváltam a fejem. Olyan nyugodtan, és kedvesen beszélt, meglepetésemben nem tudtam, miként kellene kezelnem a helyzetet. Már annyira megszoktam, hogy kiabálnak velem, ha valamit elrontok, vagy ha csak azt gondolják, hogy elrontottam, hogy ez az elnéző viselkedés eléggé megdöbbentett. Természetesen hasonlóan reagáltam volna magam is, hiszen balesetek előfordulnak, ráadásul nem volt szándékos, mégis a nagy átlag azért nem így viselkedett. Vagy csak Herbert miatt gondolnám így? Túl sok mindenben tekintem alapnak, ahogy viselkedik, vagy inkább viselkedett. Nevetnem kellett a megjegyzésén, annyira abszurd volt a helyzet, ő pedig arról se volt meggyőződve, mennyire az én hibám volt az egész. Pedig ha tudná, mennyi hibám is van, ez a mondat el se hagyta volna a száját! Aztán felocsúdtam, még a végén azt hiszi, hogy rajta nevetek. - Jaj, nem önön nevettem, ne haragudjon! - Emeltem tiltakozóan a kezem. - Csupán a megjegyzése… tudja, igazán sok hibával áldottak meg, éppen ezért is találtam viccesnek. - Sóhajtottam, most jól megcsináltam, nem szabadna ennyit fecsegnem, mikor még mindig a földön gubbasztott szegény. - Hadd segítsek! - Nyújtottam felé a kezem, ami kicsit kutyás volt, éppen, mint ő maga is, és talán nem látszottam olyannak, aki megemelne egy jól megtermett felnőtt férfit, abban még csak tudtam segíteni, hogy felkelhessen. Bőszen kezdtem keresgélni a táskámban, biztos voltam benne, hogy egy kis csomagban van valahol néhány törlőkendőm. Teljesen nem fogják rendbe hozni a ruhájában esett mancs nyomokat, de azért némileg enyhíthetnek a zilált kinézetén. Mi van, ha épp egy találkozóra siet, amire miattam nem ér oda, vagy így meg se jelenhet! Szörnyű! - Kitisztíttatom a ruháját, tényleg nagyon sajnálom! - Nyújtottam felé az apró tasakot, bár nem gondoltam, hogy ez kárpótolja. - Nem lakom innen messze, ha szeretné rendbe szedni magát… - Haraptam el aztán a mondat végét, mert mégiscsak egy idegenről volt szó, én pedig olyan természetességgel hívtam át, mintha ezer éve ismerném. - Vagy talán egy kávé? - Próbáltam enyhíteni a dolgon zavartan, tuti bolondnak gondol. Nincs is ezen mit csodálkozni, én tehetek róla.
