Annyira ideges vagyok, amilyen már nagyon régen nem voltam. Sőt, még az is kérdéses, hogy egyáltalán voltam-e már ilyen állapotban, mert nem nagyon tudom felidézni. Egész nap görcsben volt a gyomrom és alig tudtam koncentrálni a munkámra, pedig ez még soha nem fordult elő, de tekintetbe véve, hogy a ma este elég különlegesnek számít, talán megbocsátható ez a mérhetetlen idegesség. Az sem volt egyszerű, amikor megbeszéltem Trixivel azt, hogy… találkozzunk, de az most ehhez képest semminek tűnik, hiszen akkor csak egy egyszerű kérdést kellett neki feltennem, míg most az a cél, hogy… lenyűgözzem. Ha egyáltalán lehetséges-e ez egy olyan embernek, mint amilyen én vagyok. Sosem voltam még olyan helyzetben, hogy egy lány ennyire felforgassa a kis világomat, mert sosem fért bele a múltamba az, hogy egyáltalán közeledjek mások felé, míg minden egyes pillanatban attól kellett tartanom, hogy anyám, vagy én az apám őrjöngésének leszünk az áldozatai. Most, hogy már viszonylagos biztonságban kezdem érezni magam, ez sok mindent magával hozott, mint például azokat a szinte megmagyarázhatatlan érzéseket is, amiket Trixi iránt kezdtem el táplálni. Nem vagyok ostoba, így sejtem, hogy milyen útra lépek ezzel, de attól még nem lesz könnyebb, hogy tudom. Főleg ismerve magamat és azt, hogy mennyire tapasztalatlan és szánalmas vagyok ilyen szempontból. Egy érzelmi nyomorék, aki örülhet annak, ha egyáltalán bárki rá bír nézni, és nem utálat csillan a szemeiben.
Anya előrelátóan az egyik barátnőjénél tervezi tölteni az idejét, szavak sem kellettek ahhoz, hogy lássa, a mai nap különleges, és az lesz a legjobb, ha magamra hagy. Amint bezártuk az üzletet és anya lelépett, megkezdődött a lázas előkészületek időszaka, és többször újra kellett kezdenem a vacsorakészítést, mert annyira remegett a kezem, hogy rendszeresen elrontottam valamit. De végül minden elkészült, időben, és habár az idegességem egy pillanatig sem lankad, de felvértezve magam, elindulok az iskola kapujához, ahol megbeszéltük, hogy találkozunk. Tudom, hogy nem fogunk tudni sok időt eltölteni egymással, hála az új szabályoknak, sőt abban sem vagyok benne biztos, hogy Trixi tudja-e, hogy pontosan milyen indokkal is hívtam el, de nem csodálkoznék rajta, hogy ha fogalma se lenne, tekintetbe véve, hogy akkor is úgy viselkedtem, mint egy nyomorék, és természetesen nem tudtam kimondani a “randi” szócskát. Továbbra is idegesen állok meg a kapu előtt és lesek az órámra, ami jelzi, hogy egy kicsit korán sikerült ide érnem, ezért hogy levezessem a feszültségemet, járkálni kezdek fel-alá, de ez cseppet sem segít enyhíteni a szenvedéseimen. Kezdem úgy érezni, hogy ez az egész egy nagyon rossz ötlet volt…
Minden ellenünk van, már majdnem komolyan elhittem, hogy ez a találkozó nem is fog összejönni. Az új szabályok, a szigorú rend és az új tanfelügyelő által megkövetelt fegyelem miatt nem sok esélyt láttam arra, hogy Vladnak és nekem lesz esélyünk találkozni. Mármint úgy, hogy ő épp nem dolgozik, engem pedig nem rángatnak el mellőle a lányok. Nyár óta így nem sok alkalmunk volt beszélgetni. Talán ezért érzem azt, hogy pillangók repkednek a gyomromban, mikor csak arra gondolok, hogy míg ma este a többieknek korán takarodót fújnak, én becsempészem az udvarra a srácot, akivel.. randizom... Oké, ez kétségtelenül korai és elhamarkodni sem szeretnék semmit, de jól érzem magam a társaságában. Ez pedig csak azért ért meglepetésként, mert épp egy csalódás kellős közepén ismertem meg őt. Mármint közelebbről. A nyári kirándulás azt hiszem mindkettőnknek maradandó emlék lesz, és nem csak azért, mert kiderült, hogy Max csúnyán rászedett, hanem mert ezzel szinte egyidőben vonta magára a figyelmemet Vladimir is. Nem hiszek a sorsban, inkább a tudományos megközelítések híve vagyok, de erre nem kerestem magyarázatot. Nem akarok túl sokat gondolkodni rajta, Anne már így is mindig azzal nyaggat, hogy túlgondolom a létező legtöbb dolgot. És igaza van. Remélem abban is, hogy ez tényleg egy randi vagy valami olyasmi, máskülönben feleslegesen lovaltam bele magam ennyire az egészbe. Bár most talán egy barátra lenne szükségem, míg a megrendült bizalmam is helyreáll.
Prefektusnak lenni megtisztelő feladat, ugyanakkor jár némi kötelezettséggel is. Én pedig világ életemben fegyelmezetten eleget tettem minden felém támasztott elvárásnak, így talán megbocsátható, hogy épp a szabályokat igyekszem kijátszani és az esti sétámat lerövidítem az udvarra menet. Aztán megpillantom őt, ahogy fel s alá járkál a szürkületben és menten ezer kifogás jut eszembe, amivel lemondhatnám ezt az egészet. Könyörgöm, egy teremre való diákseregtől nincs lámpalázam, mégis furcsa érzések kerítenek a hatalmukba, ha csak rá gondolok. Azért is, mert talán félreértem a jeleket. És azért is, mert talán valóban nem ez a megfelelő hely és időpont. El kellene küldenem, de nem teszem. Egy kósza hajtincset a fülem mögé tűrök, és igyekszem halkan közelebb menni hozzá. - Szép esténk van.. - üdvözlöm őt, immár mosollyal az arcomon. Valóban örülök annak, hogy nem esik az eső, így van esélyünk beszélgetni, ha már úgyis mindketten tudjuk, hogy alig lesz időnk. - Ugye tudod, hogy ez elég kockázatos mutatvány? - bocsátom előre a kérdést, hátha időközben meggondolat magát. Látom rajta, hogy ideges és őszintén nem haragudnék meg érte, ha inkább lemondaná az egészet. - Nem szeretnélek bajba keverni.
zene • szószám • outfit • izé
Vendég
Szomb. Márc. 06, 2021 7:37 pm
Trixi && Vladimir
Úgy ismertem meg magam, hogy képes vagyok nyugodt maradni a leglehetetlenebb szituációkban is - kivéve, amikor valami kattan bennem a múltam miatt és pánikrohamot kapok -, de a mostani alkalom annyira nehéz számomra, hogy kényszerítenem kell magam, hogy ne fordítsak az egésznek hátat és vonuljak vissza a felemelt falaim mögé. Nehéz megnyílni valakinek, és még nehezebb, ha tart az ember attól, hogy az illető meg fog ijedni attól, ami a falak mögött várja. Trixi látta olyan részemet, amit sokan mások nem, de még mindig csak a felszínt kapargatja, és tartok attól, hogy ha beavatom a múltam sötét részeibe, majd úgy dönt, hogy neki erre nincsen szüksége. Amit meg tudnék érteni. Senki sem akarná más problémáit a nyakába venni, főleg akkor nem, ha ilyen problémákról van szó. Annyira el vagyok foglalva a kétségbeesett gondolataimmal, hogy észre sem veszem, amikor a várakozásom alanya végre megérkezik, csak akkor eszmélek fel, mikor meghallom a hangját, mire egyből felé is fordulok, igyekezve leplezni az idegességemet. - Igen. Valóban. - Bólintok rá a szavaira, miközben szinte magamba iszom a látványát. Hiányzott. Hiányzott az, hogy tudjak vele beszélgetni, hogy lássam ahogy mosolyog, vagy ahogy felcsillannak a szemei. Hiányzott a hangja és az, hogy a közelében habár ideges vagyok, de mégis, a jó érzések mindig felülkerekednek ezen az idegességen.
- Tudom, de még mindig úgy vagyok vele, hogy megéri. - Vallom be egy apró mosollyal. - Habár azt nem szeretném, hogy te bajba kerülj. Úgyhogy még egyszer megkérdezem: biztos, hogy szeretnél miattam tilosban járni? - Kérdezem meg kicsit bizonytalanul. Érzem, hogy nagyon nehezen hagynám itt, most hogy végre látom, de azért tényleg nem szeretném, hogy neki bármi problémája legyen ebből. - Én kevésbé kerülök bajba, mint te. Lehet, hogy rajtakapnak minket, de én egyszerűbben tudom megoldani, hogy ne kapjanak el, mint te. - Mondom halkan, miközben önkéntelenül is közelebb lépek hozzá. - Nagyon csinos vagy. - Mondom ki önkéntelenül is, de miután a szavak már elhagyták a számat, eszem ágában sincs megbánni, hogy kimondtam azokat. - Mivel nincs sok időnk, próbáljunk meg az összes percet kihasználni, amit csak lehet. - Indítványozom meglepően vidáman. - Sétáljunk el az erdő felé. Ott kevesebb az esélye annak, hogy észrevesznek minket az ablakból, főleg így este felé. - Ajánlom fel, majd kicsit habozva, de felé nyújtom a kezemet. Nem vagyok túlságosan jó abban, hogy szavakkal fejezzem ki magam a vonzalmamat illetően, de cselekedetekkel talán képes leszek rá. Ahogy arra is, hogy ne rezzenjek össze minden egyes alkalommal, mikor Trixi hozzámér. Mert már bízom benne annyira, hogy ne féljek attól, hogy bármilyen rossz is kisülhet ebből.
◄► 
