A fogadás veszélyes játék tud lenni, amikor valaki nagyon komolyan gondolja és olyan kitételt szabnak meg hozzá, ami finoman szólva sem legális dolog. De még csak nem is büntetlen, ugyanis ha valaki bevállalja, akár el is foghatják. Tekintettel lévén, már betöltöttem a tizenhetet, ami azt jelenti, teljes körűen büntethető vagyok a varázslótársadalomban, bármit cselekszem is. Ettől válik igazán izgalmassá a dolog, amikor minderre a kezemet adom. Hogy normális vagyok-e? Ilyenkor talán én magam is megkérdőjelezném ezt. Ugyanis nagy balhé lehet belőle, ha hiba csúszik a kivitelezésbe. Hiba, ha arcoskodsz, hiba, amikor azt hiszed, hogy istencsászár vagy. Hiba, amikor olyanba mész bele, amiről tudod, hogy csúnya következményekkel jár és hiba az is, amikor elhiszed, hogy de te ezt zökkenőmentesen csinálod meg. Amikor már ott vagyok, akkor már teljesen mindegy, mik voltak az előzmények, hogy nekem ide teljesen legális jegyem van egy ülőhelyre Olyankor már az is teljesen mindegy, hogy meggondolni magam csak kellemetlen lett volna, mint végrehajtani a lehetetlent. Hogy lehet mégis díszlet mögé besurranni úgy, hogy senki se kérdezzen meg, vagy aki elsuhan mellettem nagy kapkodva, az csak azért nem fog szóra bírni, mert épp igyekezni kell a két felvonás között. És mint egy teljesen különálló világ elevenedik meg a szemeim előtt. Ha az öcsém tényleg elhitte, hogy csak dobok egy sárgát és ott toporog a mosdó előtt, akkor rossz hírem van neki, a kellékeket csodálom épp, amit állítanak fel, miközben azt figyelem, mennyire összhangban végzi mindenki a dolgát. Egy nyár végi kis kiruccanásnál nincs is jobb a színházban, főleg, amikor ismerősöket pillantunk meg. Jaj, ne. Oké, ez így kínos. Sarkon is fordulnék, ha lennék annyira gyors, de egy kellékes az utamat is állja és különben is érzem magamon a tekintetét. Egyszerű is lett volna elhinnem, hogy egy pillanatra minden észrevétel nélkül belóghatok ide, de egy fatális hibává nőtte ki magát egy pillanat alatt. Vagy csak én érzem így? Lassan fordulok meg ismét, miközben gondosan befésült hajamba túrok - szinte biztos vagyok benne, hogy anyám első dolga lesz eligazítani -, miközben megeresztek egy kínos mosolyt. - Áh, szia Caroline. Rég láttalak, gondoltam benézek ide, hátha valamerre erre téblábolsz. Jól emlékszem, hogy te meséltél egyszer a színház iránti szeretetedről? - vagy valami olyasmiról. Fene vinné el, hogy nem emlékszem pontosabban a szavaira, de esküszöm, amikor hirtelen elönt a lámpaláz, nem tudok tisztán azzal foglalkozni, hogy éppen mit mondott több mint fél évvel ezelőtt. Még mielőtt végzett volna a suliban, mielőtt otthagyta a csapatot és megtörtént az a rémes eset. Esküszöm akkor tényleg sajnáltam. És remélem, hogy már csak azért sem nyom fel senkinek, mert nem vagyok rossz arc. Vele sosem voltam. A macska rúgja meg. Vagyis engem. - Igazából csak támadt egy ötletem, hogy miként ne unatkozzak a szünetben... - vallom be végül tök őszintén. Rólam talán nem feltételez semmi rosszat, hogy miért is jönnék ide be, nem? Azt már mégsem mondom, hogy amúgy fogadást kötöttem a fiúkkal, hogy csinálok valami őrültséget a nyáron és történetesen ezt mostanra időzítettem, ha már egy másik elvesztett fogadás miatt le kellett tolnom a hajamat. Legalább már az sem néz ki ultra gázul, ha még nem is olyan hosszú, mint szokott.
Imádom a színházat. Imádom a színpadot, a színészeket, a nézőtér nyugalmától élesen elütő sürgést-forgást a függöny mögött, a kedves kellékeseket, Fridát és a gyönyörű jelmezeit, Fudge zseniális darabjait, mindent. Nap mint nap rá kellett jönnöm, hogy mennyire hálás is vagyok… nos, mindennek és mindenkinek, amiért itt lehetek és a második otthonomnak nevezhetem ezt a helyet. Ez a tény, amikor realizáltam, általában sokat dobott az aznapi hangulatomon, amire valljuk be, szükségem is volt. Úgyhogy ma kifejezetten jó volt a hangulatom. A függöny mögül végignéztem a színdarab első felvonását, közben sikeresen elkerültem, hogy egy hatalmas, lebegő gerenda fejbevágjon, de még ez sem tudta a kedvemet szegni. Különösen jól sikerült ez az előadás, legalábbis a szünetig minden tökéletesen ment. Igyekeztem levenni a szemem Dantéról, akármikor megszólalt odafent, bár nem állítom, hogy nagyon jól ment volna… Azért sikerült néhány perccel a felvonás vége előtt az öltözőbe másznom, hogy én is felvegyem a jelmezemet, mert a második felvonásban már nekem is fel kellett lépnem közéjük a színpadra. Átjárt a szokásos izgalom, ahogy már rendesen beöltözve, készen a szerepemre járkáltam a függöny mögött, kerülve a kellékeseket. Így is nehéz dolguk volt, nem akartam még én is az útjukban lenni. Ekkor vettem észre egy ismert arcot, akire a legkevésbé sem számítottam, hogy éppen itt fogunk találkozni. Már a színház területén sem, hát még itt hátul, Leo Lestrange nem annak az embernek tűnt, akit ez hű de nagyon csábítana. Gyanús volt nekem, de egyelőre nem akartam számonkérni rajta, hogy mit keres itt, legalábbis nem dorgálva. - Szia Leo -mosolyogtam rá, miután megszólított. Mint mondtam, ma jó kedvem volt, és ezt szerettem is volna megtartani, úgyhogy úgy döntöttem, kedves leszek vele. Persze okom sem volt rá, hogy másképp tegyek, Leo mindig kedves volt velem, tényleg rendes, még akkor is, amikor a lehető legrosszabbkor közöltem vele, hogy nem tudok tovább a kviddicscsapatban játszani. Bűntudatom is volt miatta, de mégis egész jól fogadta és megértő volt velem. Nem lehettem hálásabb ezért. -Hát… valószínűleg elég árulkodó, hogy most is itt vagyok, jelmezben. De igen, én voltam, most már itt is dolgozom. Megértettem, hogy a szünet unalmas, én is hasonlóan álltam hozzá. Általában nem hagytam el a székemet, amikor a nézőtéren ültem, de a páholyban is mindig ott maradtam, amikor apával együtt jöttünk. Mindig nehezemre esett kivárni azt az időt, hogy elkezdődjön a következő felvonás, mert csak látni akartam, végignézni a darabot, tudni, mi történik… vagyis, utóbbit általában tudtam. Elég sok darabot megnéztem számtalanszor egymás után, elvégre a színház mindig nyújt valami újat. - Ide belógni elég jó megoldás, hogy ne unatkozz, bár én félnék tőle, hogy Mr. Scamander megtalál és páros lábbal hajít ki innen. Nem túl szívbajos az öreg, ha ilyesmiről van szó. Szerencséd van, hogy velem futottál össze, bár a mozgásod nagyon gyanús volt. Úgy festettél mint egy kommandós a mugli filmekben. -Ilyenkor jól jött, hogy néztem mugli műsorokat Hunterrel, bár valószínűleg csak én értettem ezt az utalást. -És… láttál bármi érdekeset itt hátul?
Ami elsőre jó ötletnek tűnik, nem biztos, hogy az is, de mondjuk ha elég erős lélekjelenléttel rendelkezünk, akkor könnyedén kivághatjuk magunkat a csávából. Mikor besettenkedtem a színpad mögé, nem gondoltam, hogy majd pont egy ismerősbe botlok - bár nem kell ismerősnek lennie ahhoz, hogy levágják, ebben az elegáns szerelésben nem színész vagy valamelyik kellékes vagyok - és aztán fújhatom le a kis kirándulást, de még az is meglehet, bajba kerülök. Feltett szándékkal nem szeretnék megfutamodni, de egy gyors szóváltás után rájövök arra is, hogy igazából hazudni sem szeretnék Carolnak. Teljesen fölösleges, hisz évek óta ismer a sok edzésről, mert a suliban elég sűrűn összefutottunk és mert úgy összességében jóban voltunk. Soha nem éreztem késztetést, hogy komolyabbra fűzzem ezt az ismertséget, mert így éreztem jónak és kereknek. Valahol felpislákol az érzés, hogy mennyire jó látni, hisz az évet már nem fogja megkezdeni velem. Talán most először kisimultnak és boldognak is látom, nem úgy, mint az elmúlt egy évben, meg annak előtte, amikor Briggs konkrétan lábtörlőnek használta a meccseken és az edzéseken egyaránt. Tudom, hogy nem érezte komfortosan magát, mégsem tudtam mit tenni ellene. - Szóval megtaláltad a számításaidat? - apró mosoly kúszik az én arcomra is, miközben figyelem. Le sem tudná tagadni, hogy valósággal ragyog itt, akkor is, ha a jelmez talán kényelmetlen és amúgy is hamarosan kilép a sok ember elé. Legalábbis csak gondolom, hogy így lesz. - Rég láttalak ilyen kiegyensúlyozottnak, ha lehet ilyet mondani. - nem akarok túl nyálas lenni, nem az én dolgom, de lehet, hogy nem a megfelelő szót használom. Üsse kavics, mit bánom én. Körbepillantok, ahányszor elsétál mellettünk valaki, de a "fenyegetésére" már csak egy széles vigyorral válaszolok. Nem vagyok az a fajta, akit csak úgy páros lábbal szoktak kirúgni, de ha így lenne, hát állok elébe. - Pedig azt hittem, hogy pingvint is kell alakítani a darabban. - megragadom a zakóm nem begombolt élét és szórakozottan megrántom, miközben furcsa kacsázó mozdulatot veszek fel. Aztán persze egy kis nevetést is megengedek magamnak, amiért ilyen bolond vagyok. - Ahhoz még sokat kellene tanulnom, egy titkosügynök sem viselkedne így. - szerencsém, hogy Livnél sokat filmeztünk, ha borongós volt az idő vagy nem akartunk hová menni vagy csak pihenni szerettünk volna. Nem is olyan rossz dolog kiokosodni a mugli dolgokból, különben most nem tudnék a témához sem hozzászólni. - Az egész az, mármint érdekesebb a darabnál is, ahogy ez itt mind összeáll. - tényleg egy pillanat alatt lenyűgözött, amint betettem ide a lábam. Mégsem tudnám elképzelni, hogy itt bármit is csináljak akár most, akár a jövőben. - Pedig csak unatkoztam... de... maradhatok még egy kicsit, mit gondolsz?
Kedveltem Leot. Nem mondanám, hogy bármi mást akartam volna tőle, soha nem érdekelt különösebben, egyébként is ott volt nekem Hunter, de határozottan kedveltem. Nevezhettem akár barátinak is kapcsolatunkat, nem közelinek, de egészen barátinak. Örültem neki, amikor megkapta a kviddicscsapat vezetését, hiszen megérdemelte, jobban mint Kyle Briggs valaha, és eléggé sajnáltam, hogy nem lehettem már ott én is a meccseken. Nem tudtam megtenni, képtelen voltam rá, ennek ellenére mégis rosszul éreztem magam miatta. Csak reménykedtem benne, hogy nem neheztel rám azóta emiatt. - Meg, igen. Sejtettem, hogy itt fogok kikötni, mert őszintén, máshoz nem igazán értek, de nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar. Szerencsés, ha az ember legjobb barátnője a színházigazgató unokája. -Alina a mai napig állította, hogy nélküle is sikerült volna elérnem ezt, de én mindig igyekeztem hárítani. Egyértelmű volt, hogy a segítsége, amikor kilökött a színpadra, és a kapcsolatom vele és a családjában nagyon sokat nyomott a latban. A megjegyzésére csak egy féloldalas mosollyal válaszolok, kényszeresen megigazítva magamon a jelmezt. Igen, baromi kényelmetlen volt, mégis nagyon szerettem, akármelyik volt rajtam. Rengetegféle ruhát viseltem már kislányként is, volt időm hozzászokni a kényelmetlenebb darabokhoz is. - Lehet, persze, és igazad is lenne. Eltelt néhány hónap, megszabadultam a Roxforttól, az aurorok sincsenek a nyakamban, itt van egy remek, befogadó közösség… Minden jobb, volt. -Megvontam a vállam. -És felétek mi a helyzet? Hallottam, hogy Runcornt lecsukták, hogy ő a gyilkos, de elég nevetségesen hangzik. Egy pár másodpercre, csak meglepetten néztem rá, ahogy elkezdett pingvin módjára totyogni a folyosó közepén, nem vártam volna tőle ilyen megmozdulást, aztán csak előtört belőlem a nevetés. Nem gonosz nevetés vagy ilyesmi, inkább nevettem vele mint rajta. - Én nagyon támogatnék egy darabot egy titkosügynök pingvinről. Lehet, beszélek majd Eggsy Fudge-al és elmondom neki az öltetet, ő képes lenne megírni. Majd téged is beleíratlak mint ötletadó, híres leszel. Nem erre a válaszra számítottam, hogy érdekes az, ami itt van hátul. Én szerettem a nyüzsgést, a rengeteg kelléket, ahogy tárolták őket, ahogy készültek, az apró részletekre való odafigyelést… De azt hittem, csak a többi hozzám hasonló bolond lehetett annyira odáig mindezért, hogy lenyűgözőnek tartsa. Csak mosolyogni tudtam, a döbbenetem ellenére. - Persze, maradj csak nyugodtan. Ha valaki kérdezi, mondd azt, hogy én kezeskedem érted, csak ne rúgass ki, annak nem örülnék. Ha gondolod, itt leszek még az előadás után, körbe tudlak vezetni itt hátul. -Nagyon szívesen tettem volna, elég ritkán volt lehetőségem rá, hogy valakinek áradozzak a színházról.
Rossz ómennek is lehetne nevezni, hogy az első közös nevező közöttünk mindig is Kyle Briggs, na meg a kviddics volt. Ez mondjuk nem akadályozott meg abban minket, hogy az edzések végén némi ugratással lelket öntsünk egymásba és a többiekbe, ha a csapatkapitány a szokásosnál is seggfejebb volt. Nem igazán ismertem a viselt dolgait, de pletykák megtaláltak engem is a suliban és igyekeztem úgy kezelni azokat, mintha amúgy nem befolyásolna semmit. Mert nem is kellett, hogy befolyásolja az ismertségünket. Az nyomott sokat, amit beszéltünk és noha elég sötét időket éltünk meg a karácsonyi bálon történtek után, megértettem és elfogadtam a döntését. Még akkor is, ha utána napokig próbáltam jobb belátásra bírni és érvelni amellett, hogy miért maradjon a csapatban. Akkor is éreztem, hogy mikor kell elengedni a dolgot és elfogadni a döntését. Néhány új beválogatott tagunkkal kapcsolatban úgyis megkérdeztem a véleményét, ennyi nekem bőven elég volt. Most pedig... valósággal kivirultnak látom. Az utolsó néhány napban is már úgy tűnt, mint aki előre tekint, de komolyan mondom, mintha az a lány, aki most itt áll velem szemben, nem is az lenne, akivel évekig egy csapatban lenne. - Szerintem a kisugárzásod is hozzátette a magáét. - mert a tehetségét annyira nem ismerem, csak arra tudok alapozni, amit ismerek. És lássuk be, hogy ebbe az egybe tudok jelenleg kapaszkodni, akkor is, ha egy kissé félreérthetően fogalmaztam meg az iménti megjegyzésemet. Gyorsan kényszerét is érzem, hogy korrigáljak. - Mármint... boldognak tűnsz, kivirágoztál. - oké Leo, most már elég a nyálas megjegyzésekből. Írjuk az egészet az újdonság számlájára, hogy itt a színpad mögött egészen más látvány tárul elém, mint a másik oldalon. Nem is győzök néha alaposan nézelődni az izgő-mozgó emberek között. - Runcorn... elég hihetetlen. De a Minisztériumban sincs semmi rendben, apa sokszor gondterhelten jön haza. Valakinek egyszerűen el kellett vinnie a balhét. És hát mi nem azok vagyunk, akik leleplezik, mi történik. Azt mondják, az utódja még vérmesebb lesz. - teszem gyorsan hozzá, nem akarom, hogy komor hangulat telepedjen ránk, amikor nem itt és most vannak a helye. Talán a hely teszi vagy a helyzet, hogy megengedem magamnak ezt a fajta szórakozást. De tényleg teljesen más a kisugárzása mindennek, hirtelen ide valónak érzem magam és nem tudom, hogy ezt csak a társaság teszi, az unalom, vagy valami egészen más. A nevetés pedig elodáz minden maradék szürke felhőt. - Komolyan mondod? Nagyon lököttnek kell lennie ennek a rendezőnek, ha ilyet megcsinál. De tudod mit? Egyszer majd én megrendezem. - lelkesen ki is húzom magam, mint akinek bármi lehetősége is van erre, de most nem is érzem a késztetést komolynak. Ugyan már, én itt? Bár... elgondolkodva elég szórakoztató egy társaság lehet. Míg hallgatom őt, ismét jobban szemügyre veszem a többieket. Mindenkin látszik, hogy úgy igyekszik, ahogy tőle kitelik. Teljesen átjár ez a szellemület és szívesen nézném meg a darab végét innét. Láttam már és szerintem annyira nem tűnne fel a családnak, ha nem ülök vissza rögvest a helyemre, nem? - Dehogy rúgatlak, olyannak ismersz, mint aki balhét csap? Oké... inkább erre ne mondj semmit, becsszó, hogy ha leültetsz valahová, akkor ott maradok a hátsómon.
Ha őszinte akarok lenni magammal, nem zavart akkor a marasztalása. Sötét időszak volt az életemben, Leo pedig sosem volt tolakodó, amikor a csapatban akart tartani. Megértettem őt is, nem akart rögtön két játékossal megrövidülni, és végül bele is törődött, amikor határozottan visszautasítottam. A lelkemnek pedig nagyon jót tett akkor, hogy kikérte a véleményemet, ettől egy egészen kicsit értékesebbnek éreztem magam, bár ennek nem adtam hangot. Biztos nagyon furcsán nézett volna rám, ha megköszönöm, elég rosszul is mutatott volna. Azt hiszem, elég furcsán nézhettem rá a megjegyzésére, mert nagyon gyorsan megpróbálta kijavítani magát, amitől persze csak még rosszabbul hangzott a mondandója. Tudtam, hogy nem kell semmi mögötteset belegondoljak, nem is tettem, de annyira szerencsétlenül hangzott, hogy muszáj volt nevetnem rajta. - Jól van, Casanova, értem, mire gondolsz. De igazad van, sokat segített az új környezet és hogy rengeteg munka van, ami segít nem arra gondolni, amire nem akarok. Meg itt mindig van pia, az sem utolsó tényező. - A többit inkább nem említettem meg, hogy mennyire jót tett a lelkemnek a legjobb barátnőm apjával való füvezés a művészbejáró mögött. Biztosan teljesen hülyének nézett volna, és kétségkívül jogosan. Ha kívülről nézném magunkat, biztos én is elgondolkodnék, hogy minden rendben van-e velem fejben. De nem néztem magam kívülről, úgyhogy be kellett érnem azzal, hogy tökéletesen tisztában legyek azzal, mennyire nem vagyok normális. - Ó, felcsapnál rendezőnek? -Kissé félredöntöttem a fejem. -Tudod, ha jobban belegondolok, egészen illene hozzád. A pályán is mindig rendet tartottál és jól irányítottad a csapatot. Azt hiszem, egy színdarab megrendezése is gyerekjáték lenne neked, és nagyon jól is csinálnád. Habár figyelmeztetlek, a színészek rettentő hisztisek tudnak lenni… Persze nem én, én igazi kisangyal vagyok. -Mindketten tudtuk, hogy nem így van. Alapvetően nem volt velem gond, szó nélkül megtettem, amit kértek tőlem, feltéve, hogy nem találtam bődületes baromságnak. Akkor viszont egész biztosan hangot adtam a véleményemnek és ezt nem mindenki értékelte, pláne, ha az illető az a típus volt, aki nem tűrte, hogy ne neki legyen igaza. Félreálltam az egyik kellékes útjából, aki egy nehéz faasztalt lebegtetett át előttünk a folyosón. Nem örültem volna, ha éppen az én lábamra találja ráejteni, még vissza kellett másznom a színpadra. Azért közben nem tudtam nem nevetni Leo megjegyzésén. - Tényleg jobb, ha erre nem mondok semmit. De nem foglak leültetni egy helyre, akkor az esemény feléről lemaradsz. Csak arra figyelj, hogy ne legyél senkinek útban és ne essen semmi a fejedre. Ja, és ha meglátnál egy nagyon mogorva öregembert, bújj el, mert ő az igazgató és még rád hívná az aurorokat.
Sosem gondoltam volna, hogy még pont Carollal fogunk beszélgetni a kviddicsről, suliról, Runcornról és az egész megtörtént őrületről. Úgy tartom, hogy aki közeli barát volt, az megmarad, de aki nem, azzal a suliban találkozok utoljára. Nem tartom a Carollal való kapcsolatomat annyira távolinak, igaz, közelebbinek sem. De mindig úgy gondoltam rá, mint akivel igazából nem voltak rossz pillanataim, akkor sem, ha határozottan kiszállt a csapatból, magamra hagyva engem. Valahol megértettem, még ha ezzel egyedül maradtam a csapat összeszesésében. Azért remek tanácsokat adott és esküszöm ha maradt volna, a csapatkapitányit is szívesen neki adom. Lassan hogy végzek, többnyire kis pisisek maradnak a csapatban és úgy érzem, hogy utolsó évre tényleg egy üzős csapatot kell összeszednem. A rend kedvéért, az öcsém kedvéért. Egyszerűen túl sok minden van, amit még meg kellene tenni, amire most gondolni sem akarok. - Van itt a próbákon is pia? - na ezt nem hiszem el. Annyira abszurdul hangzik, hogy én is elnevetem magam. Oké, tegye fel a kezét, aki tud még egy olyan munkahelyet, ahol lehet inni. Mert szerintem olyan nincs és valahogy ide is olyan képtelenség elképzelni. Persze a rendezéssel caak viccelek, de létezhet olyan, hogy megfog az, amit mond, vagy ahogy mondja? Egy pillanatra elidőzik rajta a tekintetem. Aztán csak legyintek. És végül visszakérdezek, mert annyira hitelesen mondta. - Komolyan? - elég csak elképzelni a szitut, amit felvázol. Annyira valóságosnak tűnhet és mégsem. Valahogy el is tudom képzelni magam és mégsem. És tényleg. - A csapat is tele van hisztisekkel. - célzok itt mindenkire, még Tylerre is, aki azért megértő, de mégis vannak olyan pillanatqi, hogy a földhöz vágja a seprűt, mert felidegesíti magát valamin. De mégsem tudok elmenni amellett a tény mellett, higy ő nem hisztis. Valóban? Tényleg pont ő javult meg, aki az edzéseken is bárkivel össze tudott vitatkozni? Csak megcsóválom a fejem, de megint nevetnem kell. - Mutasd meg, hogy ártatlan vagy. - nekem aztán kamuzhat. De az sem baj, ha nem, hisz sokat változhatott, ez látszik is rajta. Nincs befásulva, jól érezheti itt magát. Még abba is belemegy, hogy itt maradjak. Eszembe jut a szüleim arca, ahogy keresnek, de az is lehet, hogy anyira rám bízzák a szünetet, hogy nyugodtan ülnek vissza, egyszer csak visszamászok, nem? Hát ha már adódik egy ilyen lehetőség, miért tegyem? Carol nem fog beköpni, különben nem mondta volna ezt nekem. Na meg mi van akkor, ha igen? Majd gyorsan szedem a sátorfámat, hogy ne kapjanak el. Igazából nem kenhetnek rám semmit, nem nyúlhatok le semmit. Annyira másnak látom innét az egész helyet. És ha Carol nem tartja tolakodásnak, akkor kap egy gyors, de annál tartalmasabb ölelést. Lássák csak, hogy nem egyedül kószálok itt.
Nem sok emberrel voltam jóban a saját házamból, az az igazság. Egyedül a kviddicscsapat tagjaival ápoltam közelebbi kapcsolatot, kivéve persze mindenki kedvenc megboldogult Briggs ivadékát. Mindenesetre a csapatom is olyan volt, akikkel együtt tudtam dolgozni, de emellett nem kerestük különösebben az egymással való kapcsolatot. Azt azért biztosra mondhatom, hogy Leoval értettük meg egymást a leginkább és vele ment minden a legkönnyedébben. Azt hiszem, jó barátok is lehettünk volna, ha valamelyikünknek eszébe jut, hogy ez is egy opció. - Itt művészek dolgoznak, többet tudok felsorolni, aki füvezik, cigizik vagy iszik, vagy ezeket bármilyen kombinációban élvezi, mint azokat, akiket nem. Határozottan van pia, nem is kevés -nevettem. -És megdöbbennél, ha látnád, milyen átkozottul gyorsan fogy. Nyilvánvalóan nem tőlem, én igazi aszkéta vagyok, akinek eszébe sem jut belekortyolni a szörpön kívül semmibe. -Mindketten tudtuk, hogy ez nem igaz. Merlinre, félig orosz voltam, kellemetlen is lenne bevallani, ha nem bírnám az italt. Szerencsére a whisky és a vodka jól csúszik. Nem tudtam eldönteni, mit váltottak ki belőle a szavaim, de egy kis ideig úgy nézett rám, mintha valami marslakó nyelven beszéltem volna hozzá. Pedig teljesen komolyan gondoltam, szuper rendező lett volna belőle, mert kellően határozott hozzá, jól tud koordinálni és megvan hozzá a fantáziája is. Legalábbis abból kiindulva, amit a kviddicspályán láttam tőle. - Tudom, mindig tele volt -forgattam a szemem. -De az ember nem vár mást egy csapatnyi mardekárostól, az a csoda, hogy képesek voltunk csapatként együttműködni. -Kellett is hozzá a lelkierő mindenkitől, azt hiszem, pláne amikor még Kyle volt a kapitány. Mindent arra fektetett fel, hogy rettegnek tőle a többiek és úgyis az lesz, amit ő mond, de ez a többiek együttműködésén semmit nem segített. Magunknak kellett megoldanunk ezt is. Ugyan Leoval már nem dolgoztam együtt a pályán, de láttam őket a levegőben és határozottan sikerült összekapnia a csapatot. - Mutassam meg? De hát látszik rajtam, nem? Mégis ki várna el bármi rossz cselekedetet egy hozzám hasonló, apró, törékeny, szőke kislánytól? -Azért a sunyi mosoly az arcomon mindent elárult, hogy messze nem vagyok olyan ártatlan, mint amilyennek csupán viccből, de beállítottam magam. Közben ismét elkezdődött a sürgés-forgás, elég intenzíven és mindenki a színpad felé vette az irányt. Véget ért a szünet, nekem pedig ott volt a helyem, nem itt hátul ácsorogva és kedélyesen eltársalogva Leoval. Egy gyors ölelés után, hogy aki itt maradt, lássa, hogy nem csak egy betolakodóról van szó, magára hagytam arra az időre, amíg még szerepem volt a színpadon. Nem tartott ki a darab végéig, előbb meghalt a szerepem, hogy vége lett volna, de arra az időre is reméltem, hogy Leo nem találkozik össze Mr. Scamanderrel, azzal a köcsög Steve-vel sem és a lapátfülű Eustace sem csapja homlokon a Dumbóméretű hallószerveivel.
Hülye kérdésre hülye válasz. A bármilyen megtestesült művészet melegágya volt mindig mindenfajta bűnözésnek, illegális szereknek, alkoholnak és még a jó ég tudja minek. Mint a Roxfortban az illegális bulik, amikre eljártam, jól éreztem magam, de túltolni sosem tudtam. Lehet, hogy én ragadtam meg a lényeg rossz végét és csináltam mindent teljesen rosszul, de igazából nincs bűntudatom amiatt, hogy elvesztegettem volna valamit. Ezekre a bulikra pedig annál jelentéktelenebb eseményként gondoltam, hogy minél több időt töltöttem Livvel. - Oké, ez igaz. Nehéz elképzelni egy olyan munkahelyet, ahol nincs akkora szigor, mint máshol. De lehet csak a példa rossz, hisz a szüleim mindketten a Minisztériumban dolgoznak. - vonok vállat. Tudom, hogy az ő apja is és azt is, hogy előtte sincs igazából különb példa, de ő már látta ez az egész itt hogy működik. Mondjuk ettől csak még jobban tetszik, annyira sohasem éltem a vasszigort és a túlzottan nagy beszabálxozást. Aztán ki tudja, lehet itt esnék először úgy igazán pofára. Mert nekem eddig minden jóból kijutott, tényleg a legnagyobb kínom összességében annyi volt, hogy Liv sokáig levegőnek nézett és végigmarakodtuk Briggssel a kviddics-idényeket. De soha semmiben nem szenvedtem hiányt. - De azért bátor húzás előttem aszkétának nevezned magad. - csak hogy tudja, én tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy ki milyen hajlam. És amíg nem harapódzott el ez az egész Briggs botrány azzal együtt, hogy az egész mardekár csapatot terrorizálta, addig ismertem valamennyire Carol önfeledtebb oldalát is. Nem voltunk nagy barátok, de ha hozzám fordult, akkor segítettem neki bármiben. Eszembe jut, hogy amikor voltak a kihallgatások, mennyire gyorsan került le rólam a gyanúsítgatás fénye, amikor sorra derültek ki dolgok a srácról. Meg róla. Nem tájékoztattak, de a pletykák utána még sokáig keringtek. - A csapatunk mindig megért egy misét és mondhatsz bármit, én a mai napig csodálkozom azon, hogy tudtuk visszahozni a meccseket olyan lelkiállapotban a második helyre. Az egy valódi csoda volt. - nem tartom sokra a csapatkapitányi türekvéseimet, mindig csak úgy gondoltam rá, hogy valakinek meg kell tennie, valakinek ki kell hoznia a maximumot a csapatából. De ha ezt mondja, akkor nem csinálhattam annyira rosszul. Apró, elégedett mosoly ül ki az arcomra nyugtázásképpen. Jól esik most a témaváltás, ha nyugodtabb medrekben is halad a beszélgetés, de hé, különben is ne ilyenekről fecsegjünk egy színházban az előadása előtt közvetlenül. Én örülök annak, hogy ő érvényesült és itt tényleg boldog. Ahogy a hangulat is tetszik itt hátul. De tudom, hogy ha felmegy a színpadra, akkor nem sokáig maradhatok. Különben sem ülhetem innen végig az előadást, anyáméknak már biztosan feltűnt a hiányom. - Nem vagy te olyan ártatlan. - rázom meg a fejem szórakozottan. Etesse azt, aki meg is eszi a főztjét. Engem bizony át nem basz a palánkon még akkor sem, ha ez csak egy sunyi próbálkozás. De nem fogom én senkinek sem felnyomni, nem olyanból vagyok. Ő sem nyomott fel, hogy itt vagyok. De nem állom az útját, ahogy menni készül. Még egy darabig megtalálom egyedül is a helyem a díszletben, de aztán kezdem egyre úgy érezni, hogy nem illendő egyedül ácsorogni itt, mint egy bennfentes. Pedig annak éreztem akkor ott magam és nem akartam, hogy ez az érzés csak úgy elmúljon. Tudom, hogy a helyem sem itt hátul van, hisz egy számhoz, egy székhez szól, Thales pedig biztosan pánikol is, hogy hová teleportáltam. Hosszas mozdulatlanság után csak egy üzenetet hagyok a helyemen és visszamegyek a családom mellé. Egy percig sem bánom meg, hogy elpofátlankodtam hátra és azt sem, hogy Carollal összetalálkozta.
Nem lepett meg, hogy különös neki a színház szabadelvűsége. A legtöbb munkahely nem ilyen volt, nem adott ekkora teret a dolgozóinak, mint a Helios. Pedig Mr. Scamander még csak nem is volt a leglazább fickó a világon, sőt, versenybe is szállhatott volna apámmal, hogy melyikük nyelt nagyobb karót. De lehet, hogy ezzel a sok nyomorulttal, akik itt vettek körül minket, még Alina nagyapja sem akart szembeszállni. - Kell idő, amíg megszokja az ember -vontam meg a vállam. -Én gyerekkorom óta rendszeresen járok ide, nekem már tök természetes, ami itt megy. De megértelek, apámék is a Minisztériumban dolgoznak és amúgy sem ismerek nála szabálykövetőbb embert. Csórikám eléggé merev. Kár lett volna tagadnom, úgyis jól ismert már. Sosem volt közöttünk olyan barátság, mint nekem Hunterrel, de mindig számíthattam rá, jó kviddicsjátékos volt és soha nem panaszkodhattam rá semmi kapcsán. Például prefektusként sem köpött be soha, amikor véletlenül rajtakapott, hogy hajnalok hajnalán tértem vissza a Roxfortba, miután a színházban töltöttem az estémet. És azzal is tisztában volt, hogy nem élek túl visszafogott életet, már ami az alkoholt illeti. - Ugyan, mind tudjuk, hogy az aszkéta lét nagyon messze áll tőlem -legyintettem. Sosem voltam jó kislány és nem is akartam azzá válni. Túlságosan unalmas lenne úgy az élet. -Hát igen, ahhoz képest, mennyire szétesett a csapat akkor, már az is meglepő, hogy sikerült pontokat szerezni, hát még az, hogy a második helyre kerültünk. Nagyon büszke voltam ám rátok. -A tanév második felében már én sem voltam sajnos a csapat tagja. Képtelen voltam visszaülni egy seprűre és úgy repülni azon a pályán, ahogy előtte tettem. Egy ideig bűntudatom volt, amiért én is otthagytam a csapatomat a szarban, de ha jobban belegondoltam, igazából sokkal jobban jártak ezzel, mint egy haszontalan hajtóval a pályán. Csak hátráltattam volna őket. Engem már nem feszélyezett annyira a Roxfort-téma és az, hogy az utolsó évemről beszéltünk. Amíg nem került szóba az a bizonyos személy, nem zavart, ez pedig ha jobban belegondoltam, hatalmas fejlődés volt részemről. Ha ilyesmin agyaltam volna éppen, akkor most nagyon büszke lennék magamra. - Nagyon messze vagyok az ártatlantól, az a szomorú helyzet. Jó kedvvel játszottam végig a színdarabot, még az sem tudta elvenni a kedvemet, hogy Leot nem találtam ott, ahol utoljára hagytam. Ott várt rám egy üzenet is, nem szó nélkül tűnt el, én pedig valamiért biztosra vettem, hogy nem ez volt az utolsó alkalom, amikor itt láttam a színfalak mögött.
