Hosszú hónapok óta érlelődik bennem az a gondolat, hogy ideje lenne véglegesen is a saját kezembe venni az életem, és kitörölni apám írmagját is a gondolataimból, de ezt nem olyan könnyű megtenni. Hiába próbálkoztam megszabadulnin a múltam árnyaitól, azok folyamatosan körülöttem ólálkodnak, várva egy gyenge pillanatomra, hogy teljesen magukba szippantsanak, amit nem engedhetek meg magamnak. Egyre több ember számít rám, akik miatt erősnek kell lennem, és tudom, hogy előbb, vagy utóbb kénytelen leszek legyőzni a démonjaimat. Ehhez pedig az első lépés az, hogy megszabaduljak a sebhelyeimtől, amikre ha csak ránézek, az apám jut eszembe. Tudom, hogy eltűntetni soha nem fogom őket, ahogy azt sem, hogy a fájdalom is egész életemben végig fog kísérni, de talán mégis van egy lehetőség arra, hogy javítsak a helyzeten. Megoldásnak pedig egy tetoválás tűnik. A mai nap pedig az, amikor az elhatározásom tettekhez vezet. Kicsit idegesen állok a tetoválószalon ajtaja előtt, még habozva, hogy tényleg jó ötlet-e belevágni egy ilyen projektbe. Az egyik visszatérő vendégem ajánlotta őt, amikor érdeklődtem, de magától a gondolattól is, hogy a sebhelyeimet egy vadidegen embernek mutogassam, kiver a hideg veríték. Mégis erőt veszek magamon és lenyomom a kilincset, hogy belépjek a helyiségbe.
- Hello. - Köszönök még mindig kicsit idegesen, és önkéntelenül is lejjebb húzom a garbós pulóverem ujját, mintha ezzel jobban el tudnám takarni magam. - Én… - Mindig nehéz megszólalnom idegenek előtt, pedig az ékszerüzlet miatt már rég megszokhattam volna, de a mostani helyzet merőben más, hiszen… olyanba készülöm beavatni a fiatal nőt, amit csak Trixi és a szüleim tudnak jelen pillanatban. - Bocsánat, kicsit ideges vagyok. Ez az első alkalom, amikor ilyen helyen járok. - Szólalok meg végül mégis összefüggően, amiért gondolatban adok is magamnak egy vállon veregetést. - Vladimir vagyok. - Mutatkozok be. - És… tetoválást szeretnék. - Na nem mondod? Mi másért jöttél volna ide, te idióta? - Mármint… ez egyértelmű volt, gondolom. - Túrok idegesen a hajamba. - De… nem átlagos tetoválásról lenne szó, és nem tudom, hogy egyáltalán lehetséges-e ilyesmi… - Magyarázok tovább, egyre idegesebben.
Egy kicsit elfáradt, ezért az elmúlt hetekben már itt tartózkodott. Szereti ezt a helyet. Egy személynek tökéletes kis otthon, ahol mindig történhetnek csodák. Kívülről mondjuk nem azt a látszatott kelti, hogy él itt valaki, sokkal inkább egy rideg kirakat, melyet szerencsére messziről kerülnek az oda nem illő emberek. Az ajtó mögött viszont olyan kis zug rejlik, mely hűen tükrözi a nőt. Káosz köbön. A nagyobbik szoba szolgál az alkotásra. Itt egy sarkocska van kialakítva, ahol asztal, két szék és megannyi szín keveredik, vár arra, hogy valakinek bőrébe ivódhasson és új életet kezdjen. Zora szereti ezt a kis zugot, mert még sosem okozott neki csalódást, s nagyon reméli, hogy a mai napra is tartogat valami érdekeset. – Hali – kel fel eddigi helyéről, mert mégsem fogadhatja ücsörögve a másikat. – Mondanám, hogy ne idegeskedj, mert nem leszel meztelen, de ugyebár nem ígérhetek semmit… – már arravaló tekintettel, hogy ki tudja hova is szeretne varratni magára az úriember. Ezt is c sak a feszültségoldás végett mondja, meg azért hogy így felmérje, hogy lehet-e vajon majd vicceskedni, vagy vérkomolyan kell venni ezt az egészet. Csak remélni meri, hogy néhány oda nem illő mondat, nem fogja a másikat elijeszteni. – Zora vagyok – mutatkozik be végül ő is, bár reméli, hogy azért ez nem annyira nagy titok. Ide tényleg csak akkor jön valaki, ha hallott valakitől róla. Akkor meg már a név is dukál mellé, nem? Legalábbis ő nem szokott nevek nélkül ajánlani senkit.. - Hát reméltem, hogy nem egy sztriptízt szeretnél, mert az úgy három házzal arrébb van – próbálkozik be egy halovány viccel. Mert ő ilyen. Ha kell, ha nem, poénosra veszi a formát, valószínűleg sok mindenkit kiidegelve vele. – Nyilván nem arról van szó – vonja fel a szemöldökét. Ő nem csinál egyszerűeket, mint a muglik. Nem véletlenül nem lerí a helyről, hogy mi folyik itt. Csak és kizárólag varázslóknak készít tetoválást, mert unja az egyszerűt. – Foglalj helyet, meglátjuk, hogy mit tehetek – mutat az egyik székre, a másikba pedig belehuppan ő maga. – Mi lenne annyira különleges a dologban? – csillan fel kíváncsian a tekintete. Mindig szerette a kihívásokat, s most valami belsőhang bizony azt sugallja neki, hogy lesz itt bőven akadály. Ő pedig ha kell, ha nem, bizony akármeddig elmegy, hogy meglegyen a megoldás.
Vendég
Szomb. Nov. 14, 2020 2:31 am
Zora && Vladimir
Egy nagyon halvány mosolyt tudok csak kipréselni magamból, mert habár értékelem az igyekezetét arra, hogy oldja a feszültségemet, az nem igazán fog elmúlni: legalábbis egészen addig biztosan nem, amíg le nem veszem a garbós felsőmet előtte és mutatom meg neki a sebeimet, amiket olyan kétségbeesetten próbálok elrejteni. Nem hiába vagyok itt, de attól ez még az egész nem lesz könnyebb. - Igen, ez igaz. De nem, meztelen az nem leszek… csak félmeztelen. - Mondom még mindig kicsit zavartan és idegesen, de legalább próbálkozom. Még akkor is, ha nagyon nehéz. - Sztriptízt? Öhm… nem, nem. Azt semmiképp. - Jövök még jobban zavarba, habár tudom, hogy csak viccnek szánta. Jelenleg viszont még túlságosan tartok az elkövetkezendőktől, hogy igazán tudjam értékelni a humorát, pedig Merlinre esküszöm, hogy képes vagyok ilyesmire… ha nem vagyok ennyire feszült. - Mármint ezt úgy értettem, hogy még a varázslattal felturbózott tetoválásnál is kicsit… különlegesebb dolgot szeretnék, bár nem tudom, hogy ez-e a megfelelő szó rá. - Nem, a zavarom csak nem akar elmúlni, így amikor hellyel kínál, akkor is kissé kényelmetlenül ülök le a mutatott székre és próbálom magam lelkiekben felkészíteni magam a következőkre.
A kérdés pedig hamar nekem is szegeződik. - Nem tudom, mennyire tudok beszélni róla, de megpróbálom. - Mondom halkan, a padlóra meredve, mert tudom, hogy ha Zora szemeibe néznék, akkor biztos, hogy képtelen lennék bármit is mondani, mert ennyire szánalmas vagyok. -Nem akarok nagyon a részletekbe belemenni, de van pár sebhelyem, amiket sötét varázslattal okoztak nekem. - Mély levegő, beszív, kifúj. - Amibe majdnem belehaltam. A… a lényeg az, hogy… ez a varázslat maradandó sebhelyeket okozott a testemen. Mintegy örök emlékeztetőül… hogy, ha… próbálnám elfelejteni, akkor még véletlenül se tudjam. - Egyre nehezebben megy a beszéd, és már most érzem, hogy kezdenek égni azok a bizonyos sebhelyek, emlékeztetve a múltban történt fájdalmakra. - Őszinte leszek, fogalmam sincs, hogy éltem túl. Nem kellett volna túlélnem. Azóta rengeteg mindennel próbáltam eltüntetni a sebhelyeket, de nem jártam sikerrel. Azt is tudnod kell, hogy… hiába maradtak csak hegek, a mai napig képesek ugyanúgy fájni, mintha csak tegnap szereztem volna őket. Nem tudom, hogy mennyire lehetséges az, hogy a tetoválásokkal elrejtsük őket. - Mondom most már határozottan sápadtan.
- De, azt hiszem… jobb ha látod, hogy miről is beszélek. - Megint nagy levegőt veszek és mielőtt meggondolhatnám magam - amit nagyon szeretnék -, megint felkelek a székről és gyorsan, mint a gyerek, aki a ragtapaszt hirtelen letépi a sebről, úgy kapom le magamról a garbómat és a pólómat, hogy megmutassam neki, hogy miről is beszélek. Hála annak, hogy az előbb elég részletesen beszéltem a keletkezésükről, az összes sebhely ami beborítja a hátamat, a mellkasomat és lényegében az egész felsőtestemet, most vörösen égnek, még csúnyábbá téve a látványt. Nagyon nehezen állok ellen a késztetésnek, hogy megint felöltözzek, és közben igyekszem nem láthatóan remegni. Nem azért, mert fázok, ó nem, habár a bőröm most határozottan sokkal forróbbnak hat, mint amikor beléptem az ajtón, egyszerűen csak… szörnyű ennyire kitárulkozni egy idegen előtt, arról nem is beszélve, hogy egészen eddig csak Trixi tudott a sebhelyekről, az anyámon kívül. Ő is csak véletlenül.
Látja a másikon, hogy viccei, avagy a feloldási kísérletei eléggé céltalanok, így feljegyezi magában, hogy a továbbiakban, ha lehet ezt inkább kerülje. Bár számára nehéz az ilyesmi, hiszen még akkor is próbálja elkomolytalankodni a dolgokat, mikor vészesen nagy a baj, de a vendégért bármit.. Bizonyos határokig. Így a képzeletbeli listán kihúzza a meztelenkedés és szexuális töltetű beszólásokat, aztán komoly arccal figyel a másikra. Elvégre most ez a dolga. Míg Vladimir beszél, Zora megfeszülve ül a székben. Minden egyes mondatára nagyon odafigyel. Mindig is vallotta, hogy ilyenkor egy kicsit pszichológussá is válnak a tetoválók, hiszen az emberek kénytelen-kelletlen megosztanak velük olyan dolgokat, melyeket nem biztos, hogy mindenkinek elmondanak. Miért? Mert minden tetováláshoz tartozik valami történet, s míg vannak, kikből úgy kell irányított kérdésekkel kihúzni, úgy tűnik, hogy a férfi a kezdeti sokk és ijedelem ellenére, szépen lassan megnyílik. A nő figyelmét nem kerüli el, hogy mennyire zavart a másik, de nem szól közbe, nem kezdi el nyugtatni, csak figyel. Figyeli minden mozdulatát, s ha elfutni kívánna, nem menne utána. Mert van, akinek idő kell. Mikor a ruházat lekerül, s szemei előtt megelevenednek a sebhelyek, halk, elfojtott sóhaj szakad ki belőle. Szinte késztetést érez arra, hogy valamennyit megérintse, de a rövid ismeretség és a látható zavartságra tekintettel, nem teszi. Jobbra, majd balra dönti az arcát. Vladnak mozdulnia sem kell, ő maga áll fel és járja körbe, mintha valami művet szemlélne. Aztán visszaül. – Gyönyörű – szalad ki elsőre ez a száján, mely biztosan eléggé dilissé teszi majd Vlad szemében, de nem bánja. – Mármint, nem az, hogy így elbántak veled, azt kifejezetten sajnálom, meg nem tudom még mit mondhatnék erre –tényleg nem. Nem kezdi el a szánalom himnuszt tolni, mert tök felesleges lenne. Kérdezgetni se fogja, hogy mi mikor miért? Csupán csak is alkotó szemmel nézi. – Mintha sorminta lenne – nézi tovább, mint valami dilis, aztán rádöbben, hogy ez valószínűleg a másiknak még kellemetlenebbé teszi az egészet, így hátraveti magát a székben, miközben összehúzza magát. – Ne haragudj – vakarja meg a tarkóját végül, miközben sóhajt egyet. – Még nem találkoztam ilyennel, mármint.. Még nem jött senki azért, hogy ilyesmit tüntessünk el – ezért is ennyire béna a hozzáállása. Teljesen megértené, ha a másik inkább most úgy döntene, hogy elkotródik a fenébe és többet vissza se néz. – Szóóóval, nem tudom, hogyan reagálna a seb a tintára, lehet még jobban égne, lehet leperegne, lehet tovább sebesítene, így is próbáljuk meg? – tényleg nem tudja, bántani meg nem akarná, mert látja rajta, hogy így is kapott már az életben eleget.
Vendég
Vas. Dec. 20, 2020 9:24 pm
Zora && Vladimir
Az sokat segít, hogy Zora nem szól közbe, miközben nagyjából beavatom abba, ami történt velem, talán ezért is sikerül végül mindent végigmondanom, és ezért sem hátrálok meg és döntök úgy, hogy ez nem fog menni, pedig nagyon szívesen kimenekülnék azon az ajtón. Tudom, hogy senki sem állítana meg ebben, de továbbra is úgy érzem, hogy ez az egyetlen lehetőségem arra, hogy elhatárolódjak a múltban történtektől. Zavartan ácsorgok, amíg a lány körbejár és megszemléli a sebhelyeimet, minden erőmre szükségem van ahhoz, hogy ne próbáljam magam eltakarni, hanem hagyjam, hogy megfigyelje a saját szégyenemet, mert mindig is így gondoltam ezekre a sebekre. Ezeket azért kaptam, mert gyenge voltam, mert nem voltam és nem is leszek soha elég jó semmire, mint ahogy azt az apám is a kezdetektől fogva hangoztatta. Lehet, hogy képes leszek elszakítani magamat tőle végleg, de a gondolataimat és az érzéseimet nem igazán tudom megváltoztatni, és megszeretni sem tudom magamat olyan könnyen. Amikor Zora végül megszólal és azt mondja, hogy gyönyörű, kissé összerezzenek és döbbent pillantást küldök felé. Hogy tarthatja a sebhelyeimet gyönyörűnek? Furcsa, de ki vagyok én, hogy elítéljem azért, hogy mit, hogyan lát? - Nem is kell semmit mondanod, nem azért mondtam el, hogy sajnálkozz rajta. Nem is mondtam volna el, ha lett volna más lehetőség. - Mondom halkan, továbbra is kerülve a tekintetét.
- Sajnálom, tudom, hogy ezzel téged is kellemetlen helyzetbe hoztalak, csak… kifogytam az ötletekből. - Vallom be. Közben akaratlanul is magamhoz ölelem a ruhadarabjaimat, hogy ezzel is újra elrejtsem a sebeket. - Nem félek a fájdalomtól. - Mondom meglepően rezignáltan. - Kétlem, hogy olyan fájdalmat, vagy kárt tudna okozni a próbálkozás, amit már nem éltem át. - Ezt egyszerű tényként jegyzem meg. Hiszen tény, hogy kiskorom óta az életem része a fájdalom, a fájdalomküszöböm is sokkal több mindent bír el, mint a legtöbb emberé. - Én mindenképp szeretném megpróbálni. Az már csak rajtad múlik, hogy elvállalod-e. Azt is megérteném, ha azt mondanád, hogy nem. - Pillantok a szemeibe egy pillanatra, hogy aztán megint a padlót kezdjem el szuggerálni.
- Ne értsd félre, nem sajnálkoznék - halkan neveti el magát, nehogy ezzel megsértse a másikat. – Köszönöm, hogy elmondtad – teszi hozzá még, mert látja a másikon, hogy ez azért nehezebb, mint amit ő el tud képzelni. Feszegetni nem akarja, ha kell még információ avagy releváns lehet, akkor úgyis rákérdez. Egyelőre el van ennyivel is. A gyönyörű szó talán nem a legmegfelelőbb kifejezés, s ezt érzi is, mikor látja, hogy Vlad arcára értetlenség ül ki. Nem tehet róla, de ő más szemmel nézi az emberi testet, bőrt, mint mások. Érzékeli, hogy egy átok okozta fájdalom és annak maradványai nem szépségként tűnnek fel viselőjüknek, de ő csak azt szerette volna, ha a férfi nem érzi annyira zavarban magát. – Nem vagyok zavarban és kellemetlenül sem érzem magam… – mosolyodik el, ő próbálja oldani a hangulatot tényleg, de látva a másikat, egyszerűen nehéz úgy kommunikálnia, hogy ne legyen kínos. Kínt meg nem akar, mert ígyis attól fél, hogy lesz bőven benne része a másiknak, ha véletlenül rosszul reagálna a tintára seb. – Próbáljuk ki először, hogy csak az egyikre egy kisebb mintát, amit később, ha megmarad, illetve nem okoz nagyobb kárt, elfedhetünk egy másikkal.. Mert gondolom, nem úgy szeretnéd, hogy mindegyik egy apró tetoválás legyen, nem? Néhány elég közel van egymáshoz, így azokat lehetne egy nagyobbal akár.. – vált át most már végre azzá, akinek az elejétől fogva lennie kellene. Elvégre itt ő a szolgáltató, ő neki kell megoldást kínálni, amit csak és kizárólag úgy tud, ha elkezd kérdezni. – Az, hogy bűvölt tintával dolgozom, azt jelenti, hogy a tetoválásokat fel tudjuk ruházni különböző képességekkel. Van ötleted, hogy mit szeretnél? Mozogjon? Legyen más színe? Jelezzen valamit? – közben elővesz egy füzetet, amibe vázlatokat szokott felskiccelni, mert bizony erre is szükség lesz a továbbiakban, ha jönnének az ötletek. – Viszont az első és legfontosabb. Ha ilyen kisfiús, nebánts virágként vagy itt, akkor nem vagyok hajlandó neki állni se. Legyél büszke, túlélő vagy, akiben hatalmas erő lakozik.. –dönti meg kissé a fejét és vár, vár amíg a másik végre nem a padlót szugerálja, vár arra, hogy erőt vegyen magán. Kisfiúknak nem hajlandó alkotni, olyanoknak meg főleg nem, akiknek a kisugárzása sokkal erősebb, mint amit most lát.
Vendég
Pént. Feb. 12, 2021 5:36 am
Zora && Vladimir
- Az jó, mert azt szeretem a legkevésbé. - Mondom egy egészen halvány mosollyal, de ez a mosoly egyáltalán nem ér a szememig, ahhoz túlságosan is kellemetlenül érzem magam, amiért így ki kell tárulkoznom egy vadidegen előtt. Mármint, nyilván, tudtam, hogy ez lesz. Próbáltam is magam gondolatban felkészíteni erre az egész procedúrára, de az, amit gondol az ember és amit átél az két teljesen különböző dolog. - Nem igazán tudtunk volna előre haladni, ha nem mondom el. - Mondom reálisan végiggondolva a dolgokat. Most már a nehezén túl vagyok, ennél rosszabb már nem jöhet, ugye? Elmondtam neki, hogyan keletkeztek a sebhelyek, látta, nem szörnyedt el, ez már haladás nem? Legalábbis ezekkel a gondolatokkal próbálom nyugtatni saját magamat, még mindig egy pánikroham szélén egyensúlyozva. - Az jó, legalább egyedül vagyok ezzel. - Nevetek kicsit keserűen, és tudom, hogy csak segíteni akar azzal, hogy ne érezzem magam én se kellemetlenül, de egyelőre mély levegőket kell vennem ahhoz, hogy ne törjek össze előtte.
Kicsit megkönnyebbülten fogadom, mikor végre a tetoválásokról kezd beszélni, mert így legalább van egy kis időm összeszedni annyira magam, hogy ne történjen katasztrófa. Tudok másra koncentrálni, és nem arra, hogy mennyire… sebezhetőnek és védtelennek érzem magam. - Igen, ez jól hangzik. Nem igazán értek a tetoválásokhoz, hogy őszinte legyek, és nem sok elképzelésem van. Sőt, soha nem éreztem magam olyan embernek, aki egyáltalán akarna magára varratni bármit is, de… változnak az idők. - Mondom halkan. Szeretnék neki segíteni, tényleg, de ha a tetoválásokról van szó, akkor teljesen vakon vagyok, mint ahogy sok minden másban is az élet más területein. - Ebbe nem gondoltam bele. Nem tudom… talán jelezhetné, ha méreg kerül a szervezetembe. - Mondom bizonytalanul, ugyanis az ördög soha nem alszik, pláne nem, ha az apám képében jelenik meg.
A felszólítására megint kicsit keserűen felnevetek. Mindenféle vidámság nélkül. - Hidd el, dolgozok rajta. - Nézek fel végül a szemeibe nagy nehezen. - Két évem volt rá, sajnos még nagyon az elején tartok. Még a barátnőm előtt se vagyok képes levetkőzni, úgy, hogy ne érezzem magam rosszul, szóval szerintem az, hogy ma, egy idegen előtt képes voltam erre, az már egész jónak számít. Azt viszont nem tudom megígérni, hogy büszkén is képes leszek vállalni azt a roncsot, ami én vagyok. - Mondom halkan, szinte már-már suttogva. - Tizenhat évig folyamatosan az lett belém súlykolva, hogy egy semmi vagyok, és még az életre sem vagyok érdemes. Ez eléggé belém ivódott, sajnos nem tudom gyorsabbá tenni a javulás folyamatát. - Mondom őszinte bocsánatkéréssel a hangomban, amiért nem tudok neki se megfelelni.
◄► 
