Tell me how did we get here - Zora & Balzac

Rábökött a térképre és elindult. Bár nem szereti a nagyobb városokat, de most úgy érezte, hogy megindul és lesz, ami lesz. Prága számára eléggé ismeretlen terep, de nem egy elveszett fajta, aki azon izgulna, hogy melyik sarkon mi leselkedhet rá. Egyetlen egy dolog hiányzik neki, a busz. Mert mégse jöhetett ide az ő kis hippibuszával, tuti öt perc után kinyírnák. Szóval egy panzióban húzta meg magát erre a pár napra, s éppen onnan indul el, mikor valaki a semmiből előtte terem, ő pedig halkan felsikkant ettől.
Egy perc. Ennyi ideig néz úgy, mint egy láma, aztán arcán egy derűs mosoly jelenik meg. Mert, ha már lúd.. legyen jó kövér.
– Mi az, hogy tegyek úgy? De hát ismerlek! – csattan fel egy apró dobbantással, s ezt olyan szépen sikerül előadnia, hogy komolyan még maga is majdnem elhiszi, hogy így van. Egyetlen egy lépéssel sem hátrál, mikor az férfi(?) közelebb lép hozzá, csak vigyorog rá, mint valami tejbetök. Mondjuk azt, hogy vele aztán tényleg nagyon nagy szerencséje van a másiknak, mert ilyenre bármikor vevő. Főleg, ha ilyen mamlasz egyedek elől menekül a védtelen áldozat, mint a mellettük elhaladó orángután. Zora koncentrál, hogy ne vihogja el magát, de közben azért pofákat vág a másiknak, hogy ha már ennyire egymás auráját gyűrik, ne unatkozzanak.
- Komolyan nem emlékszel rám? Ez sértő – folytatja tovább az utat, melyen elindult. Karjait durcásan fonja maga előtt össze, mint egy kislány, aki éppen nem kapta meg a csokit, melyre annyira vágyott. - Kiengesztelhetsz egy kávéval és egy sütivel, tökre megengedem – ha már volt mersze így sarokba szorítani, ez a minimum. Közben meg játszhatja tovább legalább a saját kis játékát, mert kíváncsi rá, hogy vajon meddig lehet ezt a másikkal folytatni..
- Állítólag két utcával arrébb van a város legjobb kávéja és a sütiről azt mondják, hogy szinte táncol a szádban, mikor bekapod –ezt meg el is tudja képzelni. Hát ki ne hallott volna már ilyesmiről? Mondjuk látni az más dolog, de ebbe inkább még nem menne bele.

Bólint serényen a kérdésre és közben képes fapofát vágni. Jót szórakozik az egészen, szinte látja maga előtt, ahogy a másik serényen kutat az emlékei között, hogy előkaparjon valami felhasználható emléket, de nem talál. Hát persze, hogy nem talál szegény, hiszen nincs is.. S bár kifejezetten élvezi, azért van az a pont, ahol inkább már nem szivatja tovább.
– Itt és most – neveti el végül magát. Bármennyire is jó játék ez, nem kenyere a túlságosan sokáig húzott hazugságokat. Amúgy is az arca általában hamar elárulja, mert úgy elkezd vörösödni, mintha az lenne a természetes színe..
–Bocs, de nem lehetett kihagyni, megérte az arcod miatt – néz a másikra szelíden, mosollyal az arcán. – De ettől még a kávéra igényt tartok –mert miért ne tartana, ha már jött ez a csoda lehetőség, meg újdonsült ismeretség, aminek örülni kell és amit meg kell ünnepelni.
– Rajzfüzet? –csillan fel a szeme. – Valami művész féle vagy? – ez még jobban felkelti az érdeklődését. Hát nem mindennap fut össze olyan formákkal, mint amilyen ő maga. Bár elméletileg a művészek között sok spontán alak, mégse futott mostanában össze velük. Pechére.
– Menjünk, érdekelnek a rajzaid – naná, hogy ki ne hagyná. Már nem is a kávé meg a süti a fontos, a rajzok sokkal jobban beindították a fantáziáját.. És itt ne tessék rosszra gondolni. Tényleg ne.
- Na gyere – fogja meg a másik karját és elindul arra felé, merről érkezett a tag. – Mit tettél amúgy a két ajtós ellen? Elég morcosnak tűnt – mert némaságba burkolódzva snassz lenne a sétálás, meg amúgy sem a stílusa. Szeret fecsegni, minél többet megtudni másokról, lehetőleg minél kevesebb idő alatt.

– Jól jegyezd meg, minden nő jól tud színészkedni, még akkor is, ha ti férfiak azt hiszitek, hogy ez nincsen így – súgja bizalmasan a szavakat, amolyan útravaló tanácsként. Azt már inkább nem teszi hozzá, hogy rá biztosan emlékezne a másik, mert túlságosan egoistaként hatna, de szentül hiszi, hogyha vele találkozik valaki, akkor nem felejti el.. Van olyan kisugárzása, szövege és természete, ami felejthetetlen, de majd Balzac is ráeszmél erre, ha még egy kis időt együtt töltenek.
– Szerintem én is betegre röhögtem volna magamat, ha a szemeim előtt zajlik az egész.. De talán egy könnycseppet elmorzsolta volna, miközben a festő és rajz cuccaidat elteszem – neki azok többet érnek jelenleg, mint egy ismeretlen. Oké, körbe is nézett volna azelőtt, mielőtt lenyúlja a holmit, nehogy a végén még azt higgyék, hogy ő okozta a másik halálát.
– Ez szuper, melyik iskolában? – művészet szót meghallva máris megnyerte magának a fiatal férfi. Nem annyira bolond, hogy csak ennek éljen és erről tudjon beszélni, de mindig örül annak, ha talál valakit, akivel legalább egy kis szeletnyi közös érdeklődésük van. Nos, művészeket nem minden bokorban találni, legalábbis nem olyanokat, akik ténylegesen azok, s nem csak szívtak egy ekit, hogy annak érezzék magukat.
- Karikatúr.. Veszélyes egy ága a rajzolásnak –neveti el magát. Még talán tizenéves fejjel próbálkozott vele, vagyis inkább olyanra sikerültek a rajzai és simán beadta, hogy így szerette volna. Azóta szerencsére már fejlődött, tanult, képezte magát.. Inkább elkerüli ezt az ingoványos talajt, pont azért, hogy ne legyenek olyanok, akik megsértődnek a végeredményen.
– Zora vagyok és azt hiszem ennek nincsen becézése, szóval nyugodtan szólíts Zorának –válaszol ő is mosolyogva, miközben lépked a másik mellett. Mikor odaérnek a helyszínhez, egy lépésre marad távol a másiktól, de csak azért, hogy figyeljen. Ki tudja nincs-e még itt az a batár állat, lesz ő most a védelmező pár perc erejéig.
– Ó – meglepetten, talán kissé megszeppenve veszi át a füzetet, s ha már nála van, akkor lapozgatni kezdi serényen. –Nem rossz - el kell ismernie, ért hozzá vagy mi, de ezt nem feltétlen kell tudnia a másiknak egyelőre. A karikatúrák nem fogják meg, a képregény sem, nyilván a komolyabb művészeti alkotások érdeklik igazán, így azokat lesi, miközben elindulnak.
– Ennél kicsit sok a sötét szín –csak nem bírja megállni, s meg is torpan egy pillanatra, hogy megmutassa mire gondol. – Ha ott kevesebb árnyékolást használsz, ide meg teszel még enyhe világosságot, akkor tökéletesen élethű lesz – bólint, mintha valami tudományos felfedezéssel lennének most gazdagabbak, majd becsukja a füzetet és visszaadja. – Bocsi, szakmai ártalom vagy mi fene – mosolyog szerényen, majd ismét belekarol a másikba, mintha ezer éve ismerné.
– Szóóval, amúgy mit csinálsz erre? Mert gondolom nem idevaló vagy, legalábbis a szavaid, hanglejtésed nem eföldről valók – komolyan érdeklődik, nem csak színlel. Szeret spontán ismerkedni, s ha már a sors volt olyan kedves, hogy útjába sodorta Balzacot, hát miért ne kapna az alkalmon, hogy jobban kivesézze a fiatal művészurat? Had legyen mára is egy kis öröme.