Your heart is filled with wanderlust - Sirius & Dominique

Az év kezdete ennél hullámzóbb nem is lehetett volna. Ez a pár hónap vagy épp a mélypontomon talált meg, vagy a fellegekben jártam, de azt hiszem biztosan állíthatom azt, hogy jelenleg ez utóbbi érzelem az, ami most áthatja a mindennapjaimat, hála annak, hogy sikerült kibékülnünk Devvel. Olyan érzés volt, mintha hirtelen a sötét, mély víz tömegből és fulladásveszélyből hirtelen újra a felszínre kerültem volna, hogy levegőt kapjak. Ez pedig sok mindenben meglátszott. Az első pár hetemről az akadémián elmondható volt, hogy semmi iránt nem éreztem lelkesedést, pedig életem álma volt az, hogy végre azt tanuljam, amit igazán szeretnék, a borongós gondolataim viszont mindent elrontottak. Az első tesztek ezért rosszul sikerültek, a gyakorlatokon állandóan bénáztam, mintha nem is én lennék, hanem egy teljesen másik lélek, aki ugyanazon a testen osztozik ugyan, de köze sincs a régi Dominique Weasleyhez. Ez akkor változott meg gyökeresen, amikor sikerült Devvel mindent megbeszélnünk és kibékülnünk. Azután egy csapásra visszatért a vidám, mindenki által ismert Domi, aki teljes erőbedobással vetette bele magát a tanulmányaiba.

A mai napon is ezért vagyok még ilyen későn az akadémián, mert sürgősen szeretnék valamit megtárgyalni Siriussal. Szokásomhoz híven, úgy száguldok a folyosókon, ahogy nem szégyellek, és csak a sors keze akadályoz meg abban, hogy ne ütközzek össze frontálisan valakivel. Hamar elérek az úticélomhoz, így le is fékezek az ajtó előtt. A papírokat csak az utolsó pillanatban tudom elkapni, mielőtt a szélrózsa minden irányába megindulnának, majd bekopogtatok az ajtón.
- Sirius, engedj be, én vagyok! Sürgős beszédem van veled! - Szólok be az irodájába, miután megbizonyosodtam arról, hogy egy lélek se jár ezen a folyosó szakaszon, ugyanis órákon nem szoktam se tegezni, se a nevén szólítani. Bízok abban, hogy ismerem már annyira, hogy tudjam, még jó sokáig képes vagy a dolgozatokkal, vagy egyéb kutatásával vacakolni ahhoz, hogy még itt egye a fene. Türelmetlenül toporgok egészen addig, amíg ki nem nyílik az ajtó és be nem mehetek. Izgatott pírral az arcomon lengetek meg előtte egy papírt, amint kettesben maradunk.
- Azt hittem már sosem fogsz ajtót nyitni. Csak nem kerülsz engem? - Kérdezem vádlóan, de hamar túljutok ezen a kis “sérelmemen” és már nyomom is a kezébe a papírt.
- Charlie írt nekem, hogy kikeltek a kis sárkányok! Elmegyünk őket megnézni? Légyszi, légyszi! - Mászok bele egészen az aurájába, miközben igyekszem elővenni a legszebb nézésemet. Már nagyon hosszú ideje nem viselkedtem így, de most túl lelkes vagyok, hogy figyelni tudjak a viselkedési szabályokra.