lost in london | r x f

Sokáig győzködtem a bátyámat, hogy tizenhat évesen elég felnőtt vagyok ahhoz, hogy egyedül induljak meg Londonba, végül pedig egy 'ugyan mégis mi baj történhetne velem, hiszen boszorkány vagyok?!' felszólalásomra beadta a derekát. Oké, nem állítom, hogy olyan nehéz lenne meggyőzni őt, mint apámat, de ettől függetlenül büszkeség tölt el, hogy magamhoz képest gyorsan elértem a célomat.
Nem sokkal később már egyedül sétálok London utcáin, figyelem a kirakatokat és oldalra húzódok, hogyha nagyobb csoport tart felém. Nem tudom miért, de.. Hangosak, hangosabbak, mint a Véres Báró morcos hörgése, ez pedig jobban bántja a fülemet, mint bármi más. Nem vitás, nem vagyok hozzászokva, hogy egyedül bandukoljak Londonban, de feltalálom magam. Itt például le kell menni a lépcsőn, nincs is ezzel baj... Még hogy nem tudok tájékozódni...
Magabiztos léptekkel indulok meg előre, ügyelve arra, hogy a táskámat nehogy elcsenje valaki. De a figyelmem egyre-másra megakad furcsa kinézetű embereken és mutatványosokon. Le merem fogadni, hogy az egyik trükköt már Roxmorts-ban is láttam valamelyik szemfényvesztőtől.
- Te jó ég, ezek annyian vannak, mint a  Weasley-k.. - hűlök el egy pillanatra, aztán igyekszem összeszedni magam, koncentrálni és az okostelefonomat magam előtt tartva manőverezek tovább az emberek között.
Ha a metróig eljutni ekkora kihívás, fogalmam sincs, hogy oldom meg a Buckingham palotáig az utat, meg vissza..
- Legközelebb otthon maradok beadandót írni mugliismeretre a TikTokról... vagy a mugli társkeresőkről... - morgom az orrom alatt, közben pedig még mindig azon ügyködök, hogy ne sodorjon magával az a tömeg, akik látszólag tökre magabiztosan tudják, hogy merre kell menniük. Ennek a ketyerének is most kell megbolondulnia? És most jobbra menjek vagy balra? És miért van egyáltalán ennyi alagút? Hol van ilyenkor a roxforti lépcső, ami - többnyire - oda visz, ahová menni akarok?