Az ember fia mindig tanul valamit az élettől, momentán azt, hogy akármennyire is felkészültek vagyunk valamire, soha nem lehetünk eléggé. Kinevettem volna azt, aki azt mondta volna nekem, hogy a gondosan megtervezett kiránduláson – ahol amúgy felnőtt kísérők is jöhettek velünk – majd alaposan meglep minket egy csapat dementor, majd aurorok csatlakoznak kavarodott társaságunkhoz azzal a beiktatott paranccsal, hogy Runcornt, az annyira érinthetetlen tanfelügyelőnket letartóztatják. Megnéztem a papírt, tényleg hitelestett! És noha tényleg bűntudatom van, hogy ezt észre sem vettem, valamelyest nyugtat a tény, hogy gyakorlatilag senkinek nem tűnt fel a felügyelőnk kezessége. Persze, amennyien utáltuk, nem csodálom, hogy sokan biztosan ilyeneket fantáziálhattak már hozzá. Már nem én, dehogyis! Én csak néha betömtem volna azt a lepcses száját, amikor sületlenségeket karattyolt. De attól még bosszantó a tény, hogy egy ilyen kiteljesedett és már megint az iskola falain belülre került. Nem tudom, hogy aki helyette érkezni fog miféle nő, de a minisztériumunkból kiindulva semmi jót nem feltételezek. Igen, még én sem. Ezek után lehetne is? Hannah-val volt egy egyezségünk. Ha a gyerekeket én viszem túrázni jó hosszú időre, akkor a nyár hátralévő részében nála lesznek. Ezt aláírom, hogy jogos és támogatom is. Úgy gondolom, hogy mert elváltunk, még nem kellene, hogy megálljon az élet. Mármint nem kell kígyót és békát kiabálnunk egymásra, mert értelmes felnőttek módjára leültünk és megbeszéltünk mindent. Mindketten tudjuk, hogy jelenleg az a legfontosabb, hogy minél kevesebb rossz dolog érje a két kamaszunkat, az meg most mellékes is, hogy ki kivel van, mert ősztől megint mind a négyen egy fedél alatt fogunk élni. Csak most már mi is külön szobában. Furcsa lesz. Persze az már más kérdés, hogy míg Goldie erre a kimenetelre számított és úgy fogadta a döntésünket, mintha ez tök természetes lenne, addig a bátyja tombolt és azóta is rám neheztel. Tudom, hogy le kellene ülnöm vele alaposan elbeszélgetni, de ezt a kirándulást nem arra szántam. Még érik, még igazából én is gyűjtöm a lelki erőt hozzá. Furcsa úgy megérkezni az Üsthöz, hogy tudom, én már nem haza jövök. Rám vár a Longbottom birtok felélesztése és alapos kitakarítása, ami már így is csak évek óta tolódik és tolódik. Mert sosem éreztem az erőt magamban, hogy szembe nézzek a szüleim által rám hagyományozott örökségre. A csomagokat most már, hogy muglimentes övezetbe kerültünk, nyugodt szívvel lebegtetem magunk után egészen a bejáratig. Innét az Abszol út is egy köpésre van, ha esetleg most már a gyerekeknek bármi szüksége is lenne rá. Igazából elküldtem fagyizni őket, mert lenne pár dolog, amit meg akarok beszélni az anyjukkal. Jobb, ha tőlem tudja meg első kézből. De míg Goldie lelkesen fogadja el a zsebpénzt a fagyira, addig Frankie dacosan tör előre mielőtt még kinyílna az ajtó és kettőt sem pislogok, már a lépcső tetején rongyol a holmijával. Oké, azt hiszem három hét elég volt együtt egy darabig, adok neki teret. - Szia. Meghoztam mindenkit. – mosolyodok el egy kissé zavartan az anyja előtt, de hamar magamra találok és belebegtetem a maradék csomagot a házba. Talán elég, ha csak a fal mellé állítom mindet sorban és persze a kimondatlan kérdésekre is válaszolok, mielőtt még feltenné. - Goldie fagyizik, de hamarosan jön. – van már olyan nagy, hogy egyedül elengedjem, de igazából bármelyiket is. Különben is a fagyizó szinte azonnal az Üst után jön, Goldie jól ismeri a környéket, hisz itt nőtt fel. - Hogy vagy? – nem erősségem még mindig kezdeményezni, de legalább már nem malmozok hosszú percekig kínos csöndben. Nincs miért így viselkednünk egymással még akkor sem, ha a gyerek jelenetet rendez. Nem tudok rá haragudni.
Ez a nyár nem olyan volt, mint ahogy kellett volna lennie. Legalábbis nem az a forgatókönyv zajlott le, mint amit elterveztek még az év elején. Közös nyaralás, felújítás, minden olyasmi szerepelt a tervek között, ami egy nyugodt és boldog család életében jelen lehet. Vagyis jelen lehetett volna, ha ők egy szép, boldog család lettek volna elhidegülés és feszültség nélkül. A két szülő között évek óta húzódott már ez és végre pontot tettek a történet végére. Nem lehetne azt mondani, hogy nem volt fájdalmas és megkönnyebbült volna bárki is, mégis némiképp könnyebb abban a tudatban élni, hogy legalább rosszabb már nem lesz. A legfontosabb, hogy a gyerekek ne sérüljenek. Hiába minden próbálkozás, belátták mindketten, hogy az útjaik el kell, hogy váljanak, hogy az emlékeikre boldogan gondolhassanak vissza és ne keserű szájízzel. Furcsa volt, amikor Hannah-nak el kellett búcsúznia a gyerekektől és a volt férjétől, s még furcsább volt a ház üresen, nélkülük. Az első egy-két napban az alvással is meggyűlt a baja, majd a barátnői rávették, hogy mozduljon ki otthonról, ha már élvezheti az egyedüllét örömeit gyerek és férjmentesen. Így kezdődött az egész. Az első estén még feszélyezve érezte magát, a másodikon már felszabadultabban, a harmadikon pedig egészen újjászületett, mintha egy főnix kelt volna ki hamvaiból. Ennek ellenére nagyon várta, hogy újra lássa Goldie-t és Frankie-t. Még sosem volt ilyen, hogy ennyi időt külön töltöttek volna, pláne nem egyszerre. Az érkezésük alkalmából pár órával korábban már készülődni kezdett. A pormentes, rendberakott lakást is még egyszer átnézte és igazított a vázákon, tálalta a süteményt, amit ő maga készített és bekészítette a vacsora alapanyagait is a sütőbe. Természetesnek vette, hogy ezen az estén nem csak hárman lesznek, hanem négyen. Míg várja, hogy megérkezzen a kis családja, az íróasztalnál ül és megállíthatatlanul körmöl. A penna sistergése és a gramofonon pörgő blues lemez hangja tölti meg az üres lakást élettel. Még besüt a nyári nap, néha meglibben a függöny, Hannah pedig elmerül a gondolataiban. Összerezzen, amikor kicsapódik az ajtó és a csomagokkal együtt ketten is érkeznek. Szemüvegét a füzetre rakja, majd eléjük siet. Azt már nem is látja, hogy a fia hová tűnik el, de az ajtócsapódásból ítélve továbbra sem békélt meg a helyzettel. - Szia... - pillant előbb felfelé, majd a férfira. Gondolkodás nélkül lép közelebb hozzá és nyom egy üdvözlő puszit az arcára. - Ne haragudj, megszokás... - szabadkozik miközben fülig pirulva hátrál néhány lépést. Szólásra nyitná a száját, de már meg is kapja a választ, bólogatni kezd. - Jól, köszönöm. Furcsa volt a csend - mosolyodik el. - Na gyere, készül a vacsora és van süti - invitálja beljebb, ami szokatlan, hisz pár hónappal korábban még itt éltek együtt mindannyian. Mintha valakit a saját otthonában vezetnének körbe. - Hogy éreztétek magatokat? Minden rendben volt?
Vendég
Kedd Nov. 17, 2020 12:21 pm
Hannah x Neville
Furcsa érzés olyan helyre visszatérni, ami korábban az otthonom volt. Most pedig már nem mondhatom annak. És noha egyre lakályosabb a Longbottom birtok is, valahogy nehezebb tovább lépni mindenen, mint gondoltam. Nem szeretném az elmúlt két évtized eseményeit meg nem történtté tenni, mert azzal saját magamat is arcon köpném. Azt hiszem csak hagynom kellene, hogy a dolgok maguktól megtörténjenek, hogy Frankie haragja elpárologjon, hogy megszokják az új helyzetet. De hé, van előnye is, idén először kétszer fognak karácsonyozni is, ha úgy van. Most még nem akarok ezzel foglalkozni. A piszit meglepetten fogadom, vagyis inkább csak furcsa, mert fogalmam sincs, hogy kezelhetnénk ezt a helyzetet. Azt hiszem van, ami nem változik és így van jól. - Semmi gond... - újabb apró mosoly ül ki az arcomra, csak hogy oldjam a feszültséget. Nem fogom semmiért sem megdorgálni, főleg nem olyanért, ami még nekünk is annyira új. Miért akarnék annak a nőnek bármilyen hegyibeszédet tartani, aki ha nem lenne, teljesen szétcsúszott lennék, aki nélkül nem tapasztaltam volna meg mindazt, amin együtt mentünk keresztül és akinek én mondtam ki, hogy vége. Végső soron így volt, az persze teljesen más, hogy amikor belekezdtem a mondandómba, még nem tudtam, hogy a végén egyet fogunk érteni. Voltak prolémáink, amit ha ideig-óráig orvosolni tudtunk, mindig ugyanabba a hibába csúsztunk vissza. Olyan feszültséget generáltunk, ami elsősorban a gyerekeknek nem volt jó. De nekünk sem. Én továbbra is szeretem és tisztelem őt, de már lélekben valamikor rég elengedtem a kezét. Lehet, hogy jobban kellett volna akarnom, de nem szeretem forszírozni a mi lett volna ha témakörét. Lemondó sóhajjal pillantok a fiam után, aki eltűnik a szobájában és én is bólintok. - Jól hangzik... Várjunk, te meg akarsz vesztegetni sütivel? - tudja, hogy igazi haspók vagyok, ha édességekről van szó. De talán egy invitálást elfogadni még nem bűn, elvégre bőven van mit mesélnem. - A helyzethez képest jól. Frankie kerülte a társaságom, de Goldie végig élvezte a kirándulás minden pillanatát. Sok képet készítettünk, azt hiszem Goldie bőröndjében van valahol. - leülök az egyik székre, miközben felé fordulva beszélek neki. Megvárom, amíg leül inkább ő is, na meg lecsapok a sütire is alkalomadtán, ha elém kerül. - Lecsukták Caint az utolsó napon. Szóval azt hiszem új tanfelügyelőnk lesz szeptembertől. - mondom tovább két falat között, mintha csak a napilap legújabb cikkét olvasnám fel közben. - Az utolsó tábori estén megjelent egy csoport brit és amerikai auror és letartóztatták Runcorn-t, bizonyítékuk volt arra, hogy köze van a miniszter unokaöccsének halálához. Így nem csoda, ha a karácsonyi bál óta eddig nyúlt az ügy.
Eleinte rossz volt, fájdalmas és igazán vissza akarta csinálni a dolgokat. Aztán így hetekkel, hónapokkal később már rájött, hogy ennek tényleg így kellett lennie és örül, amiért eljutottak arra a pontra, amikor belátták mindketten, hogy nem csak a saját, de egymás és a gyerekek boldogsága érdekében el kell engedniük egymást. Hogy miért? Azért, hogy amit együtt felépítettek, az ne egy instabil kártyavárként hulljon szét. Őszintén szeretne a barátja maradni, még akkor is, ha tanulniuk kell, hogyan kezeljék az új helyzetet. Ami régen természetes volt, az most már egy papír aláírásával illetlen, ezért is jön zavarba, amikor üdvözlésként puszit ad a férfi arcára. Valószínűleg mindketten tudják, miért olyan Frankie, amilyen. Miért viselkedik ennyire ellenségesen az apjával. Hisz a fiúk első szerelme az anyjuk, persze, hogy fájó pont, ha összetörik a szeretett nő szívét, még úgy is, hogy mindketten ugyanazt akarták. Csak időt kell neki adni - ezt hajtogatja Hannah már az elejétől fogva. - Csak mintha fogytál volna pár kilót - elkerüli a végigmérést, épp csak rápillant Nevre miközben az étkező felé veszik az irányt. Mennyi is? Húsz év? Biztosra veszi, hogy nincs más, aki annyira ismerné ezt a férfit kívül és belül egyaránt, mint amennyire ő. Sosem hangoztatta, de ennek megfelelően döntött és tett dolgokat régen is. Például a süti. Van süti, ha valamiért szomorú. Ha sportolt és megengedhetik maguknak, hogy cukrot egyenek. Nincs süti, ha az aputestre pici poci szökik. Vagy amikor nagy a boldogság egyébként is. A szokott helyén, a férfitól balra ül le, most ő is megengedi magának, hogy kicsomagoljon egy muffint a papírjából. Kíváncsian érdeklődik, és az első válasznál még egészen nyugodtan majszolja az édességet. Persze, jól éreztük magunkat, csak hatalmas botrány tört ki. Hogy mi?! Tessék?! Ja, hogy nem ezt mondta? Hannah mégis ezt szűri le a folytatásból. A muffint a tányérra teszi és a mellkasához kapott kézzel, elnyílt ajkakkal szótlanul bámul volt férjére. - Te jó Merlin! Frankie és Goldie is ott voltak, látták az egészet? - hüledezik tovább. Egyszer nem megy velük, egyszer bízza őket az apjukra, akkor is ilyesmik történnek... - Neville, jobban kell rájuk vigyáznunk. Fél évig köztük volt ez az ember... Még nem is tudja a teljes történetet, de máris ajkába kell harapnia, mielőtt teljesen bepánikolna. Hogy nem jöttek rá erre korábban? Hogy lehetett egy ilyen ember a gyerekek, az ő gyerekeik közelében?
Vendég
Szomb. Dec. 19, 2020 11:54 am
Hannah x Neville
Ha valaki azt mondja nekem, hogy még az életben lesz szerencsém aurorokkal aktívan összedolgozni, akkor kinevetem. Más tészta, hogy néha, amikor valami növénnyel, hatóanyaggal kapcsolatban tanácstalanok egy ügy végett és behívnak, hogy segítsek, mint ott lenni egy letartóztatáson. Az már a helyzet pikantériája, hogy foglalkoznunk kell azzal a ténnyel, vajon ez az egész milyen hatással is volt a diákjainkra. Nem hiszem, hogy mindenki menőnek érezte a letartóztatási procedúrát, amit végignézett. A társaság zöme még csak nem is felsőéves. Nem nehéz kitalálni, hogy mivel lehet engem levenni a lábamról és ott tartani egy ideig a társaságban. Egyértelmű, hogy ez a bármiféle sütemény lesz. De nem csak emiatt maradok, hisz bőven van mit megbeszélnünk Hannah-val és nem szeretném kerülni sem attól még, hogy aláírtuk a válási papírokat és megkezdtük a különélést. Nem jelent semmit annak tekintetében, hogy a gyerekeinkről ugyanúgy kell továbbra is gondoskodnunk és közösen kell meghoznunk minden őket érintő döntést is. De így érzem, érezzük helyesnek és amikor erről először beszéltünk, teljesen megkönnyebbültem, hogy ő sem vélekedik másképp. - A túra jót tett nekem. - meg igazából minden jellegű kirándulás. Mert nem a sportban mérendő a kitartásom, hisz hol elkezdem a kocogást, hol abbahagyom kitartásomat vesztve, de egy jó túra bármikor jöhet akár napokig, teljes túlélőkészlettel a hátamon. A természet mindig megnyugtatott és kikapcsolt, olyankor a szorongásnak nyomát sem éreztem. - Ümmm. - hümmögök tele szájjal, mert mégsem vagyok olyan illetlen, hogy kinyissam, amíg pusztítom el a muffint. De nem akarom, hogy addig is hallgatásba burkolózva teljen el néhány akár kellemetlen perc is. Mert látom az elképedést az arcán, a kiakadás jeleit a szemeiben és ehhez több kell, mint egy ühüm. - Mi sem tudtunk semmit róla. - vonom meg a vállam tanácstalanul. Valóban nehéz úgy valakiről informálódni, ha azokat szánt szándékkal visszatartják, főleg ha egy olyan emberrel kapcsolatban teszik ezt, aki a minisztérium teljes védelmét és hátszelét élvezheti. Ki tudja viszont ezek után miféle mocskosságok lesznek még, ha jön egy új tanfelügyelő. - Attól félek inkább, hogy az utódja sem lesz más. És hiába voltam auror vagy akár Rodi, Willow főleg... tehetetlenek vagyunk, mert az igazgatóasszony sem tehet többet nálunk. Csak annyit, hogy nyitott szemmel járunk ezentúl. - a kételyeim igazából ezek, nem is az, hogy mit láttak és mit nem a gyerekek.
Az anyai megérzések, azok mindig bejönnek. Hisz elsőre érezte, hogy nem kellene elengednie a gyerekeit erre a kirándulásra. Oké, talán benne volt a paliban, hogy még soha nem voltak ennyi időt csak az apjukkal, nélküle... Most viszont azt érzi, ha máshogy dönt, vagy a nyári kalandozások helyett velük tart, nem így alakult volna, talán nagyobb biztonságban tudta volna a gyerekeit. Hisz ez a két kis kamasz, ők a szeme fényei. - Hogy vonogathatod a vállad ilyenkor?! - csattan fel a kelleténél talán kicsit idegesebben. Arra is fújtat, hogy Willow nevét hallja, mert azzal nincs problémája, hogy az exe más nők után kacsintgat, ebben a helyzetben viszont egyből arra tud csak gondolni, hogy talán nem az aurornő hátsó felét kellett volna néznie, hanem az elkövetkező eseményekre utaló jeleket. Lemeztelenített muffinját a tányéron hagyja, majd magában puffogva az ablakhoz lép. Kitárja azt, a napsütés beszűrődik a súlyos függönyön át, s ő rágyújt a kis rés mellett, amit szabadon hagyott a füstnek. Nem dohányzik, csak ritkán, mostanság szokott rá, hogy a bárban egy pohár ital mellé rágyújtson, és így a tákájában maradt. Még milyen jó! Most különben lerágná a tíz körmét idegességében. - Ennyi? Neville, ez a nagy terv? Nyitottabb szemmel járunk? - hitetlenkedve ingatja a fejét. Csípőjével az ablakpárkánynak dől, és a férfit figyeli. Több, bővebb magyarázatra és válaszokra van szüksége. - A gyerekek hogy viselték? Próbál megnyugodni, de ez nem olyan egyszerű. Egy ideges édesanyának nem lehet azt mondani, hogy "majd jobban figyelünk", mert nem fogja megtalálni benne az értelmet.
Vendég
Szer. Feb. 24, 2021 11:00 am
Hannah x Neville
Utoljára akkor vesztünk csúnyán össze, amikor kimondtuk azt is, hogy ez így nem mehet tovább. Utána összeszedtük magunkat és felnőtt emberek módjára intéztük az egész válási procedúrát. Nem bírom a stresszt, ha nyomás alá helyeznek és azt sem, ha felemelik a hangjukat - mindegy ki teszi. Ezért voltam rossz aurornak és ezért is rezzenek egy pillanatra össze, ahogy Hannah most is felcsattan. Nem számítottam rá, hirtelen jött, a gondolataim félig még a sütis tál felé kacsintgattak, legyen szó bármennyire komoly témáról. Mert jelenleg nem sokat tehetünk és ezt neki is tudnia kellene. Nem találom egy darabig a hangom, csak megütközve nézek rá. - Mit vársz, hogy állítsak oda a tanáriba és motozzam meg szerencsétlen nőt? - ennyit tudok róla, hogy egy nő lesz, akiről eddig annyit hallottam, igen csak ambíciózus. Őszintén nem tudom mit tehetnénk és Hannah mit vár tőlem, hogy lépjem át a határokat? Szegjek szabályt? Nem tudom eldönteni, hogy maga a szituáció a megdöbbentőbb, vagy a feltételezés? Mert amikor a cigifüst megcsapja az orrom, nem tudok másra gondolni, hogy mégis mióta gyújt rá ilyen lelkesen? Mert egy kezemen meg tudom számolni, hogy a házasságunk alatt mennyiszer tette. Ennyire megváltozott volna röpke néhány hét alatt, amióta csak elköltöztem? - Te mióta dohányzol aktívan? - ráncolom össze a szemöldökömet. Már lemondtam a sütiről és arról, hogy békés és nyugodt beszélgetésünk legyen. Milyen jó, hogy Goldie még csak fagyizni van, Frankie pedig különben sem utálhatna jobban a kelleténél, halljon bármit. - Nem, nem ez a nagy terv. Tudom, hogy mi történt akkor a karácsonyi bálon. És nem tudom, hogy eddig ő mindezt mégis hogy úszhatta meg. De tanárként lásd be, hogy csak egy bizonyos szintig terjednek ki a jogaim, aztán... megkötik a kezem. - tanácstalanul tárom szét a kezeimet, nem értem, hogy mit várt. Ha majd a tanerő megérkezik, átkutassam a holmijait? Vagy bontsam fel a frissen érkezett leveleit? Ilyesmiken jár az esze? - A helyzethez képest jól. Éretten. Goldie kicsit jobban megijedt, de az a lényeg, hogy egy diáknak sem esett baja. Arra semmilyen jel nem utalt, hogy majd jönni fog egy komplett aurorcsapat az éjszaka közepén. Bár őszintén szólva a közelben portyázó mumus-horda nagyobb gondot okozott, mint a kiérkezettek. Arról pedig biztosíthatlak, hogy végig Runcorn sarkában jártam. Ha nem ő az enyémben. - bele is borzongok egy pillanatra, hogy milyen érzés volt folyamatos ellenőrzés alatt lenni, legyen bármennyire is az enyém az egyik döntő szó. - Remélem nem feltételezed rólam, hogy nem érdekel a gyerekek biztonsága.
Könnyedén hozzászokik a hétköznapjaiba befurakodó dolgokhoz, mint például a cigaretta. Tény, hogy sosem volt érte oda, zavarta a szaga és sosem hitte, hogy valaha rá fog gyújtani. Most viszont vissza sem tud emlékezni, milyen volt, amikor idegességében csak a körömrágás maradt, vagy a fel-alá járkálás. Durvább esetben a takarítás, a fertőtlenítőszerek, amelyeknek illata a mai napig belengi a lakás minden pontját. - Nem szoktam rá - ezzel a válasszal szeretné letudni a dohányzás dolgot, hisz Neville-nek egyébként sincs hozzá sok köze, milyen doboz rejlik a volt felesége táskájában, és mi az, ami újabban lenyugtatja. Szerencsére úgy van, ahogy mondja, nem szokott rá, hisz nincs min idegeskednie általában. Egy ilyen hír viszont...egy anyának nem könnyű, főleg, ha most először engedte el a gyerekeit az apjukkal és a társaikkal úgy, hogy ő arra az időre anya-szabadságot vett ki. Hosszan lélegzi be a kintről beáradó meleg levegőt, ami kevereg a füsttel. Ingatja a fejét, és bár többször szólásra nyitja a száját, nem vág közbe. Nem akart ő összeveszni a férfival, de szeretné, ha értené, mit érez most. - Mumusok... - megremeg a hangja, miközben megrázza a fejét. Sosem gondolta volna, hogy a gyerekei ilyen hamar kell, hogy találkozzanak olyan dolgokkal, amikkel jó esetben egy felnőtt sem szokott élete során. Szabad kezével megmasszírozza a halántékát, majd elnyomja a csikket. - Ne haragudj, persze, hogy nem gondolom - valamivel nyugodtabban válaszol, aztán visszaül az asztalhoz. A volt férjére néz, akitől még sosem hallott hazugságot, akiben a történtek ellenére száz százalékig megbízik. - Örülök, hogy épségben hazaértetek mindhárman - jelen pillanatban nem érdekli, hogy másnak esett-e baja, az a fontos, hogy Goldie, Frankie, és az apjuk is megúszták, maximum egy kis izgalom és némi rémálom fogja őket gyötörni. - Bárcsak ott lettem volna... Nem kellett volna itthon maradnom - nem akarja magát ostorozni a történtek miatt, hisz tudja, hogy akkor sem lett volna másként, ha fogja a kezüket, de mégis, bűntudatot érez emiatt.
Vendég
Szomb. Júl. 03, 2021 6:31 pm
Hannah x Neville
A tiltakozás a tagadás elsőszámú ismertetőjele. Nem is igazán amiatt érdekel, hogy ő magával mit tesz, mert felnőtt nő és tudom, hogy el tudja dönteni, számára mi a jó, de annyiból nem tetszik a dolog, hogy a gyerekek láthatják. Hisz most is itthon gyújtott rá. Itthon. Érdekes a kontextus, mert bár nem nevezhetném az otthonomnak, mégis sok kellemes emlék fűz ide, ami miatt sohasem tudok erre a helyre úgy tekinteni, mintha nem lett volna hozzá semmi közöm. Érdekes paradoxonok ezek. Egyszerűbb csak egy hümmel válaszolni a tiltakozására, mint vitába elegyedni. De ha valamelyik gyerek is kipróbálja, akkor biztos vagyok benne, hogy hozzá lesz az első utam. Ami igazából ott és akkor történt, megtörtént. Nehéz pálcát törni és mélázni, hogy mit tudtunk volna mi is helyesebben csinálni, mert a figyelmem nem magamon, hanem elsősorban a diákokon volt, hisz tanárként mentem oda. Az egyetlen indokom arra, hogy miért nincs bűntudatom. - Előbb vagy utóbb felnőnek, Hannah. - sóhajtok. Bármennyire is próbáljuk késleltetni, hogy rossz események is érjék őket, épp ezért adtam be a papírokat is és épp ezért mertem belevágni egy teljesen ismeretlen útba. Egy valamiben mindig is biztos voltam, a belső feszültség előbb felemészt egy családot, mintha kicsit messzebbre engedjük őket magunktól, én pedig ez utóbbit választottam. Mindig ilyen szituációkat éltem meg, számomra ez tűnt helyesnek, hisz még magam is itt vagyok. - Annak én is örültem. Riadalmon kívül nem esett senkinek baja. - aztán hogy majd a gyerekek mi mindenről mesélnek, részlet kérdése. Az iskolai oldala aggaszt, ha ilyeneket engednek közénk, akkor az a Bagman milyen lesz? - Az új tanerőben nem bízok, az sokkal fontosabb, mint rágódnod. Goldie sem babusgatásra vágyik, hanem megértésre. Azt hiszem. - már leteszek a sütimajszolásról, ilyen komoly témák közepette nem is olyan egyszerű. És nem is akarok sok vizet zavarni. - Megoldjuk majd az új tanávben, jó? Majd én is jobban odafigyelek. - ha tetszik, ha nem, teljesen kiestem abból, milyen voltam aurorként és őszintén szólva nehéz visszarázódni szimatolásba mondjuk. Régi darab vagyok, érzem magamon.
Az ember fia mindig tanul valamit az élettől, momentán azt, hogy akármennyire is felkészültek vagyunk valamire, soha nem lehetünk eléggé. Kinevettem volna azt, aki azt mondta volna nekem, hogy a gondosan megtervezett kiránduláson – ahol amúgy felnőtt kísérők is jöhettek velünk – majd alaposan meglep minket egy csapat dementor, majd aurorok csatlakoznak kavarodott társaságunkhoz azzal a beiktatott paranccsal, hogy Runcornt, az annyira érinthetetlen tanfelügyelőnket letartóztatják. Megnéztem a papírt, tényleg hitelestett! És noha tényleg bűntudatom van, hogy ezt észre sem vettem, valamelyest nyugtat a tény, hogy gyakorlatilag senkinek nem tűnt fel a felügyelőnk kezessége. Persze, amennyien utáltuk, nem csodálom, hogy sokan biztosan ilyeneket fantáziálhattak már hozzá. Már nem én, dehogyis! Én csak néha betömtem volna azt a lepcses száját, amikor sületlenségeket karattyolt. De attól még bosszantó a tény, hogy egy ilyen kiteljesedett és már megint az iskola falain belülre került. Nem tudom, hogy aki helyette érkezni fog miféle nő, de a minisztériumunkból kiindulva semmi jót nem feltételezek. Igen, még én sem. Ezek után lehetne is? 
