The Sweetest Condition - Willow & Neville

Az utóbbi időszakban teljesen hozzászoktam ahhoz, hogy ne kelljen másokhoz igazodnom, hisz akadt néhány magányos hetem a birtokon. Pontosabban a birtokkal, mert amióta megnősültem, nem aludtam egyetlen éjszakát sem a birtokon. Meg úgy az előtte lévő egy évben sem, de ez nem változtat semmit a dolgokon. Izgalmas volt ismét felfedezni gyerekkorom helyszínét úgy, hogy igazából még önmagammal is szót kellett ismét értenem, hisz a magam urává vagy ha úgy tetszik, szabad emberré váltam. Nem tudom eldönteni, hogy ennek inkább örüljek vagy sem. Mindig volt egy szabályozó rendszer az életemben és most először éreztem azt, hogy nem tudok mit kezdeni a rengeteg szabadidőmmel, amit úgy osztok be, ahogy csak szeretném.
Őszintén szólva kellett az idő ahhoz, hogy számot vessek magammal és azzal is, hogy igazából kivel mint állok. Kellett egy terv Franklin-hez, egy program Goldie-val és elszámolni mindazzal, hogy mit tettünk meg és mit nem Hannah-val. Mert ők a múltam és a jelenem is, de még a jövőm is, ha úgy tetszik, hisz a döntéseket együtt kell meghozzuk, ahogy a gyerekeimtől sem szeretnék elhatárolódni. Még a gondolatától is rettegek, hogy amolyan hétvégi apukaként funkcionáljak.
Mégis köszöntöm a derűs magányt és az új célokat a jövőre nézve, mert bizony rá kellett jöjjek ez alatt a néhány hét alatt, hogy valami – vagy valaki – igencsak hiányzik az életemből. Ez a hiány abban a pillanatban szűnt csupán meg, amikor megpillantottam azt a lélekbe látó szempárt a folyosón. Persze a kis gazfickóval osonva az oldalán, aki valami különös oknál fogva szeret engem szimatolni.
Szégyellnem kellene vagy sem, én remekül beszélgettem vele az évnyitó ceremónia vacsoráján, annyira, hogy később aztán el is hívtam teázni. Mondhatjuk úgy is, hogy teázni. Vagy randinak, vagy tanári diskurzusnak, nem, igazából annak nem nagyon. De nem érzem most már azt, amit korábban, hogy gúzsba lenne kötve a kezem és nem érzem a gondolataimat sem bűnösnek. Nem szoktam megváratni senkit soha, így aztán igencsak aggodalmasan veszem tudomásul, hogy a kelleténél többet készülődtem és lehet az is, hogy elkések. De ha csipkedem magam, akkor még idejében, lehet előtte érek oda. Tényleg eléggé izgulok és kicsit tartok attól, hogy majd csomó kerül a nyelvemre. Mégis mikor megpillantom, az izgatottság jobban úrrá lesz rajtam, mint a félelmem, hogy majd jól belerondítok a pillanatba. Sután intek egyet felé, de köszöntöm is, ahogy becsatlakozok a társaságához. Még épp az ajtóban pillantom meg és nyitom is ki előtte, hogy betérhessünk a helyre. Hétköznap az a jó Roxmortsban, hogy egy árva diák nem lézeng erre, nincs tömegnyomor és nem kell kínos kérdezgetésektől tartanunk. Nem mintha tagadnom kellene bármit is, de lássuk be, elég egy ártatlan kérdés vagy megjegyzés és lőttek a felhőtlen hangulatnak. Kihúzom az egyik széket neki, majd utána foglalok csak én is helyet.
- Van bodzabor, megnéztem direkt az itallapot. – kezdem a lényeggel, mert azt tudom, hogy nehezen lövök vele mellé. Meg lehet, hogy csak szerintem, de vicces ezzel az itallal indítani. Tulajdonképpen annak idején is ezzel indult minden.
- Remélem nem volt annyira túlzsúfolt a napod, hogy az összes porcikád inkább pihenésért kiáltson, mint itt mulatni az időt. – és fantasztikusan kezdem ezt a késő délutánt is, így inkább még megköszörülöm a torkom, mielőtt még más badarságot kitalálnék.
- Akarom mondani csodásan festesz, mielőtt félreértenéd.

A nyári amerikai kaland tükrében egyáltalán nem volt borítékolható, hogy a következő tanévet is a Roxfortban kezdem meg - annak ellenére sem, hogy a szívem egyértelműen és visszavonhatatlanul kifejezte számomra, hogy merre húz igazán. De mégis ki a fene gondolta volna, hogy Runcorn nem csak félnótás, hanem egyenesen álnok gazember? A mai napig nehezen hiszem el az akkor történteket, igencsak nagy jogi kálváriát hagyott maga után. Nem térhettem vissza csak úgy, mikor a minisztérium válaszokat követelt. Ahhoz nem vagyok elég nagy hal, hogy csak úgy felszívódjak. Nem is beszélve a sérülékeny és éppen bizonytalan lábakon álló cserediákprogramról, mi egyáltalán lehetővé tette, hogy az esős szigeten tanítsak. Persze nem az képezte a probléma gyökerét, hogy kígyót melengettem a mellkasomon a tanfelügyelő személyében, sokkal inkább az, hogy az ottlétem valódi oka - a nyomozás - nem hozta meg a várt eredményt. Ha nem ragaszkodtam volna a titkos küldetésemhez olyan makacs mód, és nem örököltem volna anyám természetét, amiért az életben először adhatok hálát, képtelen lettem volna ürügyet kitalálni, hogy hivatalból visszamenjek. Pedig nekem ott volt a helyem, ezt minden pillanatban éreztem. Nem múlt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna Rá. A két ölelő karjára, arra a mélyreható zöld pillantásra, ami szégyen szemre újra elvette az eszemet. Persze tudtam, hogy neki időre van szüksége. Ki tudja mennyire... Abban sem voltam biztos, hogy a kiránduláson történteknek lesz folytatása. Semmit sem vehettem készpénznek, és bár nagyon vágytam némi kapaszkodóra, egy biztos pontra, ami kiutat jelenthet a kételyből, végig nyugtalan voltam. Abba is fájt belegondolni, hogy újra hibát követek el. Csoda hát, hogy úgy vártam, hogy újra kitáruljon előttem az ódon kastély nagy tölgyfaajtaja, mintha nem is lenne holnap?!
Most pedig épp kiszökni készülök rajta, mint egy tinédzser, aki attól tart, hogy tiltott helyen kószál. A nagy kapucnit a fejemre húzom, hosszú sötét köpenybe burkolódzó alakom így nem kelt feltűnést, miközben a közeli varázslófalu felé osonok. Könnyebb dolgom volna, ha hoppanálhatnék, de így sem esik nehezemre megtenni a távot. Nem a hosszú séta miatt dobog a szívem a torkomban. Pedig megfogadtam, hogy nem fogok így viselkedni, mégis pirospozsgás arccal állok elé és csak remélni merem, hogy valóban meglátszik, hogy kicsinosítottam magam erre az alkalomra. Afelől persze kétségem sincs, hogy Phoenixet kárpótolnom kell majd, amiért túl sokat kellett nélkülöznie engem mostanában...
A pontosság nagy erény, én pedig igyekszem is ehhez tartani magam. A sejtésem, miszerint Neville is így tesz, hamar be is igazolódik. A hely kellemes hangulata nagyban hozzájárul ahhoz, hogy ne egy merő gyomorgörccsel lépjem át a küszöböt.
- Óh, ez pazar.. - bólintok elismerően, miután előzékenységét kihasználva helyet foglaltam egy asztalnál. Én magam nem vettem a fáradtságot arra, hogy utánajárjak a hely különlegességeinek, az sem zavart volna, ha csak töklével tudnak kiszolgálni. - Talán... kipróbálhatnánk valami kevésbé... amerikait.. - ajánlom fel neki. Nem ragaszkodom a nosztalgikus hangulathoz, és bár az első este olyan könnyedén beszélgettünk el, mintha nem is lettünk volna hetekig távol egymástól, most mégis van bennem némi tartás. Egy kis félelem, hogy túl korai ez. Túl hirtelen, túl sok, túl ÉN.
- Jól telt a napom. Csak a szokásos év eleji teendők, semmi egyéb - nyugtatom meg, mielőtt azt hinné, hogy bokros teendőim mellől szakított el. Ez a kis kiruccanás sokkal jobb elfoglaltság, mint leveleket megválaszolni vagy összeállítani a következő órák tananyagát. Bár lefogadom, hogy Bagman alig várja, hogy beleköthessen a fél tanári karba az elégtelen munkavégzés miatt... Az a nő... Ezt a borús gondolatot gyorsan el is hessegetem, mielőtt még Neville azt hinné, hogy miatta ültek mély barázdák a homlokom közepébe. Merlinre, dehogy!
- Te hogy vagy? - hangzik el a számból az ominózus kérdés. Persze emögött sokkal több van, ezt mindketten tudjuk. Vagy legalábbis nagyon remélem, hogy érzi. Szeretném, ha érezné a hanglejtésből. A lágy hangtónusból. Az óvatosságom mégsem tudom leplezni. Azt is szeretném megkérdezni tőle, hogy Franklinnel sikerült is megbeszélnie a dolgokat, de tekintettel arra, hogy a fia szemében az elmúlt napok tanúsága szerint én vagyok az elsőszámú közellenség, erre kevés esélyt látok. Talán az idő majd segít...

Annyi minden történt az elmúlt időszakban, hogy fejben tartani is nehéz. Igazából kész csoda, hogy eddig nem temetett annyi minden maga alá. A sürgősen összehívott tanári megbeszélés, az év elindítása, az elsősök navigálása és segítése, az új szobám megszokása, a berendezkedés az oktatásra, mindezeken felül pedig egészen büszke lehetek arra a néhány lopott pillanatra, amit sikerült magamnak megtakarítani azokra, akikkel találkozni szeretnék. Képzelem, hogy Willow mennyire nézhetett nagyot, amikor két jókora cserepes növénnyel a kezemben a folyosón megkérdeztem tőle, hogy akkor ott lesz-e a találkán. Igazából mindegy is, hogy látja rajtam, mennyire lelkesen várom, mert úgysem tudtam sohasem hazudni, sem megjátszani magam. Ahányszor megpróbálnám, úgyis valami csúfos és kellemetlen kudarcba fulladna szituáció és csak hallgatnánk nagyokat utána.
Már megpróbáltam elképzelni, hogy mit fogunk csinálni, miről beszélünk, mit eszünk és iszunk, de tudom, hogy az egész fölösleges, mert annál jobban nem is lehetne előidézni a pillanat halálát, ha ilyennel keserítenénk meg. Helyette inkább csak megpróbálok rendben improvizálni, előzékeny lenni és a kedvére tenni. Úgy fest, hogy máris megváltozik a helyzet, hisz azt gondoltam, a bodzabor majd osztatlan sikert fog aratni. Lehetséges, hogy ő is ugyanarra gondol, amire én és szeretne inkább új útra lépni a biztonságosabb helyett? Támogatom. Széles mosollyal mutatok akkor rá az itallapon egy másik finomságra, ami se nem amerikai, se nem szokványos. Emlékeim zavarosak erről, de alighanem akkoriban hozták be az italt, amikor még én jártam a Roxfortba. Azóta sok minden változott sok helyen, de vannak dolgok, amik sohasem változnak és ezért hálás vagyok.
- Akkor legyen ez a rózsás cyder, furcsán hangzik elsőre, de a maga nemében finom. Bocsánat, kicsit elragadtattam magam, válassz nyugodtan azt, amit szeretnél. - el kellene sürgős gyorsan felejtenem a szabadkozást, mert amíg korábban nem állt jól, úgy most főleg nem. Bár Willow-nak azt hiszem nem kell bemutatkoznom, mert látta már a legbénább és legbalekabb énemet is.
Az újabb kérdéssel igyekszem magamat is megnyugtatni, hogy tényleg csak Rá tudjak koncentrálni, ne terelje el a figyelmem semmi más, még a gondolataim sem. Kis mosollyal hallgatom, ahogy válaszol, valahogy azonban mégsem tűnik úgy, hogy gondolatban itt lenne. Inkább vetek egy pillantást a sütemények hosszú sorára. Az jár a fejemben, hogy miért indul ennyire döcögősen a találka? Lehet, hogy kicsit mindketten fáradtak vagyunk és jobban össze kellene szednünk magunkat? Tényleg annyi gond és megoldanivaló volt az elmúlt időszakban, nem hagyhatom, hogy a hangulatunkra nyomja a bélyegét.
Végül csak becsukom az egész kis könyvecskét és magam megnyugtatása képpen rá helyezem a tenyerem. Tekintetem mélyen az övébe fúrom.
- Még szoknom kell az egyedüllétet itt. És már egész otthonosan mozgok a birtokon. De jól vagyok, csak néha úgy érzem, hogy mindig felbukkan egy-egy elvarratlan szál. Hosszú időszak volt. De azt hiszem rendben vagyunk egymással is.  Az jobban bosszant, hogy nem tudok úgy rendelkezni az időmmel, ahogy szeretnék. De talán az még jobban, hogy mindenre rányomja a bélyegét ez. Szeretném, ha most jól éreznéd magad. Látom, hogy valami nincs rendben. - csupa olyan dolog csúszik ki a számon, aminek lehet, hogy nem lenne helye és ideje itt, de inkább ezeket magamban is nyomatékosítani szeretném.
- Szeretnék most csak Rád figyelni. Jó ez a hely és azt hiszem rég csináltunk már ilyet. - nem akarok rákérdezni, ha valami nyomasztaná, mert szíve joga, hogy válaszoljon. Viszont azt sem szeretném, ha az elmúlt évben történtek is kihatással lennének a jelen eseményekre. Azt hiszem minden másról beszélni ráér később, hisz annyi időnk van mindenre sort keríteni, amennyit csak szeretnénk szánni rám.
Ahogy lehetőségem nyílik, ki is kérem az italokat, miket kérünk végül. Egy darabig figyelem a rózsaszín italban felpezsgő apró buborékokat, mielőtt újból megszólalnék. Tisztáznom kell magamban azt, hogy ennyi idősen mégsem fogunk pont úgy randizni, mint annak idején, de ez nem zárja ki azt, hogy jól érezzük magunkat. Mi több, ennek csak így kell történnie. Nem miatta történt meg a válás, mégis szeretném, hogy közöm legyen hozzá. Ha korainak is tűnik az egész továbblépés, de valahol teljesen normális. Nem teszek semmi rosszat azzal, hogy itt vagyunk mindketten, egyszerűen nem érezhetjük ettől bűnösnek magunkat.
- Sokszor jut eszembe a kirándulás nem a rossz értelemben.

Tiszta lap.. Semmi másra nem vágyódom annyira, minthogy megadasson ennek a lehetősége, és ki tudja, talán így is lesz. Szeretném, ha a közeli vagy távoli múlt árnyai nem nyomnák rá a bélyeget erre a találkozóra, mert őszintén szólva kettőnk közül nekem van miért szégyelnem magam. De már az is hatalmas kincs, hogy ki tudunk szakadni a kastélybéli hétköznapokból, elvonulni egy csendes helyre, ahol nincs egyetlen aggasztóan minket kémlelő szempár sem. Erről az estéről nem fognak pletykálni, megtarthatjuk magunknak. Néhány kedves pillanatnak. Talán fordulatnak.
Ha már elragadtatásról beszélünk, azt hiszem nem kell bemutatni ki a nagyobb bűnös. Legalábbis ami az előzményeket illeti. Máskülönben pedig egyáltalán nem zavar, hogy ilyen módon a kezébe vette az irányítást. Előbb a randi, most a felkészültsége. Igazából mind arról árulkodik, hogy felkészült a mai találkozóra, bár a maga nemében ez hátrány is lehetne. Csak remélni merem, hogy nincs megtervezett forgatókönyve az egész randevúra.
- Rád bízom magam... - bólintok az ajánlatára. Nem esik nehezemre, az viszont igen, hogy ezt úgy mondjam ki, hogy semmi másra ne engedjen következtetni. Igazán nem venné ki magát túl jól, ha hátsó szándékot feltételezne. Bár az is igaz, hogy ennyi idő után kár volna azt feltételezni, hogy még képesek volnánk újat mutatni a másiknak. Mégis érződik a levegőben az izgatottsága, ahogy talán az enyém is. Az utolsó randevúm nem végződött kifejezetten jól, de nem is bántam. Éreztem, hogy nekünk nem ez van megírva. Merem remélni, hogy Kamensky nem az én közbenjárásom végett nem tért vissza az iskolába a következő tanévre. Abszurd volna azt is feltételezni, hogy a tanári kar egy részének a velem közös múltja befolyásolja a munkamorált. De tény és való, hogy képes vagyok messzire üldözni a férfiakat. Alkalomadtán más nő karjaiba is. Neville erre a tökéletes példa.
- Talán ez természetes ilyenkor. Hosszú házasságotok volt. Az idő majd segít, hogy újra magadra találj.. Tudod, kell egy kevés belőle, hogy mindenki megszokja ezt az új helyzetet - próbálok biztatóan rámosolyogni, és nem is esik nehezemre pozitívan állni ehhez az egészhez. Bár megérteném, ha húsz év után úgy döntene, hogy egy időre elege van a nőkből, sőt még azt is, ha végül úgy döntene, hogy végleg kiábrándul belőlünk. Lenne rá oka, azt hiszem.
- Ugyan, nincs gond. Jól érzem magam.. - igyekszem elaltatni a gyanakvását, mielőtt még megmérgezné a sejtése az este hangulatát. - Tényleg, nagyon jól érzem magam.. - sütöm le a pillantásom egy másodpercre, de rögtön ezután újra lágyan a szemébe nézek. Nem esik nehezemre, hogy engedjek a csábításnak és elmerüljek a csodás zöld szempárban. Mégis melyik nő tudna neki ellenállni? - Csak régen nem izgultam ennyire.. - vallom be az igazság egy apró darabját. Persze nem lenne rá okom, nem árulok zsákbamacskát, ezt Neville is pontosan jól tudja. De hiába van már közös történetünk, minden alkalommal elfog ez az érzés, mikor kettesben vagyunk. Ezt jó jelnek veszem.
Az italaink is hamar megérkeznek, de egyelőre nem húzom magam elé a poharat. Más esetben kínos lenne a hirtelen beállt csend, most mégsem érzem magam feszélyezve tőle. Inkább tűnik meghittnek, olyannak, ami nem kifejezetten randira emlékeztet, de kétségtelenül több, mint barátság. Valahol a kettő között.
- Nekem is sokszor eszembe jut.. De ha már így szóbahoztad a kirándulást.. Tartozom neked egy bocsánatkéréssel.. - nyelek nagyot, mielőtt még az érdemi részhez érnék. Megígértem magamnak, hogy őszinte leszek vele, nem most fogom meggondolni magam. - Nem akartalak siettetni, most sem akarlak, sem elkapkodni a dolgokat. Talán úgy tűnhetett, de nem ez volt a szándékom. Sajnálom, ha túl... rámenős voltam... - szakad ki belőlem egy szuszra a vallomás. Már régen nyomta a szívemet, de sosem volt megfelelő alkalom arra, hogy neki is elmondjam. Talán ez sem az, de jobb az ilyeneken minél hamarabb túlesni. Úgy talán nem rontja el az esténket sem.

Willow szavaira úgy döntök, hogy akkor két rózsás cider lesz. Ha rám bízza magát, akkor szeretném meglepni és szeretném azt hinni, hogy ez a meglepetés neki is elég pozitív lesz majd. Mert nem szeretném azt hinni, hogy kiöregedtem és nem tudok újat mutatni. Mint ahogy a házasságomban is úgy éreztem, hogy már nem tudunk előre jutni és megvallom saját magamat jobban ludasnak érzem, mint Hannah-t. De nem is én lennék, ha nem ezt gondolnám.
Igaza van abban, hogy türelmesnek kell lennünk magunkkal, másokkal, mindennel. Egy teljesen átalakulóban lévő helyzet lépett fel, amit kapkodással most nagyon nem lenne jó elrontani.
- Azt hiszem izgulok egy kicsit, rég voltam randin. Na jó, nagyon. - szeretném csak tényleg, ha jól sülne el, ha most nem kellemetlen érzésekkel távoznánk mindketten a helyszínről, mert mondjuk túlizgultuk. Amikor már a táborban is észrevettem, hogy nem kellene sok ahhoz, hogy könnyedén elengedhessük magunkat egymás társaságában. De vannak most játékszabályok, talán több is, mint akkor volt. Mert már nem köt a papír, már nem menekülhetek el csak úgy. De jó érzéssel is eltölt, hogy még nem tettünk semmit. A lelkiismeretem mindenki felé tiszta. Ha nem így lenne, biztos vagyok benne, hogy ő is rágódna a történteken. Az étlapról a kezére csúsztatom az enyémet és rá mosolygok.
- Pedig mindig te voltál a rögtönzések embere. Abban profi vagy. - elsőre nem is bóknak szánom, mégis valahol annak veszi ki magát. Pedig évekkel ezelőtt tényleg így alakult minden köutünk, amikor egyszerűen nem irányítani akartuk az eseményeket, hanem hagyni megtörténni. Lehet most is csak azt kellene. Most is csak beszélgetni valami hajmeresztő témáról, aztán ott aludni nála. Miről beszélek én itt, szent habakuk?
A szavaitól és a gondolataim kontrasztjától majdnem elvesztem a fonalat, de csak majdnem! Itt vagyok és figyelek. Vagyis egy pillanatra értetlen grimaszt vágok.
- Bocsánatkérést? - kérdezek vissza, de talán el is mondaná, ha nem illetlenkednék bele. Úgy gondolom, hogy az önostorozás sohasem megoldás egy olyan helyzetben, amikor igazából valamennyire én is tehettem a múltkoriról. Ez mindig két emberes, én pedig nem szeretem letolni magamról a felelősséget, ha ugyanúgy saras vagyok benne.
- Ha nem akartam volna, akkor bele se kezdek... Őszintén olyan hatással vagy rám már jó ideje, amiről azt hittem, hogy már rég kikopott belőlem. - ha már vallomások, akkor nem fognak engem sem a szomszédba küldeni érte. Nem fogok hazudni neki, hogy azt gondolja, csak ő volt annyira beindulva.
- Én annak egy percét sem bánom. Amíg otthon voltam, nem tudtam nem rád gondolni. - és hogy ennél ne is legyen idillibb a megzavarás, megérkeznek az italok. Francba. Az időzítés sosem volt az erősségem.
- Nem akarok tovább titkolózni senki előtt.

Sokat gondolkoztam azon, hogy ha nem lettem volna olyan makacs, egészen máshogy alakultak volna közöttünk a múltban és a jelen sem okozott volna olyan nem várt eseményeket, mint amiket a hátunk mögött tudhatunk. Túl későn jöttem rá, hogy Neville lehet az az ember, aki mellett el tudnám képzelni magam hosszú távon is. Az, hogy végül most megadatik, hogy minden hátráltató tényező és kötelességtudat nélkül közelebb is kerüljünk egymáshoz, az év legváratlanabb, mégis legpozitívabb történése. Még akkor is, ha tudom, hogy az ő részéről sokkal több fájdalom van emögött a friss szabadság mögött, mint amennyit nekem bevall belőle.
- Valóban régen randiztunk.. - próbálom oldani a hangulatot, pedig nem szándékozom nosztalgiába bocsátkozni. Igazából egyszer sem mondtuk ki, hogy randizunk, de olyan magától értetődő volt, hogy az történik. Most pedig inkább nem hozom fel az alig néhány hónapja történt kellemetlen randiélményemet exprofesszorunkkal. Sem azt, hogy Orionnal egykor nem csak kollégák voltunk. Azt hiszem, erről még nem számoltam be neki, de nem most van itt a megfelelő pillanat erre. - De ez nem ronthatja el az estét! Jól fogjuk érezni magunkat.. - szinte ígéretnek hangzik és bár nem annak szánom, mégis mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy most megtaláljuk azt, amit egykor elszalasztottunk.
- Ez igazán kedves tőled, de csak akkor vagyok benne profi, ha valóban rögtönözni kell. Az igazság az, hogy már nagyon sokszor elképzeltem azt, hogy kettesben beülünk vacsorázni valahová egy pohár bor társaságában... Ez már nem rögtönzés, túl sokat gondolkoztam minden részletén, hogy tökéletes legyen. Nem akarom még egyszer elrontani.. De félek, hogy épp ezzel ártok magunknak a legtöbbet.. - vallom be töredelmesen, hogy mitől tartok. Ostobaság lenne eltitkolni előle, hogy mennyire törékenynek érzem ezt az egészet. Talán egy kicsit elhamarkodottnak is, hiszen még jóformán meg sem száradt a tinta a válási papírjain, én máris éhes oroszlánként vetem rá magam, mintha bárki el akarná lopni előlem a lehetőséget, hogy végre szabadon vele lehessek. Ennyi év után talán ez nem főbenjáró bűn, mégsem teljesen érzem helyénvalónak. Talán a gyerekei miatt tartok annyira az egésztől. Két kamasszal minden sokkal nehezebb lehet. Csupán keresztanya vagyok, mégis volt alkalmam tapasztalni ezt.
A bocsánatkérésemmel viszont nem azt a hatást érem el, mint amire számítok. Egy kicsit meg is lep, hogy nem köntörfalaz, csak kiteríti a lapjait, de a végeredmény az, hogy melengeti a szívemet. Az ahogy és amit mond. Márpedig erre elég rég volt példa. Őszintén szólva, ha nem magamon tapasztalnám, azt kellene mondanom, hogy ennyi év után kizárt, hogy egy apró szikra be tudja lobbantani a rég kihunytnak hitt lángokat. Most mégis az történik és egy pillanatig sem kételkedhetek abban, hogy valami jó dolog veszi kezdetét ezzel az estével.
- Nem, félre ne érts, én sem bánom. Hogy is bánnám... Merlin szerelmére, azóta nem éreztem magam ennyire elevennek, hogy néhány évvel ezelőtt szembesítettem a szüleimet azzal, hogy a családi hagyományt feladva tanári pályára lépek.. Ezek ritka pillanatok az életemben.. - halkítom le a hangomat, mert mégiscsak egy cukrászdában vagyunk és bár véletlenül sem vagyok paranoiás, mégsem szeretném, ha elveszítenénk a kontrollt a bimbózó kapcsolatunk felett és gyorsan híre menne olyan körökben, ahol nem szeretnénk, hogy kitudódjon. Mondjuk a kastély falain belül.
- Úgy érted, hogy... Szeretnéd felvállalni, hogy randizunk? A gyerekeid és mindenki más előtt? - döbbenek le egy pillanatra. Erre igazán nem számítottam. Számításba kell vennünk, hogy jelen pillanatban ez mindkettőnk munkahelye, és a munkahelyi kapcsolatokat sokat rossz szemmel nézik. Ezen kívül nem elhanyagolható tényező a két gyerek sem, akik komolyan sérülhetnek, ha nem kapnak elég időt, hogy alkalmazkodjanak az új helyzethez. - Nem vagyok ellene, de őszintén szólva elég nehezen tudnánk megelőzni, hogy ne pletykáljanak arról, hogy én vagyok maga az ördög, amiért alig tettem be a lábamat a Roxfortba, máris elszerettelek Hannah-tól.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem képzeltem el ezt a mai napi randit vagy ezerszer. Persze mindegyik alkalomnak más kimenetele volt, mert amilyen béna vagyok minden pillanatban képes lennék valami olyat is mondani, amivel felforgatom az egészet. De azt hiszem nincs mitől tartanom, Willow túlságosan jól ismer még mindig, pedig Merlinre sokat változtam. Úgy fest nem eleget. De már nem tudnék és lehet nem is kellene. Mit szólnának a gyerekek ahhoz, hogy a válás után teljesen megváltozok? Őszintén minden változást azóta félve élek meg, pedig nem így kellene. Tudom, hogy Goldie támogat, Frankie pefig egyszerűen el kell fogadja a fennálló helyzetet. Ha idősebb lesz vagy egyszer szerelmes, akkor majd megérti, mit miért teszek. Ha valami múlandó és már régen mások vagyunk, akkor csak el kell engedni egymás kezét. Semmi sem örök, az élet sem. Én pedig szeretném megélni a jó pillanatokat. Mindenféle hülyeségről halandzsázok most is, amiért a saját fejemre koppinthatnék. Persze nem teszem.
- Már most fantasztikusan érzem magam. - csak izgulok, ami látszik is. Ezt próbálom a rendeléssel és mindenféle pótcselekvésekkel elfedni, de valahogy a saját mondandómtól és a szavaitól is sokkal jobban megkönnyebbülök, mint hogy azon kattogjak, vajon tetszik-e neki a ruha, amiben jöttem, kellően megborotválkoztam-e és még sorolhatnám.
- Én is. - válaszolok kendőzetlenül őszintén. Kicsit vicces, hogy ő is ugyanúgy tett és legalább annyira izgul. Ideje, hogy elengedje magát. Meg én is és végre csak jól érezzük magunkat. Észreveszem, hogy halkít saját magán.
- Akkor legyen ez is egy ilyen ritka pillanat. Tudom, hogy mindent nem engedhetünk meg magunknak, ha közben a munkahelyünkön élünk. De hidd el, hogy itt nem ritka ha a tanároknak több kontaktja is van egymással, mint szimpla kollégák. Nézd meg Malloryéket. - és most direkt nem hozom fel magunkat Hannahval. Biztos vagyok benne, hogy az lenne a második gondolata, én pedig most nem erről szeretnék beszélni.
- Szóval igen, szeretném felválllani. A gyerekek előtt is. Goldie kedvel téged, Frankie pedig csak nagyon dúl, de nem egy rosszindulatú gyerek. - néha megesik, hogy túlságosan is belelendülök egy témába, aminek kínos csend a vége. De én nem hagyom. Hüvelykujjammal megsimítom a kézfejét.
- Ha te magad lennél az ördög, akkor sem fordulnék el tőled. De nem te tetted tönkre a házasságom és nem kell, hogy mindenki azonnal megtudja, csak a gyerekek és az igazgatónő. Kíváncsi lennék, hogy kinek mikor tűnik fel, hogy randizunk. - azt hiszem nem kis izgalom van ebben az egészben és csak akkor engedem el a kezét is, amikor inni készülök.
- Ha ennyi év után is érzünk valamit, akkor azt nem szabad csak úgy figyelmen kívül hagyni. Próbáltam, nekem nem megy. Nem vagyok jó színész és még sorolhatnám mi nem, de azt tudom, hogy nem bűn amiért itt vagyunk. - tudom, hogy így van és helyes az is, amit teszünk. Nincs miért szégyenkezni és nem is akarok többé titkolózni. Ez egy ideje érlelődött bennem, noha nagyjából az ideúton döntöttem el végleg mit akarok.
- Na milyen az ital? Jobb, mint a bodzás?

Szeretném azt hinni, hogy ez az a pillanat, mikor megfeledkezhetünk minden körülményről és arra koncentrálhatunk, ami kettőnk között alakul, de korántsem számoltam azzal, hogy mennyi mindent kell még megbeszélnünk, mielőtt átadjuk magunkat az önfeledt italozásnak. A kastélyban nem sok esélyt látok arra, hogy privát beszélgetéseket folytassunk, elvégre minden sarkon összefutunk a tanítványainkkal, ha pedig egymás szobájában kötünk ki, abból aligha kerekedik beszélgetés.
- Nem fogom azt állítani, hogy én nem..  - mosolyodom el a reakciója láttán. Még ennyi év után is meglepődöm, mikor sikerül zavarba hoznom őt. Talán nem is én teszem, hanem maga a helyzet bizonytalansága, minden esetre azért bátorítóan kinyújtom felé a kezem az asztalon, hogy ha odanyújtja a sajátját rásimítsam a tenyerem az övére. Nem mondom, hogy véletlenül sem szolgál arra, hogy én magam is meg tudjak nyugodni kissé. A várakozásaim már most teljesültek, innentől pedig minden együtt töltött perc ajándék.
- Malloryék házasok.. - nézek rá jelentőségteljesen. Nem, nem arra célzok, hogy nekünk is meg kellene házasodnunk, de lássuk be, hogy az senkit nem zavar, ha egy házaspárt látnak a folyosókon, bár elég diszkréten kezelik a magánéletüket amennyire én tudom. Ugyanakkor Arthurt nem is lehet azzal vádolni, hogy épp véget ért az első házassága, máris más nő körül látják. Pláne, ha mindkettő kolléga. Ez azért egy kicsit megbonyolítja a helyzetünket, ezt Neville sem vitathatja el.
- Egyelőre beérném azzal is, hogy a gyerekek előtt vállaljuk fel. Nekik most nagyon fontos, hogy őszinte legyél velük, akkor talán idővel engem is elfogadnak majd... - osztom meg vele a kételyeimet. Nem is Goldie miatt, vele egyébként is egészen sok időt töltök mostanában a különóráink miatt. Franklin viszont feltűnően kerül engem, ami felettébb aggasztó, de ezirányú fenntartásaimmal nem szeretném elrontani az estét. Ez a probléma és a megoldása még várat magára.
- Igazad van, azt hiszem az igazgatónőt nem kerülhetjük ki. Bár magunk között szólva a hátam közepére sem kívánok egy ilyen kínos beszélgetést. Vagy azt, hogy emiatt megkérdőjeleződjön, hogy el tudom-e látni a feladataimat. Persze Rodney egyedül is megállná a helyét, de rosszul érintene, ha kétségbe vonnák a munkámat tanárként. - vallom be töredelmesen, majd legyintek egyet. Egészen eddig azon igyekeztem, hogy egyetlen árny se vetüljön az esténkre, és tessék, mégis én magam hozom a nemkívánatos vendéget. Mégis elmosolyodom kissé. Hát persze, régen is mindig így volt. Én túlaggódtam a helyzetet, neki pedig ha voltak is kételyei, azokat rendszerint megtartotta magának, hogy ne kelljen azzal is megbirkóznom. Nos, van, ami nem változik még ennyi év után sem.
- Akkor... Vágjunk bele.. - egyezek bele végül nyíltan. Persze még mindig nem kizárt, hogy ezzel csak élő céltáblát csinálok magamból. A minisztériumi feladataim elég világosak voltak és abban senki nem emlegetett semmiféle romantikus kapcsolatot. De én is csak ember vagyok, és nem gondolnám, hogy befolyásolni fogja a titkos tevékenykedéseimet az, hogy a szabadidőmet kivel töltöm.
- Az amerikai bodzabornál nincs jobb, egy kicsit hiányzik is. De ez a rózsás cider elég különleges a britekhez képest.. - hümmögök az ital felett. Könnyedén leolvashatja az arcomról, hogy elégedett vagyok a választásával. Nem csak az italt illetően. Az egész estét ő szervezte meg és nem tudom mit tartogat még, de várom. Addig pedig éhen veszek, amit sürgősen orvosolnunk kell.
- Mondd, hogy nem csak süteményeket lehet itt kóstolni.. - nevetem el magam aztán az étlap után nyúlva, reménykedve abban, hogy legalább szendvicsek szerepelnek rajta.

Nem is tudom mennyi nap telt el pontosan azóta, hogy elhatároztam, ennek az őrlődésnek meg kell szűnnie. Hisz Hannah is látta, hogy valami nagyon nincs rendben nálam, valami folamatosan leköti a figyelmem és sokszor annyira csapongóak voltak a gondolataim, hogy vissza kellett kérdeznem egy beszélgetés során, újra átnyálazni egy dolgozatot, hogy nem pontoztam-e el és sorra venni, hogy az üvegházakban mindent is megfelelően láttam-e el. Nem volt már szükségem arra, hogy teljesen szétessek, mert tanárként ezt sohasem engedhettem volna meg magamnak. Egy valamiben viszont teljesen biztos vagyok és ez napról napra egyre jobban megerősít: jól döntöttem. Senki nem érdemli meg azt, hogy ne azt a maximális figyelmet kaphassa, amit megérdemel, én pedig Hannah-nak nem tudtam ezt már megadni. De attól eltekintve, hogy Franklinnel mennyire megromlott a kapcsolatom és mennyire neheztel rám - tegyük hozzá, hogy egy kicsit jogosan - látom azt is, hogy Goldie sem aggódó tekintettel figyel engem és nem kérdezi meg hetente, hogy rendben vagyok-e. Most már igen. Most már nem kell elszámolnom a lelkiismeretemmel ki nem mondott szavakért, nem tartozom senkinek sem magyarázattal, kötelezettségekkel pedig csakis a gyerekeim felé. És azt is érzem, hogy valamennyire pozitívabbá is. Hiába ülök itt görcsölve, végiggondolva, hogy mindent megtettem-e, amit meg kellett, minden tökéletes-e, mert egy ilyen alkalomra nem lehet előre felkészülni. De bizakodom és ez a mondandómból is kihallatszik.
- Idővel talán mi is lehetünk olyanok. - már nem házasok, vagy ilyesmi, csak az idő nagy úr és sokszor olyan eszköz, ami a mi malmunkra hajthatja a vizet. De nem akarok túlságosan sem magabiztosnak tűnni, amikor nem vagyok az. Szeretném csak ha jól érezné magát és azt is, hogy én most egy pillanatra sem vagyok borúlátó. Nem, még Franklin miatt sem.
- Mindig őszinte voltam velük. Mielőtt beadtam a papírt, mindkettővel leültem megbeszélni, hogy miért nem helyes ez az állapot. Goldie megértette, elfogadta. Azt hiszem ő kedvel. Frankie nem rossz srác, csak... neki időre van szüksége még hozzám is. De ha nem rohanunk sehová, akkor talán megérti. - nem nehéz úgy sokat beszélni, ha a téma csak adja magát és a szavakat a számba. A dadogást és hasonlókat már rég elhagytam és szerencsére akkor sem térnek vissza feltűnően, amikor rettentően bizonytalan vagyok. Frankie esetében főleg, de határozottnak kell lennem és tartanom magam egy valamihez, különben annál jobban megzavarodik. Azt hiszem ez a téma már kevésbé ide vágó. Az én fiam, nekem kell rendeznem vele a dolgokat.
- McGalagony nem szigorú ebből a szempontból, volt alkalmam elsős koromtól kezdve megfigyelni az ő szaktanári, házvezetői és igazgatóhelyettesi pályafutását. A háború legvagányabb tanára volt, csak mondom. - mondom mindezt rettentő nagy büszkén, aztán rájövök, hogy egyébként teljesen eltértem a témától. Szóval megköszörülöm kicsit a torkom és folytatom tovább.
- Csak beszélnünk kell vele, ha szükséges, akkor Rodyt is nyugodtan avasd be. Szerintem már mindenki tudja, hogy mi mit próbáltunk titkolni. - ez utóbbi mondatom már olyan halkan mondom, mintha attól félnék, hogy valaki meghallja. Még nem tudom eldönteni azt, hogy ez jó vagy rossz ránk nézve. Meglehet, furcsállhatja a lazaságom, de igazából óriási megfeszülésem van amögött, hogy ennyire lazán próbáljam a helyzetet kezelni. Pedig úgy kellene, csak lazán, csak gördülékenyen. A többi pedig adja magát. Innunk kellene, az a bajunk biztos.
- Még valahol nekem is van eldugva valami nyalánkság, csak elfelejtettem, hogy hová. - vallom be töredelmesen, miközben azért szélesen elmosolyodok. Milyen jó, nem? Eszembe jut, de hogy hol, az nap. Igazából az is elképzelhető, hogy lejárt. De nem kell végigkóstolnunk itt a lapokat, ahogy a sütiket sem muszáj.
- Szendvics? Hogyne, a legutóbbi ittjártamkor még volt pár éve. Oké, viccelek, van. - bökök is rá a listán a szendvicsekre és sorolni kezdem, hogy melyik milyen, mennyire keltette fel a figyelmemet. Alighanem úgy sokkal jobban érzem, hogy olvadnak le a kezdeti gátlások rólam, ha csak úgy beszélgetünk. Nem figyelek sehová Rajta kívül és ez sokban segít a helyzeten, hogy ne is zökkenjek ki. Még egy kis humort is megpróbálok belecsempészni, bevallom. Aztán ideje is lesz berendelnem az ételeket, mielőtt még Willow fejébe szállna a rózsás ital. Hát nem rózsás?

Ha valamire nem számítok, az épp Malloryék említése a randinkon, pedig tény és való, hogy előttünk van az ő példájuk, habár egy kicsit más utat járt be az ő kapcsolatuk, mint a miénk. Ez teljesen egyértelmű. Neville válása után viszont azt érzem, hogy sokkal nehezebb dolgom lesz, mintha arról volna szó, hogy egy szingli tanárral kerülnék egy hullámhosszra. Nem mondom, hogy sosem aggódom azért, hogy fog alakulni közöttünk ez a későbbiekben, hiszen korábban is jól kezdődött a vége pedig... Nos, nem emlegetem, de feltételezem, hogy a nagy szerelmi csalódás volt az egyik oka annak, hogy olyan gyorsan feleségül vette Hannaht. Az ő személyében talált olyan társat, aki hajlandó vele közös életet kezdeni. Persze azt nem vitatom el, hogy egykor tényleg szerette őt.
- Házasok? - szaladnak magasra a szemöldökeim. Nem kellene ennyire meglepnie a gondolatnak, már ha tényleg így értette, de kétlem, hogy a legjobb ötlet lenne idejekorán beleringatni magunkat egy ilyen komoly elhatározásba. Igazából eddig nem is jött szóba kötöttünk ez a téma, nem haladunk rohamléptekkel és nem is akarok túl távoli jövőképet magam elé vetíteni. Ez kényes téma, már csak azért is, mert  visszautasítottam már egyszer őt.
- Természetesen nem feltételeztem, hogy nem vagy velük őszinte, de ilyen helyzetben kifejezetten fontos, hogy bízni tudjanak benned. Persze én is szeretnék velük beszélni, mindkettejükkel elég szoros kapcsolatot ápolok a különóráink miatt. Bevallom tartok is attól, hogy nem lesznek túl elnézőek... - sóhajtok fel. Nem, nem azért, mert ne adnánk nekik elég időt, hogy feldolgozhassák az újdonságokat. Lássuk a tényeket, a háttér ismerete nélkül akár úgy is tűnhet, mintha miattam váltak volna el a szülők. Nyilvánvalóan én is ezt hinném, ha fordított esetben történne. Ezen pedig kicsit sem könnyít a tudat, hogy Neville még közös térben sem sokszor volt hajlandó tartózkodni velem, ha ketten voltunk. Elejét vette minden pletykának és lehetőségnek, hogy esetleg több is történjen közöttünk, mint amennyi tanárok között szabadna.
- Elhiszem, de ettől még nem lesz könnyebb elé állni és felvállalni a kapcsolatunkat a mindent látó tekintette előtt. Még csak az kellene, hogy közölje, már rég tudja... - forgatom meg a szemeimet, ugyanis McGalagonyból ezt is kinézem. Aztán csak elmosolyodom mikor folytatja a gondolatmenetét és kiütközik, hogy voltaképp elég hasonló dologra gondoltunk. Ez a mosoly most szívből jön és egész kellemes azt érezni, hogy kezdünk harmonizálni, még a körülmények ellenére is.
- Igen, azt hiszem így lesz... - bólintok aztán beleegyezően. Rody egyébként feltételezhetően már tényleg sejti, hogy mi húzódik meg a háttérben. Nem csodálkoznék rajta, ha csak illendőségből lepődne meg, ha felvállalnám előtte, hogy kivel randizom. Csak remélni merem, hogy a tanári kar összes többi tagja nem vette észre rajtunk - egyikünkön sem -, hogy mi zajlik közöttünk. Rémesen kínos volna úgy járni-kelni a kastélyban, hogy utólag értesülök róla, hogy mennyire átlátszóak voltunk.
- Mármint Amerikából? Hacsak nem a nyári kirándulásról származik, én a helyedben már nem enném meg.. - nevetem el magam, ugyanis önkéntelenül is eszembe jut az éjszaka sütit nassoló Neville képe. Az első itt töltött hetemen sikerült összefutnunk a folyosón járőrözés közben. Vagyis én járőröztem, ő pedig azt hitte bűntetlenül falatozhat. Az idő azt az emléket is megszépíti, pedig nem hiszem, hogy kellemes lecsengése lett volna bármelyikünkben is annak a találkozásnak.
- Ugye tudod, hogy nem kell ezt csinálnod? - pillantok rá aztán, mikor már szinte az egész szendvicskínálatot felsorolta. Az asztal fölött felé nyújtom a kezem és a kézfejére simítom. Szeretném, ha nem - Csak én vagyok az, és jól ismerlek. Azért vagyok itt, mert itt szeretnék lenni. Kérlek, ne fektess ennyi energiát egy szendvics rendelésbe, mert rosszul fogom érezni magam, amiért egy kicsit sem érdekel, hogy van-e benne olivabogyó.. - nevetem el magam aztán. Persze értékelem, hogy körültekintő, mint mindig, de a mi esetünk más, mint azoké a pároké, akik valóban az első randijukat ülik. Nekem már sikerült teljesen elengedni magam és ha meg kell dolgoznom azért, hogy Neville is hasonlóképp érezze magát, nem bánom. De ne a szendvicsek miatt kelljen feszengenie.