Wish that I could see you thinking - Jessie & Seph

Amikor azt hinném, hogy nem lehetne az óra ennél is rosszabb, Warrington professzor fogja magát és párokba oszt minket. Párokba! Hát normális ez az ember? Nem elég, hogy úgy kellett végig szenvednem az órát, hogy megtartsam az álcámat, erre még inkább jópofiznom kell azzal, akit őurasága mellém oszt? Senki nem gondolná, hogy milyen nehéz az ostobát játszani, miközben pontosan tudom, hogy mennyi és milyen alapanyag kell az adott órai bájitalhoz, és biztos vagyok benne, hogy az elsők között tudnék tökéletes eredményt kihozni belőle, de nem, nekem játszanom kell a buta, naiv kislányt. Gratulálok, Seph. De végül nem is ez lett az óra legrosszabb része, hanem a párom. Az utolsó pillanatban sikerül elfojtanom az arcomra kikívánkozó fintoromat, mikor látom Jessie Yordmoont közeledni az asztalomhoz, a szokásos flegma stílusában. Remek… ez egyszerűen csodás. Sóhajtva arrébb húzódok, hogy le tudjon ülni mellém, de most képtelen vagyok megjátszani azt, hogy örülök a társaságának. Nem megy. Jessie amúgy is olyan, akit soha nem tudok hova tenni, az idő nagy részében úgy viselkedik, mint egy majom, aztán van egy pillanat, amikor felcsillan benne a normalitás egy apró árnyéka, hogy aztán megint elrontsa valamivel a jó véleményemet. Annyi biztos, hogy nem kedvelem. Egy cseppet sem.

-Szia Jessie. - Köszöntöm nem túl nagy lelkesedéssel, miközben a kiosztott lapokra meredek. Minek kell nekünk egyáltalán ezeket párokban kitölteni?
- Légy  szíves szedd össze magad, és essünk túl minél előbb ezen a feladaton, jó? Ma nincs kedvem a bugyuta tréfáidhoz. - Miért van olyan érzésem, hogy olyan lesz, mintha csak a falhoz beszélnék? Mindenesetre egy próbát megér, hátha éppen sikerül a normálisabb állapotában elcsípnem és egyből felé is tolom az ő papírját.
- Ne is próbálj trükközni, töltsd ki. - A hangom ellentmondást nem tűrő, érdekes, hogy a valódi énem, mindig valamiért Jessie közelében kerül a felszínre. Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha valaki olyat osztanak be mellém, akit úgy tudok irányítani, ahogy én akarok! De nem, helyette ezt a…
- Jessie, esküszöm, ha nem kezdesz el dolgozni… - Sziszegem felé alig hallhatóan, kezdve teljes mértékben elveszíteni a türelmemet.

Annyival jobb lett volna, ha más kerül mellém, de tényleg. Bárki mással kiegyeztem volna még a legostobábbal is, mert őket könnyű manipulálni, de Jessie… na ő egészen más eset. Már a puszta jelenlétével is képes arra, hogy felbosszantsam magam, és ez most sincs másképp, pláne amikor még meg is szólal. Látványosan megforgatom a szemeimet, mikor leveti magát mellém, és legszívesebben egyből fognám magam, és felkelnék mellőle, hogy másik partnert keressek magamnak, de tudom, hogy azt nem tehetem meg. Úgyhogy kénytelen vagyok összeszorítani a fogaimat és elviselni őt.
- Nincs energiám erre. - Mondom lemondóan sóhajtva, amikor megemlíti a bugyuta viselkedésemet. Máskor ezer örömmel lépnék be ebbe a szerepkörbe, de most valahogy képtelen vagyok rá, ahhoz túlságosan bosszant az, hogy vele osztottak be párba. Minél előbb túl akarok esni a feladaton, hogy aztán többé még csak gondolni se kelljen erre a kellemetlen epizódra. Az még jobban felbosszant, amikor látványosan elkezdi csinálni a semmit, mire legszívesebben fognám a saját könyvemet és jól fejbe vágnám vele, de az egyáltalán nem az én stílusom lenne, ezért csak magamban fortyogok tovább.
- Nem akarod megtudni, hogy akkor mi lenne. Egyébként pedig nem, nem kérném el a házit. - Morgom nem túl kedvesen, és kezdem feladni azt, hogy Jessie bármit is fog csinálni az óra folyamán, szóval kénytelen leszek a kezembe venni a dolgokat. Amihez szintén semmi kedvem.

- Gondolod meg tudod csinálni? - Kérdezem felvont szemöldökökkel, de megkönnyebbülök amikor elmegy beszerezni a hozzávalókat, és mivel tudom hogy esélyem sincs arra, hogy rábeszéljem, hogy kitöltse a papírt, ezért magam elé húzom és szinte el se olvasva elkezdem kitöltögetni. Mire a fiú visszatér rég ki van töltve a papír, gyöngybetűkkel és a szokásos szerepemmel ellentétben minden válaszom jó is.
- Kész van. - Mondom szűkszavúan és elé tolom a papírt, közben én már a hozzávalókat kezdem megnézni, hogy valóban jól mérte-e ki.
- Egész jó munkát végeztél, ki sem néztem volna belőled. - Mondom továbbra sem túl kedvesen, majd rá se nézve a receptre, amit már fejből tudok, hála a fotografikus memóriámnak, megtöltöm vízzel az üstöt és elkezdem melegíteni hogy megfelelő hőfoka legyen az első hozzávalónak. Tényleg teljesen elengedtem a szerepemet, mert minél előbb végezni akarok a feladattal és tőle is minél előbb meg akarok szabadulni.

Továbbra sem szeretek csoportban dolgozni. Felesleges energiát pazarolok el általában arra, hogy kedves legyek, amikor semmi kedvem nincs hozzá. Szinte már-már felüdülés az, hogy olyannal kerültem párba, akit alapból sem szívlelek, mert így kevésbé kell energiát használnom arra, hogy kedves legyek. Jessieben valamiért mindig volt valami, ami miatt önkéntelenül is folyton elő-előbukkant az igazi énem, de nem igazán tudnám megmagyarázni, hogy mi lehet ennek az oka. Talán azért, mert annyira gyerekes, hogy képtelen vagyok megjátszani mellette, hogy én is az vagyok? Vagy az a fölényes stílus, amivel mindenkivel, de főleg velem el akarja hitetni, hogy mennyire nem érdekli az, ami körülötte történik? Tényleg fogalmam sincs, de jelen pillanatban nincs türelmem lejátszani a közöttünk lévő szokásos köröket, ezért inkább igyekszem a feladatra koncentrálni, hogy minél előbb megszabaduljunk egymástól. Csendben, és gyorsan fejezem be tehát a tesztre a válaszokat, majd csak várom, hogy a fiú visszatérjen hozzám a hozzávalókkal. Nagyon remélem, hogy mindent jól mért ki, különben itt háborús övezet fog uralkodni. Gyanakodva figyelem az asztalra pakolt hozzávalókat, de így első ránézésre jónak tűnik, ami azért enyhén szólva is megnyugtató. Ezzel már lehet dolgozni. Csendben neki is állok a feladatnak, még ahhoz sem nagyon érzek késztetést, hogy tovább veszekedjek vele, apróságok miatt, és be kell látnom, hogy ahhoz képest, hogy mennyire nem bírjuk egymást egész jól el tudunk dolgozni közösen a bájitalon. Ez igazán meglepő.

A megjegyzésére felvont szemöldökkel meredek rá és legszívesebben rávágnám, hogy: “Persze, hogy nem vagyok buta, egyszerűen csak könnyebb elhitetni ezt mindenkivel, hogy békén hagyjanak”, de ennyire még az ő közelében sem veszítettem el a józan eszemet, ezért inkább bölcsen csendben maradok.
- Azt én is remélem, annak tényleg undorító szaga volt. - Értek egyet Jessievel, majd hirtelen elkapom a kezét, mielőtt a következő hozzávalót is a főzetbe szórná.
- Várj egy kicsit. - Kivételesen nem támadóan szólok hozzá, habár a hangsúlyomat továbbra se lehetne kifejezetten kedvesnek nevezni.
- Ha a griff karmot porrá zúzzuk, akkor a bájital hamarabb fogja elérni a hatását. - Közlöm csendesen, egyszerű tényként, majd már veszem is ki a kezéből az említett alapanyagot, hogy gyorsan még finomabbra zúzzam.
- Tessék, most tedd bele. Ezután majd nem kell várnunk a következő lépésig annyit, mint eredetileg. - Jelenik meg egy alig látható mosoly az ajkaim szélében. Nem tudom mi ütött belém. Tényleg nem. Mióta osztok meg ilyen trükköket Jessievel? Normális vagyok én? Beteg vagyok?! Nem tudok rá jobb magyarázatot. Biztos a bájital gőzében van valami.

Vajon érdemes lenne megjátszanom azt, hogy rosszul vagyok, csak hogy kikerülhessek ebből a szituációból? A gondolat igazán csábító, de aztán végül hamar lemondok róla, főleg ha figyelembe vesszük azt, hogy mostanában túl sok órára  felejtettem el bemenni. Az első dolog, ami segít abban, hogy drasztikusan rontsak a jegyeimen, az az, hogy sokszor beteget jelentek. Egyébként is unalmasak az órák, és az így hirtelen felszabadult időben bőven tudok foglalkozni azokkal a dolgokkal, amik valóban érdekelnek. De nem, most nem tehetem meg. Ez a módszer jó, de csak akkor, ha pontosan annyit hiányzok, amennyi még megengedett, és különben sem feltétlenül jó minden egyes alkalommal megfutamodni egy kellemetlen helyzet elől. Megfontolt vagyok, de gyávának nem lehet nevezni. Ezért akármennyire is nem fűlik a fogam ehhez az egész párosban dolgozós hülyeségnek, kénytelen vagyok lenyelni a kappát és maradni a helyemen. Túl lehet élni. Egyszer biztosan. Ez utóbbi gondolat erősen kezd elhalványulni, amikor Jessie visszatér, és újra felidegesít nem csupán a megjegyzésével, hanem azzal a vigyorral is, amit legszívesebben egyből letörölnék róla egy jól irányzott csúnya átokkal. Nyugalom, Seph, nyugalom. Már csak másfél óra és vége a borzalmaknak. Kibírod. El kell számolnom magamban legalább tízig, hogy ne rántsak pálcát és helyette csak egy igen csak csúnya pillantást küldjek felé. Még azt is megállom, hogy szavakkal vissza ne vágjak neki, mert annak se lenne semmi értelme: tudom, hogy abból csak veszekedés lenne, ami nem vinne előre egyikünket sem.

Aztán magamat is meglepve, úgy döntök, hogy segítek abban, hogy tényleg minél előbb végezzünk, és ezért még a butácska lány szerepét is hajlamos vagyok félretenni. Ez láthatóan őt is meglepi, de ami következik, arra egyáltalán nem számítok. Meglepetten meredek rá pár pillanatig, de viszonylag elég hamar összeszedem magam, és nem is kell magamnak sok gondolkodási időt adnom.
- Legyen. - Egyezek bele végül, és egy egészen apró pillanatra a kihívás örömétől megcsillannak a szemeim.
- Kezet rá. - Nyújtom felé hirtelen a kezemet, miközben a szemeibe nézek komolyan.
- Hogy izgalmasabb legyen, végezzünk fél órával korábban, mint bárki más. - Most már titkolni sem tudom az izgatottságomat. Ha kezet fog velem, akkor egyből vissza is fordulok az előttünk lévő feladathoz, és csillogó szemekkel, kissé kipirulva húzom magamhoz azokat a hozzávalókat, amikről tudom, hogy más elkészítési móddal sokban meg fogja majd könnyíteni a munkánkat.
- Kevergesd a főzetet a leírtaknak megfelelően, de minden harmadik után keverd meg egyszer jobbra is. - Adok instrukciókat neki, fel sem nézve az egyik szkarabeusz bogárról, amit éppen módszeresen kibelezek, mert tudom, hogy ennek hála majd sokkal értékesebb lesz a bájital szempontjából. Az ujjaim olyan precízen és gyorsan mozognak a kis szikével, mintha erre születtem volna: jelen pillanatban teljesen levetkőztem a finnyás kis hercegnő szerepét. Kihívás elfogadva.